Szerző: Gulyás László

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyi Állam (SZHSZ) 1918. december 1-én született meg. Sándor király 1919 januári rendeletével az államot nyolc tartományra osztotta. A Magyarországtól elcsatolt Bácska (Bács-Bodrog vármegye), Bánát (Torontál és Temes vármegye) és Baranya (az ún. baranyai háromszög) Vajdaság néven az új állam egyik tartománya lett.

Véleményünk szerint a Vajdaság két világháború közötti sorsát jelentős mértékben befolyásolták a jugoszláv állam strukturális problémái, ezért tanulmányunk első részében bemutatjuk  az első jugoszláv állam strukturális problémáit.

Míg tanulmányunk második részében részletesen ismertetjük a Vajdaság politikai és gazdasági életének alakulását a két világháború közötti időszakban.

Az első jugoszláv állam strukturális problémái
Az 1918 decemberében megszülető jugoszláv állam alkotórészei minden lényeges szempontból - történelmi fejlődés, politikai kultúra, társadalmi fejlettség, gazdasági szint, nyelv, jogrendszer, vallás, kulturális szint és hagyományok - óriási különbségeket mutattak. A jugoszláv állam számos olyan strukturális jellemzővel rendelkezett, melyek eleve megkérdőjelezték az állam hosszú távú életképességét.
Az állam legsúlyosabb születési hiányossága az volt, hogy nem nemzetállamként, hanem több nemzetiségű államként jött létre. Etnikai heterogenitását jól mutatja, hogy a legnagyobb lélekszámú nemzet, a szerbek aránya mindössze 38-39%-os volt. A szerb politikai elit ezen probléma kezelésére két kísérletet tett:

Az első kísérlet az állam megalakulásától 1929-ig tartott. Ennek lényege három dologban fogható meg: 1. Megteremtették és hangoztatták a "szerb-horvát" politikai nemzet ideológiáját. 2. Erőteljes közigazgatási centralizációt folytattak és így próbálták elejét venni mindenféle föderációs és autonómista törekvésnek. 3. A szerb politikai elit minden politikai, közigazgatási és katonai pozíciót elfoglalt, sőt a gazdasági erőforrások birtoklásában is megpróbált saját maga javára arányeltolódást elérni.

Ezeket a törekvéseket a jugoszláv állam nem szerb lakói nem fogadták el. Például a horvátok mereven elutasították a "szerb-horvát nemzet" koncepcióját és a centralizációt, ehelyett a jugoszláv állam föderalizálása és ezen belül a horvát területek autonómiájának kivívására törekedtek.

A második kísérlet 1929-től a királyi diktatúra keretei között bontakozott ki, amikor is Sándor király arra törekedett, hogy megteremtse az egységes jugoszláv nemzetet. Ennek a szándéknak a lényege két dologban fogható meg: 1. Ideológia szempontból: a szerbek, a horvátok és a szlovének, illetve az országban élő többi szláv nép egyetlen egységes nemzetet, a jugoszláv nemzetet alkotja. 2. Közigazgatási szempontból: a bánságok határainak olyanféleképpen történő meghúzása, hogy egyrészt a hagyományos történelmi egységeket feldarabolják, másrészt a lehető legtöbb bánságban biztosítsák a szerb többséget.

A szerb politikai elit támogatta ezt a második kísérletet is, mivel a Sándor király-féle jugoszláv retorika mögött továbbra is lehetősége nyílt a szerb nacionalizmus érdekeinek érvényesítésére. Így az egységes jugoszláv nemzet megteremtésére irányuló törekvés kudarccal zárult, a szerbeket, horvátokat, szlovénokat már nem lehetett egységes nemzetté formálni. A két világháború közötti jugoszláv állam politikai szempontból tulajdonképpen centralizált, militarista nagyszerb állam volt. Az államszervező elv nem a nemzeti összetételhez igazodó föderalizmus, hanem a legerősebb nemzet, a szerb hatalmi törekvéseinek szolgálatába állított centralizmus lett.  Bár Sándor királyt 1934. október 9-én horvát usztasák Marseille-ben megölték, utóda némileg felpuhított formában továbbvitte ezt a politikai vonalat. Ennek megfelelően a harmincas években változatlan intenzitással folyt a föderalisták/autonomista tömörülés és a centristák küzdelme.
A jugoszláv állam másik súlyos problémájává az vált, hogy a gazdasági élet regionális különbségei komoly konfliktusforrássá váltak. Az új állam keretei közé került régiók 1918 előtt nem álltak egymással szoros gazdasági kapcsolatban, ebből következően gazdasági tradícióik és fejlettségük jelentős mértékben különbözött. A régióknak különböző volt a gazdasági és a jogi rendje, a kereskedelmi kapcsolatrendszere és orientációja, a vasúti szabványai. Jól mutatja ezt a sokszínűséget, hogy az új állam négyféle pénznemet és hat különféle adórendszert örökölt.

ugoszlávia régióit a gazdaság fejlettsége szempontjából két csoportba sorolhatjuk, úgymint közép-európai, illetve balkáni.

A közép-európai csoportba az alábbi régiók tartoznak: Szlovénia, Horvátország, Dalmácia, és Vajdaság. Ebből a csoportból is kiemelkedik Szlovénia, amely az új állam legfejlettebb, legiparosodottabb része volt. Jól mutatja ezt, hogy bár Szlovénia területe a jugoszláv állam területének alig több mint  6%-át, lakossága pedig az összlakosság 8%-át tette ki, az összes fontos iparág termeléséből ezeknél az arányoknál jóval magasabb mértékben részesedett. A papíriparból 43%-os, míg a textil és fémiparból 38-38%-os részesedése volt.
A balkáni csoportba az alábbi régiók tartoznak: Ószerbia ("Szűkebb Szerbia" azaz Vajdaság nélkül), Montenegró, Macedónia, Bosznia-Hercegovina.

Némi egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy a volt magyar és osztrák területek - kivéve Bosznia-Hercegovinát - alkották az új állam fejlett régióit, míg az összes többi régió fejletlennek, elmaradottnak volt minősíthető.

Véleményünk szerint a belgrádi politikai elit előtt az egységes nemzetgazdaság megteremtésére kétféle megközelítési mód kínálkozott: 1. Az eltérő adottságú régiók gazdasági életét oly módon összehangolni, hogy működésük össz-jugoszláv érdeket szolgáljon. Azaz minden régió úgy érezze, hogy számára megéri a jugoszláv állam részeként működtetni gazdaságát, mert az számos előnnyel jár rá nézve. 2. A nemzetgazdaság működtetésében - akárcsak a politikai mezőben - a szerb nemzeti érdekeket előtérbe helyezni, a többi régió rovására.
Belgrád a fentebb vázolt két lehetőség közül a másodikat választotta, ezzel még jobban elmélyítette a "fejlett észak" (Szlovénia, Horvátország, Vajdaság) és a "fejletlen dél" (Ó-Szerbia, Montenegró, Crna-Gora, Montenegró, Macedónia) ellentétet az államon belül.
Ez két területen mutatkozott meg élesen, egyrészt az egyenlőtlen adóterhekben, a dunai (nagyjából a Vajdaság), szávai (Szlovénia) és drávai (Horvát-Szlavónország) bánságokban lényegesen több adót fizettek, mint magában Szerbiában. Másrészt a költségvetés egyenlőtlen elosztása a régiók között. A jugoszláv állam költségvetésének 2/3 részét Szerbiában költötték el (állami beruházások, általános kormányzati szolgáltatások biztosítás), miközben a Horvátországban beszedett adónak csak a felét költötték el helyben. Az egykor osztrák és magyar uralom alatt álló területek, melyek fejlettebbek voltak mint Ó-Szerbia, a két világháború közötti Jugoszlávia számára sok erőforrást szolgáltattak - ipari üzemeket, vasútvonalakat, utakat, kikötőket, bányákat, erdőket, mezőgazdasági termékeket és adóztatható jövedelmeket -, amelyeket a szerbek kizárólagosan saját nemzeti érdekeiknek megfelelően zsákmányoltak ki.
Mindezek következtében a gazdaság regionális különbségei újabb konfliktusforrássá váltak a jugoszláv államon belül. A fejlettebb régiókban élő szlovének, horvátok, magyarok és németek úgy érezték, hogy a belgrádi kormány gazdaságpolitikája megkárosítja őket a szerbek javára. Ezeket a regionális problémákat az 1929-33-as világgazdasági válság még jobban elmélyítette.

Jugoszlávia két világháború közötti történelme úgy zárult, hogy a nagyobb etnikai közösségek ellenséges viszonyban álltak egymással, az egységes nemzetgazdaság megteremtése pedig jóformán meg se kezdődött, azaz a szerb politikai elit nem volt képes a strukturális problémák kezelésére. Így ezen megoldatlan problémák - kiegészülve a német  nagyhatalmi, törekvésekkel - logikus módon vezettek el a jugoszláv állam felbomlásához.

A magyar kisebbség politika helyzete
Az 1921-es népszámlálás adatai szerint a jugoszláv állam keretei között élő magyarság létszáma 467 658 fő volt, melyből 376 107 fő élt a Vajdaságban Ezen félmilliónyi magyar kisebbség politikai és jogi koordinátáit alapvetően két dokumentum határozta meg, egyrészt a Saint Germain Laye-i szerződés, másrészt a jugoszláv alkotmány.

A jugoszláv állam hosszas huzavona után a Saint Germain Laye-i szerződést - ez garantálta a kisebbségek jogait - 1919. december 5-én írta alá. Ez kötelezte a jugoszláv államot, hogy biztosítsa a kisebbségek anyanyelvi oktatását, s előírta, hogy az oktatási, vallási, jótékony célokra fordított állami költségvetésből arányos részt biztosítanak a faji, vallási és nyelvi kisebbségek ilyen jellegű jogainak gyakorlásához. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés, amely 1921. június 28-án (ez Szent Vid napja, ezért a szakirodalom vidovdani alkotmánynak is nevezi) szavazta meg Jugoszlávia alkotmányát, egyszerűen beemelte a kisebbségvédelmi szerződés megfelelő passzusait az alkotmányba. De valójában a szerb politikai elitből hiányzott a politikai akarat ezek betartására, sőt nem kívánták betartani ezeket a passzusokat.
A szerb politikai elit a kisebbségekkel kapcsolatban kétféle megoldást tartott jónak: 1. A kisebbségek olvadjanak be a szerbségbe. 2. Távozzanak az országból.

Belgrád a magyar kisebbséget a veszélyesebb kisebbségek közé sorolta és a jugoszláv állam iránti kollektíve illojális elemnek tekintette őket, mely az anyaországból kiinduló területi revíziós törekvések potenciális ötödik hadoszlopa. Ennek a hozzáállásnak megfelelően Belgrád sorozatos támadásokat intézett a magyar kisebbség ellen, amelynek főbb formái az alábbiak voltak:

• Törekvés a magyarok létszámának csökkentésére. Már 1919 elején megkezdődött a magyar köztisztviselők elbocsátása és határokon "történő áttétele". Ezt a lépést az ún. hűségeskü megtagadásával indokolták. A jugoszláv államban két alkalommal követelték meg a hűségesküt, először 1918 novemberében a Nemzeti Igazgatóságra, másodszor 1921-ben a vidovdani alkotmányra. Azokat a köztisztviselőket, akik megtagadták a hűségesküt, elbocsátották, majd "áttették" a határon. 1918 és 1924 között 44 903 magyar hagyta el a jugoszláv államot, ebből 8 511 fő volt köztisztviselő.

• A létszámcsökkentés másik módja az ún. névelemzés volt (Svetozar Pribicevic-féle névelemzési törvény 1922.), azaz a magyar kisebbség azon tagjait, akik szlávos vagy németes hangzású neveket viseltek, nem minősítették magyarnak

• A földreformot a magyar kisebbség kárára hajtották végre, illetve ezzel összefüggésben kísérlet történt a magyarság településterületének megbontására.

• Támadás a magyar iskolaügy ellen. Az 1913/14-es tanévben a Vajdaságban magyar nyelven 645 népiskola, 51 polgári iskola, 12 középiskola és 4 tanítóképző tanított. Ezzel szemben az 1934/35-ös tanévben 95 magyar nyelvű népiskola és mindössze egy középiskola - Szabadkán - működött. Ezekből a számokból világosan látható, hogy Belgrád mindent megtett a magyar iskolarendszer összezsugorítása érdekében, minden eszközzel igyekeztek a magyar oktatást akadályozni. Ennek illusztrálására egy példa: A magyar tanítókat az ország albán és macedón vidékeire helyezték, míg a szerbeket színtiszta magyar településekre.

Látható, hogy Jugoszláviában a nemzetiségpolitikát jogilag meghatározó keretek - Saint Germain Laye-i szerződés, illetve a jugoszláv alkotmány - és a mindennapok gyakorlata között óriási űr tátongott.

Szintén jól mutatja ezt a magyar kisebbség politikai képviseletének alakulása is. A kisebbségi sorba került magyarság 1922-ben kezdte meg egy önálló magyar párt szervezését. Ezt a tevékenységet a jugoszláv államhatalom tiltásokkal, fenyegetésekkel igyekezett akadályozni, ennek ellenére 1922. szeptember 17-én Zentán megalakult a Magyar Párt, mely programjában követelte a jugoszláv alkotmányban és a kisebbségvédelmi szerződésben biztosított kisebbségi jogok maradéktalan érvényesítését.

Az 1922. márciusi parlamenti választásokon a Magyar Párt az idő rövidsége és a választói névjegyzékek körüli visszaélések - nagy számú magyar választott egyszerűen "kifelejtettek" a névjegyzékből - miatt nem tudott elindulni. Így az MP először az 1925 februári választásokon indult (az 1922-ben megválasztott parlament nem tudta kitölteni 4 éves mandátumát) az újvidéki, a zombori és a becskereki választókörzetben állított önálló jelöltet, de egyik helyen se jutott mandátumhoz.

A Magyar Párt elsőízben parlamenti mandátumhoz - rögtön kettőhöz - az 1927. évi választásokon jutott (az 1925-ös évben megválasztott parlament se tudta kitölteni mandátumát). A belgrádi parlament 2 magyar képviselője - Streliczky Dénes és Várady Imre a jugoszláv állam egyik legkritikusabb korszakában kezdte meg munkáját, de pont emiatt nem tudták kitölteni 4 éves mandátumukat. Sándor király 1929-es reformjai - a királyi diktatúra bevezetése - megakadályozta ezt.

A király a nemzeti unitarizmus jegyében 1929. október 3-án királyi paranccsal átkeresztelte az addig SHS Királyság elnevezésű államot Jugoszláv Királyságra, ezzel egyidőben feloszlatta a parlamentet és betiltotta a politikai pártok működését. Ezzel a kisebbségi magyarság számára véget ért egy korszak, amikor úgy tűnt, hogy a parlamenti demokrácia keretei között el lehet érni némi eredményt a magyarság érdekében.

Sándor király 1929-es reformja átalakította a közigazgatást is. Mint azt korábban láttuk 1919 januárja és 1921 júniusa (a vidovdani alkotmány elfogadása) között a jugoszláv állam 8 történeti tartományból állt, ezek közül, volt egy a Vajdaság Tartomány. 1922-ben egy rendelettel ezt a 8 történeti tartományt megszűntették és helyettük 33 körzetre - bár ezeket is tartománynak nevezték - osztották fel az államot. Az 1919 és 1921 között fennálló Vajdaság Tartomány területét két körzet között osztották fel: 1. A Vajdaság Tiszától nyugatra eső területei alkották az ún. Bácska és Bánát Tartományt, Újvidék székhellyel. 2. A Vajdaság Tiszától keletre eső területe a Belgrádi Tartomány - Belgrád székhellyel - részévé vált.

Sándor király az 1929-es reform részeként a 33 körzetből 9 bánságot hozott létre, emellett Belgrád, mint főváros, egy különálló, tizedik közigazgatási egység lett Sándor király törekvései nem az ország föderatív átalakítására, hanem az egységes jugoszláv nemzet megteremtésére irányulnak. A bánságok kialakításában ez törekvés az két ponton is megfogható. Egyrészt a bánságok határait úgy húzták meg, hogy feldarabolták a hagyományos történelmi egységeket és még az elnevezéseikben is kerülték a korábbi tartományneveket (zömében folyókról nevezték el őket). Ezzel is demonstrálták, hogy nem kívánnak visszanyúlni a történelmi tartományokhoz és határokhoz (lásd a 2. térképet).

Másrészt a határok mesterséges kialakítása következtében a kilenc bánságból hatban szerb (Vrbas, Duna, Drina, Zeta, Morava, Vardar), míg kettőben horvát (Száva, Tengermellék) és egyben szlovén (Dráva) többség alakult ki, muzulmán és macedón többség egyik bánságban se alakult ki.

A Dunai Bánság "nagyjából" az 1919-ben felállított Vajdaság Tartomány területéből lett kialakítva, de oly módon, hogy Észak-Szerbiai területeket is hozzácsatoltak.

A Vajdaság etnikai viszonyai 1921-ben

Ha a Dunai Bánság etnikai viszonyait bemutató táblázatot összevetjük a Vajdaság 1921-es etnikai megoszlását bemutató táblázattal láthatjuk, hogy: a magyarság 27,9%, illetve a németség 23,5%-os (együttesen 51,4%) arányát az 1929-ben felállított Dunai Bánságban sikerült 18,0%-ra, illetve 16,3%-ra lenyomni, miközben a szerb-horvát nemzet arányát az 1921-es 37,3%-ról 56,9%-ra felhozni. Bizonyítható tehát, hogy a bánsági határok mesterséges meghúzása egyértelműen a kisebbségek súlyának csökkentését és a szerb dominancia megteremtését szolgálta.

A királyi diktatúrát az 1931-es ún. oktrojált alkotmány szentesítette. Ez az alkotmány megtiltotta a faji, vallási alapú pártok egyesületek és létrehozását, így a vajdasági magyarság politikai helyzete a 30-as években kifejezetten rossznak minősíthető. A politikától kényszerből visszavonult magyar politikusok hol engedélyezett, hol betiltott kulturális egyesületek keretei között próbáltak valamiféle munkát végezni. Mindezt állandó rendőri zaklatások - például házkutatások - közepette. Azt mondhatjuk, hogy a 30-as években nem történt semmiféle pozitív változás a jugoszláv állam kisebbségi politikájában, csupán felerősödött a belgrádi politikai elit 1918 óta permanensen vallott álláspontja, mely szerint a kisebbségek - értelemszerűen a magyar kisebbség is - gyengítik a jugoszláv államot, kifelé húzó erőt jelentenek, ezért alapvetően hatalmi/rendőri eszközökkel kell féken tartani őket.

A gazdasági élet jellemzői
Belgrád Vajdasággal kapcsolatos gazdaságpolitikáját két világosan felismerhető cél vezérelte. Egyrészt a háborúban súlyos veszteségeket szenvedő Szerbia gazdasági rekonstrukciójának fő terheit a Vajdaságra terhelni, másrészt megtörni és megszüntetni az ottani magyar kisebbség (és persze a németség kisebbség) 1918 előtt kialakult gazdasági dominanciáját. Nézzük meg, hogyan történt ez a gazdasági élet három legfontosabb szektora, az ipar, a pénzügyek és a mezőgazdaság terén:

A világháború előtti vajdasági ipar döntően magyar és német kézen volt. A vállalatokat a jugoszláv állam már 1918-ban zár alá helyezte, és arra kötelezte a tulajdonosokat, hogy megbízható szerbeket válasszanak be az igazgatóságba. Amennyiben ezt a tulajdonosok megtagadták, a vállalat saját költségén kormánybiztost nevezett ki az adott cég élére. Emellett előírták, hogy az üzletmenetben a szerb nyelvet kell használni, így sok tulajdonos kénytelen volt "önként" szerb alkalmazottat felvenni. Az ipartestületeket feloszlatták, tisztújítást rendeltek el, s előírták, hogy kik legyenek az új tisztségviselők.

Az iparral kapcsolatos adókat úgy alakították ki, hogy a vajdasági vállalkozónak nem volt érdemes üzemét fenntartania, pontosabban képtelen volt versenyezni a szerbiai vállalkozóval, aki átlagban 70%-kal kevesebb adót fizetett, mint ő. Ennek következtében igen sok vajdasági ipari vállalat költözött Belgrádba, illetve Ó-Szerbiába. Ezt a tendenciát erősítette, hogy a szerb városok ingyen telket, illetve községi adóelengedést (adókedvezményt) adtak ezeknek a vállalatoknak. Jól mutatja a magyar ipar és kereskedelem elleni diszkriminációt egy apró példa: Újvidéken ún. "cégtábla adót" kellett fizetni a "nem szláv" cégfeliratok - amennyiben ilyet egyáltalában megtűrtek - után.
A pénzügyek terén a jugoszláviai magyar gazdasági élet első nagy vérveszteségét a korona bankjegyeknek dinár bankjegyekre történő 4:1 arányú beváltásával szenvedte el. Ezzel a lépéssel jelentős mennyiségű tőkét szívott el Belgrád a magyar bankoktól és pénzintézetektől. Ezek után - hasonlóan az iparhoz - Belgrád a magyar tulajdonú pénzintézetek ellen is támadást indított. Ennek eredményeképpen a korábban magyar kézen lévő 168 bank, bankfiók, takarékpénztár és hitelszövetkezet a 20-as évek végére vagy tönkrement, vagy pedig szláv kézre került.

A legkomolyabb sérelmek azonban az adózás terén érték a magyar kisebbség gazdasági érdekeit. Ez két formában nyilvánult meg. Egyrészt ugyanazon adónemben a vajdaságiaknak többet kellett fizetniük, mint az ószerbiaiaknak (ezzel főleg az iparban támogatták az ószerbiai ipart a vajdaságival szemben).

Egy lakosra jutó állami egyenesadó összege az egyes bánságokban

Jól mutatja az adózási egyenlőtlenségeket a fenti táblázat, melyből megállapítható, hogy a vajdasági magyarság többségét magában foglaló dunai bánság négyszer annyi egyenes adót fizetett évente, mint a szerb többségű bánságok.

Másrészt a jugoszláv állam számos olyan adónemet találtak ki, amelyeket egyenesen a vajdasági polgárokra szabtak, azaz egyéb szlávlakta területeken nem alkalmaztak. Ilyen volt például a házadó. Az erről szóló törvényt - 1934. évi 7. törvénycikk - oly módon alkották meg, hogy házadóval csak azon községek lakossága terhelhető meg, amely községek népességszáma meghaladja az ötezer főt. Mivel ötezer lakoson felüli községek kizárólag a Vajdaságban voltak, így csupán a vajdasági települések lakossága fizette ezt az adófajtát.
Ha a mezőgazdaságot nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy a Vajdaság 1918 előtt döntő mértékben mezőgazdasági terület volt, ezen jellegét 1918 után is megőrizte ezért hívták gyakran Jugoszlávia éléskamrájának. A Vajdaság birtokviszonyaira 1918 előtt sajátos kettőség volt jellemző: Egyrészt a magyar, illetve a német nagybirtok túlsúlya. A Bánátban kiterjedt birtokai voltak a Csekonicsoknak, Baranyában Frigyes főhercegnek (110 ezer hektár), a Bácskában pedig a Széchenyieknek. Másrészt a magyar földnélküliek magas aránya a földdel nem rendelkezők körében. Mindezek miatt különösen nagy súlya volt az ún. agrárreformnak, mely az 1919. február 25-i királyi dekrétum alapján indult el.

A régi tulajdonosok számára részben kárpótlással egybekötött és hosszú időre elnyújtott földreform során a magyar nagybirtokosok hajdani birtokaik 61,5%-át veszítették el, a németek pedig 57%-át. A régi tulajdonosok számára részben kárpótlással egybekötött és hosszú időre elnyújtott földreform során a magyar nagybirtokosok hajdani birtokaik 61,5%-át veszítették el, a németek pedig 57%-át. Ugyanekkor számítások szerint Bánátban a magyar parasztság 60%-a lett volna jogosult a földosztásra, a Bácskában pedig 41,4%-a, de a magyar kisebbséget kizárták a földigénylésből.

Megállapíthatjuk, hogy a jugoszláviai földreformnak a magyarság kétszeresen vált szenvedő alanyává. Először azzal, hogy nagybirtokosaitól földjeik nagy részét elvették, másodszor azzal, hogy a felosztott földekből a földnélküli magyarok nem kaptak. Belgrád a földreformmal egyszerre szüntette meg a magyar nagybirtokot (pontosabban jelentéktelenné tette), illetve nem engedte megszületni a vajdasági magyar kisbirtokos réteget (pontosabban nem engedte megnövekedni).

Ezzel párhuzamosan megkísérelték a magyarság településterületét megbontani. A kiosztott földek egy jelentős részére önkénteseket (dobrovoljác-okat) telepítettek. A dobrovoljácok politikailag teljesen megbízható szerb és montenegrói veteránok voltak, akik a Balkán-háborúban, illetve az első világháborúban harcoltak és katonai szolgálataik fejében kaptak földet. Bácskába 6912 dobrovoljác család 53 465 kat.h területet, Baranyában 235 család 5927 kat.h területet és a Bánátban 8384 család 27 312 kat.h területet kapott. A dobrovoljácok betelepülésének nagyságrendjét jól mutatja, hogy a Vajdaságban kiosztott földek nagy részét ők kapták meg. Belgrád ezeknek a Vajdaságba való telepítésével próbálta megtörni az egységes magyar településterületeket.

Itt kell felhívnunk a figyelmet arra, hogy az alacsony szintű mezőgazdasági termelési kultúrával rendelkező dobrovoljácok betelepítése a vajdasági mezőgazdaság technikai és szakmai bázisának sokat ártott és a termelékenység jelentős csökkenésével járt.

Konklúziók
Vajdaság mint régió fejlődését a két világháború közötti időszakban egyértelműen negatívan befolyásolták Belgrád politikai és gazdasági lépései. A jugoszláv állam keretei közé került magyar nemzetrész mind politikai, mind gazdasági téren erősen diszkriminált kisebbségként "integrálódhatott" az államba. Ez a legtisztábban a nemzetiségi szempontoknak alárendelt agrárreformban fogható meg. Gazdasági téren Belgrád a Vajdaságot a jugoszláv állam szolgálatára kényszerítette. A Vajdaság egyrészt élelmiszerrel, másrészt készpénzzel (adók formájában) jelentős mértékben járult hozzá a jugoszláv gazdaság működőképességéhez, viszont ebből előnye nem származott.

Az analfabéta lakosság aránya a jugoszláv állam egyes régióiban 1921-ben

Magyarország történeti topográfiájában számos táj/régió (területi egység) térbeli kiterjedtsége nincs pontosan definiálva. Nehezíti a helyzetet, hogy a történeti topográfiával kapcsolatba kerülő egyes tudományágak művelői eltérő fogalomrendszerekkel dolgoznak. A természetföldrajzosok elsősorban a földrajzi nagytáj fogalmát használják, a politikai földrajz tudósai szívesebben dolgoznak területi-közigazgatási egységekkel míg a regionalisták tudományterületük névadójával a régiókkal szeretnek dolgozni.

A Vajdaság fogalmának a használata is ebbe a problémakörbe tartozik. 1919 előtt - leszámítva az 1848 és 1860 között fennálló "Szerb Vajdaság és Temesi Bánság" elnevezésű formációt - a Vajdaság mint területi-közigazgatási egység, nem létezett. A Vajdaságnak nevezett területi-közigazgatási egység 1919 januárjában jött létre a jugoszláv állam keretei között.

A Vajdaság fogalmának pontos definiálásához három térbeli fogalmat kell definiálnunk, úgymint: Bácska, Bánság (más néven Bánát), Baranyai-háromszög. Mivel a magyar közigazgatás 1000 éves történetében a legfontosabb területi egység a megye, illetve a megyerendszer volt, a következőkben megpróbáljuk ezen területi egységek definícióját összeegyeztetni a dualista megyék területével.
Baranyai-háromszög: Baranya megyének az a délkeleti része (a Dráva és a Duna összefolyása által lehatárolva)-, amely a trianoni béke következtében a jugoszláv államhoz került

Bácska: A Duna-Tisza közének déli része, melyet keleten a Tisza, nyugaton és délen pedig a Duna határol le. Ha a dualista Magyarország 1886-os megyebeosztására vetítjük vissza akkor a Zombor székhelyű Bács-Bodrog vármegye területét jelenti. Bács-Bodrog vármegye 2/3 része került a trianoni döntés következtében Jugoszláviához és ily módon vált 1919-ben a megszülető Vajdaság tartomány részévé.
Bánság (más néven Bánát): Északon a Maros, nyugaton a Tisza, délen a Duna folyók határolják le, míg keleti határa a Vaskapu-hágót a Marossal összekötő merőleges vonal. Az 1886-os megyebeosztására visszavetítve, a Bánság a Nagybecskerek székhelyű Torontál vármegye, a Temesvár székhelyű Temes vármegye, és a Lugos székhelyű Krassó-Szörény vármegye területét jelenti. Krassó-Szörény vármegye és Temes vármegye a trianoni döntés következtében teljes egészében Románia részévé vált, míg Torontál vármegye nyugati része Jugoszláviához, keleti része Romániához került.

Azaz a Vajdaság mint területi egység, három részből épül fel: Baranyai-háromszög, Bácska és Bánát (lásd az 1. térképet).

1. térkép:

A Délvidék

Nagyon sokszor a köznyelv és sajnos a történész szakma egy része is a Vajdaság fogalmának szinonimájaként használja a Délvidék fogalmát. Valójában ez teljesen helytelen, ugyanis a Délvidék fogalma egy kettős jelentésű fogalom, létezik egy szűkebb és egy tágabb értelmezése.

A "szűkebb Délvidék" fogalom alatt a Vajdaság azon részét értjük, melyet 1941-ben a magyar anyaországhoz visszacsatoltak. Hitler ugyanis nem az egész Vajdaságot csatolta Magyarországhoz, ehelyett a tartományt kettévágta, a nyugati részét Magyarország kapta meg, míg a keleti részt - amely korábban a Bánság részét képezte - német katonai közigazgatás alá helyezte.

A "tágabb Délvidék" fogalma egy 19. század végi, 20. század eleji állapotot jelez. Több kutató szerint a Nagyalföld tájegységen belül a Tisza és a Maros folyók összefolyásának tágabb környezetében, Temesvár, Szeged és Arad központokkal a 19. század végén a terület kezdett átalakulni funkcionális térré, azaz elkezdett formálódni egy régió, melyet Délvidéknek neveznek. Ez a régió az 1886-os megyék közül magába foglalta Bács-Bodrog, Torontál, Temes és Krassó-Szörény vármegyék területét, továbbá Csongrád, Csanád és Arad vármegyék déli részeit. Az ígéretes régió formálódását az 1920-as trianoni béke törte meg, mivel határaival három ország - Magyarország, Románia és Jugoszlávia - között osztotta fel a területet.

A trianoni béke következtében Magyarországtól Jugoszláviához csatolt területek adatai

2. térkép:
A jugoszláv bánságok 1929-ben