2017. november 24.

Az államok közötti határok

Szerző: Nagy Károly

A békeszerződések legfontosabb rendelkezései általában a hadviselő államok közötti területi vitákat zárják le, illetve a győztesek a szerződések területi klauzuláiban juttatják érvényre a megváltozott erőviszonyokat. Cikkünk azt mutatja be, hogy a nemzetközi jog miként szabályozza a határkérdéseket, hol, milyen elvek szerint kell két állam között a határokat megvonni, s vajon léteznek-e olyan objektív nemzetközi normák, melyek kizárnák vagy legalábbis akadályoznák azt a gyakorlatot, miszerint mindig a győztesnek van igaza.

Az államok határai az államterületet veszik körül, az államterület azonban valójában egy térség, amelynek háromdimenziós kiterjedése van, és csak megszokásból használjuk a terület kifejezést. Mivel a határ ezt a térséget veszi körül, a határ sem egy vonal, hanem kétdimenziós felület. Az államterület tehát lefelé és felfelé is terjed, lefelé elvileg a Föld középpontjáig, felfelé a légtérben pedig a nemzetközi jogban eddig pontosan még meg nem határozott magasságig, mely a gyakorlatban kb. 80-100 km magasságot jelent. Az államterület tehát egy abszolút szabálytalan, kúpszerű képződmény, melynek csúcsa elvileg a Föld középpontjában van. A határ ennek megfelelően egyrészt a ”kúpnak” a palástját, a légtér fölött pedig a kúp alapját jelenti, mely utóbbi – a Föld görbült felszíne miatt – a geometriában gömbsüvegnek nevezett képződményt jelent. A gömbsüveg felett a világűr terül el, mely nem tartozik egyetlen államhoz sem.

Az államhatár tehát nem szükségképpen államok között húzódik, minden állam határos a világűrrel is, melyet a nemzetközi jogban mindenki által szabadon használható területnek tekintenek. Vannak olyan államok is, amelyek semmilyen más állammal nem határosak. A Föld középpontja ugyan elvileg valamennyi állam közös határpontja, de mivel a Föld belseje folyékony és tüzes anyag, az államok felségjogukat legfeljebb néhány km mélységig érvényesíthetik, ennélfogva ennek a közös határpontnak nincs gyakorlati jelentősége.

Hol húzzák meg a határokat?
A szigetországok (pl. Kuba, Új-Zéland vagy Madagaszkár) jelentős része más állammal nem határos, az ő határaik területüket csak a világűrtől és az ugyancsak mindenki által szabadon használható és egyetlen államhoz sem tartozó tengertől, az ún. nyílt tengertől választják el. Tengerparti és szigetországok esetén a tengeri határ azonban nem a víz és a szárazföld találkozásánál húzódik, a kialakult és általánosan elfogadott nemzetközi szokásjog értelmében minden tengerparti államnak joga van a partja mentén elterülő tenger egy sávjára, ezt nevezik parti tengernek. Ennek kiterjedése ma a parttól számított 12 mérföld (kb. 22,2 km). A határ ilyenkor tehát a tengerben húzódik, az államhoz tartozik ennélfogva parti tengerének nemcsak a vize, hanem medre és altalaja, valamint az e tenger feletti légoszlop is. Az ilyen tengeri határok megvonása a minden állam által elfogadott szabályok szerint történik, így kevés problémát okoz. Nem ez a helyzet az államokat elválasztó határok esetén. A továbbiakban ezekről a határokról lesz szó.

Az államok között húzódó határt természetes és mesterséges határoknak szokták nevezni. Az elnevezés megtévesztő, mert minden határ mesterséges olyan értelemben, hogy ha államok között húzódik, akkor az érintett államok közötti megegyezéssel jön létre. A ”természetes határ” ennélfogva csupán azt jelenti, hogy az államok a közöttük lévő határt valamely természeti képződmény, például hegység vagy folyó mentén húzzák meg.

Folyami határok esetében, ha a határfolyó hajózható, a határ rendszerint nem a meder közepén, hanem a folyó sodorvonalán szokott húzódni, azaz azon a vonalon, ahol a meder a legmélyebb, és ez a vonal esetenként hol az egyik, hol a másik parthoz van közelebb. A hajók ugyanis általában a meder legmélyebb vonulata fölött szoktak haladni, ennek különösen alacsony vízállás esetén van jelentősége, mivel a határ ezt a hajózható részt osztja ketté. Nem hajózható folyó esetén a határ rendszerint a folyó középvonalán van, de ez alól kivételek is lehetségesek. Így a mai napig a Franciaország és Svájc közötti határt jelentő Doubs folyónál a Bern kantont Franciaországtól elhatároló szakaszon a határ a svájci parton húzódik, itt a folyó teljes egészében Franciaország területe, míg Neuchatel kantontól kezdve a határvonal már a Doubs medrének felezővonalán húzódik. Hasonló megoldás volt a Török Birodalom és Perzsia között, ahol a határ a Shatt-el-Arabon – amely három folyó közös hajózható torkolata – Törökország javára a perzsa parton volt. Amikor Nagy-Britannia megbízást kapott a Nemzetek Szövetségétől Irak igazgatására, ugyanezt az elvet érvényesítette, s hasonló követelést támasztott a függetlenné vált Irak is. Ez a megoldás kivételes és nem is méltányos, hiszen az egyik folyóparti államot megfosztja a határfolyó használatától. A második világháború után Irán megszerezte a jogot a folyó hajózható medrének felezővonaláig, utóbb ezt a jogot Irak kétségbe vonta, és ez volt a hivatalos oka a kilenc évig (1980–88) tartó iraki–iráni háborúnak.

Amennyiben egy hegységet jelölnek ki két állam között határként, akkor a határ húzódhat a hegység lábánál, a legmagasabb csúcsokat összekötő vonalnál, a vízválasztónál vagy a hegységben bárhol megállapított vonal mentén. Így például az első világháborút megelőzően a magyar–román államhatár a Békás-szorosnál jóval a gerincen és a vízválasztón túl, a Kárpátok moldvai oldalán húzódott. A hegységet esetleg átszelő alagutakat a határ ott metszi, ahol az alagút átszeli a képzeletbeli kúp (azaz az államterület) palástját. Ilyen, államokat összekötő alagút az Alpokban 1965-ben megnyitott Mont Blanc-alagút Olaszország és Franciaország között, mely 11 600 m hosszú, és a határ a francia bejárattól számított 7 km táján metszi. Gyakran előfordul, hogy lakatlan vagy gyéren lakott területen ún. asztronómiai határt állapítanak meg. Itt egy hosszúsági vagy szélességi fokot jelölnek ki határképpen. Szélességi fok mellett húzott határ van jelentős szakaszon az USA és Kanada, illetve Egyiptom és Szudán között.

Hogyan döntenek a határok megváltoztatásáról?
Az államok közötti határokat leggyakrabban nemzetközi szerződés állapítja meg, ezeket azonban sok esetben nem az érdekelt államok kötötték. Ilyen esetek Európában is előfordultak, például az első világháború végén Románia – kihasználva a fiatal szovjethatalom gyengeségét – elfoglalta Szovjet-Oroszországtól Besszarábiát, ám mivel foglalását Szovjet-Oroszország nem ismerte el, 1920 októberében Románia Nagy-Britanniával, Franciaországgal, Olaszországgal és Japánnal kötött Párizsban szerződést, amelyben az említett nagyhatalmak elismerik Románia felségjogát Besszarábia területére. Ehhez hasonlóan, 1938-ban négy európai nagyhatalom (Németország, Nagy-Britannia, Olaszország és Franciaország) az azóta joggal hírhedtté vált müncheni egyezményben megállapodott Csehszlovákia jelentős részének Németországhoz csatolásáról. Csehszlovákia – mivel korábbi szövetségesei cserbenhagyták – végül teljesítette a müncheni egyezmény előírásait, noha nem szerződő félként erre jogilag nem volt köteles. A második világháború utáni lengyel–német határt ugyancsak nem a két érdekelt állam állapította meg. Azt, hogy ez a határ az Odera–Neisse vonalán legyen – a németek véleményének kikérése nélkül – a győztes nagyhatalmak (az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia) egyoldalúan döntötték el, és a területelcsatolást szankciónak tekintették a háborút kirobbantó német állammal szemben. Így Kelet-Poroszország és Szilézia nagyobb része Lengyelországhoz került, és e területekről – a kollektív bűnösség jogtalan elve alapján – a német lakosságot kitelepítették.

Más kontinensen is előfordult, hogy az államhatárokat nem a közvetlenül érdekelt államok vonták meg. Az afrikai országok közötti határokat például a legtöbb esetben még a volt gyarmatosító államok állapították meg, és amikor a gyarmatok függetlenné váltak, ezeket a régi határokat ”örökölték”. A volt francia gyarmat Niger és a volt brit gyarmat Nigéria közötti határvonalat például az 1906-ban és 1910-ben kötött angol–francia egyezmények rögzítik. Gyakori eset az is, hogy a gyarmatosító által egységesen igazgatott területen belül kialakított gyarmati közigazgatási határok váltak később nemzetközi határokká. A franciák által gyarmatosított Nyugat-Afrikában például az Elefántcsontpart és Felső-Volta (mai néven Burkina Faso) közötti határt egy 1899-ben kelt francia dekrétum állapította meg, és ez érvényes mind a mai napig. Miután a volt gyarmatok közötti határokat a gyarmatosító hatalmak közötti erőviszonyok alapján vonták meg, az új államok által örökölt volt gyarmati határok azonos nyelvet beszélő törzseket daraboltak fel. Jelenleg az eve törzs lakóterületén a volt német gyarmatból lett Togo, a hajdani brit gyarmat Ghána és a volt francia gyarmat Dahomey (mai neve Benin) osztozik nagyjából azonos arányban. Más afrikai népek még rosszabbul jártak, például a fulbek törzset a határ 9 (!) afrikai állam között darabolta fel. Mindez az új államok között számos vita forrásává vált.

Az államok közötti határokat néha választott bírósági döntések rögzítették, ez történt India és Pakisztán között 1968-ban, de sokszor ez sem eredményez tartós határvonalat. Magyarország esetében két ilyen döntés is volt: 1938-ban az első bécsi döntés, mely Csehszlovákiától ítélt vissza Magyarországnak egy 11 927 négyzetkilométernyi területet, 1940-ben pedig a második bécsi döntés, mely Romániától csatolt vissza egy 43 591 négyzetkilométeres területet, és így e döntések jelentős mértékben megváltoztatták mind a magyar–csehszlovák, mind a magyar–román határt. Az érdekelt felek által felkért döntnökök azonban mindkét esetben Németország és Olaszország külügyminiszterei voltak, és döntésüket később a győztes hatalmak megsemmisítették, amit Magyarország mind az 1945 januárjában kötött fegyverszüneti, mind az 1947. évi párizsi békeszerződésben kénytelen volt elismerni.

Az államok közötti gyakorlatban az is előfordul, hogy a határvonal kizárólag egy állam döntésén alapul. Ez történik akkor, ha egy állam fegyveres erővel foglal el egy másik államtól valamely területet, ezzel módosul az államhatár, és ezt utóbb sem erősíti meg nemzetközi szerződés. Magyarország 1939 tavaszán Kárpátalját fegyveres erővel foglalta el a felbomló Csehszlovákiától, amellyel utóbb már csak azért sem köthetett szerződést, mivel ez az állam megszűnt, miután a cseh és morva részt Németország bekebelezte. A fegyveres, erőszakos területszerzés – amit a nemzetközi jogban annexiónak neveznek – a nemzetközi joggal ellentétes cselekmény, mivel tiltott erőszakot, ún. agressziót tételez fel. Kárpátalja elfoglalását az 1947-ben Magyarországgal kötött békeszerződés szintén érvénytelenítette (ezt a területet egyébként 1945-ben Csehszlovákia a Szovjetuniónak engedte át).

Néha a határ egyoldalúan sincs megállapítva, ilyenkor a helyi szokás és az ”emberemlékezet” óta tartó birtoklás sokszor vitatható elve érvényesül. Ilyen pontosan ki nem jelölt határ van India és Kína között. Itt a határ 4000 km hosszan a világ legmagasabb hegységének, a Himalájának lakatlan és megközelíthetetlen hegyvonulatain és csúcsain keresztül húzódik, ahol pontos kijelölés technikailag is nehezen képzelhető el. A határt ennélfogva semmi sem jelzi, a két fél között 40 ezer négyzetmérföld vitatott terület van, amelynek birtokáért 1962-ben fegyveres összeütközésre került sor.

Ha a határt nemzetközi szerződéssel állapítják meg, a határ kijelölése a gyakorlatban úgy történik, hogy a határmegállapító szerződésben pontosan leírják, hol, milyen magassági pontok, épületek, hegycsúcsok, földrajzi helységek stb. mellett húzódik, és ezt a térképen is kijelölik, ez utóbbit nevezik delimitációnak. Ezután a határt a helyszínen is megjelölik, ezt hívják demarkációnak. A helyszíni megjelölésre határjelző köveket, oszlopokat és táblákat alkalmaznak, erdős területen kivágják a fákat, a határ két oldalát gyakran fel is szántják.

A határok nemcsak elválasztanak, hanem összeköttetést is jelentenek két állam között, hiszen a személyi és áruforgalom ezeken keresztül bonyolódik le. A határátlépés azonban nem történhet bárhol, hanem az érdekelt államok közösen határátkelőket építenek, a határok igazgatására, a határjelek karbantartására és a határrendészet kérdéseinek rendezésére pedig nemzetközi szerződéseket kötnek, ilyeneket kötött Magyarország is valamennyi szomszédjával. Ezekben a szerződésekben rendezik az olyan közös problémák megoldását, mint az átkóborolt háziállatok visszaszolgáltatása, a határnál keletkezett erdőtüzek oltása, a határfolyón fák úsztatása, az illegálisan átszökött személyek visszaadása stb.

Milyen érvek alapján rajzolják újra a térképeket?
A határokkal kapcsolatosan a legizgalmasabb kérdés az, hogy vajon a nemzetközi jog értelmében hol, milyen elvek szerint kell két állam között a határokat megvonni? Erre azonban általánosan elismert nemzetközi jogszabályok nincsenek. Az államok számos speciális, de jogilag alá nem támasztott érvet sorakoztattak fel arra nézve, hogy egy konkrét államhatárt miért éppen ott és éppen úgy alakítottak ki, ahogyan ez a gyakorlatban történt. Az első világháború után feltámasztott Lengyelország határainak megvonásánál az egyik szempont az volt, hogy erős ütközőállamot hozzanak létre a Szovjetunió sakkban tartására. Mint Clemenceau akkori francia miniszterelnök nyíltan kijelentette, a lengyel határok megállapításánál az volt az egyik cél, hogy ”gátat emeljünk Németország és Oroszország között”. Ezért aztán Anglia és Franciaország készségesen elismerte a lengyel–szovjet-orosz háborúban a lengyelek által keleten elért katonai sikerek eredményeit, így Ukrajna és Belorusszia nyugati része mellett a hagyományos litván főváros (Vilnius) is Lengyelországhoz került Wilno néven. Ennek következtében az új lengyel állam 27 189 000 lakosából csak 18,8 millió, azaz 69,2% volt lengyel. A nagyhatalmak másik határmegvonási szempontja, hogy tengerparthoz juttassák Lengyelországot, akkor csak úgy volt érvényesíthető, hogy egy Lengyelországhoz csatolt és a tengerhez vezető területsávval, az ún. danzigi korridorral kettévágták Németországot. Kelet-Poroszországot ettől kezdve szárazföldön csak lengyel területen keresztül lehetett elérni Németország többi részéből.

Miután a határokat többnyire háborúk után rajzolják újra, a fő határmegvonási szempont mindig a győztesek politikai érdekeinek érvényesítése szokott lenni akkor is, ha a határt nemzetközi szerződés, tehát formailag az érdekelt államok közötti akarategyezés rögzíti. Igen jól bizonyítható ez a tétel Magyarország határainak megállapításával kapcsolatosan is. A trianoni békekonferencián a határok megállapítását speciális bizottságok készítették elő, ahol a határok megvonásánál a döntő szempont egyrészt a cseh, a román és a szerb igények lehetőség szerinti maximális kielégítése, másrészt annak biztosítása volt, hogy a győztes utódállamok között közvetlen vasúti összeköttetés jöjjön létre. A határmegállapító bizottság angol tagja ezzel kapcsolatban ki is jelentette, hogy ha egy Románia számára kedvezőbb közlekedési vonal kedvéért ”fel kell áldoznunk néhány százezer magyart, ez ne tartson vissza minket”. A magyar–csehszlovák határvonalat úgy jelölték ki, hogy a Losonc–Rozsnyó, Kassa–Csap–Királyháza vasútvonal teljes egészében csehszlovák területen maradjon. Ennek érdekében a Ronyva folyót – mely inkább patak – mint hajózható vízi utat” jelölték határnak, ezzel Sátoraljaújhelyt elvágták saját villanytelepétől pusztán azért, hogy a város Gyárváros elnevezésű vasútállomása és így az említett vasútvonal teljes egészében csehszlovák területre essék. Ez a vasútvonal Romániában Szatmárnémetit, Nagyváradot, Aradot és Temesvárt érintve közvetlen vasúti összeköttetést teremtett a kisantantországok között a magyar határt övezve egészen Szabadkáig, amely már a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz (későbbi neve Jugoszlávia) került. A határok ilyen megvonása ad magyarázatot arra, hogy miért nem rendeltek el nálunk sehol népszavazást az átcsatolásokkal összefüggésben, holott ezt a Németországgal kötött versailles-i béke több esetben is előírta, sőt Ausztriában is volt Klagenfurtnál népszavazás az 1919-ben Saint-Germainben kötött békeszerződés értelmében. Az említett vasútvonalak mentén ugyanis magyar többségű városok találhatók (a magyarság aránya Losoncon 78,8%, Rozsnyón 89,9%, Kassán 66,5%, Csapon 99%, Szatmárnémetiben 94%, Nagyváradon 91,3% volt), és az antant számára világos volt, hogy itt a lakosság Magyarország javára fog szavazni, s ez elvágja a vasútvonalat.

Vannak-e mindenkire érvényes nemzetközi normák?
A határok megvonásánál tehát – ha azt háború előzi meg – mindig a győztes államok érdekei érvényesülnek. Vajon vannak-e a nemzetközi jogban objektív nemzetközi jogi elvek, melyek érvényesítése kizárná vagy akadályozná azt a gyakorlatot, hogy mindig a győztesnek legyen igaza? Az államok ugyanis sokszor hivatkoznak a győztesek politikai és stratégiai érdekeitől független, objektív elvekre is.

Az egyik gyakran említett elv a természetes határok elve. Ez azt jelenti, hogy a földrajzi-domborzati képződmények mentén az államok közötti természetes elválasztóvonalakat követve kell a határokat megállapítani. A nemzetközi jog azonban nem ismer ilyen kötelező határmegállapítási elvet, nem beszélve arról, hogy nyitva hagyja azt a kérdést, mi legyen két állam között a természetes elválasztó vonal? Ismeretes, hogy magyar részről a Kárpátok vonalát, román részről a Tiszát tekintették a két állam természetes határának. Mind a Tisza, mind a Kárpátok tényleges természetes határt jelent, a kettő között viszont igen jelentős terület van, amelynek hovatartozására ez az elv nem ad megoldást.

A másik gyakran emlegetett elv a történeti határok elve, amely azt jelenti, hogy ott kell megállapítani a határokat, ahol azok már régen is húzódtak. Magyarország például a Horthy-korszakban gyakran hivatkozott az ezeréves határokra, azaz arra, hogy ennyi időn át a Kárpátoknál, a Szávánál, az Al-Dunánál stb. voltak a határai. Ez azonban magyar viszonylatban sem volt teljesen igaz, a határok néha ezen túl is, de beljebb is húzódtak. Az Árpád-korban, az Anjouk idején, de még a Hunyadiak vagy a Jagellók korában is Magyarország határai a Szávától és a Dunától délre, Szerbia és Bosznia belsejében húzódtak, ugyanakkor 1541 után a magyar–török határ nyugaton a Balatonnál, délen Fülek, Eger stb. környékén volt. Ráadásul ekkor gyakorlatilag két magyar állam létezett: az egyiket ugyan Magyarországnak hívták, de ez a gyakorlatban osztrák tartományként működött, önálló külpolitika nélkül, a másik magyar állam, Erdély pedig Törökország vazallus állama volt. Az államhatárok tehát gyakran változnak, ugyanakkor az államok rendszerint azt az időpontot részesítik előnyben, amikor államuk a legnagyobb területű volt, így megnyugtató megoldást a történeti határok elve sem jelent, nem beszélve arról, hogy jogilag ez sem kötelező elv.

Ezzel szemben nemzetközi jogi szempontból is figyelembe vehető a földrajzi összefüggés elve. Ez az elhatárolási elv azonban főleg tengeri határok esetén érvényesül, és elsősorban akkor, ha más állam hasonló területi igénye nem keresztezi. Az Északi-sarkvidék – mely állandóan befagyott tenger – felosztásánál például a földrajzi összefüggés döntött: azon államok kaptak belőle egy-egy cikket, amelyek szárazföldi területe túlnyúlik az északi sarkkörön, és így közvetlenül érintkezik ezzel a befagyott tengerrel. Földrajzi összefüggés címén igénylik a tengerparti államok a már említett parti tengert, sőt azon túl is egy tengersávot gazdasági övezetként. Ez utóbbi ugyan már nem államterület, de az azzal földrajzilag összefüggő tengerparti állam kizárólagos joga a térség gazdasági kiaknázása, például a halászat vagy a kőolaj kitermelése. Keskeny tengeröblök esetén előfordulhat, hogy két vagy több állam igényel azonos tengerrészt, illetve abban lévő szigeteket, és ilyenkor éppoly heves nemzetközi viták keletkezhetnek, mint a szárazföldi határok meghúzása esetén.

A negyedik elhatárolási elv a nemzetiségi elv, melynek szintén van bizonyos nemzetközi jogi alapja, de ez sem kötelező. Ezen elv szerint a határt úgy kell megvonni, hogy az azonos nemzethez vagy etnikumhoz tartozók egy állam területére kerüljenek. Ha ezt úgy oldják meg, hogy népszavazás útján az érintett lakosságot megkérdezik, hol akar élni, akkor ez demokratikus és a népek önrendelkezési jogának nemzetközi elvét is érvényesítő megoldás, de teljesen ez sem problémamentes. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen szempontok szerint jelölik ki a szavazási egységeket. Ha például egy népszavazásra csupán Észak-Írországban kerül sor, ott az angolok többségben vannak az írekkel szemben, míg az Ír-sziget teljes területén az írek vannak többségben. Egy másik probléma, hogy az eltérő etnikumú kisebbség sokszor az állam belsejében, szigetként alkot egy bizonyos helyen többséget, ez a helyzet pl. Azerbajdzsánban, melynek belsejében van az örmény többségű Karabah. Itt az etnikai alapú határmegvonás nem lehetséges, csak az önkormányzat (autonómia) jelenthet megoldást.

A nemzetek között sokszor nem vonható pontos etnikai határ, mint például Közép- és Kelet-Európában, ahol a népek egymással teljesen összekeveredve élnek. A megoldás azonban kézenfekvő: egyrészt csökkenteni kell a határok elválasztó jellegét, azokat könnyen átjárhatóvá kell tenni, mint ahogyan ez már Európa nyugati felében megtörtént, másfelől pedig kisebbségi jogokat kell biztosítani a határok megvonása miatt külföldre került nemzetiségek részére, ideértve az autonómiát is. Ilyen autonómiát élveznek egy 1921-ben kötött finn–svéd szerződés alapján a Finnországhoz tartozó Aaland-szigeteken élő svédek vagy az 1947. évi olasz békeszerződés melléklete értelmében Olaszországhoz tartozó Dél-Tirolban élő osztrákok.

Autonómia létesítése egyoldalú állami elhatározás alapján is elképzelhető, erre több példa van Európában: területi autonómiát élveznek a Dániához tartozó Grönlandon az eszkimók, Belgiumban a németek, Spanyolországban a baszkok vagy a katalánok, Moldvában a gagauzok. Ezt biztosítani lehet nemzetközi kötelezettség nélkül is, csupán jóindulatú nemzetiségi politika szükséges hozzá. Így talán kevert etnikumú területeken is ki lehet húzni az államok közötti ellenségeskedések méregfogát.