Szerző: Poór János

Róma történetében új korszak kezdődött, amikor Julius Caesar i. e. 49-ben átlépte a Rubicont és megindította hadait a római szenátus ellen. Az egész addigi világ kifordult sarkaiból. "Átléptem a Rubicont" olvashatjuk II. Frigyes porosz király 1740. december 16-án kelt levelében. Vajon az alig fél évvel korábban trónra lépett uralkodó nem túlzott, mikor magát és szerepét a nagy rómaiéhoz hasonlította?

"Kedves Podelwilsem! Átléptem a Rubicont" - olvassuk II. Frigyes porosz király 1740. december 16-i, külügyminiszteréhez írt levelének Caesart idéző első sorát. Vajon a korabeli Európában - alig több mint kétmillió lakosával és 100 ezer kilométernél valamivel nagyobb területével - kicsinek számító Poroszország fél évvel korábban trónra lépett uralkodója nem túlzott, amikor ezzel a mondattal magát és szerepét a nagy rómaiéhoz hasonlította? Ha arra gondolt volna, hogy ő az új kor új Caesarja, akkor igen. Ha azonban - szerényebben - arra, hogy akkor is összeomlani látszott egy világ, és abban - másokkal együtt - jelentős szerepet vállalt maga is, akkor nem. A nevezetes sorokat ugyanis akkor vetette papírra, amikor hadserege élén átlépte a megszerezni óhajtott Szilézia határát, s ezzel rátámadt a Habsburgok birodalmára.

A becsvágyó uralkodó
Az ősi dinasztia alatt egy idő óta ingott a talaj. A Habsburgok lazán összetákolt birodalmát VI. Károly császár (1711-1740) - úgy tűnt - nem tudja kire hagyni. Nem volt élő fiúgyermeke, akire rátestálhatná Alsó- és Felső-Ausztriát, Stájerországot, Karinthiát, Krajnát, Tirolt, Cseh- és Morvaországot, Sziléziát, akit megválaszthatnának magyar királlyá, örökébe léphetne Belgiumban, Lombardiában és - nem utolsósorban - a császárságban. Az uralkodó szívósan küzdött azért, hogy lányát, Mária Teréziát elismerjék trónjai legitim örökösének. Erőfeszítéseit végül siker koronázta. A nőági örökösödés, illetve a birodalom oszthatatlanságának és elválaszthatatlanságának elvét az európai hatalmak többsége elismerte. A birodalom egységét illetően nyugodt lehetett Mária Terézia azon a tragikus napon, amikor - 1740. október 20-án - meghalt apja, VI. Károly. Ám, kiderült, mégsem.

A császár halála után pár nappal Károly Albert bajor és III. Ágost szász választófejedelem - utóbbi lengyel király is egyben - bejelentette igényét a császári címre. Hozzájuk csatlakozott Frigyes, az akkor 28 éves porosz király is, bár ő nem a császárságot akarta megszerezni, hanem csak a birodalom gazdag tartományát, Sziléziát. Átengedése "meglágyította" volna a szívét, és cserébe elismerte volna Mária Terézia jogait. A magyar királynő és miniszterei nem sokat mérlegelhették ajánlatát, mert választ sem várva elindította csapatait. Az ambíciózus kis ország becsvágyó uralkodója kirobbantotta az egész Európát megrengető osztrák örökösödési háborút. De ki is volt az, aki ezzel átlépte a Rubicont?

Kettős nevelés
A porosz trónörökös - ma úgy mondanánk - kettős nevelést kapott, s a homlokegyenest ellentéteshatások egyaránt beépültek személyiségébe. Anyja, a hannoveri Zsófia Dorottya művészlélek. Főként a zenéhez vonzódott, de igényesen válogatott könyvtárában ott sorakoztak a kor lefontosabb irodalmi alkotásai is. ő és egy francia nevelőnő irányította az ifjú trónörökös - és testvére, Wilhelmina - nevelését. Az öröklött hajlamoknak és a kisgyermekkori anyai felügyeletnek köszönhető Frigyes - uralkodó körökben szokatlan - érdeklődése a művészetek iránt. Egy életre szóló szenvedély kötötte a zenéhez, maga is fuvolázott és komponált fuvoladarabokat. Nem csak érdeklődött az irodalom iránt, hanem a legtöbbet író államférfiak közé tartozott, jóllehet írói tevékenységében az irodalomról fokozatosan a történelmi és a gyakorlati politikai munkákra került a hangsúly.

Az anya emelkedett szellemének az ellentettje az apa: I. Frigyes Vilmos (1713-1740), a "káplárkirály". A militarista Porosz Királyság szigorú urának jelleme több mint katonás. Nemcsak a hadseregben, a társadalomban is vasfegyelmet követelt. Nem anekdota, hogy botjával a kezében sétálgatott Berlin utcáin, hogy ellenőrizze: híven teljesítik-e kötelességüket alattvalói - azaz szorgalmasan dolgoznak-e -, s mulasztást észlelve nem takarékoskodott az ütlegekkel. A filozófia, a zene, az irodalom nem az ő világa. Annál inkább az volt tisztjei sörözgető társasága és a katonai parádék. Nem csoda, hogy rövidesen kivonta fiát a nőuralom alól és nevelőjéül katonákat jelölt ki - szigorú utasításokkal. Elrendelte, hogy a trónörökösben mindenek fölött a hadsereg iránti odaadás szellemét fejlesszék ki. Ennek érdekében a fő tantárgy természetesen nem a zene és az irodalom, hanem a matematika, gazdaságtan és a kifejezetten katonai tudományok voltak. Színházról, operáról szó sem lehetett. Sőt, a nevelők kifejezetten azt az utasítást kapták, hogy fojtsák el Frigyes művészkedő hajlamait.

Katonaszökevény trónörökös
Az apát hűvösen racionális számítások vezették. Olyan ország várt fiára, melyet kaszárnyaszerűen rendeztek be elődei és ahol az állami jövedelmek több mint 70 százalékát a hadseregre költötték; s amely az egykori Brandenburgi Választófejedelemségből és a német lovagrend poroszországi birtokaiból csak 1701-ben nőtte ki magát királysággá.

Az ifjú trónörökös kelletlenül készült feladatára. Erre minden oka meg is volt. Frigyes Vilmos inkább alattvalójának tekintette, mint fiának. Gyakran sajátkezű fenyítéssel adott nyomatékot tekintélyének. Az egyre elviselhetetlenebb terror elől Frigyes 18 éves korában megszökött. Nővére memoárja szerint anyja angliai rokonaihoz készült. Az 1730 nyarán megkísérelt szökés azonban nem sikerült. A trónörököst és különös vállalkozása segítőit elfogták. Frigyes Vilmos nemhogy fátylat borított volna a szégyenteljes afférra - egy királytól megszökik a fia! -, inkább ország-világ elé tárta. Nem is akárhogyan. A trónörököst egyszerű katonaszökevénynek tekintette, hadbíróság elé állíttatta és ki akarta zárni a trónöröklésből. Szökése segítőjét, Katte hadnagyot életfogytiglani fogságba ítélték. A király enyhének találta ezt és Kattét kivégeztette, úgy, hogy fiát rákényszerítette: nézze végig barátja halálát. Magát a trónörököst Küstrin erődjébe záratta. Frigyes csak másfél évvel később szabadult ki fogságából.

Az atyai szigor csak a harmincas évek közepe után enyhült. Frigyes ekkor már házasember volt - feleségét persze apja választotta - és önálló udvart tarthatott. Távol a királytól már átadhatta magát kedvteléseinek: olvasott, írt, zenélt, levelezett a felvilágosodás nagy alakjaival - köztük Voltaire-rel -, művészekkel, tudósokkal vette körül magát.

Felvilágosult filozófus, szigorú hadvezér
Ám rheinsbergi elvonultságában egyre inkább figyelt a világ eseményeire és - mint maga írta - talán jobban eligazodott azokban, mint azok, akik közel voltak a történésekhez. S hogy ez így is volt, az azonnal kiderült, amikor - 1740. május 31-én - meghalt az apja és II. Frigyesként Poroszország királyává lépett elő. A vezető berlini újság szerint filozófus lépett a porosz trónra, s így vélték ezt Európa udvaraiban is, ahol nemcsak Frigyes és apja régi keletű konfliktusairól tudtak, hanem az új király szellemi ambícióiról is.

Uralkodói pályáját Frigyes a várakozásoknak megfelelően kezdte. "Ha az ország érdekei és a sajátjaink összeütköznek - írta -, akkor az előbbiek a mérvadóak." Az ország fogalmába pedig beleértette az olcsóbb néprétegeket is. Helyzetüket azonnal adómérsékléssel, alacsonyabb gabonaárral javította. Felvilágosult uralkodóhoz illően azonnal megszüntette a vallási diszkriminációt és megtette az első lépéseket a kínvallatás teljes eltörlése felé.

A felvilágosult filozófus köpenyéből azonban csakhamar kibújt az államférfi és a gyűlölt apánál sokkal felkészültebb, jóval elszántabb és semmivel sem kevésbé szigorú hadvezér. Míg Frigyes Vilmos csak babusgatta hadseregét, addig II. Frigyes a porosz nagyhatalom megteremtésének szolgálatába állította azt. A korábbinál jelentősebb helyet követelt magának és országának az európai nagyhatalmak között. Ezt jelezte Szilézia megtámadásával, amivel egyúttal lavinát indított el a kontinensen.

Poroszországból nagyhatalmat
Nem újkeletű a háború a 18. században. A század elején többszázezres hadseregek őrölték egymást a spanyol örökösödés ügyében. 1740 mégis jeles év. Ami ekkor elkezdődött, csak 8 év múlva az aacheni békében zárult le, és akkor se véglegesen. A konfliktusok csak 1763-ban Hubertusburgban rendeződtek. Másrészt ebbe a háborúba már Európa minden jelentős hatalma bekapcsolódott, sőt a frontok messze túlnyúltak a kontinensen.

Az új porosz király, aki - mint láttuk - a távolból régóta figyelte a külvilág eseményeit, jól sejtette, hogy megengedheti magának a Habsburg Birodalom megtámadását. Tudjuk, a császári trónra a bajor és a szász választó fente a fogát, s ezt a szándékot Franciaország sem ellenezte. És az igazán komoly ellentétek immár kétszáz év óta a habsburgok és a franciák között feszültek. V. Károly és I. Ferenc harcai óta a két hatalom okkal rivalizált egymással és a spanyol örökösödési háború kirobbanásának is az volt a fő oka, hogy mindkét fél a másik rovására akart megerősödni a spanyol birtokok bekebelezése révén. Megütköztek egymással aztán a harmincas években is, a lengyel örökség ürügyén.

A porosz király tehát nyugodt lehetett afelől, hogy francia részről - és Franciaország még mindig a vezető nagyhatalom ekkor - nem kifogásolták Frigyes lépését, hanem XV. Lajos országa maga is harcba lépett. Ennek fontos szerepe volt abban, hogy 1742-ben a bajor Károly Albertet választották császárrá.

Frigyes és francia, bajor, szász szövetségesei, illetve a csatlakozott német kisállamok azonban mégsem ünnepelhettek felhőtlenül. Frigyes számára kiderült: nyolcvanezres, jól felszerelt hadserege ellenére sem diktálhat egész Európának. Még a franciák segítségével sem. Ausztria ugyanis a magyarok hatékony és lelkes, később az angolok és hollandok nem kevésbé hatékony, bár sokkal kevésbé őszinte segítségével talpraállt. A bajor császár halála után (1745) pedig helyrebillent a világ rendje is. Ha nem is egy Habsburg, de egy Habsburg főhercegnő, a magyar királynő, Mária Terézia férje került újra a császárság élére. A porosz - és francia - stratégiai célt, hogy felosszák a nagy birodalmat, nem koronázta siker.

A Sziléziában indult, de hamarosan Ausztriára, Csehországra, Itáliára és a Rajna vidékére is kiterjedő háborút II. Frigyes ennek ellenére elégedetten zárhatta. 1748-ban az aacheni békében meghagyták neki Sziléziát, s ami ennél fontosabb: a nemzetközi diplomácia Poroszországot nagyhatalomnak ismerte el, uralkodóját a szövetséges Franciaország és a német államok mellett az ellenséges Ausztria, Anglia, Hollandia, sőt a távoli Oroszország is Európa egyik legfontosabb hatalmi tényezőjének tekintette. Az osztrák örökösödési háborúval Frigyes tudtul adta, hogy komolyan számolni kell Poroszországgal. Aachenben Európa tudomásul vette ezt.

Megnyerte a békét
A béke rövid, de a porosz király számára fontos évei következtek. A hadszíntéren ugyanis Frigyes a fentiek ellenére sem nőhetett Anglia, Ausztria, Oroszország, Franciaország fölé. Európa már túljutott azon, hogy egy - bármilyen jeles - uralkodó diktáljon neki, mint V. Károly, II. Fülöp, vagy nemrég XIV. Lajos idején. A 18. század már az úgynevezett megosztott hegemónia kora. Egy-egy uralkodó image-ának szempontjából lassan fontosabb lett a béke, mint a háború.

A békét Nagy Frigyes nyerte. ő fejezte ki az új kor szellemét. A 18. század ugyanis már nemcsak a háborúk, tehát a politikusok, hanem a felvilágosodás, tehát a filozófusok kora is. A filozófusok figyelme pedig kétségtelenül Frigyes székhelye, a Sanssouci kastély felé fordult. Szívesen látogattak ide, az Észak Salamonjának nevezett uralkodó potsdami palotájába. A nem kevésbé szívesen látott vendégek Európa továbblépésének lehetőségét vélték megpillantani Frigyes tevékenységében. A súlyos árnyak, az egyre inkább megnyilvánuló diktatórikus, militarista szellem a század közepén még nem vetült rá nimbuszára. Nemhogy a felvilágosítók, de jeles politikusok is példaképül választották. Az ötvenes évekre Nagy Frigyes európai jelenséggé vált. Nem hiába lépte át egykor a Rubicont.

Ám a caesari nagyság csak a caesari tragédiával együtt létezik. Frigyes csak akkor emelkedett volna igazán caesari magaslatokba, ha pályája torzó marad. De nem maradt az. Sikeres országgyarapítóként, a napi politika sűrűjében élve lassan elvesztette azt, aminek révén 1740-ben berobbant a köztudatba. Az idős Frigyes már nem a felforgató újító, nem a filozófusok példaképe, nem új szín az európai politikai palettán. Mégis túlzott, amikor halála előtt - 46 évvel azután, hogy nevezetes levelét megírta -, így szólt orvosához: "Öreg csontváz vagyok, aki legfeljebb arra való, hogy kidobják a szemétdombra."

A Német-Római Császárság
Az örökösödési háború tétje
A nyugat-római birodalom bukása után a császári címet bizánci uralkodó viselte. Amikor 800 karácsonyán III. Leó pápa Rómában császárrá koronázta Nagy Károlyt, a frankok és a longobárdok királyát, "kettős hatalom" jött létre. Nyugat is bejelentette igényét a római birodalom örökségére.

A frank birodalom bukása után, 962-ben I. Ottó német király a Nagy Károly-i császáreszmét elevenítette fel, amikor Rómában császárrá koronáztatta magát. Ottó címe - a rómaiak és a frankok császára - arra utal, hogy a volt római birodalom és a német területek eszméje ekkor még nem olvadt össze. A római birodalom kifejezést, amellyel Itáliát és Németországot együttesen jelölték, csak 1024-től használták. 1157-től Szent Birodalomnak, 1254-től Szent Római Birodalomnak, a 15. század elejétől pedig a Német Nemzet Szent Római Birodalmának nevezték azt a területet, amelyen a német-római császár uralkodott.

A császári cím 962 óta a német királyi címhez kötődik. A német királyt választják, 1356 óta hét választófejedelem: a kölni, mainzi és trieri érsek, a rajnai palotagróf, a szász herceg, a brandenburgi őrgróf és a cseh király. Számuk 1648-ban nyolcra, 1692-ben kilencre növekedett. A választásra általában Frankfurtban, a koronázásra Aachenben, később Frankfurtban került sor. Ahhoz, hogy a német király német-római császárrá váljék, arra is szükség volt, hogy a pápa Rómában megkoronázza. IV. Henrik óta a még császárrá nem koronázott német király neve; római király. Ez a neve a császár életében megkoronázott utódnak is.

A pápai koronázás egy idő után nem volt feltétele a császár legitimitásának. I. Miksa már pápai koronázás nélkül viselte a választott római császár címet. Az utolsó császár, akit a pápa megkoronázott - de nem Rómában, hanem Bolognában - V. Károly volt (1530). Ezután a császári címhez elegendő volt a választófejedelmek döntése és a németországi koronázás. A választófejedelmek döntései alapján 1438-tól 1806-ig - a Német-Római Császárság fennállásáig - egy négyéves periódus kivételével (1742-1745) - a Habsburg család tagjait választották meg erre a méltóságra.