Forrásközlés

A Magyar Történelmi Társulat újonnan megválasztott vezetősége teljes tudatában van annak, hogy milyen megtisztelő és egyben nehéz és felelősségteljes feladatok előtt áll. A Társulat több mint nyolc évtizedes múltra tekint vissza és ezen hosszú munkássága alatt több történeti korszakot átélve, a magyar kultúrának jelentős szolgálatokat tett. Az újonnan megválasztott vezetőségtől mi sem áll távolabb, minthogy a Történelmi Társulat munkájának bármilyen értékes tapasztalatán, bármilyen maradandó eredményén magát könnyelmű, vagy fennhéjázó módon túltegye.

Sokat tanulhatunk a Társulat munkájából, hogyha fennállásának első korszakát nézzük, amikor a Magyar Történelmi Társulat - közvetlenül a kiegyezés után - megalakult és amikor olyan jeles magyar történészek, mint Horváth Mihály, Thaly Kálmán és mások irányították munkásságát. E korszakban a Társulat hatalmas anyaggyűjtő munkát végzett és ugyanakkor sikeresen valósította meg azt a célkitűzését, hogy "a történetkedvelők egész seregét hozza érintkezésbe" a történelmi "adatokat bíráló tudományos törekvésekkel", értett ahhoz, hogy a nemzeti társadalom aránylag jelentékeny rétegeit bevonja ebbe a munkába, szoros kapcsolatot teremtsen velük, együtt éljen és fejlődjön azokkal. A Társulat életének második korszakában, a 20. század elejétől kezdve ez a szép hagyomány, sajnos, már kiveszőben volt. Kétségtelen azonban, hogy ettől a korszaktól is tanulhatunk, mégpedig magas szakmabeli tudást, fejlett történelemkutató technikát és módszereket, szigorú kútfővizsgálatot, legalább is a részletkutatásoknál.

Mindezek elismerése mellett ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy sajnos, a magyar történelemtudomány, más honi tudományágakkal összehasonlítva, aránylag kevés maradandó, ma is értékes és követésre méltó hagyományt hagyott hátra számunkra.

Tudjuk, hogy a hivatalos történetírás mindig és mindenütt az uralmon levő osztály féltve őrzött monopóliuma. Olyan országban, mint aminő az 1945 előtti Magyarország volt, ahol a történelmi fejlődés következtében nagymértékben anakronisztikussá vált kiváltságos réteg játszotta ezt a szerepet, az általa diktált történelemírás különösen ferde színben kellett hogy feltüntesse a múltat.

S valóban a hivatalos magyar történelemtudomány - különösen az elmúlt negyedszázados korszak folyamán - egészen durván és leplezetlenül, egészen közvetlenül és kézzelfoghatóan kiszolgálta a fejlődéssel egyre nyíltabban szembehelyezkedő, a magyar nemzet széles tömegeivel lassan minden kapcsolatát elveszítő magyar uralkodó osztályokat, amely körülmény nem maradhatott a legsúlyosabb következmények nélkül ennek a történetírásnak a szavahihetőségére és szellemi színvonalára.

Meg kell mondanunk, akármilyen súlyos is a tény, hogy a fentiek következtében nekünk történészeknek, az egész Történelmi Társulatnak nem egy tekintetben és éppen a legfontosabb kérdésekben előlröl kell kezdeni a munkát. Nem nyugtathatjuk meg magunkat azzal sem, hogy jelentékeny a már feltárt anyag, mert hiszen ezt az anyagot is kritikailag át kell vizsgálni. Mert legyünk tisztában azzal, hogy Magyarországon, szigorú értelemben véve, még polgári történetírásról sem beszélhetünk: a hivatalos magyar történetírás mindmáig alapvetően feudális és klerikális történetírás volt, amely nem ismerte el még a polgári történetírás alapvető tételeit sem.

A hivatalos magyar történetírás tagadta a társadalmi fejlődés elvét, még az evolúció formájában is, amit pedig a polgári történetírás, legalább is legjobb korszakaiban, alapul fogadott el. Nem ismerte el a társadalom osztályokra való tagozódásának a tényét, noha a polgári történetírás azt már több mint egy évszázaddal ezelőtt felfedezte. A történelmi mozdulatlanságot dicsőítette, a merev ragaszkodást elavult - feudális - társadalmi viszonyokhoz, intézményekhez és szokásokhoz. Százados elmaradottságunkat különleges és mintegy magasabb rendű nemzeti tulajdonságunkként, a magyar géniusz sajátos megnyilvánulásaként igyekezett eszményíteni. Ez a felfogás a külön magyar Globusról kiszakította a magyar történelmi fejlődést az általános európai fejlődésből, ami már egymagában lehetetlenné tette történelmi múltunk legfontosabb jelenségeinek hiánytalan megértését. A nagybirtokos osztály nemzetfenntartó szerepét, a nagybirtokrendszer hasznosságát és magasrendűségét tartotta mindenekelőtt szükségesnek történelmi tényekkel igazolni és igyekezett figyelmen kívül hagyni a magyar történelemnek mindazokat a - igen számos és igen fontos - jelenségeit, amelyek a fentiek ellenkezőjét bizonyítják.

A magyar történelemtudomány erősen feudális és klerikális jellegéből következett, hogy rendkívül elhanyagolta az újkor, különösen a legújabbi kor történetének feltárását és fő figyelmét a magyar történelem legrégibb korszakaira irányította: az Árpádok kora ma is a magyar történelem leginkább feldolgozott fejezete, míg a későbbi korszakok, különösen a legújabb kor feldolgozása, hihetetlen hézagokat mutat. Ehhez járul, hogy alig akad még egy ország, amelynek a történeti irodalmában olyan óriási helyet foglalnának el az egyháztörténelmi, különösen a katolikus egyháztörténelmi munkák, mint nálunk. A magyar történetírásra jellemző ugyancsak a főúri nemzetségekkel foglalkozó rendkívül nagyszámú családtörténeti munka. Ezt a műfajt legtöbb tudós történészünk - többnyire az illető főúri család megbízásából - nagy buzgalommal művelte.

Nem csoda, hogy ez a magyar történetírás elhanyagolta, sőt egyenesen elkerülte az antifeudális és népi mozgalmak történetének feltárását. A közel három és félezer oldalra terjedő "Magyar Történelem" (Szekfű-Hóman) mindössze két oldalt szentel a Dózsa György által vezetett nagy parasztforradalom ismertetésének. Fraknói Vilmosnak Martinovich-csal foglalkozó könyvét, noha maga Kossuth tiltakozott nyílt levélben, annak nemcsak a kegyelettel, hanem az igazsággal is nyilván szembehelyezkedő megállapításai ellen, történetíróink közül mindmáig senki sem tartotta szükségesnek revízió alá venni és a Martinovich-mozgalmat végre a maga valójában bemutatni. Az 1848/49-es szabadságharcnak és antifeudális forradalomnak száz év után sem bírjuk teljes és hű történetét, hogy az 1918/19-es forradalmakról ne is beszéljünk. Ugyanakkor a magyar tudósok 1941-ben, Werbőczy halálának 400. évfordulója alkalmával "Werbőczy évet" rendeztek, amikor is egész sor munkában a "Hármas könyv"-nek és megalkotójának "halhatatlan" jelentőségét dicsőítették.

Mindennek következtében a magyar történetírás nem volt képes a magyar társadalom fejlődését helyesen megvilágítani, fordulatainak igazi okait feltárni. Hiszen legégetőbb problémáinkat megkerülte, nagy nemzeti katasztrófáinkat, végzetes elmaradottságunkat tisztára külső tényezőkkel - előnytelen földrajzi helyzet, túlerőben lévő külső ellenség, stb. - magyarázta és nem akarta meglátni a belső osztályerőknek a szerepét az ország sorsának alakulásában. Tagadta az összefüggést a magyar jobbágyságnak 1514-ben bekövetkezett röghöz kötése és az ország függetlenségének elvesztése között. Igyekezett homályban hagyni azt a tényt, hogy a Habsburgok terjeszkedése előtt pártoskodó, újabb parasztforradalomtól rettegő nagyuraink nyitották meg az ország kapuit, aminthogy ők voltak a Bécsből kiinduló gyarmatosító politikának évszázadokon keresztül a hűséges támaszai az országon belül. Eltitkolta a magyar nép előtt, hogy az ország sorsát intéző, hatalmas birtokokkal és méltóságokkal rendelkező neves arisztokrata családjaink túlnyomó részben nyílt hazaárulással, a magyar nemzet érdekeinek áruba bocsátásával alapozták meg anyagi és politikai hatalmukat. Elkendőzte, hogy az 1867 után érvényesülő dualista politikának az volt az értelme elsősorban, hogy a nagybirtokos arisztokráciát minél sértetlenebbül átmentse a polgári társadalomba. Trianonról azt hirdette, hogy annak bekövetkezése az 1918/19-es forradalmak bűne volt és elhallgatta annak tényleges okait, úgymint azt is, hogy 1919-ben a forradalmi munkáskormány fegyveres harcban igyekezett megvédeni a magyar nemzeti érdekeket és ezt a kísérletét nem utolsó sorban a magyar uralkodó osztályok nyílt hazaárulása hiúsította meg. A nemzet vezetésére hivatott rétegnek igyekezett feltüntetni azt a magyar nagybirtokos osztályt, amely századok óta újra és újra külső ellenséggel szövetkezett a magyar nép ellen és nem véletlen, hogy mai népi demokratikus rendünkkel szemben is idegen fegyverek segítségére számít.

Bár a magyar történetírásnak feudális szemléletéből fakadó nagy hiányosságai többé-kevésbé meg voltak kezdettől fogva, mégis rá kell mutatnunk arra, hogy ezen a téren kétségtelenül volt fokozat. Ahogyan a magyar uralkodó osztályok politikája a 20. század elejétől kezdve, de különösen az 1918/19-es forradalmak leverése után egyre reakciósabbá vált, úgy vált egyre reakciósabbá a hivatalos magyar történetírás is. Ha a Történelmi Társulat fennállásának első évtizedeiben kifejtett működését összehasonlítjuk a Horthy-korszak történetírásával, akkor látjuk, hogy milyen hatalmas regresszió állott be ezen a téren. A Társulat megalapítói még a nemzeti haladás gondolatát tűzték ki zászlójukra.

"A fejlődés, a haladás a népek legközelebbi célja. Oly törvénye ez minden népnek, melyet büntetlenül nem szeghet meg egy sem" - ezekkel a szavakkal nyitotta meg Horváth Mihály a Magyar Történelmi Társulat alakuló gyűlését 1867. május 15-én. A Társulat későbbi korszakában történészeink már tagadták a haladás gondolatát, "liberális-szocialista" tévhitnek nyilvánították és nyíltan elvetették.

Az 1919. előtti történetírás nem érte el azt a mélypontot, amely a munkásforradalom leverése, az ellenforradalom győzelme után következett be. Ekkor lépett fel az a történelmi iskola, amely már egészen nyíltan a reakció, a történelmi fejlődés útján való megállás, sőt, lehetőleg visszafordulás mellett szállt síkra. Csak ekkor, az ellenforradalom korszakában történhetett meg, hogy magyar történetírók egész sora magasan szárnyaló elméleti fejtegetéseiben a középkort állította piedesztálra. E történetírók szerint a középkori feudális társadalomban a földesúr és jobbágy közötti viszonyt a "kölcsönös méltányosság" és "kölcsönös hűség" jellemezte. A feudális társadalom volt az ideális társadalom, főkép kezdeti korszakában (azaz, amikor a polgári fejlődésnek még a csírái sem voltak jelen benne), a középkori kézművesség az ideális ipar. Általában a középkori társadalom erkölcsében és kultúrájában sokkal magasabb rendű volt a rákövetkező polgári fejlődésnél.

Különös hévvel magasztalták történészeink a magyar feudális intézményeket, a magyar feudális osztályokat. A magyar feudális arisztokrácia különb volt, morálisabb jelleggel bírt, mint más országok feudális arisztokráciája. Magyarországon a feudális nagybirtok hosszú fennmaradása nemzeti szükségesség volt: az ország elpusztult volna, ha századokon keresztül nem óvták volna létét a nagy domíniumok urai. Szinte közhellyé vált ennek a korszaknak történelmi irodalmában, hogy az 1848-ban hozott törvények a jobbágyság megszüntetésére elsietettek voltak, mert a magyar parasztság ebben az időben sem gazdaságilag, sem szellemileg nem volt még elég érett ahhoz, hogy szabad legyen.

Ez az ellenforradalmi történetírás nemcsak a feudális nagybirtokos osztály múltbeli szerepét magasztalta az égig. Legalább ugyanolyan magasra emelte ennek támogatóját és szövetségesét, a Habsburg abszolutizmust. A Habsburg-uralom nem gyarmatosítást jelentett - az ilyen felfogás a "rémmesék" kategóriájába soroltatott -, hanem tulajdonképen áldás volt az országra, aminthogy egyáltalában "a Habsburg-dinasztia, az osztrák-cseh tartományok, a német birodalom és a pápaság" voltak évszázadokon keresztül a magyar nemzet igazi pártfogói. Lipót és Metternich a magyar nemzetnek nem ellenségei, hanem jóakarói voltak.

Történetírásunk függetlenségi törekvéseinket "irreális", "romantikus" aspirációknak nyilvánította, amelyek a nemzet fejlődését katasztrofálisan ingoványos talajra vitték. A "kuruc-szellemben" a magyar történelem átkát látta és a "labancokat" értékelte igazi hazafiakként, jó és főként bölcs magyarokként. Történelmi irodalmunkban ebben az időben megindult a magyar nemzet nyílt árulóinak a rehabilitálása Pálffy Jánostól és Károlyi Sándortól kezdve Görgeyig. A nagy francia polgári forradalom hatalmas "vérpatak" volt, eszméinek az országban való elterjedése mellett az uralkodónak joga és kötelessége volt Martinovichéknak a lefejeztetésével védekezni.

A történelem - mondják - az élet tanítómestere. Azonban ahhoz, hogy ezt a szerepét betöltse, igaznak kell lennie. A meghamisított magyar történelem természetesen nem tudott az élet tanítómestere lenni, a nemzetnek a helyes utat megmutatni. Nemcsak, hogy nem segítette, hogy az első világháború óta különösen bonyolulttá vált világhelyzetben helyesen tájékozódjék, hanem ellenkezőleg, nagy szerepe volt abban, hogy a magyar nemzet egyre inkább elveszítette érzékét az iránt, mi a jó számára és mi a rossz. Ennek a magyar népet megtévesztő történelemírásnak nagy része volt abban, hogy az országot lelkiismeretlen vezetői katasztrófába tudták vinni: a történelmi felelősséget ezért nemcsak az uralkodó osztályoknak, de ennek a történelemírásnak is viselnie kell.

Azt, hogy valamely ország történelemírása helyesen tárta-e fel a múltat, jól fogta-e fel annak tanulságait és ezek alapján helyesen mutatta-e meg az illető népnek a követendő utat, a való élet kell, hogy igazolja. Ha ebből a szempontból nézzük az eddigi, főkép a 25 éves korszak történetírását, akkor a következőket látjuk.

A magyar nép nyomorúságának, az ország nehéz helyzetének, gyakori katasztrófáinak tulajdonképeni okai abban gyökereztek, hogy Magyarország elmaradott ország volt, hogy még a 20. században a feudalizmusnak erős maradványai voltak nálunk elevenek mind gazdasági, mind politikai téren. A magyar nép tényleges sorsa, "az élet" ezt mutatta, mégpedig, sajnos, igen szemléltetően.

A 25 éves korszak történetírása viszont azt hirdette, hogy kevés volt a feudalizmusból, hogy fent kell még tartani, sőt lehetőleg vissza kellene csinálni a múltat.

A magyar nép sorsa azt bizonyította, hogyha idejekorán tértünk volna rá a polgári fejlődés útjára, akkor sok bajtól megmenekült volna az ország.

A hivatalos magyar történetírás ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy túlságosan messze ment Magyarország a polgári fejlődés útján, hogy a túltengő polgári szabadságok voltak a bajok okai, az, hogy Magyarország 1867 után túlságosan liberális ország lett.

Száz év tapasztalatai az mutatták, hogy végzetes hiba volt, 1848-ban nem következetesen végigharcolni a küzdelmet a feudalizmus és abszolutizmus ellen, hogy az volt a baj, hogy a forradalom félúton megállt, hogy nem volt elég radikális.

Történetíróink ezzel ellentétben erre vonatkozó munkáikban azt igyekeztek bizonyítani, hogy a szabadságharc és a forradalom történelmi tévedés, esztelen véres kaland volt, amit még végzetesebbé tett az a körülmény, hogy túl messze ment el, túl radikális volt.

Tudjuk, aligha lehet erről vitatkozni, hogy a magyar nép második szörnyű szerencsétlensége az évszázados gyarmati sors volt. Ennek súlyos gazdasági, politikai és kulturális következményeit máig sem tudtuk teljesen kiheverni és még a jövőben is sok tennivalónk lesz ezen a téren. Ugyanakkor a magyar történetírás dicsőítette a Habsburg-dinasztiát és annak gyarmatosító politikáját. Tudjuk, hogy külpolitikánk német orientációja mennyi kárt okozott az országnak - a magyar történetírók rendületlenül a német orientációt tüntették fel egyetlen lehetséges útként munkájukban. Tudjuk, milyen vészes kihatása volt annak, hogy nem akartunk keletre nézni és a szomszédos, főképp szláv népekkel baráti kapcsolatot teremteni, hogy azokkal volt a legrosszabb viszonyunk, akikre pedig a legjobban rá voltunk utalva. A magyar történetírók minden buzgalmukat latba vetve szították a soviniszta elfogultságot a szlávok ellen, akikről úgy emlékeztek meg, mint "szervezetlen, szolgaságra hajló" népekről, a románokat "emelkedésre képtelen" és "a szabadsággal élni nem tudó" fajtának nyilvánították, stb.

Tudjuk, milyen roppant anyagi és még nagyobb erkölcsi kárt okozott a nemzetnek az antiszemitizmus. Azonban, amikor erről van szó, egy pillanatra se feledjük el, hogy a forradalmak utáni magyar történetírás propagálta az antiszemitizmust. Istóczyhoz nyúlt vissza és ezzel - akarták ezt az egyes történetírók, avagy nem - segítette létrejönni és megerősödni a fasizmust Magyarországon. Ezek megdöbbentő, de ugyanakkor tagadhatatlan tények.

Tudjuk, hogy a polgári fejlődés kitermelt egy új osztályt országunkban, a magyar munkásosztályt, amely reménysége lett mindazoknak, akik őszintén szívükön viselték az ország sorsát és szemébe mertek nézni megoldatlan problémáinak (Ady Endre, Justh Gyula, Károlyi Mihály és mások). A munkásosztály forradalmi célkitűzéseivel, tudományos világnézetével, szervezettségével új fejezetet volt hivatva nyitni a magyar történelemben. Megsejtettek ebből valamit is, akár a legnagyobb történész-gondolkodók is? Közismert, hogy a magyar történetírás elhanyagolható mennyiségnek tekintette a magyar munkásosztályt; ahol megemlékezett róla, ott csak az ellenszenv és megvetés hangján tette ezt. Ismerünk talán egyetlen céhbeli történetírót is - kicsit, avagy nagyot -, aki érdemesnek tartotta volna a magyar munkásosztály történetét, vagy a magyar munkásmozgalom eseményeit, tanulságait feldolgozni?

A magyar népnek nagy szerencsétlensége volt, hogy Dózsa és 48 óta nem élt át tisztító nagy átalakulást, forradalmat az ország, hogy egyáltalában csak sikertelen forradalmakat ismert, amelyek nem voltak képesek egész munkát végezni. Ugyanakkor a magyar történetírás azt vallotta, hogy a forradalom a legnagyobb szerencsétlenség, amely érhet valamely országot és népet, tulajdonképen nem egyéb a vad ösztönök kirobbanásánál: a legalantasabb emberi indulatok felszabadulása, vak rombolás, esztelen pusztítás.

Több mint három évtizeddel ezelőtt Magyarországnak csaknem a szomszédságában új, hatalmas állam alakult: a szovjet állam. Ma már aligha lehet bárki előtt is vitás, hogy a magyar népnek az lett volna az érdeke, hogy minden fennálló rendszerbeli különbség ellenére, gazdasági és politikai kapcsolatokat létesítsen vele és magának barátul megnyerje. Történészeink talán felismerték ezt a tényt? Olvassák el a Szovjetunióra vonatkozó írásaikat, én úgy önöket, mint magamat meg akarom kímélni attól, hogy idézzem őket. Olvassák el, s akkor meg fogják látni, mennyire volt kifejlődve történettudósaink "szemmértéke" olyan világtörténelmi eseménnyel szemben, mint a szovjet állam megalakulása volt és mennyire voltak képesek felismerni a magyar nép, az ország elementáris érdekeit, mennyire segítettek a nemzetnek abban, hogy a fasiszta kalandorok politikájával, vétkes és ostoba vállalkozásaikkal szemben, amikor azokra rákerült a sor, ellenállóképes legyen.

Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy ez a történetírás - mindenekelőtt az ellenforradalmi korszak történetírása - nem állta ki az élet próbáját. A tényleges történelmi fejlődés meghazudtolta ezt a történetírást, az események, a világ és országunk alakulása bebizonyították a csődjét. […]

Az elnyomó és kizsákmányoló osztályok képviselőinek szellemi módszereihez tartozik, hogy tagadják az osztályokat és önmagukat osztályfelettinek igyekeznek vallani. Nekünk marxistáknak semmi okunk eltitkolni, hogy bennünket igenis pártszempontok, azaz osztályszempontok vezetnek abban az értelemben, hogy tudományos kutatásainkban is a felszabadulásért harcoló munkásosztály, a dolgozó nép küzdelmeinek előbbre vitelét tartjuk szem előtt.

De ebből nem következik, hogy a történetírás nem lehet objektív (hogy a történelem, ahogy Szabó Dezső kifejezte magát - líra), még kevésbé, hogy a marxista történelemszemlélet szubjektív történelemszemlélet lenne. "A materialisták feladata - írja Lenin - helyesen és pontosan ábrázolni a tényleges történelmi folyamatot." A marxista történelemfelfogásnak éppen az a nagy érdeme, hogy megtalálta a történelmi fejlődés objektív kritériumait az illető társadalom technikai fejlettségében és gazdasági viszonyaiban. Marx joggal fogta fel a társadalmi formák fejlődését "természettudományos folyamatnak", amelynek felfedte exact törvényeit.

A marxista történelemtudomány a szó legmélyebb értelmében objektív tudomány azért is, mert annak az osztálynak a történelemszemléletét tükrözi vissza, amely osztálynak törekvései - a szocializmus megvalósítására - az objektív fejlődés irányába esnek. A munkásosztály és annak képviselői a történelmi múltnak olyan elfogultságtól mentes objektív megismerésére képesek, amilyenre a kizsákmányoló osztályok és azok szellemi képviselői semmikép sem lehettek képesek: a munkásosztálynak nincs oka eltitkolni akármit is az emberiség múltjából. A dolgozó osztályok nem hódítottak idegen területeket, nem fűztek rabláncra idegen népeket, nem voltak kizsákmányolók, kik mások munkájából élnek, nem nyomtak el igazságtalanul dolgozó, feltörekvő osztályokat. A tudományos szocializmus alapjain álló munkásosztály a történelemmel - ha szabad így kifejeznünk magunkat - "jó barátságban van", nem akarja menetét megállítani, még kevésbé visszafelé fordítani, tiszteli törvényeit és okulni akar tanulságaiból. Egész világnézete "történelmi". Elméleti és gyakorlati tevékenységében a világosan felismert történelmi szükségszerűség szilárd talaján áll és ez teszi legyőzhetetlenné.

A munkásosztály történelemszemléletének, a történelmi materializmusnak érvényesülésével a történelem nemcsak objektív tudománnyá, hanem a legnagyobb mértékben optimista tudománnyá is válik. Mindenfajta ideálista történelemfelfogással ellentétben a materialista történelemszemléletnek az a roppant érdeme van, hogy a kizsákmányolásnak és elnyomásnak nemcsak felfedezte az okait, hanem feltárta megszüntetésének előfeltételeit is. […]

Századok 82 (1948) 1-18.