Szerző: Ungváry Krisztián

Az emberi történelemnek több dimenziója van. A klasszikus, hagyományos történetírás ezek közül sokáig a leginkább látható és talán leglátványosabb aspektusokra, az államközi kapcsolatokra, a ”nagy emberek” életére, valamint a kormány- és a pártpolitikára koncentrált. Újabban azonban számos új típusú megközelítés is polgárjogot nyert. Ezek egyike a mikrotörténelem, vagyis egy időben rövid és térben korlátozott esemény aprólékos és extenzív totalitásra törekvő bemutatása, amely szerencsés esetben mint cseppben a tenger tükrözi az egészet. Budapest elestének és egyben felszabadulásának utolsó fontos mozzanatánál, a német–magyar védősereg 1945-ös kétségbeesett kitörési kísérleténél alkalmasabb eseményt az ostrom borzalmainak érzékeltetésére keresve sem találhatnánk.

Románia 1944. augusztus 23-ai kiugrása után a keleti front fő hadszíntere Magyarország lett. Lengyelországban 1945 januárjáig a Visztulánál állt a front, a döntést mindkét fél magyar területen kereste. A debreceni páncéloscsata után a szovjet vezetés menetből kívánta elfoglalni Budapestet, hogy onnan Bécs felé törjön előre. Sztálin már a szövetségesekkel való területi osztozkodásra gondolt, és biztosítani kívánta elsőbbségét Közép-Európában. Ennek érdekében adta ki a parancsot 1944. október 28-án Malinovszkij marsallnak, hogy azonnal foglalja el Budapestet.

A budapesti csata
Az elsietett támadási parancs következtében az előretörés még a főváros elérése előtt elakadt, miután a magyar I. ejtőernyős zászlóalj egységei Vecsés határában kb. 50 szovjet harckocsit kilőttek. A front Pest előterében megmerevedett, és ezzel megkezdődött a főváros 14 hetes ostroma, melynél csak Leningrád és Sztálingrád ostroma tartott tovább.

A december 6-án Hatvan térségéből indított újabb szovjet támadás áttöréssé fejlődött, december 10-ére a szovjet csapatok kijutottak a Dunához, s félkörben bekerítették a fővárost. December 22-én a Velencei-tónál is áttörték a frontot, s a német tartalékok teljes hiányát kihasználva nyugatról is megkezdték Budapest bekerítését. December 24-én behatoltak Budára, és nyugatról is megközelítették a Dunát.

Mivel a szovjet csapatok még nem voltak felkészülve a helyzet kihasználására, Karl Pfeffer-Wildenbruch, a IX. SS hegyi hadtest vezénylő tábornoka meg tudta szervezni Buda támpontszerű védelmét. Ez azonban csak átmenetileg oldotta meg a problémát. Ezért a hadtest parancsnoksága december 27-én elhatározta, hogy a fővárost kiüríti, és áttör nyugat felé. Már megkezdték az előkészületeket, amikor Hitler december 28-án megtiltotta a kitörést. Ezzel párhuzamosan a IV. SS páncélos hadtestet Varsó térségéből a Dunántúlra irányították, hogy helyreállítsa az összeköttetést a budapesti csoportosítással. A ”Konrád” fedőnevű hadműveletek – összesen három egymás utáni vállalkozás – azonban annak ellenére kudarcot vallottak, hogy a németek minden erejükkel megpróbálták kierőszakolni a döntést.

A német védősereg parancsnoksága az ostrom folyamán többször tervbe vette a szovjet ostromgyűrű áttörését és a város feladását. Erre január elején, illetve a későbbi német felmentő vállalkozásokkal párhuzamosan lett is volna némi esély, Hitler azonban továbbra sem adta ki az engedélyt. Karl Pfeffer-Wildenbruch az utolsó pillanatig Hitler szándékainak megfelelően tevékenykedett. Semminemű tárgyalásba nem bocsátkozott a szovjet hadikövetekkel, és egészen 1945. február 11-éig, tehát 7 héten keresztül irányította Budapest védelmét.

A háború folyamán nem volt példa arra, hogy német védősereg letegye a fegyvert a szovjet hadsereg előtt, ha választhatott a megadás és a kitörés között. Ennek elsősorban pszichológiai okai voltak: a parancsnokok nem merték vállalni a megadás ódiumát, mindenki rettegett Szibériától és a szovjetektől. A keleti fronton totális világnézeti harc folyt, amelynek időnként végzetes következményei voltak a hadifoglyok sorsára, sőt a magukat megadni próbáló német katonákra. Tehát nemcsak a kötelességteljesítés és a ”hűség” ethosza, hanem a félelem is arra kényszerítette a németeket, hogy az utolsó töltényig kitartsanak.

A kitörési terv
1945. február 10-én már a Citadellát ostromolták a szovjet csapatok. Pfeffer-Wildenbruch ekkor szánta el magát a kitörésre. Mivel Hitler a kitörést határozottan megtiltotta, Wildenbruch csak az utolsó pillanatban, február 11-én 17.50-kor jelentette rádióján, hogy csapataival elhagyja Budapestet. Alig hangzott el az éterben a rádiótávirat, a személyzet máris hozzálátott a berendezések szétveréséhez. Az akció ezzel visszafordíthatatlanná vált.

Pfeffer-Wildenbruchnak ekkor már csak igen korlátozott erők álltak rendelkezésére. A német hadosztályok teljesen leharcolt állapotban voltak, az SS- és rendőregységek jó részét pedig alig kiképzett, kényszersorozott erdélyi és magyarországi – ún. népi – németek alkották. Nagy problémát okozott a lőszer- és élelmiszer-ellátás. A nehézfegyverzet jórészt odaveszett vagy közelharcban volt lekötve, s a maradék sem vehetett részt a kitörésben, mert a járművek többségét nem lehetett feltűnés nélkül átcsoportosítani a kitörés tervezett helyszínére. A magyar csapatok állapota még lesújtóbb képet mutatott. A katonák nagy része értelmetlennek látta a további harcot, ezért passzívan szemlélte az eseményeket. Sokan átöltöztek, elbújtak, feloszlatták egységüket.

Pfeffer-Wildenbruch tervei szerint a kitörést a nehézfegyverzet hátrahagyásával, az erdőkön keresztül, kisebb csoportokban kellett végrehajtani. A főerőkkel este nyolc órakor kezdték volna meg az áttörést a Széll Kálmán (ma Moszkva) térnél és a Széna térnél, illetve több kisebb harccsoporttal a Margit körút teljes vonalán.

A Szomor környéki saját vonalakat másnap dél körül kívánták elérni. A saját csapatokkal való érintkezés felvételére is kiadták a jelszót: Hitler–Hindenburg. Az egész haditervet a legnagyobb titokban tartották, a hadosztályparancsnokok csak február 11-én délután két órakor, az ezredparancsnokok négykor, a csapatok pedig csak este hatkor ismerhették meg. A magyar egységek – parancsnokaikkal együtt – is csak ekkor értesülhettek, mivel a német vezetés a megbízhatatlan magyarok árulásától tartott.

Pfeffer-Wildenbruch, Dörner alezredes 500 SS-rendőrének kíséretében, valamint Hindy István, a magyar I. hadtest parancsnoka külön utat választott: az Ördögárok csatornáján keresztül akarták kikerülni az akció legkritikusabb részét, a szovjet vonalak áttörését. A szovjet csapatok természetesen készültek a kitörésre: 3 védőövet alakítottak ki a feltételezett irányban. A kitörés kezdetekor az első öv feladásával számoltak és előkészítették a visszavonulást a második vonalba, hogy az így képződő zsákban fogják fel a támadók rohamát.

A borzalmak éjszakája
Este 8 órakor megindult az első rohamcsapatok támadása. ”Átrohanunk a nyílt téren. Süvít, csattog és ropog előttünk, mellettünk, mögöttünk. Géppuskák kelepelnek, géppisztolyok kattognak, lövések dörrennek, kézigránátok robbannak – tűz mindenütt. Gondolkodásra nincs idő. Előttem égő páncélos. Elöl orosz lövegnek kell lennie, amely mindig belelő a tömegbe. Telitalálat telitalálatot követ. Akit eltalálnak, fekve marad. Akár a lemmingek, vakon előrehajtva zuhannak a tengerbe, ahogy itt is előrelökdösődik a tömeg, mely nemrég még fegyelmezett volt, s most a vesztébe rohan” – jellemezte a helyzetet az egyik túlélő SS-katona.

A Moszkva teret a szovjetek világító rakétái borították nappali fénybe, és a környező házakból géppuskatűz zúdult a kitörők első csoportjára. Többek szerint a szovjetek a kitörést megelőző órákban hangszórókból a Hiába menekülsz, hiába futsz című slágert játszatták, illetve azt harsogták, hogy ”tudjuk, ki fogtok törni, már várunk benneteket”.

Az 1. magyar páncéloshadosztály parancsnoksága éjjel 10–11 óra között ért ki a Szilágyi Erzsébet fasor elejére. Ott hullámzott a Moszkva térről igyekvő tömeg. Gyerekkocsit toló anyák, civilek is voltak köztük. A hadosztály vezérkari főnöke így jellemezte a helyzetet: ”Hirtelen 3 szovjet páncélos gördült ki a Pasaréti útról, és kb. 100 méterről gránátokkal és nyomjelző lövedékkel vette tűz alá a tömött sorokban haladókat. Elképzelhetetlen, ami ott volt. A gránátok 8-10 embert sodortak el mellettem. Amikor meg ki akart térni az ember, valamilyen alakra lépett, aki jajgatni kezdett”.

A kitörők egy több ezer fős hulláma, átgázolva az elesettekből keletkezett hullahegyeken, áttörte a 180. szovjet hadosztály vonalát, és végigrohanva a Szilágyi Erzsébet fasoron, egészen Budagyöngyéig, a Budakeszi elágazásnál található patikáig jutott. Ezt azonban hihetetlen áldozatok árán érték el. A veszteség oly elképesztő volt, hogy a második hullám elöl lévő katonái nem mertek megmozdulni, látva korábban indult társaik sorsát. A Várkerület szűk utcáiban óriási torlódás alakult ki, mert a hátul lévők, akik nem látták, mi történt, igyekeztek az első vonalhoz jutni. A szovjet katonák sem tudták kivonni magukat a kitörés sokkhatása alól: több helyen pánik tört ki. Ennek következtében rések keletkeztek a védelemben, néhány helyen harc nélkül ki lehetett jutni a városból.

Éjfél körül a Moszkva tér viszonylag elcsendesedett. Néhány tiszt még ekkor is rendelkezett némi áttekintéssel csapatai felett. Helmut Wolff, a Feldherrenhalle páncélgránátos hadosztály főhadnagya látva, hogy a Szilágyi Erzsébet (Olasz) fasor irányába lehetetlen továbbjutni, parancsot adott a hadosztály még intakt zászlóaljának, hogy kísérelje meg a Vérmező–Kékgolyó utcán keresztül az áttörést. Ez váratlan sikerrel járt. Szinte ellenállás nélkül átjutottak az ekkor már feltehetően kiürített szovjet állásokon. Mire rájuk köszöntött a reggel, a Budakeszi útelágazás feletti meredek magaslaton voltak. Itt a nap folyamán egy 2000 főnyi csoport csatlakozott hozzájuk, így összlétszámuk megközelítette a 3200 főt.

Február 12-én reggel a visszaemlékezők szerint sűrű köd ereszkedett a budai hegyekre. Ezt használta ki több csoport, köztük civilek is, akik ekkor részben a Szabadság-hegy, részben pedig északabbra, a Remete-hegy, Hármashatár-hegy irányába haladtak. A kitörés első felvonása tehát annyi sikerrel járt, hogy kb. 16 ezer fő kijutott a várost körülvevő hegyekbe.

Második Sztálingrád
A haditerv szerint a parancsnokságok, Dörner 500 fős rohamcsoportja, valamint a Luftwaffe légvédelmi és hajózó katonái (a Budapesten rekedt vitorlázórepülősök) és még néhány egység az Ördögárok közműcsatornáján keresztül jutott volna a szovjet csapatok hátába. Mivel az alagút léte nem maradt titokban, különböző csoportok engedély nélkül is lemásztak, különösen a szervezett kitörési kísérlet összeomlása után. Már világosodott, amikor a németek az Ördögárok kijáratához értek. A kimászó rohamcsoportot heves tüzérségi és géppuskatűz fogadta, lehetetlen volt a továbbjutás. Pfeffer-Wildenbruch a Hűvösvölgyi út alatt vezető főcsatornából a Budakeszi útra vezető szűkebb csatornában próbált továbbjutni. A csatornából kiérve 10-15 emberrel bemenekült a Budakeszi út egyik villájába, az oroszok azonban már a délelőtti órákban felfedezték őket. Hindy István és kísérete, miután a déli órákban a Budagyöngye előtt visszafordult, úgy döntött, hogy megpróbál valahol a városon belül észrevétlenül kimászni és eltűnni. Mivel sem az Ördögárok torkolatánál, sem a Döbrentei téren nem lehetett kijutni, a csapat az eredeti kijáratot választotta, ahol azonnal fogságba esett.

A kitörő csoportok első célja az erdős terep elérése volt, mert itt nem kellett tartani a szovjet páncélosoktól, s viszonylag zavartalanul haladhattak. A gondot az erdőből való kilépés okozta, mert az utakon szovjet lovasok és páncélosok járőröztek. A Budai-hegyek nyugati oldalain feltűnő csoportokat az oroszok gyakran aknavetőkkel lőtték. A kiéhezett és félőrült menekülők között felbomlott mindenféle fegyelem, az élelemért egymást is megtámadták. Sokan fegyvereiket eldobva próbáltak gyorsabban előrejutni a mély hóban. A német vonalakat végül alig valamivel több mint hétszázan érték el, nagy részük Helmut Wolff csoportjába tartozott.

Elsőként a Szilasy László tartalékos főhadnagy vezette csoport jutott el a németek kezén lévő szomori katolikus templom temetőjének kápolnájához: összesen 3 német és 1 magyar tiszt, valamint 23 közkatona. Február 16-áig 624-en jutottak át. Ezután már igen kevesen érkezhettek, legfeljebb még 80-100 fő.

A kitörés egyesek számára csak hetek, hónapok múlva ért véget. Fogságba eséstől rettegő német katonák még tavaszig, nyárig is bujkáltak az erdőkben, sőt a fővárosban is. A tömegsírok tarkólövéses áldozatai arról tanúskodnak, hogy a menekülőknek csak ritkán kegyelmeztek a szovjetek.

A budapesti kitörés a háború egyik legkilátástalanabb hadműveleteként vonult be a történelembe. A február 11-én 43 900 főből álló védőseregnek kevesebb, mint 2%-a jutott ki, ezeknek is kevesebb, mint 10%-a volt magyar. A kitörésben részt vevők majdnem fele, 17 000 fő veszett oda néhány nap leforgása alatt. Budapest nem véletlenül szerepel a német memoárirodalomban gyakran ”második Sztálingrádként”.

Mi hajtotta ezeket az embereket ebbe a kétségbeesett, őrült vállalkozásba? A nyugati fronton aligha kerülhetett volna sor hasonló esetre. A kitörés hadművelete csak a totális háború pszichózisának ismeretében érthető meg. A német vezetés ítélőképességét az oroszoktól való félelem deformálta, így katonáikat nem a hadifogságba vezették, hanem a pusztulásba hajszolták.