2017. június 26.

Aphrodité játékai

Szerző: Tegyey Imre

A szexuális önmegtartóztatásra kényszerülő, aszkézist gyakorló keresztény ember gyakran gondolhatott vágyakozva a pogány görög–római világ szabad és félelem nélküli aranykorára, amikor az emberek korlátozás nélkül gyakorolhatták a szexet. Valóban úgy tűnik, hogy a nemiség területén az antik ember összehasonlíthatatlanul szabadabb volt, mint az utána következő századokban élők.

A szex Aphrodité istennő irányítása alá tartozott, aki nemcsak megtestesítette a vágyat és az érzéki örömöket, hanem másokban is képes volt szenvedélyt kelteni, amely azután áttört minden morális vagy társadalmi gátat. Az istennő mindent alárendelt e tevékenységének: békét teremtett a természetben, még a szelek és a felhők is engedelmeskedtek neki. Későbbi spekulációk eredményeképpen alakja megkettőződött: Platón híres Lakoma című párbeszédében megkülönböztette Pandémosz Aphroditét (Zeusz és Dioné lányát) Aphrodité Uraniosztól (Uranosz, azaz az Ég habokból született gyermekétől), amit aztán úgy értelmeztek, mintha egy “népi” (pandémosz), “nem nemes” istennő mellett létezne egy “előkelő”, “nemes” is. Ez lett a földi és égi szerelem későbbi elkülönítésének az alapja.

Féktelen vágyak
Xenophanész, az archaikus kor nagy hatású költő-filozófusa megrótta Homéroszt és Hésziodoszt, amiért mindenféle bűnök elkövetésével, lopással és paráználkodással vádolták az isteneket. S valóban, az egyébként szemérmes Homérosz az Odüsszeiában egy dalnokkal elmesélteti Aphrodité és Arész pikáns történetét. A szerelem istennője a rút, örökké izzadt kovácsisten, Héphaisztosz felesége volt, ám amikor csak tehette, igyekezett a nyalka hadistennel “nászra lépni”. A férj azonban gyanút fogott: “nemszakadó láncot” kalapált ki, a csapdát az ágy teteje és lábai közé erősítette, s amikor a szeretők végigdőltek a kereveten, rájuk omlott a “mesteri” lánc. A megcsalt férj nyomban odahívta a többi istent, hogy tanúi legyenek a pár megaláztatásának, de csak a férfiak jöttek el – a szemérmes istennők házukban maradtak. Az istenek “nem oltódó” kacajra fakadtak, sőt Hermész egyenesen cserélni szeretett volna Arésszel, még ha háromszor annyi lánc fonná is be. Végül Héphaisztosz eloldotta a bilincseket, s a rajtakapott szerelmesek szótlanul (mit is mondhattak volna?) felpattantak és ellentétes irányban távoztak.

A földi halandók sem lehettek biztonságban az istenek féktelen vágyától. Aphrodité egyszer Ankhiszészt, a trójai fejedelmet kívánta meg, akitől aztán Aineiászt (latinosan Aeneast), Róma későbbi legendás ősatyját szülte. Se szeri, se száma azoknak a lányoknak és asszonyoknak, akik önként vagy kényszerből istenek szeretői lettek. Zeusz, a főisten – a szexualitás ősibb, primitívebb formáit felidézve – gyakran álalakot öltve közeledett a kiválasztott nőhöz. A szigorú erkölcsű, megközelíthetetlen matrónát, Alkménét férje, Amphitruo alakjában lepte meg; Europét, a föníciai királylányt bika alakjában ragadta el, Danaét pedig, akit szigorú atyja érctoronyba zárt, a tető nyílásán át, aranyeső alakjában érte utol. Heléna – aki miatt a trójai háború kitört – annak a Lédának volt a leánya, akivel az istenfejedelem hattyú alakjában egyesült. Amikor azonban egyik szeretője, Szemelé arra kérte az istenek királyát, hogy valódi alakjában mutatkozzék, villámként jelent meg, és halálra sújtotta a kíváncsi nőt.

Ovidius a Metamorphosesben csaknem ötven olyan történetet mesélt el, amelyben az átváltozást valamiféle szexuális erőszak előzte meg, s ezek jó része az istenek számlájára írható. Dionüszoszt vagy másik nevén Bakkhoszt a görögök zenével, tánccal, fáklyás felvonulással és borivással egybekötött orgiasztikus rítusokkal, eksztatikus szertartásokkal tisztelték. Az isten társaságához tartoztak a nemi kielégíthetetlenség szimbólumai, a szatírok, valamint női párjaik, a mainaszok és nimfák. A görög vázaképfestészet egyik kedvenc motívuma, amint a lófüllel, lófarokkal, előre meredt taggal ábrázolt szatírok tánc közben vágytól hajtva közelednek a nimfákhoz, akik rendszerint elfogadják az udvarlást; ha nem, a szatírok egymás társaságát keresik vagy önkielégítéssel szabadulnak meg gerjedelmüktől.

Az antikvitásban a merev tagú férfi bemutatása nem esett tilalom alá, sőt előszeretettel ábrázolták a péniszt akkor is, amikor az nem az ember vagy valamilyen mesés alak testrészeként, hanem önálló tárgyként jelent meg. Aki a görögség egyik legnevesebb szentélyét meglátogatja Délosz szigetén, az meghökkentő látványban részesül. A kikötőtől Apollón templomához vezető utat hatalmas méretű hímvesszők szegélyezik. A négyszögű oszlopokon trónoló phalloszokat (ahogy a görögök nevezték a férfierő, a termékenység és az érzéki öröm jelképét) a Kr. e. 4–3. század fordulóján egy tisztviselő állíttatta a szigeten folytatott hivatalos tevékenységének emlékére. Az oszlopokat Dionüszosz isten és kíséretének tagjai, a mainaszok és szatírok képei díszítik.

Athénban minden kapuhoz tartozott egy olyan oszlop, amelynek közepén egy phallosz díszelgett, a tetején pedig Hermész isten feje volt látható. (Ezeket a hermáknak nevezett szobrokat csonkították meg ismeretlen tettesek a peloponnészoszi háború idején a szicíliai vállalkozás előestéjén.) A régebbi időkben a phalloszjelmezbe öltözött emberek felvonulása a Dionüszosz ünnep egyik lényeges eseménye volt. A vázaképek gyakran ábrázolnak ruhátlan vagy ruhájukat kacér mozdulattal felemelő, lenge öltözetű hölgyeket, amint egy embermagasságú phalloszt állnak körül: állítgatják, simogatják, babusgatják a szent szimbólumot, és erotikus táncot lejtenek a tiszteletére. Van olyan vázakép, amelyen robusztus, feltűnően erős mellekkel és farral ábrázolt nő a hóna alatt hatalmas méretű agyagphalloszt cipel – nyilvánvalóan az ünnepre igyekszik. Egy másikon egy hetaira érdeklődéssel figyeli, amint a zsenge vetésből apró phalloszok sarjadnak. Szokás volt, hogy phallosz alakú tésztát sütöttek és tálaltak fel az ünnepi asztalra. Jogosan beszélhetünk tehát phalloszkultuszról a görögöknél.

Még a mai eldurvult stílushoz szokott embert is meghökkenti az a szabadosság, ahogy Arisztophanész komédiáinak hősei beszélnek a nemi életről vagy a közéleti személyek állítólagos szexuális eltévelyedéseiről: nincs az a modern trágárság, amit ne találnánk meg az attikai ókomédiában – persze sokkal szellemesebben és árnyaltabban. Feltehető, hogy a legtöbb darabban valamilyen ürüggyel nyílt színi szeretkezési jeleneteket mutattak be. A jambikus gúnyköltészet sem volt szégyenlős: a költők durva nyerseséggel, részletezve mutatták be a nemi egyesülést. Nemrég került elő egy kölni papiruszon Arkhilokhosz egyik “udvarló” verse: a férfi nyílt szerelmi ajánlatot tesz egy szabad születésű, jó családból való lánynak, aki elutasítja az “itt és most” lehetőségét. A széptevő alkura fogja a dolgot, majd végül se szó, se beszéd, “elkapja” a szüzet, leteperi a fűbe, “erogén zónáit” illeti kezével, végül kilövelli a “fehér életerőt”.

A korlátok
De ez csak az érem egyik oldala. Nagy hiba lenne, ha azt gondolnánk, hogy az ókorban semmifajta tilalom vagy megszorítás nem volt a szexualitás körül. Nagyon kevés kivétellel a nemi aktus nem volt megengedett a templomokban vagy a szentélyekben, még azon istenekében sem, akikről köztudomású volt, hogy erősen érdeklődnek a nemiség iránt. Sőt, a legtöbb görög kultuszban a részvétel feltételéül szabták a szexuális önmegtartóztatást, vagy legalábbis tisztító szertartást követeltek meg attól, aki nem bírta az absztinenciát. A homéroszi költemények – bár nem titkolják, hogy az élet jó oldalának tartják a szerelmet – a férfi nemzőszervéről mint aidószról, “szégyenről” beszélnek, és sohasem írják le részletezve a férfi és a nő egyesülését, a szexuális tevékenység mechanizmusát, pedig igencsak szeretnek elmerülni a hajóácsolás vagy a fegyverkészítés apró mozzanataiban. A prózai irodalom, a szakirodalom csakis eufémisztikusan szól a nemi szervekről, a szeretkezésről, a vígjátékból pedig a Kr. e. 4. századra teljesen eltűnnek a trágár témák és szavak.

A nők iránti bizalmatlanság
Valójában a görög polgári társadalom rendkívül óvatosan kezelte a nőket. A fiúkat és a lányokat szinte teljesen különválasztották. A lányokat otthon nevelték, a ház falain kívül eső világot nem is nagyon ismerték. Amikor egy vádlott a bíróság előtt bizonyítani akarta családja erkölcsösségét, arra hivatkozott, hogy nővérei és unokahúgai olyan jól neveltek, hogy még a családhoz tartozó férfiak jelenlétében is zavarba jönnek. A lányok tizennégy éves koruk körül atyjuk fennhatósága alól átkerültek férjükébe. Ha a férjet meghívták valahová, gyermekei elmehettek vele, de sohasem vitte magával a feleségét. Ha férfitársaság érkezett a házhoz vendégségbe, a feleség nem csatlakozhatott hozzájuk, félre kellett vonulnia. A bevásárlás férfimunka volt, a komissiók elintézését pedig rabszolgákra bízták. Az asszony feladata a törvényes utódok szülésében és felnevelésében, a ház rendben tartásában, valamint a cselédek felügyeletében merült ki.

A szinte az egész görög irodalmon végigvonuló nőgyűlölet a homéroszi eposzokból még teljesen hiányzik: a költő csaknem kizárólag azt hangsúlyozza, ami a nőket a társadalomhoz kapcsolja, és nem azt, ami kizárja őket bizonyos szerepekből, amelyek betöltésére alkalmatlanok. Így jelennek meg az erős akaratú homéroszi nők: Pénelopé, Odüsszeusz felesége, Andromakhé, Trója hősének, Hektórnak a felesége vagy Arété, az Odüsszeuszt vendégül látó phaiakok királynője.

Ez a szemlélet gyökeresen megváltozik, amikor a földszűkétől szenvedő, egymással öldöklő versenyre kényszerülő kistermelők világában a nő számára egyetlen szerep marad: a törvényes örökös anyjáé. Ezen túl felesleges kenyérpusztítónak érezték, és szexualitása csak veszélyt jelentett (“Ne nősülj a szomszéd örömére” – javasolja Hésziodosz), ezért tanácsos volt állandó ellenőrzés és szabályozás alatt tartani. Hésziodosz egyenesen a méhkaptár heréihez hasonlította a nőket, egy elégikus költő, Szémonidész pedig úgy vélte, az isten sertésből, rókából, kutyából, szamárból meg menyétből, s ki tudja még, milyen állatokból alkotta meg a teremtéskor még nem létező nőt.

A nők iránti bizalmatlanság hátterében az a felfogás állt, hogy ők a szerelemben sokkal több gyönyört találnak, mint a férfiak. Ezt Teiresziasz bizonyította, akinek megadatott, hogy hosszú élete során férfi is, nő is lehessen, így volt képes eldönteni Zeusz és Héra vitáját. Szerinte a nő kilencszer annyit élvez, mint a férfi. Ezért a görögök nem hittek abban, hogy a nőt meg lehet erőszakolni: minek a kényszer, amikor önként is megtesz mindent? Csoda-e, hogy nem hagyták szabadon kószálni, s minden lépését ellenőrizni akarták?

Így azonban a görög férfi az intenzív személyes kapcsolat iránti igényét nem elégíthette ki a házasságban, hiszen a felesége nem részesült jóformán semmiféle nevelésben, nem szerzett megfelelő műveltséget, a szerelemben pedig tapasztalatlan és ügyetlen volt. Ha egy férfi azt akarta, hogy önmagáért szeressék, egy nála 10–15 évvel fiatalabb fiú érdeklődését és szerelmét kellett felkeltenie; cserébe aztán felajánlhatta, hogy az ifjút a társasági és szellemi életben jártas tutorként vezeti be a legmagasabb műveltségbe.

A hetairák tündöklése
A görög férfiak egyébként is egymás között érezték igazán jól magukat. A szümposzion (“közös ivászat”), a lakoma életük elmaradhatatlan része volt, amelyekről sohasem hiányozhattak a hetairák, a megszépítő néven “társaknak” nevezett nők, akik rafinált szerelmi tapasztalatokkal rendelkeztek, énekükkel és táncukkal vidámabbá tették az együttlétet, a legműveltebbek pedig akár egyenlő beszélgetőpartnerei is lehettek a férfiaknak. Ezeket a hetairákat meg kell különböztetnünk a közönséges prostituáltaktól, bár elmosódik a pontos határ a bordélyházban naponta több ügyféllel közösülő porné és egy jómódú férfi által hosszabb ideig kitartott ágyas között, aki ezen idő alatt sohasem vagy csak ritkán tartott fenn kapcsolatot másokkal. Hova soroljuk azonban azt a nőt, aki egy héten belül négy különböző partnerrel hált, és minden alkalommal remélte, hogy tartós kapcsolatot tud létesíteni, ami a negyedikkel végre sikerült is?

A hetairák társadalmi helyzete nagyon különböző lehetett. Többnyire nem voltak szabadok; rendszerint egy kerítő birtokában voltak, aki táncosnőként, fuvolajátékosként bérbe adta őket a szümposzionokra. Mások – többnyire a szabadságukat elnyerni képes nők – saját számlájukra űzték foglalkozásukat, önálló háztartást vezettek; nemegyszer saját anyjuk “futtatta” őket. Kétségtelen, hogy a hetairák utánpótlását az az embertelen törvény is biztosította, amely még Periklész kezdeményezésére született, s amely szerint házasság csak athéni születésű férfi és nő között köttethetett. Házasságkötés reménye nélkül mi másból élhetett volna meg a kisebb poliszokból a fényes Athénba áramló sok elszegényedett vagy elkergetett lány, mint a testéből?

Voltak hetairák, akik egészen magasra emelkedtek és nagy befolyásra, gazdagságra tettek szert. A híres leszboszi költőnő, Szapphó panaszolta például egyik költeményében, hogy fivére – aki a Nílus torkolatánál fekvő görög kereskedőkolóniába, Naukratisba szállított bort, s ebből jól megszedte magát – egy rafinált kurtizán, Dorikha hálójába került. A férfi felszabadította a nőt, aki aztán cserébe kifosztotta őt. A makedón uralom korában élt Phrűné nagy botrányairól volt híres: egy Poszeidón ünnepen például meztelenül fürdött a tengerben. Ez a jelenet ihlette Apellészt a habokból kiemelkedő Aphrodité megfestésére. Állítólag Phrűné volt Praxitelész modellje is, amikor a szobrász a knidoszi Aphroditét formázta. Amikor a nőt istentelenséggel vádolták, ügyvédje a bíróság előtt felfedte szépséges kebleit, s ezzel elérte a felmentését. Phrűné, aki tisztes vagyonra tett szert, késznek mutatkozott arra is, hogy Thébai falait újjáépíttesse, ha elhelyezhet egy feliratot: Nagy Sándor lerombolta, Phrűné hetaira helyreállította.

A hetairák tündöklése az antik világ fennállásáig tartott. Amikor a birodalom a barbár népek csapásai alatt meggyengült, sorra szűntek meg azok az intézmények, amelyek az életet széppé és értelmessé tették: bezárták a filozófusiskolákat, a színházakat, elnéptelenedtek a tornacsarnokok és gümnaszionok is. Nagyjából ezzel egy időben Palesztinából egy új vallás kezdett elterjedni, amely végül is államvallássá vált. Lassan eltünedeztek a hetairák is, a mediterrán ősanya tiszteletét pedig Mária kultusza váltotta fel.