2017. június 26.

A vesztfáliai béke

Szerző: Hahner Péter

1618 és 1648 között szörnyűséges háború zajlott Európában, amelybe a kontinens csaknem minden állama bekapcsolódott. Az első általános európai konfliktussá vált harmincéves háború egyszerre volt az utolsó nagy vallásháború a katolikusok és protestánsok között, amely végül a két vallás egyenrangúsítása szellemében rendeződött, illetve a hatalmi érdekpolitika szabályai szerint folyó dinasztikus küzdelem, amely az európai egyensúlykeresés jegyében záródott le.

A rendkívül sokrétű, összetett nemzetközi konfliktus lezárása komoly feladat elé állította az egymással szemben álló uralkodókat és diplomatáikat. 1641-ben a Habsburgok ellen harcoló francia és svéd király diplomatái két vesztfáliai várost, Münstert és Osnabrücköt jelölték ki a további tárgyalások helyszínéül, mivel a protestáns svédek még találkozni sem akartak a Münsterben tevékenykedő pápai nunciussal. Ezzel e két, egymástól mintegy negyvenöt kilométerre fekvő püspöki székhely afféle demilitarizált övezetté vált.

A helyszín
Amikor 1643-ban Frankfurtban összegyűlt a német fejedelmek küldötteinek kongresszusa, a külföldi hatalmak e két vesztfáliai városba küldték el követeiket. Ide jöttek azoknak a protestáns német fejedelmeknek a képviselői is, akik hivatalosan még törvényen kívüli lázadóknak számítottak, s ezért a frankfurti gyűlésen nem vehettek részt. Ezt III. Ferdinánd császár sem bánta, mert abban reménykedett, hogy diplomatái ezalatt Frankfurtban az egész császárság nevében tárgyalhatnak majd a külföldiekkel. Mivel svéd ellenfelei 1643-ban Dániával is háborúra kényszerültek, a császár két évig halogatta a tárgyalásokat. A svédek azonban 1645 márciusában a Prága melletti Jankovnál vereséget mértek csapataira, s a császári udvar kénytelen volt Bécsből Grazba menekülni.

Miután a svédek Dániát is legyőzték, Ferdinánd augusztus végén beleegyezett, hogy valamennyi német fejedelem részt vegyen a tárgyalásokon. Ezzel a két vesztfáliai városban zajló tanácskozás birodalmi gyűlés rangjára emelkedett, a frankfurti gyűlés feloszlott, s Trauttmannsdorff gróf novemberben azzal a császári meghatalmazással érkezett Münsterbe, hogy a béke érdekében bármilyen egyezményt elfogadhat. Megkezdődtek a komolyabb béketárgyalások.

Münsterben a katolikus államok (Spanyolország, Franciaország stb.) követei tárgyaltak, Osnabrückben pedig Svédországé, Hollandiáé és protestáns szövetségeseiké. Bár 194 európai uralkodó vett részt az egyezkedésben (többségük természetesen aprócska német fejedelemség felett uralkodott), saját követet csak 109 tudott küldeni. Nem minden delegáció volt olyan népes, mint a francia, amely a szolgákat is beleszámítva mintegy 200 személyből állt, annyi azonban bizonyos, hogy 1643-tól 1648-ig az inasokkal együtt több ezer diplomáciai alkalmazott nyüzsgött a két vesztfáliai kisvárosban. Mindkét városban 3-3 „curia” alakult a választófejedelmek, egyéb fejedelmek és a birodalmi városok küldötteiből, akár a birodalmi gyűlésben, ezek egymás között vitáztak, ügyvivőket küldözgettek a másik város „curiáihoz”, és levelezést folytattak fejedelmeikkel.

Ennyi ember számára persze nem lehetett kényelmes szállást biztosítani: feljegyezték, hogy a 29 fős bajor küldöttségnek csak 18 ágy állt a rendelkezésére. A kényelmetlenségekért azonban a követek bőséges evéssel és ivással kárpótolták magukat: az említett bajorok állítólag napi 2-3 liter bort fogyasztottak fejenként. A tárgyalások hosszan elnyúltak, hiszen Párizsba és Bécsbe tíz-tizenkét, Madridba több mint húsz nap alatt jutott el egy-egy levél. A harcok pedig folytatódtak, s az uralkodókat a hadiszerencse fordulatai is befolyásolták. „Télen tárgyalunk, nyáron harcolunk” – jelentette ki állítólag az egyik követ.

A főbb döntéseket 1645 novembere és 1647 júniusa között hozták meg. Franciaország megpróbálta késleltetni a tárgyalások befejezését, hogy a császár mellett a spanyol királyt is térdre kényszeríthesse, 1648. október 24-én azonban aláírták a 128 cikkelyből álló végső szerződést. A küldöttek megajándékozták egymást (a katolikusok ereklyéket osztogattak), majd többségük azonnal a nürnbergi tanácskozásra sietett, ahol még 1651-ig vitatkoztak a feloszlatott hadseregeknek járó összegekről és a svéd csapatok hazatérési „menetrendjéről”.

A német problémák
A vesztfáliai béke sikeres és tartós kompromisszummal zárta le a német vallási, politikai ellentéteket, ugyanakkor véglegesítette a német széttagolódás több évszázados folyamatának eredményeit.

A 1555-ös augsburgi vallásbéke csak a katolikus és lutheránus fejedelmek békéje volt, most azonban a kálvinistákat is elismerték „bevett” vallási felekezetnek. Megtagadták az 1555-ös cuius regio, eius religio (akié az ország, annak a vallása követendő) elvét: a fejedelmek nem alkalmazhattak kényszert, csak szabályozhatták a más vallásúak vallási tevékenységét. Különbséget tettek a magánéleti és a nyilvános vallásgyakorlat között: az előbbit tolerálták, az utóbbit korlátozták. A vallási kisebbségek polgárjogot kaphattak, politikai, vagyis hivatalviselési jogot azonban nem. 1624. január 1-jét „normatív dátummá” nyilvánították, s azok a katolikus, lutheránus vagy kálvinista kisebbségek, amelyek e napon toleranciát élveztek, ezután is részesülhettek benne. Akik nem, azokat száműzhették – de csak a következő öt év során. E száműzöttektől viszont már nem kobozhatták el tulajdonukat, távozásuk előtt intézőkre bízhatták azt, és vissza is látogathattak korábbi lakhelyeikre. Amely katolikus egyházi birtok a „normatív dátum” idején világi kézen volt, továbbra is azon maradt. Kimondták, hogy a birodalmi gyűlés nem hozhat döntést vallási ügyekben puszta szótöbbséggel, s a vitás kérdéseket a katolikusok és protestánsok birodalmi törvényszéken és a császári tanácsban egyenlő arányban képviselt testületeinek, a corpus Catholicorumnak és a corpus Evangelicorumnak „baráti megbeszélésein” rendezik majd.

Mindezen döntések eredményeképpen a német protestantizmus korábbi hódításai nagy részét megőrizhette, a katolikus fejedelmek, elsősorban a császár birtokain azonban visszaszorult. A vallási kérdések ezután sem tűntek el a diplomaták irataiból, jelentőségük azonban másodlagossá vált: amikor X. Ince pápa tiltakozott a vesztfáliai béke ellen, még csak válaszra sem méltatták. A német területek vallási megosztottsága a következő háromszáz év alatt változatlan maradt, s csak a második világháború utáni népmozgások alakították át.

Német területen a császár volt a háború egyik vesztese. Amnesztiát kellett biztosítania a háborúban ellene harcoló fejedelmeknek, s elkobzott birtokaikat is vissza kellett adnia. Saját birtokai közül ugyan csak Lausitzot és az elzászi városokat veszítette el, a vesztfáliai béke azonban véget vetett az erős központi hatalom kiépítésére irányuló ősi császári törekvéseknek, s megpecsételte a császárságnak csaknem 300 önálló államra bomlását. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a császárság tulajdonképpen független államok szövetségi rendszerévé vált. A béke elismerte a fejedelmek tartományi szuverenitását, lehetővé tette, hogy szerződéseket kössenek külföldi államokkal, amennyiben e szerződés nem irányul a császár és a birodalom ellen, vagyis a német Aranybulla kiadása (1356) óta élvezett belpolitikai és az augsburgi vallásbéke (1555) óta élvezett vallási függetlenség mellé megkapták a külpolitikai függetlenséget is. A császár ezután csak a fejedelmek beleegyezésével adhatott ki birodalmi törvényt, vethetett ki adót, üzenhetett hadat és köthetett szerződést. A birodalmi városok ugyanolyan jogokat kaptak, mint a fejedelmek, gazdasági hanyatlásuk miatt azonban jelentőségük egyre csökkent.

A háború német győztesei a nagyobb fejedelmek voltak, akik megnövelhették államaik területét. Brandenburg Kelet-Pomerániával, a szekularizált mindeni, kammini, halberstadti püspökségekkel, valamint a magdeburgi érsekséggel gyarapodott, Szászország Lausitzot kapta meg, Bajorország pedig megtarthatta a korábban elnyert Felső-Pfalzot és a választófejedelmi címet. Svédország két szövetségese, a württembergi és hessen-kasseli fejedelem visszakapta elkobzott területeit. A néhai „téli király”, a cseh koronát elfogadó, majd mindenét elveszítő V. Frigyes pfalzi választó fia, Károly Lajos pedig Rajna-Pfalzot és apja választófejedelmi rangját kapta vissza, így ezután nem hét, hanem nyolc fejedelem vett részt a császárválasztáson.

A vesztfáliai békében ismerték el először hivatalosan, hogy sem Hollandia, sem Svájc nem tartozik a Német-római Császársághoz. Franciaország és Svédország pedig kezességet vállalt a birodalmi alkotmányért, vagyis lehetőséget kapott arra, hogy újra meg újra beavatkozzon az alaposan meggyengült császárság ügyeibe.

A nyugat-európai rendezés
Spanyolország a teljes kimerülés felé közeledett: egyszerre kellett harcolnia Hollandia és Franciaország ellen Dél-Németalföldön, Észak-Itáliában és Brazíliában, helyőrséget tartott fenn Pfalzban, támogatni próbálta osztrák rokonait, s szembe kellett néznie lázadó portugál, katalán, nápolyi és szicíliai alattvalóival is. A spanyol kormány belátta, hogy ennyi fronton nem folytathat háborút, s csak az volt a kérdés, melyik ellenfelével kössön békét annak érdekében, hogy a másikat legyőzze. Végül Hollandiának tett engedményeket. IV. Fülöp átengedte a hollandoknak Portugáliától szerzett gyarmatait, a spanyol gyarmatokkal való kereskedelem szabadságát azonban – amelyet a Holland Kelet-indiai Társaság nyomására a holland delegáció követelt – nem volt hajlandó biztosítani.

Münsterben 1648. január 31-én írták alá a spanyol–holland szerződést. Spanyolország elismerte a hét észak-németalföldi tartomány, Gelderland, Holland, Zeeland, Utrecht, Friesland, Overijsel és Groningen, valamint „társult területeik” (Flandria és Brabant részei, továbbá Maastricht) függetlenségét (Drenthe tartománytól ekkor még megtagadták az önálló képviseletet). Hollandia engedélyt kapott arra is, hogy a spanyol kézen maradt Antwerpen kereskedelmének korlátozására lezárja a Schelde folyó torkolatát. A spanyol kormány még a hollandiai katolikusok számára sem tudott engedményeket elérni. Hollandia győztes nagyhatalomként került ki a háborúból, bár e nagyhatalmi státus csak néhány évtizedig volt fenntartható.

Spanyolország abban reménykedett, hogy ezután Franciaország ellen fordíthatja egész flandriai seregét, s a császárral összefogva legyőzheti északi szomszédját. A Mazarin bíboros vezette francia kormányzatnak azonban a svédekkel összhangban sikerült olyan vereségeket mérnie a császári csapatokra, hogy III. Ferdinánd belátta: nem harcolhat tovább Spanyolország érdekében. IV. Fülöp nagy felháborodással fogadta, hogy rokona „cserbenhagyja” őt, s a háború egyik nem várt következménye annak az évszázados spanyol–osztrák szövetségnek a meggyengülése volt, amely V. Károly kora óta oly riasztó fenyegetést jelentett Európa államai számára.

Mazarin szerette volna alaposabban kihasználni Franciaország javára a Habsburgok szorult helyzetét, s már éppen arra készült, hogy helyet követel az ifjú XIV. Lajos király számára a német birodalmi gyűlésben, amikor a háborús adókkal túlterhelt francia társadalom lázongása (a Fronde) rákényszerítette a békekötésre. A vesztfáliai béke elismerte a csaknem száz éve elfoglalt Metz, Toul és Verdun püspökségek francia kézre kerülését, átengedte a piemonti Pinerolo várát, a Rajna jobb partján fekvő Breisachot, s lehetővé tette, hogy Franciaország helyőrséget tartson Philippsburgban. Ezenkívül a francia király megszerezte a császártól – hiszen nem a birodalommal, csak a császárral állt hadban – Elzász déli részét. Ez egy végtelenül bonyolult birtokátruházási művelet volt, számtalan későbbi vita forrása. A császár ugyanis Felső-Elzász tartománygrófja és tíz birodalmi város kormányzója volt, ezért a németek szerint csak korlátozott jogokat engedhetett át a franciáknak, Mazarin azonban már „egy nagy tartomány elcsatolását” emlegette.

A franciák számára rendkívül nagy siker volt, hogy az elzászi városok birtokbavételével megszakíthatták a délről Németalföld felé vezető spanyol katonai útvonalat. A spanyol–francia háborút azonban nem a vesztfáliai, hanem a tizenegy évvel később megkötött pireneusi békeszerződés zárta le, amellyel Franciaország újabb területeket szerzett: északon Artois-t és Flandria egy részét, délen pedig Roussillont és Cerdagne-t. Franciaország számára e békék a több mint száz éve fenyegető spanyol hatalom megtörését s a későbbi hódítások előkészítését jelentették, Spanyolország számára pedig a nagyhatalmi státus végét. „A szuperhatalom szerepére az ország sohasem volt megfelelően felkészítve – írta Henry Kamen brit történész. – Sok spanyol is ellentétesnek érezte e szerepet az ország érdekeivel, a nemzet azonban vitézül s nemegyszer dicsőségesen ragaszkodott hozzá. A rocrói csatában [az első jelentősebb vereség során, 1643-ban] a szövetségesek törtek meg s szaladtak szét, a kasztíliai terciók azonban megvetették a lábukat, és inkább valamennyien meghaltak.”

Észak- és Kelet-Európa
A háború egyik legfőbb nyertesének Svédország bizonyult. A svéd kormányzat három célt tűzött ki maga elé: a „satisfactiót”,vagyis igényeik tartományokkal történő „kielégítését”, Svédország „biztonságát” garantáló intézkedéseket, valamint készpénzzel történő „jóvátételt”. Egész Pomeránia átadását azonban a franciák sem helyeselték, a császári diplomatáknak pedig sikerült Franciaországot Svédország ellen kijátszani, s mindkettő ellen felkelteni a német „patriotizmus” érzelmeit. Svédország még így is elnyerte Nyugat-Pomerániát, Wismar, Neukloster, Wildeshausen városokat, valamint a brémai érsekség és a verdeni püspökség egymással szomszédos területeit. Ezzel uralma alá vonta a legnagyobb német folyók (az Odera, az Elba és a Weser) torkolatait, s azokat a kikötőket, amelyekből Svédországra lehetett volna támadni. A svéd király képviselője ezentúl helyet foglalhatott a birodalmi gyűlésben is. A területek felosztása során mind a svéd, mind a császári diplomaták gyakran emlegették az aequilibrium, vagyis a hatalmi egyensúly elvét, amely nem volt új eszme, a vesztfáliai békekötés azonban hozzájárult szélesebb körökben történő elterjedéséhez.

Hátravolt még a jóvátétel. A svéd kormány kétmillió tallérra becsülte éves háborús kiadásait, s ezért az 1630-tól 1643-ig tartó időszakra hivatkozva 26 millió tallért követelt. A német diplomatáknak ezt az összeget végül sikerült 5 millióra lealkudniuk. A svéd csapatok kivonásáról még évekig tárgyaltak a vesztfáliai béke után, s az utolsó svéd katonák csak 1654-ben vonultak vissza a Balti-tengerhez. Ahogy a háború nyugaton is csak az 1659-es pireneusi békével fejeződött be Franciaország és Spanyolország között, úgy keleten is több mint egy évtized kellett ahhoz, hogy egy időre elhallgassanak a fegyverek. Lengyelország általában a császár mellett foglalt állást, ezért a császár adósságainak fejében két sziléziai hercegséget kapott, biztosíték gyanánt. A lengyel–svéd konfliktus azonban az északi háborúhoz (1655–60) vezetett, amelybe bekapcsolódott Ausztria, Oroszország, Dánia és Erdély is, a lengyel–orosz harcok pedig az andruszovói békéig (1667) elhúzódtak. A svéd birodalom egyre nőtt, a svéd hegemónia azonban (akár a holland nagyhatalmi státus) inkább a szomszédos országok ideiglenes gyengeségének volt köszönhető, mint a mindössze kétmilliós anyaország saját erőforrásainak. Ennek ellenére a következő fél évszázad során Svédországnak még sikerült megőriznie nagyhatalmi szerepét.

És milyen következményekkel járt a vesztfáliai béke a három részre szakadt Magyarország számára? Mint tudjuk, Erdély fejedelme, Bethlen Gábor több Ausztria elleni hadjárattal (1619–21, 1623, 1626) kapcsolódott be a háborúba, a nikolsburgi (1621), bécsi (1624) és pozsonyi (1626) békékkel pedig nemcsak Erdély területét növelte meg, de sikerült újra meg újra biztosítania a magyarországi rendek szabadságjogait is. „Olyan állam létére, amelynek szinte semmilyen erőforrásai sem voltak a tartósabb háborúzásra, Erdély meglepően nagy sikereket ért el a harmincéves háborúban” – írta Geoffrey Parker brit történész. Bethlen utóda, I. Rákóczi György 1643-ban csatlakozott a svéd–francia szövetséghez, s a linzi békében (1645) rákényszerítette III. Ferdinándot a magyar protestánsok szabad vallásgyakorlatának elismerésére. Erdély végül bekerült az 1648-as békeokmányokba is.

Magyarország számára hosszú távon talán az volt a béke legjelentősebb következménye, hogy olyan, harcokban megedződött és tapasztalt császári tábornokokat lehetett ezután a siker nagyobb reményében a török ellen küldeni, mint Montecuccoli vagy Piccolomini. Montecuccoli mellett tanulta ki a hadvezetés mesterségét az ifjú Lotharingiai Károly is, aki pár évtized múlva annak a császári hadseregnek a főparancsnoka lesz, amely visszafoglalja majd Magyarországot a töröktől. Aligha túlzunk tehát, ha megállapítjuk, hogy a magyarok számára mind a harmincéves háború, mind az azt lezáró béke igen kedvező következményekkel járt, még akkor is, ha csak hosszú távon hozták meg gyümölcsüket.