2017. február 21.

A végrendelet rejtélye

Szerző: Kosáry Domokos

A történeti múltból fennmaradt adatokból a történések pontos egymásutánját mindig nehéz megállapítanunk, még olyankor is, ha nyilvánvalóan hiteles emlékeket őrző, látszólag mindenben elfogadható tanúbizonysággal rendelkezünk. Hát még, ha olyan esettel találkozunk, mint Széchenyi István állítólagos "politikai végrendelete", amely közel egy évvel halála után bukkant elő, közel sem minden politikai célzatosság nélkül.

A bécsi Der Fortschritt 1861. március 22-ei számában Gr. Széchenyi István egy beszélgetéséből, 1860. április 2. cím alatt közlemény látott napvilágot. Ebben egy Széchenyihez "igen közel álló" személyiség (Babarczy Imre) számolt be arról az üzenetről, amelynek közvetítésével (Deák Ferenchez) Széchenyi állítólag őt bízta meg. "Mondja meg (Deáknak) – olvassuk ebben –, hogy ha hallgatni akar egy bolondra – a bolondok próféták, akkor azt a hatalmat, amelyet a közvélemény fölött bír, ne hagyja kihasználatlanul, míg végül a vihar oly hangos lesz, hogy hangja már nem lesz hallható, mint ahogy az enyémet nem akarták 1848-ban meghallani." Ezután jön, bővebben kifejtve, hogy ha a birtokos nemesség nem marad a dolgok élén, vérfürdő következhet. A forradalmi út helyett tehát, az emigráció törekvéseinek elébe vágva, egyezzenek meg Ausztriával. Nem számíthatnak sem Angliára, sem Oroszországra. "Magyarországnak háromszáz éve létrejött kapcsolatát a Habsburg-házzal nem tartom szerencsésnek, de szerencsétlen házasságból is születhetnek életerős gyermekek." Tanácsa ez tehát: "őszinte megbékélés 1848 alapján – exceptis excipiendis [kivéve a kiveendőket], a császár megalázása nélkül."

A közlemény természetesen nagy feltűnést keltett Magyarországon. Sietve átvette magyar fordításban a Pesti Hírnök, amely Török János szerkesztésében elsősorban főnemesi és klerikális érdekek szócsöve volt. A lap bécsi levelezője szerint "nagy sensatiót okozott ma reggel azon végrendeletszerű izenet, amelyet halhatatlan Széchenyink nyolcz nappal halála előtt br. Babarczy alezredes által Deák Ferenczhez intézett, s mely a Fortschritt mai számában először közrebocsáttatott […] A közlemény authentikus, ezt tudják mindazok, akik az üdvözülthez közel állottak. Csodálhatni, hogy az első közlés szerencséje bécsi lapnak jutott." Voltak, persze, akik kétségbe vonták a közlemény hitelét. A Pesti Napló húsvéti számában Fk. jel alatt Falk Miksa is úgy nyilatkozott, hogy e "politikai végrendelet" hitelességéért nem merne kezességet vállalni. Ugyanakkor a Pesti Hírnök közölte Babarczy 1861. március 28-án kelt levelét, amelyben ez állt: "Széchenyi 8 nappal halála előtt engemet az említett, néhány barátinak szóló izenettel valóban megbízott, és magától ezen bús szavakkal bocsátott el: Magyarország velem együtt a sír partján bolyong – én nemsokára leszállok, adja Isten, hogy kedves hazám ne kövessen oda egyhamar."

Az "üzenetet" hitelesként ismét közölte Török János abban a vállalkozásban is, amely Széchenyi munkáit tartalmazta "korszerű kivonatban". Csak a dátumot igazította ki úgy, hogy maga a beszélgetés március 31-én ment végbe, csupán lejegyzése történt április elején. Az ő nyomán pedig Zichy Antal is felvette azon kötet függelékébe, amelyben Széchenyi naplóiból közölt kivonatos, átírt, vagyis pontatlan és megbízhatatlan részleteket magyar fordításban. Közben azonban a szöveg kisebb-nagyobb módosításokon is átesett, amelyek közül a leglényegbevágóbb az volt, hogy a konzervatív szerzők az óhajtott megegyezés alapjaként emlegetett 1848 évszámát, saját elképzeléseiknek megfelelően, 1847-re változtatták.

Nőtt azonban a szöveg utóéletének egy még különösebb ága. Az "üzenet" ugyanis annak idején különböző kéziratos másolatokban, változatokban is terjedt. S ezek egyikét a sajtó az új század elején, az előzményeket nem ismerve, már mint Széchenyi saját levelét "fedezte fel" szenzációként. E felületes és megbízhatatlan közlések nyomán 1911-ben még Halász Imre is képes volt egyébként igényesnek tűnő emlékiratában olyasmit állítani, hogy Széchenyi hat nappal halála előtt, 1860. április 2-i keltezéssel levelet intézett gr. Esterházy Bálint szentpétervári nagykövethez, akinek hagyatékából ez utóbb Bezerédy Pálhoz került. Ez a "levél" megint nem más, mint az "üzenet" vagy a "politikai végrendelet".

Ilyen "levél" persze nem létezett. De volt-e "üzenet"?

Babarczy valóban többször járt Széchenyinél. S úgy látszik, bizonyos beszélgetésekről utóbb feljegyzéseket készített. Az már kérdésesebb, hogy április 2-án valóban Széchenyi bizonyos előző napi vagy március 31-i nyilatkozatait próbálta-e papírra vetni. Széchenyi ugyanis, aki gondosan följegyezte, ha Babarczy nála járt, e két utolsó olyan napon, amelyről még naplót hagyott ránk, semmi ilyesmire nem céloz, sőt március 31-én ezt írja: "Este Széchenyi Imre látogat meg." Elképzelhető, ha nem is bizonyos tehát, hogy Babarczy egy korábban, esetleg március 24-én történt látogatást tett utóbb egy későbbi napra.

A lényeg azonban nem ez, hanem a tartalom.

A szövegben kétségtelenül több olyan elem van, amely Széchenyitől származik, bár szokatlan hangsúllyal és más, szokatlan elemek kíséretében. Széchenyi valóban nem helyeselte sem a forradalmat, sem az emigrációs politikát, de tudjuk, hogy ekkoriban nem ezeket tartotta fő ellenfelének, hanem az abszolutizmust, és e küzdelemben nem hátrálni akart, hanem előremenni. Azután: Széchenyi ekkoriban bizalmas írásaiban sem emlegette, panaszolta, hogy nem rá hallgattak 1848-ban. A szláv veszedelmet, amelyről a Babarczy-szövegben szintén szó esik, ugyancsak nemigen emlegette. Vagyis: Babarczy a Széchenyitől átvett gondolati elemeket olyan képben rögzítette, amely neki és a konzervatívoknak jobban megfelelt és természetesnek tűnt. Részben nyilván magától, azért járt el így, mert saját világképe, szűrőberendezése önkéntelenül így adta vissza a hallottakat.

De csak ezért?

A legfeltűnőbb, a legfurcsább az egészben az, hogy Széchenyi Deáknak, akit igazán jól ismert – személyesen – éppen azzal a Babarczyval küldött volna bizalmas üzenetet, akiről, naplójának tanúsága szerint, azt hallotta, hogy agent provocateur. Széchenyinek, jó néhány más látogatója is volt, jó néhány más lehetőség arra, hogy bizalmas úton üzenetet vagy éppen "politikai végrendeletet" juttasson el Deák Ferenchez.

Emlékezzünk csak, hogyan kommentálta Széchenyi azt a hírt, hogy Babarczy besúgó: annál jobb, feltéve, hogy nem hazugságokat jelent. Az ilyen "igazmondó" besúgó ugyanis valóban azt adja tovább, amit mondanak neki. Az üzenet, amelyet vele közölnek, bárkinek szól, először is a kormányzathoz érkezik. S így mindinkább az a benyomásunk, hogy Babarczy alapjában véve nem írt le tudatos hazugságokat, hanem azt vetette papírra, amiről Széchenyi beszélt neki. Csak azt nem vette észre, hogy Széchenyi – búcsúzóul, még egy ellenfurfanggal – ezt az üzenetet alapjában véve a bécsi kormányzatnak szánta és nem Deáknak. Mert mi szükség lett volna Deákot arra az 1848-as megegyezési bázisra rábeszélni, amely Deáknak amúgy is fő célja volt, és amelyet az igazi ellenfél: a bécsi kormányzat vonakodott – ekkor és még sokáig – egyáltalán figyelembe venni? Az ijesztés a forradalommal, vérfürdővel, az emigráció politikájával, az egész régi rend összeomlásának rémképével nem Deáknak szólt, hanem a bécsi kormányzatnak. S egyben azt is igazolta, ismét Bécs előtt, hogy Széchenyit így, bizalmas, konspiratív lépésekben is, mint egy politikai üzenet Deákhoz, amelyet naivul egy igazi úrra, főnemesre, tisztre bíz, nem felforgatási szándék, hanem aggódó lojalitás vezeti a Habsburg Monarchia iránt. A jól adagolt kis fenntartás és bírálat a szerencsétlen, bár végső fokon hasznos házasságról Magyarország és a Habsburg-ház között valóban, őszintén Széchenyi-motívum volt, de egyben olyan kellék is, amely az egész ötletet hihetőbbé, reálisabbá teszi. Fogadjuk el: a "vén oroszlány" a végzetes döntés és a búcsú megrendítő időszakában is bírt még annyi ötlettel, humorral és harci kedvvel, hogy orránál fogva vezesse az úri ügynököt, és magyar részről engedménynek, mérsékletnek, Bécs számára pedig sürgős életszükségletnek tüntesse fel a legnagyobbat, amit remélni szeretett volna: az 1848-hoz való visszatérést.

Nem tudjuk, eljutott-e ez az "üzenet" Deák Ferenchez, és ha igen, ő miként reagált rá. Kónyi Manó, Deák iratainak összegyűjtője hallgat az ügyről, pedig bizonyára ismerte a Babarczy-féle közleményt. Azt azonban tudjuk, hogy e közlemény milyen alkalomból és milyen célok szolgálatában látott éppen akkor napvilágot. Pontosan az 1861-i országgyűlés küszöbén, a magyar nemzeti mozgalom új nekilendülésének idején vagyunk. Az országgyűlést 1861. április 2-ra hívták össze. Az alsó- és felsőház tagjai mindjárt az első ülés után gyászistentisztelettel emlékeztek meg Széchenyi halálának első évfordulójáról. Hazamenet, óriási tömeg élén, az ifjúság vállára emelte Teleki Lászlót. Ebben az izzó hangulatban, amely egybeforrt a Széchenyire emlékezéssel, jó propagandafogásnak tűnt a másik oldalon, ha egy, a forradalom és az emigrációs politika veszedelmeit emlegető, fékező, megegyezést ajánló Széchenyi-üzenetet hoznak nyilvánosságra.



Add a Facebook-hoz
Leggyakoribb címkék:
Nőtörténet (105) | Alkotmány (58) | Horthy-kor (42) | Közjogi (31) | Államtörténet (30) | Európa (29) | Béke (24) | Habsburg (22) | Középkor (18) | Prostitúció (18) | Igazságszolgáltatás (16) | Ókor (14) | Gender (14) | Erdély (13) | Trianon (13) | 1848-49 (12) |
Legnépszerűbb címkék:
Nőtörténet (105) | Horthy-kor (42) | Prostitúció (18) | Államtörténet (30) | Középkor (18) | Alkotmány (58) | Habsburg (22) | Ókor (14) | Trianon (13) | Európa (29) | Erdély (13) | Közjogi (31) | Igazságszolgáltatás (16) | Gender (14) | Osztrák–Magyar Monarchia (10) | Béke (24) |

Kiadja a Rubicon-Ház Bt. | Felelős kiadó: Rácz Árpád | 1161 Budapest, Sándor u. 60. | Telefon: 402-1848 | Fax: 402-1849
Minimum felbontás: 1024 x 768 | Kivitelezés: Civertan Bt.