2017. november 24.

Alfabetizáció és népi írásbeliség a 18-19. században. Az írástudatlanságból az alfabetizált világba

Szerző: Hudi József

A főrendi nemesség, majd a jómódú köznemesség után a népi tömegek Magyarországon - hasonlóan Nyugat-Európához - csak a 18-19. században léptek ki az analfabétizmus zárt világából. A hosszúlejáratú történelmi folyamat elméletileg több szakaszból áll. A 18. század derekáig a magyarországi parasztok többsége jóformán csak az olvasás tudományával ismerkedhetett meg a tanítói lakásul is szolgáló, szegényes berendezésű falusi kisiskolákban. Később ugyan már olvasni, írni, számolni is megtanultak, a megszerzett tudásra azonban nem mindig volt szükség a mindennapi életben. E félanalfabétizmusnak nevezhető állapotból csak több generáció elteltével tudott kitörni a föld népe. Helyenként az analfabétizmus felszámolásáért folytatott küzdelem jócskán áthúzódott a 20. századra.

A pap és a tanító
Az írásbeliség nem feltételezi az egyes egyének írni, olvasni tudását. A népi írásbeliség - a parasztok, parasztnemesek, kézművesek stb. jogügyleteinek írásba foglalása - jóval megelőzi az alfabetizáció kezdetét, azzal a későbbiekben sincs közvetlenül összefüggésben. Hosszú időn keresztül a pap, a tanító - egyben falusi jegyző - az írásbeliség képviselője a faluban.

A mezővárosi lakosok ügyeinek írásba foglalásával általában már a 16., a falusi (uradalmi) jobbágyok birtokjogi, gazdasági irataival pedig a 17. században találkozunk, de az írásbeliség súlya mindkét esetben csak a 18. században válik meghatározóvá a szóbeliséggel szemben. Rendszeres községi ügyintézésről jobbára a 18. század második felétől kezdve beszélhetünk - ezt bizonyítják a gyér számban fennmaradt községi levéltárak is.

A falusi, mezővárosi népesség írásbeliségének fejlődésével az elmúlt két évtizedben kezdett behatóbban foglalkozni történetírásunk. A mezővárosi és uradalmi adminisztráció vizsgálata azonban nem képes választ adni az írni-olvasni tudás alakulására. Inkább az írásbeliséget meghatározó intézményi háttér bemutatására alkalmas.

Az olvasni tudást - az olvasás természeténél fogva - csak közvetett adatok segítségével lehet nyomon követni. Megközelítési módként szóba jöhet egyes népi műfajok, így a kalendáriumok példányszámának az elemzése, vagy az olvasásra vonatkozó írásos dokumentumok feltárása. Az írni tudás elterjedésének vizsgálatára csak akkor kerülhet sor, ha találunk olyan forrástípust, amely mindig névaláírással van ellátva, ha az adott forrás tömegesen fordul elő, valamint egységes szempontok szerint készült vagy értelmezhető.

Benda Kálmán az 1970-es években a Mária Terézia-féle úrbéli rendelet végrehajtása során felvett "kérdőív", az ún. 9. kérdőpont névaláírásokkal ellátott hitelesítő záradékát felhasználva a dunántúli úrbéres parasztság elitjének írástudásáról festett elég lehangoló képet. Kimutatta, hogy az 1770-es években a Dunántúlon a mezővárosok és falvak 15 százalékában volt csak egy vagy több olyan elöljáró, aki le tudta írni a nevét.

Haszontalan tudomány?
Az írástudás színvonalát elsősorban gazdasági tényezők határozták meg. A kereskedelmi útvonalak mentén fekvő, fejlett mezőgazdasági termelést folytató megyékben - ezek közé tartozott Sopron, Moson, Komárom, Győr, Tolna és Veszprém - természetesen több írástudó elöljárót (bírót, esküdtet) lehetett kimutatni. A kiterjedt uradalmak szorításában élő, piactól elzárt baranyai vagy somogyi jobbágyoknak vajon mi szükségük is lett volna az efféle haszontalan tudományra?

A Benda-féle felmérésnél - mely csak az úrbéres népességre terjedt ki - a valóságban valamivel jobb lehetett a nép körében az írni tudók aránya, ha számításba vesszük, hogy a nem úrbéres jogállású népesség (pl. szerződéses falvak, mezővárosok, curialista községek) általában a műveltség magasabb fokán álltak, mint a termelésben alig érdekelt úrbéres jobbágyok.

Az úrbéri kérdőpontokon kívül más iratfajtát is felhasználhatunk a kutatásban. A nemesség írástudásának vizsgálatára alkalmasak a hiteleshelyi levéltárakban őrzött ún. bevallási jegyzőkönyvek, amelyek a káptalanok és konventek előtt lezajlott jogügyletekről kiállított oklevelek szövegének hiteles másolatát tartalmazzák (pl. adás-vételek, birtokcserék, végrendeletek stb.). Az ügyfelek, ha tudtak írni, aláírásukkal, ha nem, kezük "kereszt vonásával", egy + jel rajzolásával hitelesítették az eredeti okiratot. Az aláírások tanulmányozásával lehetővé válik az írni tudók arányának megállapítása.

A veszprémi káptalan bevallási jegyzőkönyveiből pl. kiderült, hogy a Káli-medence (Zala m.) parasztnemesi településein a reformkor utolsó évtizedében a férfiaknak átlagosan már 77, a nőknek azonban csak 24 százaléka tudott írni. A parasztság és nemesség közt elhelyezkedő agilis férfiak 50 százaléka szintén tudott írni, ami mutatja, hogy a nemesség legalsó rétegében akkoriban már nagy presztízse volt az írott szónak.

Az eskü mint forrás
Nem kis feladatot jelent a mezővárosi lakosok írni tudásának a vizsgálata. A mezővárosok viszonylagos épségben fennmaradt levéltáraiban a szerződések, végrendeletek, osztálylevelek és más hasonló jellegű iratok tanulmányozása hozhatja meg a kívánt sikert. S ezzel a lehetőségeket még korántsem merítettük ki.

Ismeretes, hogy az osztrák császári csapatok által 1848-49 telén megszállt dunántúli vármegyékben elvileg minden lakosnak fel kellett esküdnie a decemberben trónra lépett ifjú Ferenc Józsefre. Az előre megszerkesztett hódolati nyilatkozatok aláírásainak elemzésével a megyék lakosságának egészéről képet nyerhetünk. A Veszprém vármegyei vizsgálatok óriási változást mutatnak az 1770-es évekhez képest. Akkor az úrbéres falvak 87 százalékában egyetlen elöljáró sem tudott írni. Néhány emberöltő múltán a mezővárosi bírák mindegyike, a falusiak háromnegyede aláírta a nyilatkozatot. A bírák mellett a falusi esküdtek 70 százaléka szintén odakanyarította a nevét. A megye lakosságának 38 százalékáról mondhatjuk ugyanezt.

Az 1850-es években országszerte megkezdődtek a tagosítási elkülönözési perek. Ezek anyagában a fontosabb egyezségeket, szerződéseket az érintett felek mindegyike aláírta. A per folyamán bizonyítékként számos további iratot mutattak be az úrbéri törvényszéknek. Ezek segítségével megismerhető az úrbéri népesség 18-19. századi írni tudása. Ezzel szemben az 1850-től bevezetett telekkönyvezés jóvoltából az ötvenes években felvett telekjegyzőkönyvek egy-egy település összes birtokosának aláírását megőrizték.

Sorsokhoz képest tudnak
Kevesen tudják, hogy Magyarországon először 1848-ban Klauzál Gábor földművelési, ipari és kereskedelmi miniszter rendeletére elvégzett iparstatisztikai felmérés részeként voltak kíváncsiak a lakosság írni tudására. Az 1848. május 26-án kiadott Fölhívás befejező szakaszában a miniszter a céhek, egyesületek, testületek kötelességévé tette annak a "kiszámítását" is, hogy "legényeik és tanulóik mennyire írástudók és rajzképesek?"

A céhek nem minden esetben válaszoltak számszerű pontossággal. Előfordult több esetben, hogy a legények és inasok száma mellé feljegyezték: "írni tudnak, rajzolni nem".

Az írni tudás különböző szintjére utalnak az itt-ott olvasható megjegyzések. A csizmadiákról megtudjuk, hogy "írni sorsokhoz képest tudnak", a szűcsöknél, hogy "jobb részen (vagyis többségükben - H. J.) írni tudnak". A gombkötők is úgy nyilatkoztak, hogy "írni tud mindegyik meglehetősen". Hasonló véleményen voltak az egyesült ács, kőműves és cserepes céh elöljárói is, akik szerint a legények és inasok "az írásbeli gyakorlatban mindnyájan meglehetősek". Rajzolni azonban csak négy kőműves- és egy ácslegény tud, mivel "nints hol tanulniok". Legőszintébben talán a fazekas céh nyilatkozik, modnván, hogy "írnya többnyire valami keveset mindenik tud". Mindent összevéve sincs semmi szégyellnivalójuk a veszprémieknek, hiszen a céhekben összeírt 651 legény és inas közül 437 (67%) tudott írni. Jóval magasabb arány ez annál, amit 1870-ben a lakosság egészét figyelembe véve regisztrálhattak az összeírók az országban és a megyében.

Az alfabetizáció folyamatát csak fáradságos munkával, a különböző források kombinációjával; egy-egy jobbágy-, polgár- vagy nemescsalád leszármazási rendjének figyelembe vételével, egyenként vizsgálódva ragadhatjuk meg.