2017. december 11.

Az abszolút monarchiáról mai szemmel. Az állam én vagyok!

Szerző: Hahner Péter

Miért olyan biztosak a történészek abban, hogy XIV. Lajos sohasem mondta ki a címben idézett szavakat? Halálos ágyán ugyanis pontosan az ellenkezőjét állította: „Én elmegyek, de az állam örökre itt marad!” Tehát nem azonosította önmagát az állammal, hanem inkább az állam első hivatalnokának tekintette magát. Mégis, újra és újra felidézik ezt a mondatot. Talán azért, mert az utókor szemében mindörökre a Napkirály marad az abszolút monarchia államának megszemélyesítője.

Mit jelent ez a fogalom: abszolút monarchia? Mindössze annyit, hogy a 17. század folyamán több európai uralkodónak is megnövekedett a hatalma. Középkori elődeikhez viszonyítva nemcsak nagyobb hadsereg és több hivatalnok állt a rendelkezésükre, de a társadalom uralkodó csoportjaitól való viszonylagos függetlenségük is fokozódott. Mindennek az okát az újkor első századaiban megsokasodott nemzetközi konfliktusokban és polgárháborúkban találhatjuk meg.

Az abszolútnak nevezett monarchia
A monarchia hagyományos céljait (a belső béke fenntartása, az államvallás védelme, területi gyarapodás, nemzetközi tekintély megőrzése stb.) már nem lehetett a hagyományos, korlátozott eszközökkel biztosítani. Harcolni kellett egyes nagyhatalmak hegemonisztikus törekvései ellen, részt kellett venni a gyarmatokért és kereskedelmi útvonalakért induló nemzetközi vetélkedésben, le kellett verni az árforradalom és az infláció következményei miatt lázongó szegényebb rétegek megmozdulásait, és véget kellett vetni a vallásháborúknak is. Az uralkodóknak minden országban egyre nagyobb hadseregekre volt szükségük, ehhez pedig, Montecuccoli híres kijelentése szerint „három” dolog kellett: pénz, pénz és pénz.

Ez a megnövekedett pénzszükséglet áll az államhatalom erősödése mögött. Denis Richet francia történész sokat idézett kijelentése szerint „az abszolutizmus jórészt az adóztatás gyermeke volt”. Az uralkodók arra kényszerültek, hogy országuk erőforrásait egyre fokozottabb mértékben aknázzák ki, ami kezdetben jórészt annyit jelentett, hogy egyre mélyebben nyúlnak alattvalóik zsebébe. Mindehhez módosítani kellett a hatalomgyakorlás korábbi, hagyományos eljárásain, így fokról fokra átalakult a monarchia jellege.

Michel Antoine francia történész a következő módon foglalta össze ezt az átalakulást. A középkori és kora újkori monarchiák egymástól többé-kevésbé független területi egységek (tartományok, városok) és társadalmi testületek (rendek, céhek stb.) laza közösségéből jöttek létre. Valamennyi tartomány, város vagy kiváltságos testület féltékenyen őrizte saját önkormányzatát, privilégiumait és szerzett jogait, törvényeit, mértékrendszerét, jogrendszerét – nemegyszer nyelvük vagy nyelvjárásuk is különbözött. Ilyen társadalmi-politikai rendszerben a királyi hatalom igazságszolgáltató funkciója tűnt a legfontosabbnak, hiszen szükség volt egy legfelsőbb fórumra, amelynek döntéseit senki sem vitathatja, amely összeegyezteti egymással a tartományok érdekeit, elsimítja ellentéteiket, megoldja a különböző testületek viszályait. A király hatalma már ebben az időszakban is abszolútnak nevezhető abban az értelemben, hogy – elsősorban igazságszolgáltatási ügyekben érvényesülő – hatalma osztatlan volt, és a királyi döntés után az alattvalók már sehová sem fellebbezhettek. Hatalma azonban távolról sem volt korlátlan, hiszen nem kerülhetett szembe a vallási előírásokkal, a királyság „ősi” törvényeivel, a lovagiasság és a józan ész szabályaival, s tiszteletben kellett tartania valamennyi kiváltságos testület és tartomány előjogait. Az alattvalók és az uralkodók között ott álltak ezek a „közvetítő” testületek, a királyi akarat csak e testületek közvetítésével juthatott el az egyénekig, akiknek mindennapi életét nem a király irányította, hanem a helyi önkormányzati szervek.

A 16–17. század háborúi és polgárháborúi során azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a jórészt igazságszolgáltatásra korlátozódó, hagyományos hatalom nem elegendő a királyok uralmának és tekintélyének biztosítására. Fel kellett erősíteni a király közigazgatási, kormányzati hatalmát, s a helyi önkormányzatokat – amennyire ez az adott körülmények között lehetséges volt – vissza kellett szorítani a központi kormányzat javára. A királyi kormányzat egyre nagyobb mértékben befolyásolta az egyes állampolgárok életét, a helyi hatalmi szervek mellett pedig megjelentek a központi kormányzat megbízottjai. A király igazságszolgáltató hatalma mellett felerősödött a király kormányzati, közigazgatási hatalma is – tulajdonképpen ez volt a monarchikus hatalom 17. századi változásainak lényege.

A Napkirály
XIV. Lajos születése előtt két évvel, 1636-ban még Párizst fenyegették az országba betörő, idegen hadak, gyermekkorában pedig fél évtizeden át tombolt a polgárháború (1648–1653). A felnőtt királyt azonban már azzal vádolták, hogy egész Európát le akarja igázni, s halálakor Franciaországot tartották Európa legjobban kormányzott, legszilárdabb monarchiájának. Az ország kulturális nagyhatalommá vált, új tartományokkal gyarapodott, határait megerősítették, s a társadalom azt is el tudta viselni, hogy a Napkirály személyes kormányzásának 54 évéből 33 háborúkkal telt el. Halála után rendkívül hosszú, egészen az 1770-es évek közepéig tartó gazdasági fellendülésre került sor, amelyet minden bizonnyal az ő uralkodása alapozott meg. Ki volt ez a rendkívüli uralkodó?

Kissé különös, hogy mindmáig oly sok történész idézi egyetértően XIV. Lajos kortársának, az elfogult Saint-Simon hercegnek a szavait, aki szerint a király „a középszerűnél is gyengébb” szellemi képességekkel rendelkezett. Ha ez így volt, vajon hogyan ismerte fel Colbert, Racine, Molie`re, Lully és mások zsenialitását, honnan tudta, hogy kit érdemes támogatnia? Ennek az állítólag gyenge képességű embernek az átlagosnál jobb memóriája, kitűnő politikai érzéke és igen biztos ízlése volt. A korabeli híresztelésekkel ellentétben gondos nevelést kapott. Nem volt különösebben szorgalmas tanuló, de a tánc, a hadtudományok és a különböző testgyakorlatok mellett a történelem iránt is komolyan érdeklődött. Beszélt olaszul és spanyolul, olvasott latinul. Nem vált tudóssá, szellemes ötletek és önálló elgondolások helyett inkább a lassú, megfontolt, alapos döntések jellemezték – ami talán nem is olyan nagy baj egy uralkodó esetében. Királyként nem arra volt szüksége, hogy mindenhez maga értsen, hanem arra, hogy ki tudja választani és a megfelelő posztra állítani a legtehetségesebb embereket. S bár idősebb korában már ő sem tudott mindenben lépést tartani a változó világgal, fiatalon biztos ítélőképességgel döntötte el, hogy ki érdemes a támogatására.

Ötévesen vesztette el apját, XIII. Lajost, akit így alig ismert, anyjához, Ausztriai Annához viszont annál szorosabb, kölcsönös szereteten alapuló kapcsolat fűzte. Tőle vette át a vallásosságot, az erkölcsösséget, a bűn és a hazugság megvetését, a büszkeséget, a kötelességtudatot és a hideg udvariasságot is, melyet egy francia történész „a távolságtartás művészetének” nevezett. A kormányzás mesterségét Mazarin bíborostól, kereszt- és nevelőapjától, Franciaország első miniszterétől tanulta. Tőle szerezte diplomáciai ismereteit, ő oltotta belé a mindenkire kiterjedő bizalmatlanságot, a mecénási hajlamot, valamint azt a meggyőződést, hogy az állam érdeke mindenek felett áll. Ő tanította meg a fenyegetés és megvesztegetés ügyes elegyítésére s arra is, hogy mindenkinek megvan a maga ára.

Ifjúkorában minden bizonnyal a Fronde elnevezésű polgárháború gyakorolta rá a legnagyobb hatást. Látta, hogyan alázzák meg anyját a párizsi bírák, hogyan kényszerül két ízben is száműzetésbe nevelőapja, lázongó fővárosát hamarosan neki is szökevényként kellett elhagynia éjnek idején, és kénytelen volt elzálogosítani a koronaékszereket. Látta a polgárháborúban elpusztított, felégetett országrészeket, 1651 áprilisának egyik éjszakáján pedig a megalázástól fogcsikorgatva alvást kellett színlelnie, mialatt a palotába benyomuló, fegyveres párizsiak az ágya előtt elvonulva meggyőződtek róla, hogy a tizenhárom éves uralkodó ezúttal nem hagyta el a fővárost. Sohasem felejtette el ezt az éjszakát, s ettől kezdve a belső rend megszilárdítását és a királyi méltóság megerősítését tekintette legfontosabb feladatának.

Egészségét, fáradhatatlanságát, rendkívüli életerejét minden bizonnyal nagyapjától, IV. Henriktől örökölte. Képes volt napi 16-18 órán keresztül tárgyalásokat folytatni, vadászni, felvonulni, reprezentálni és táncolni, minden pihenés, lazítás nélkül. Mivel olyan embernek tekintette magát, aki a többi halandó felett áll, önmagától is a legtöbbet követelte. Négy és fél éves korától, amikor rövid szónoklattal üdvözölte trónusáról a párizsi parlament főbíráit, méltóságteljes haldoklásáig soha, egyetlen percre sem „esett ki a szerepéből”. Sohasem árult el gyengeséget, félelmet, idegességet vagy bizonytalanságot. Amikor végbélsipolyát – természetesen érzéstelenítés nélkül! – megműtötték, a rettenetes fájdalom dacára mindössze két sóhaj hagyta el az ajkát: „Istenem! Istenem!” Ezután néhány órát pihent, és még aznap délutánra összehívta a minisztertanácsot. Nem olyan ember volt tehát, aki több-kevesebb sikerrel eljátszotta az uralkodó szerepét, hanem olyan, aki minden porcikájával azonosult ezzel a szereppel.

Oszd meg és uralkodj!
A mai francia történetírók azt hangsúlyozzák, hogy a régi rend monarchiája sajátos, hármas viszonyban állt a társadalommal: egyszerre fogta össze, osztotta meg és nivellálta azt.

A mi világunkban elvben valamennyi állampolgár beleszólhat az országos politikai ügyekbe, részt vehet a politikai vezetők megválasztásában. A régi rend világában viszont az egyik oldalon ott állt a hagyományos társadalom a maga számtalan területi, társadalmi és foglalkozási testületével, a másik oldalon pedig az elvben abszolút és kizárólagos politikai hatalommal rendelkező monarchia. Mivel a társadalom legkülönbözőbb csoportjai saját előjogokkal és kiváltságokkal rendelkeztek, nem sok szál fűzte össze őket. Ezért szükség volt egy társadalmon kívül álló hatalomra, amely egyik csoport sajátos érdekeivel sem azonosul, hanem a közérdeket, a „közjót” képviselve szükség esetén afféle legfelsőbb bíró gyanánt igazságot tesz közöttük. A középkori és kora újkori monarchiák lényegileg igazságszolgáltató jellegűek voltak, a társadalmi csoportok élték a maguk életét, kevéssé zavartatva a jórészt saját birtokai jövedelmeit felhasználó uralkodótól. Vitás esetekben azonban ez az uralkodó hozott megfellebbezhetetlen bírói döntéseket, s ezért ő volt az egység megtestesítője egy szélsőségesen széttagolt társadalomban. Az egyes tartományok, országrészek eltérő törvényeket és szokásokat követő, eltérő mértékegységeket használó, nemegyszer más nyelven is beszélő lakóit kizárólag a király személye kapcsolta össze.

Ahhoz azonban, hogy a király megőrizhesse hatalmát, nem volt elegendő összefognia alattvalóit, hanem meg is kellett osztania őket. Mind a Fronde kínzó emlékei, mind kortársa, I. Károly angol király sorsa arra emlékeztette XIV. Lajost, hogy a legnagyobb veszélyt egy szélesebb körű társadalmi összefogás jelentheti a számára. Az „oszd meg és uralkodj” ősi elvének megfelelően a Napkirály is kihasználta s olykor szította az egyes társadalmi csoportok belső ellentéteit. Új tisztviselői réteget állított a régi mellé, új nemeseket nevezett ki, kiváltságokat osztogatott, amelyek elválasztották a kedvezményezetteket a többi állampolgártól. Az ősi nemesi családból származó Saint-Simon azon háborgott, hogy a király az „alantas polgársággal” véteti körül magát, a történészeknek azonban nem szabad szó szerint érteniük ezt a kijelentését, mert XIV. Lajos valamennyi főtisztviselője nemes volt – csak éppen a király szívesebben támaszkodott az újkeletű nemesekre, akik mindent neki köszönhettek, és ezért megbízhatóbbak voltak a régi családok büszke leszármazottainál.

Az egyre költségesebb háborúk miatt azonban XIV. Lajos arra kényszerült, hogy egyre mélyebben nyúljon alattvalói zsebébe. Az 1620-as években a francia monarchia éves kiadásai 40 millió livre körül ingadoztak, 1635-ben viszont, amikor az ország közvetlenül is belépett a harmincéves háborúba, 208 millióra emelkedtek. A régi, „igazságszolgáltató” állam helyét átvette a modern, katonai-adóztató állam, az uralkodó funkciói közül nem a bíráskodás, hanem a kormányzás vált a legfontosabbá, így XIV. Lajos egyre közvetlenebbül szólt bele alattvalói mindennapi életébe. A hatékony kormányzáshoz csökkentenie kellett a tartományok és társadalmi csoportok közötti különbségeket, mérsékelnie kellett az önkormányzati szervek hatalmát, és vissza kellett szorítania a kiváltságokat. Ennek a nivelláló funkciónak a jegyében tehát XIV. Lajos nem arra törekedett, hogy felszámolja a társadalmi különbségeket és egységesítse országát, hiszen erre nem voltak meg a lehetőségei, és ez a megosztó funkciónak is ellentmondott volna, hanem arra, hogy egységesen engedelmességre késztesse különböző státusú alattvalóit.

Egyes történészek szerint a nivellálás túlságosan is jól sikerült, és hosszú távon aláásta az abszolút monarchiát. A királyok ugyanis olyannyira meggyengítették a régi társadalom vezető csoportjait, hogy egy idő után már nem sikerült kijátszaniuk azokat egymás ellen. A társadalmi különbségek csökkenésével a különböző rendű és rangú franciák – ahogy ezt Tocqueville is kifejtette – egyre hasonlóbbá váltak egymáshoz. Már nemcsak a király személye fűzte össze őket, hanem számtalan gazdasági, politikai és kulturális kötelék. A megosztó funkció nem érvényesült többé, és a király összefogó funkciójának a jelentősége is csökkent. Egy gazdasági és politikai válság egybeesése pedig az új ideológia jegyében éppen annak a széles körű társadalmi szövetségnek a létrejöttéhez vezetett 1789-ben, amit a királyok mindig is el akartak kerülni.

XIV. Lajos korában azonban efféle veszély még nem fenyegette a monarchiát. A Napkirály mesterien látta el összefogó, megosztó és nivelláló funkcióit, s kiválóan kihasználta az uralkodói méltóság növelésére kínálkozó lehetőségeket. Határozott fellépését ügyes, békítő gesztusokkal tette elfogadhatóvá. Az elvben korlátlan királyi hatalmon alapuló rendszert a valóságban az uralkodó csoportokkal kötött, hallgatólagos kompromisszumok sorozata biztosította. A bíróságoknak például az uralkodó szigorúan megtiltotta, hogy politikai ügyekkel foglalkozzanak, viszont megerősítette igazságszolgáltatási hatalmukat. A tartományi rendi gyűléseket nem oszlatta fel, a király által kinevezett tisztviselők, az intendánsok inkább együttműködtek, mint viszálykodtak e hagyományos, rendi intézményekkel. A központosítás folyamata lassan és óvatosan haladt előre: Bretagne élére például csak 1689-ben állítottak királyi intendánst. A főnemesek között az állam vezető politikai tisztségeket osztogatott, a helyi előkelőséget meghagyta a helyi hatalmi szervek élén. Bármily sokat is emlegették a történészek a 17. századi francia parasztságra nehezedő terheket, az újabb kutatások szerint Anglia lakói 1715-ben, a Napkirály halálának évében átlagosan több mint kétszer annyi adót fizettek, mint a franciák.

Franciaország problémái XIV. Lajos idején nem az elnyomásból származtak, hanem inkább a bevált intézmények és eljárások túlzott tiszteletben tartásából. A király maximálisan kiaknázta a régi rendszer nyújtotta lehetőségeket, de nem modernizálta e rendszert. „XIV. Lajos nem merte vagy nem tudta országát modern és hatékony pénzügyi rendszerrel felruházni – állapította meg Jean-Christian Petitfils francia történész –, olyannal, amely képes lett volna ellátni a nagyra törő politikához szükséges erőforrásokkal.” Korlátozott erőforrásai miatt pedig a Napkirálynak igen kevés eszköz állott a rendelkezésére hatalma megszilárdítására.

A centralizáció sajátos fejlődése
A modern francia állam alapjait tehát nem despotikus uralommal fektették le, ehhez a királynak nem is volt elegendő hivatalnoka. A nagy bíborosok viszont, Richelieu és Mazarin már megmutatták, hogyan lehet megerősíteni a monarchiát nagy létszámú, jól fizetett, központosított hivatalnokapparátus nélkül: az arisztokrácia klienskapcsolatainak kihasználásával.

Kiépített kormányzati rendszer híján a királyság már a 16. században kénytelen volt kihasználni a főurak helyi támogatottságát, klienskapcsolataik hálózatát. Ez a kliensrendszer voltaképpen a feudális függési viszony kora újkori maradványa volt, jóval szabadabb, lazább, szerződéstől, eskütől és földadománytól mentes társadalmi kapcsolatot jelentett. Minden gazdag, befolyásos főúr körül kialakult a segítségre, kisebb megbízatásokra, hivatalokra számító rokonainak, szomszédainak, szövetségeseinek tábora, akik hűségesen támogatták „pártfogójukat”. Ez a helyzet nem csupán a korrupciót és a protekciót terjesztette. Fejlett államapparátus híján ez a rendszer biztosította a szélesebb körű társadalmi együttműködést, az információk gyorsabb áramlását, egyes konfliktusok kompromisszumos, békés megoldását, a tartományok rendjének fenntartását. Egy nagyobb arisztokratacsalád olykor több ezer hívét is mozgósítani tudta a kliensrendszer segítségével – ahogy azt a Fronde is bebizonyította.

Richelieu úgy próbálta megerősíteni a király hatalmát, hogy hozzálátott saját klienshálózata kiépítéséhez. Különböző méltóságokat, hivatalokat és megbízatásokat osztogatott rokonainak és szövetségeseinek. Saját embereit juttatta be a tartományok vezető csoportjaiba, vagy különböző jutalmak segítségével maga mellé állította a tartományi elit vezető személyiségeit. Ezt annál is könnyebben megtehette, mert ott állt mögötte az ország leggazdagabb és leghatalmasabb „főura”: a király, és az uralkodói kegy sokkal vonzóbbnak bizonyult a főurak támogatásánál. Az első miniszter klienshálózata hamarosan olyan megbízható támogatókat biztosított a királyi kormányzat számára, hogy az már a főurakkal is szembeszállhatott.

Mazarin tovább folytatta Richelieu politikáját: hatalmas vagyont gyűjtött össze, amellyel számtalan klienst és szövetségest szerzett. Családtagjait összeházasította a legelőkelőbb főúri családok gyermekeivel, így e famíliákat is bevonta támogatói közé. A nagy bíborosok egyszerre voltak szemérmetlen harácsolók és a király leghűségesebb szolgái, az állam szipolyozói és támaszai. Az ő klienshálózatuk segítségével sikerült egyre jobban kiterjeszteni a királyi hatalmat a francia társadalom felett, s az ő klienseik közül kerültek ki az abszolút monarchia olyan híres miniszterei, mint például Colbert.

A történelemkönyvek szerint Mazarin halála után, 1661-ben XIV. Lajos „a saját kezébe vette a kormányzást”. Annyi bizonyos, hogy első minisztert nem nevezett ki többé, de továbbra is szüksége volt a kiterjedt klienshálózatok élén álló, vezető személyiségekre, s a személyes kapcsolatok sem váltak egyik napról a másikra személytelenné és hivatalossá. A Napkirály legújabb életrajzírója, Petitfils inkább úgy látja, hogy a király egyszerűen csak a mindenható első miniszteri tisztséget törölte el, és ettől kezdve két nagy hatalmú miniszter, Colbert és Le Tellier (majd fia, Louvois) klánjaira támaszkodva, két rivális klienshálózat egymás elleni kijátszásával tartotta kezében a hatalmat. Az igazi fordulat csak 1691-ben következett be, amikor a király félretolta a klienspiramisok élén álló nagy hatalmú személyiségeket, és saját maga kezdett tárgyalni valamennyi főbb tisztviselőjével. Valójában csak ekkor vált az ország politikájának egyetlen és központi irányítójává. A klánok meggyengültek, a kapcsolatok személytelenebbé váltak, és megszületett a modern, adminisztratív monarchia.

A valóságtól a legendáig
Amikor 1655. április 13-án a vincennes-i erdőben vadászó tizenhét éves király megtudta, hogy a párizsi parlament bírái új vitát kezdtek azokról a királyi rendeletekről, amelyet több mint három hete fogadtatott el velük, azonnal lóra kapott, Párizsba vágtatott, és vadászruhában berontott a megdöbbent bírák közé. „Mindenki tudja, mennyi bajt okoztak az önök tanácskozásai államomban, és milyen veszélyes következményekkel jártak – jelentette ki. – Tudomást szereztem róla, hogy folytatni akarják tanácskozásaikat azokról a rendeletekről, amelyeket nem is olyan régen a jelenlétemben elfogadtak és felolvastak! Azért jöttem ide, hogy kifejezetten megtiltsam ezt, önnek pedig, elnök úr, megtiltsam, hogy engedélyezze ezt, bármilyen nyomás is nehezedjen önre!” Ezután a dühös király választ sem várva kirontott a teremből.

A meghökkent bírák elnökei másnap felkeresték Mazarint, s tudatták vele, milyen különösen viselkedett velük a király, „egyáltalán nem úgy, ahogy őfelsége elődei tették!” Mazarin udvariasan meghallgatta őket, tett néhány ígéretet, a bírákat azonban ez nem elégítette ki. Felkeresték a királyt is, és megkérték, engedélyezze számukra a rendeletek újabb megvitatását. Lajos most nyugodtabban viselkedett, és közölte velük: nem akarja megsérteni előjogaikat, de az állam érdekében meg kell tiltania, hogy az adott körülmények között ilyesmit tegyenek. Mazarin ezután egyes részletkérdésekben engedett a parlament követeléseinek, majd rövidesen kisebb-nagyobb összegeket juttatott el a bírákhoz. A parlament elnöke egy régi elszámolás ürügyén 300 000 livre-t kapott!

A dicstelen összecsapás tehát kiegyezéssel ért véget. Néhány évtized múlva azonban már az a hír járta, hogy a király lovaglóostorral a kezében hordta le bíráit, és így oktatta ki őket: „Uraim, talán azt hiszik, hogy önök az állam? Hát nagyon tévednek! Az állam én vagyok!” E híres kijelentés ebben a formában sohasem hangzott el, s valószínűleg Bossuet abbénak, a híres hitszónoknak 1709-ben megjelent, La Politique tirée de l’Écriture sainte (A Szentírás szerinti politika) című műve nyomán terjedt el. Az abszolút monarchia egyik leghíresebb ideológusa ugyanis e szavakkal idézte fel XIV. Lajos alakját: „Tout l’État est en lui”, vagyis „az egész állam benne foglaltatik”.

Ez a történet jól tükrözi a francia abszolút monarchia ellentmondásait: egy ifjú uralkodó a nyílt színen szembeszáll királysága főbíráival, akiket öreg minisztere a háttérben megveszteget, az utókor pedig megalkotja a királyi mindenhatóság mítoszát. Színjáték az előtérben, alku a háttérben, legendák a történelemkönyvben – így foglalhatjuk össze legjobban a Napkirály belpolitikai szerepét.

Mennyire volt abszolút az abszolút monarchia?
Tankönyveink az abszolút monarchia modelljeként XIV. Lajos királyságát ábrázolják, ezért érdemes alaposabban megvizsgálni, hogyan vélekedtek a Napkirály uralkodásáról a kortársak, s milyen nézeteket vall most a francia történészek újabb generációja.

Az „abszolutizmus” kifejezés a nagy francia forradalom során született, ezzel próbálták minél sötétebb, minél zsarnokibb színben feltüntetni a megdöntött királyságot. Az „abszolút” jelzőt azonban már korábban is használták, s ennek nem volt semmiféle pejoratív színezete. Számtalan jogász és politikus nevezte „abszolút hatalomnak és szuverén autoritásnak” a királyságot, s bár egyes királyok egyes intézkedéseit gyakran kritizálták, még a politikai ellenzék száműzött tagjai is természetesnek tekintették, hogy szükség van egy legfelsőbb hatalomra, amelynek mindenki engedelmességgel tartozik. Az „isteni jogú monarchia” elnevezést is ősidők óta használták, sokat idézve Pál apostolnak a „rómabeliekhez” írott levele 13. részének első sorait: „Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak, mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és amely hatalmasságok vannak, azok Istentől rendeltettek.” Ez persze távolról sem jelenti, hogy Isten eleve szentesíti a király valamennyi intézkedését, s még Bossuet, XIV. Lajos híres főpapja, az isteni jogú monarchia tanának legjelentősebb hirdetője is kijelentette, hogy „ha a fejedelem parancsa ellentétes Istenével, ebben az esetben az alattvaló nem tartozik engedelmességgel.”

Az isteni jogú monarchia azt jelentette, hogy a királyt nemcsak megkoronázzák, hanem „felszentelik”, szent olajjal kenik fel, aki így félig-meddig az egyházi rend tagjává válik. Az uralkodót csodatételekre is képesnek tartották, s még XVI. Lajos 1775-ös koronázásakor is 2500 görvélykóros zarándokolt el Reimsbe, abban reménykedve, hogy a királyi kéz érintésétől meggyógyulnak. Mágikus hatalma mellett a francia király igen jelentős világi hatalommal is bírt – de az a tény, hogy oly sok jogász sorolta fel a királyi jogokat a régi rend évszázadaiban, mégiscsak azt mutatja: e jogokat fel lehetett sorolni, a felsorolást pedig be lehetett fejezni. A király kezében volt a törvényhozó hatalom, a törvények alkotásának, értelmezésének és módosításának joga. Ő rendelkezett a végrehajtó hatalommal: a hadüzenet, békekötés, szerződéskötés, pénzverés jogával, ő hívta össze a tartományi és országos rendi gyűléseket, ő nevezte ki a főbb hivatalnokokat. Kivonhatott egyeseket a törvény hatálya alól: kegyelmet adhatott vagy kiváltságokat osztogathatott; megváltoztathatta némelyek társadalmi státusát: törvényesíthette a fattyúkat, honosíthatta a külföldieket, nemessé nyilváníthatta a közrendűeket. Nem volt teljesen alárendelve a pápa hatalmának sem: ő hívta össze a francia egyház gyűléseit, s ő gyűjthette be a megüresedett püspökségek jövedelmeit. Mindez rendkívül nagy hatalomnak tűnhet, de ha alaposabban megvizsgáljuk a francia monarchia jogi és intézményes működését, kiderül, hogy a huszadik század valamennyi állam- és kormányfője nagyobb mértékben befolyásolhatta az állampolgárok életét, mint a régi rend francia királya.

A király hatalmának megvoltak a maga elméleti korlátai. Nem szegülhetett szembe a katolikus egyház törvényeivel, s tiszteletben kellett tartania a monarchia úgynevezett „alaptörvényeit”. Ez utóbbiak azt jelentették, hogy nem rendelkezhetett szabadon a koronával: a királyság csak férfi ágon, szigorú szabályok szerint öröklődhetett. Alaptörvénynek tekintették a királyi birtokok elidegeníthetetlenségét is. Sokat emlegették a „természetes jogot” vagy „az igazság természetes törvényeit” is: ezen azt értették, hogy nem szabad megszegnie a józan ész és az igazságosság normáit, s tiszteletben kell tartania alattvalói szabadságát, tulajdonát és kiváltságait.

Ezeket az elvi korlátokat természetesen át lehetett lépni némi jogászi csűrés-csavarás árán, az abszolút hatalom intézményes és gyakorlati korlátai azonban leküzdhetetlennek bizonyultak. Az országos rendi gyűlést ugyan 1614 és 1789 között nem hívták össze, a királyság területének egyharmadán azonban tartományi rendi gyűlések működtek még XIV. Lajos uralkodása idején is, s ezek több tartományban jelentős közigazgatási és adóügyi hatalommal rendelkeztek. Valamennyi királyi törvényt a parlamentnek nevezett legfelsőbb törvényszékek iktatták be a törvények közé, s ha a bírák úgy érezték, hogy az új rendelet ellentmond a korábbiaknak, tiltakozásukkal késleltethették életbelépését. A király pedig nem szabadulhatott meg sem a tartományi rendi gyűlések képviselőitől, akiket a helyi lakosság választott, sem a bíráktól, akik vásárolták hivatalukat. Egy erőteljes és határozott uralkodó ideig-óráig elnémíthatta tiltakozásaikat, tartósan azonban nem akadályozhatta meg politikai tevékenységüket, s a színfalak mögött nemegyszer még a Napkirály is alkudozásra kényszerült velük.

Az abszolút monarchia legjelentősebb intézményes „fékjei” a kiváltságos testületek voltak. Valamennyi állampolgár, aki állandó lakóhellyel és állandó munkahellyel rendelkezett, tagja volt valamilyen területi vagy foglalkozáshoz kötődő testületnek, tartománynak, városnak, céhnek, egyetemnek, akadémiának, ipari, kereskedelmi vagy pénzügyi társaságnak, tisztviselői kollégiumnak vagy kamarának, s valamennyi féltékenyen őrizte úgynevezett „szabadságjogait”, előjogait, mentességeit és kiváltságait. A király ellentmondásosan viszonyult e testületekhez: érdekében állt volna kiváltságaik visszaszorítása, mentességeik felszámolása, pénzügyi szükségletei miatt azonban egyre-másra arra kényszerült, hogy új kiváltságokat bocsásson áruba.

Az abszolút monarchia legjelentősebb korlátozó tényezője azonban a preindusztriális gazdasági-társadalmi rendszer volt. XIV. Lajos halálakor, 1715-ben a központi kormányzatnak körülbelül 1000 alkalmazottja volt, s a húszmilliós királyságot egy mindössze 2000 fős rendőrség ellenőrizhette. Egy király, három főminiszter, harminc államtanácsos és százegynéhány pénzügyi főtisztviselő hozta meg a legfontosabb döntéseket a központban, az adókerületekben pedig a maroknyi, saját zsebből fizetett tisztviselővel rendelkező intendánsok képviselték a királyi kormányzatot. A látszat szerint a hatalmas Franciaországot a Versailles-ból irányított gépezet mozgatta – a valóságban azonban a királyi kormányzatnak újra meg újra alkudoznia kellett a helyi előkelőséggel, s ügyes politikával el kellett nyernie a támogatását. Megfelelő hírközlés és gyors közlekedés híján még azt is nehezen lehetett ellenőrizni, végrehajtották-e a távolabbi tartományokban a királyi rendeleteket.

XIV. Lajos uralkodásának történelmi jelentőségét természetesen nem becsülhetjük le. Mindezen elméleti és gyakorlati korlátozás dacára megerősítette a központi hatalmat, Európa vezető katonai és kulturális nagyhatalmává változtatta Franciaországot – s bár a katonai hegemóniát még a Napkirály életében elveszítette Franciaország, kulturális vezető szerepét sikerült megőriznie. XIV. Lajos egy jobban kormányzott, nagyobb tekintélyű államot hagyott utódaira. Ezt azonban nem az egységesítéssel, hanem az engedelmességre kényszerítés és az ügyes alkuk eszközével érte el. Számunkra ebből az a legfontosabb tanulság, hogy nem szabad diktátorként, despotaként vagy zsarnokként elképzelnünk a francia abszolút monarchia uralkodóit. Ezek a királyok mindössze kormányzati funkcióikat erősítették fel hagyományos, főleg igazságszolgáltató hatalmuk mellett, uralkodásuk azonban nem zsarnokság volt, hanem korlátozott monarchia. Nem úgy és nem olyan mértékben korlátozott, mint az angol királyoké, a különbség azonban inkább fokozati, mint lényegi. Az „abszolút” jelzővel felruházott francia uralkodók sokkal jobban hasonlítottak a brit királyokra, mint a huszadik századi diktátorokra.