Szerző: Klaniczay Gábor

A modern keresztény kultúra – miként a modern polgárember – többnyire a viktoriánus prüdéria örököseként nyilvánul meg, ha a vallás erotikus tartalmáról esik szó. A feszengésre persze van ok: a modern európai szerelmi érzés ugyanis épp a keresztény vallás e kérdéssel kapcsolatos kétértelműségéből született meg a középkorban. A misztika és az erotika középkori kapcsolata a hosszú történet egyik epizódja.

A 15. századi angol misztikus, Margery Kempe a következőket diktálta híres önéletírásában arról, hogy miket mondott neki “jegyese”, Krisztus, amikor “férfi képében” jött el hozzá:

“Lányom, ... amikor ágyadban vagy, merészen magadhoz vonhatsz, mint a te házas férjedet, mint a te drágalátos szerelmedet, mint a te édes fiadat, mert úgy kell szeretni engem, mint ahogy az anya szereti a fiát. És azt akarom, lányom, hogy úgy szeress engem, mint a jó feleség szereti a férjét. És ezért merészen lelked karjaiba vehetsz, és megcsókolhatod a számat, a kezemet, a lábamat...”

Miről van itt szó? Mennyire vehetjük komolyan
az “égi szerelem” erotikus tartalmát?
A történet már a Bibliánál kezdődik, az Énekek éneke misztériumánál. Azzal, hogy az ótestamentumi hagyomány a világirodalom egyik legszebb szerelmes énekét a szent könyvekbe emelte, a testi, fizikai szerelem érzelemvilágának allegorikus olvasata, spirituális megkettőzése mellett tette le a voksot. A hozzá fűződő keresztény magyarázatok hosszú sorából elsőként a korai teológia kiemelkedő és vitatott képviselőjének, az alexandriai Origenésznek (185–204) a kommentárját kell kiemelni. Az allegorikus Írásértelmezés úttörője Salamon és menyasszonya nászénekét a vőlegény Krisztus és a menyasszony Egyház, másfelől a szintén menyasszonynak tekintett hívő lélek frigyére, vagyis az ember Istennel való kapcsolatára vonatkoztatja. A “külső” és a “belső” ember Pál apostol általi megkülönböztetésére támaszkodva leírja, hogy

“ahogyan létezik testi szerelem, amit a költők vágynak is neveznek, és aki eszerint szeret, az testben nemz, ugyanígy létezik valamiféle szellemi szerelem is, és az a bizonyos belső ember eszerint szeret, és általa szellemben nemz”.

Ez az értelmezés – a késő antik egyházatyák és doktorok további kommentárjaival együtt – átöröklődött a középkorra, és maradandó hatást gyakorolt a misztikus gondolkodás alakulására.

Szent Bernát hatása
A második mérföldkő ezen az úton a 12. századi kereszténység legnagyobb hatású alakjának, a ciszterci rend vezéregyéniségének, a francia Clairvaux-i Szent Bernátnak (1090–1153) a munkássága. Szent Bernát – mint minden nagy vallási újító – saját korának szellemiségéből kiindulva értelmezte újra a Szentírást. A keresztes háborúk harcias szellemisége mellett ez a francia, angol és német udvarokban elterjedő amour courtois, az “udvari szerelem” gondolatkörét is magában foglalta (fiatal korában, a szerzetbe lépése előtt állítólag maga is írt szerelmi dalokat). A kölcsönhatás azonban fordítva is érvényes. Bernát példája tanúsítja, hogy a nőket piedesztálra emelő, távolból dicsőítő európai szerelmi érzés spiritualizált gondolatkörének formálódásában jelentős szerepet játszott az “égi szerelem” egyházi irodalma.

A szerzetesek és a klerikusok számára az ideális nő alakja az “új Éva”, Szűz Mária. A kora középkori, bizánci előzmények nyomán a 12. században Nyugaton is diadalmas fellendülésnek induló Mária-kultusz egyik leghatékonyabb előmozdítója Szent Bernát lett. Sodró lendületű szentbeszédekben dicsőítette a Szűzanyát, aki csodálatosan ötvözte egy személybe azt, amit a keresztény vallás a női szerepek közül pozitívnak ismer el: a szüzességet és az anyaságot. Ahogy egy másik 12. századi francia klerikus, Bernard de Morlais versbe foglalta: “Őt tanuljad és bámuljad: ő a fenség asszonya. Mondjad szentnek mert szűz; zengjed megáldottnak mert anya” (Babits Mihály ford.). Szent Bernát egyik híres csodája is Szűz Máriához kapcsolódik: egy Szűz Mária szobor előtti elmélyült imádkozása során a szobor megelevenedett, és kebléből tápláló anyatej hullott Bernát szájába.

Szent Bernát számtalan írásával járult hozzá a misztika és a szerelmi érzés kapcsolatának megalapozásához. Ezt tükrözi Isten szeretetéről írt értekezése (1124/25) és mindenekelőtt azok a szentbeszédek, amelyeket az Énekek éneke magyarázatának szentelt (1135). A lélek Isten utáni vágyódását itt a 12. századi udvari szerelem toposzaival illusztrálja. Prédikációjából olykor a pasztorál hallatszik ki, olykor a távolból epekedő amor de longh szép példáira támaszkodik. “Ímé Ő jő, ugrálva a hegyeken, szökellve a halmokon! Képzeljük el a vőlegényt, mintha egy festményen látnánk, szép magas férfi, valódi óriás, lángol a szerelemtől egy szegény, szerencsétlen, kis asszony iránt. Képzeljük el, hogy az asszony távol van, a férfi pedig rohan, hogy karjaiba szoríthassa azt, akire oly hőn vágyakozik.” A prédikációk végigkalandoznak a szerelmi megpróbáltatások egész skáláján, a szertelenség, a szégyenlősség, a féltékenység, az aggodalom, a büszkeség hányattatásain, hogy a lélek és az Ige nászáról képet festhessenek.

Szent Bernát szuggesztív prédikációi nemcsak a Szűz Mária iránt rajongó klerikusokat és a “lelki házasságról” elmélkedő misztikusokat ragadták magukkal, hanem a 12. századtól egyre jelentősebbé váló vallásos nőmozgalom képviselőit is, akik épp ebben a misztikus gondolatkörben találtak új vallási szerepet a késő középkorban. Az egyik lehetséges – az antik egyházatyákra visszamenő – értelmezés ezen a téren az volt, hogy a tökéletes vallási életideált megvalósító apáca maga is “sponsa Christi”, Krisztus jegyese lehet. Kegyességéhez, szüzességéhez, a földi szerelem elutasításához a mennyei jegyes, Krisztus iránti vonzalma ad támaszt. A 12–13. századi németalföldi ciszterci apácák, valamint a ciszterci kolostorokhoz kapcsolódó laikus beginák jól példázzák e vonzalom és a földi szerelem sajátos kapcsolatát s ellentétét. Egy lie`ge-i misztikus apáca, Juliana de Cornillon (1193 k.–1258) életrajzírója a következő képet festette erről:

“Számára Szent Bernát írásai édesebbnek tűntek a méznél és a süteménynél, megperzselte őt a bennük lángoló tűz, és ezért hatalmas odaadással olvasta őket... Miért olvasta és tanulta meg kívülről Juliana e beszédeket Krisztus és az Egyház, valamint az Ige és a lélek nászáról? Mert a szerelem nyelvezete nem volt sem ismeretlen, sem idegen az ő számára, mert telve volt szerelemmel. Serdülőkorától kezdve minden szerelmével Krisztus felé fordult, ő, aki szűz volt, az iránt, aki a Szűz fia volt. Boldogságos ez a szűz, aki szerelemből nászra kelt Krisztussal, mielőtt beszennyezték volna e világ ölelései.”

A szent életű apácák Krisztushoz fűződő kapcsolata nemcsak spirituális formákat öltött, hanem olykor a testi egyesülés asszociációit is felkeltette. Erre a vizionárius-misztikus női szenteknek kitüntetett alkalmat adott az oltáriszentség, a szent ostya, vagyis Krisztus testének magukhoz vétele. Ennek a sajátos kultusznak a jegyében eszközölte ki Juliana de Cornillon a késő középkor fontos ünnepét, az Úrnapja Corpus Christi körmeneteit az 1250-es években. Az ostyában rejlő Krisztushoz fűződő misztikus-erotikus gondolatokról a németalföldi begina, Hadewijch 1220 táján a következőképp számolt be:

“és odaadta magát nekem az oltáriszentség képében, a szokás szerint; azután inni adott a kehelyből ... És ezután maga jött hozzám, teljesen a karjaiba vett, magához szorított; és minden tagom teljes boldogságban érzékelte az övéit, ahogy azt szívem vágya és emberi mivoltom kívánta. És így teljesen ki voltam elégítve és elragadtatva. Rövid ideig volt erőm elbírni ezt az állapotot. Nemsokára eltűnt a szemem elől a férfiszépség külső formájának a látomása. Teljesen elillant a képe, nem tudtam már felismerni vagy észrevenni őt magamon kívül, és nem tudtam érzékelni őt magamon belül sem. És akkor úgy tűnt nekem, mintha egyek lennénk, minden különbözőség nélkül.”

Árpádházi Szent Erzsébet
“Krisztus jegyesei” Közép-Európában is megkapó emlékeket hagytak hátra. Árpádházi Szent Erzsébet, a Türingiába került magyar királylány története egyúttal azt is példázza, hogy a 13. század új ideáljai jegyében egy házasságban élő, özveggyé lett asszony is aspirálhatott a vallási tökéletesség e formájára, ha szigorú vallási-lelki vezetés alá került. Erzsébet gyóntatója, Marburgi Konrád a férj riválisaként, mintegy annak a jogait átvéve kapott hatalmat a hercegnő felett. A Konrád és Erzsébet között létrejött egyezséget szokatlan szertartás pecsételte meg 1226-ban. Az eisenachi Szent Katalin kolostorban udvarhölgyei és oda visszavonult anyósa jelenlétében Erzsébet kettős fogadalmat tett Konrádnak:

“teljes engedelmességet, kivéve férje jogait... és örökös önmegtartóztatást, ha túlélné férje halálát.”

Konrád határozott kézzel irányította Erzsébetet a “tökéletesség” útján, ám annak választásában az amor sanctus játszhatta a legdöntőbb szerepet. Férje halála után a következő szép vízióról számolt be udvarhölgyeinek:

“Láttam megnyílni az eget, és Uramat, az édes Jézust felém hajolni, vigasztalni az engem körülvevő bajok és megpróbáltatások miatt, és amikor láttam őt, vidám voltam és nevettem, és amikor elfordult, zokogni kezdtem. S ekkor megsajnált, és ismét felém fordította legfenségesebb arcát, és azt mondta: Ha velem akarsz lenni, én is teveled akarok lenni.”

Árpádházi Szent Margit és Assisi Szent Klára
Erzsébet példáját sok közép-európai hercegnő követte a 13. században, köztük Árpádházi Szent Margit (1242–1270) is. Erzsébet nagynénje, Sziléziai Szent Hedvig (1174–1243) szépen illusztrált 14. századi legendájának egyik képe, ahol a megmozduló feszület “megáldja” a vallásos hercegnőt, jól illusztrálja, hogy mennyire központi szerepet játszott az “égi szerelem” e fejedelmi rangú “jegyesek” kegyességében.

A késő középkori vallási érzelemvilágot meghatározó ideál kiteljesedéséhez Assisi Szent Ferenc (1181–1226) és társa, Klára (1193–1253) is hozzájárult. A vagyonos városi lovagcsaládból származó Klára tizenhat éves korában ismerkedett meg Ferenccel. Két évvel később, 1212-ben elszökött otthonról, és engedelmességi fogadalmat tett Szent Ferencnek. Megtérése misztériumjátékba illő dramaturgia szerint zajlott 1212 virágvasárnapján:

“Ferenc atya azt az utasítást adta neki, hogy az ünnepnapon illően kiöltözve és felékesítve a többi hívővel együtt vegyen részt a barkaszentelésen, és csak az utána következő éjszaka menjen a táboron kívülre, és fordítsa világias örömét az Úr kínszenvedése fölött érzett gyászra. Mikor tehát felvirradt az ünnep napja, Klára a többiekkel együtt bevonult a templomba, és ragyogó ünnepi öltözékében elfoglalta a helyét az asszonyok között... A rákövetkező éjszaka azután ... a Santa Maria de Portiuncula templomához sietett ... lehányta magáról Babilon szennyét, válólevelet adott a világnak: a testvérekkel levágatta haját és lemondott a világ sokféle pompájáról.”

Legendája mintaszerű képet fest arról, hogyan “zárkózott a parányi monostor börtönébe Mennyei Szerelmese kedvéért Klára szűz”, hogyan “rejtőzött a világ háborgásai elől, s tartotta kemény fegyelemben a testét, amíg csak élt”. A San Damiano templomban általa kialakított női közösségből jött létre a késő középkor fontos női szerzete, a klarissza rend.

A késő középkori Itáliában azonban nem feltétlenül kellett kolostorba vonulnia annak, aki Krisztus jegyeseként kívánt élni. Ezt megtehette egy gyóntató irányításával otthon, világi környezetben, “harmadrend” tagjaként is. A 13–14. század négy jelentős itáliai női szentje közül három épp ezt a harmadrendi életformát példázza.

Cortonai Szent Margit
Cortonai Szent Margit (1247–1297) a 13. századi Itália legkalandosabb életű női szentje volt, talán ezért maradt fenn épp róla a legfordulatosabb életírás, ferences gyóntatója, Fra Giunta Bevegnati tollából. Története mesébe illő: nyolcéves volt, amikor anyja meghalt, apja újranősült és gonosz mostohát hozott a házhoz. A városszerte híres szépséggé cseperedő Margit tizenhat évesen elszökött otthonról szeretőjével, Arsenióval, akitől fia született. Arseniót azonban nemsokára az országúton meggyilkolták, s éppen ő talált rá. Margit megesett lányként, gyerekkel tért haza a szülői házhoz, ahonnan ismét elűzték. Ezután kérte bűnbánóként a cortonai ferencesek pártfogását s fogadott hűséget – mint valamiféle második Mária Magdolna – Krisztusnak “mint urának, apjának, jegyesének”. Városszéli cellájában szigorú önsanyargatásba kezdett, mely egyféle háborúvá vált saját “bűnös” testi szépsége ellen: csomós kötéllel korbácsolta testét, betegre böjtölte magát, ékszerek helyett nyakába kötött kötéllel vonult ki az utcára. “Élő szent”-tekintélye mindenekelőtt azon alapult, hogy – életrajzírója szerint – “Krisztus jegyeseként” Cortonai Margit szinte minden napját Jézussal töltötte. Beszámolt arról, hogy Krisztus ráparancsolt:

“Lányom, a nyilvánosság előtt be kell jelentened, ki kell hirdetned, hogy Te vagy az én legkedvesebb, az én igazi lányom.”

Egy ízben Krisztus ennél nagyobb kegyben is részesítette: megengedte neki, hogy kezével szétnyissa oldalsebét, és azon keresztül megpillanthassa a szívét – eksztatikus örömében Margit átölelte szerelmét, és hosszan a karjaiban tartotta.

Angela da Foligno
Angela da Foligno (1248/9–1309) házasságban élve, több gyerek anyjaként fordult a vallás felé 1285 körül. Elhivatottsága akkor lett teljes, amikor anyja és férje halála után hirtelen gyermekeit is elvesztette. 1291-ben egy zarándokcsoporttal Assisiban járt, ekkor kezdődtek látomásai, amelyeket azután éveken át diktált ferences gyóntatójának, Arnaldónak, majd hamarosan egy népesebb tanítványi körnek is. Angela da Foligno úgy kezdte a nyilvános szereplést revelációsorozatával, hogy a zarándokok között felkiáltott: “Ismeretlen Szerelmem, miért? Miért hagysz el engem?”, s ezt hosszasan ismételgette, majd önkívületi állapotba kerülve összeesett. Élményeit később a következő szavakkal adta vissza:

“A kereszt mellett állva minden ruhámat levetettem, és felajánlottam magamat őneki. És bár telve voltam félelemmel, megígértem neki, hogy minden porcikámban szűzies életet élek attól a pillanattól fogva ... nem tehettem másképp, mert a szerelem tüze égett bennem...”

Angela misztikus élményei – amelyeket, tegyük hozzá, ő maga és tanítványi köre azután ismét allegorikus olvasattal párosított – ennél messzebbre is elmerészkedtek a testiség metaforáinak felhasználásában. Egy híres nagyszombati látomásában Angela azt élte meg, hogy befekszik a halott Krisztus mellé a koporsóba:

“elmesélte, hogy előbb megcsókolta az oldalsebét, és látta, hogy ott fekszik becsukott szemmel, halottan. Majd megcsókolta a száját, amiből csodálatos, elmondhatatlanul édes illat áradt. Majd arcát Krisztuséhoz simította, s az átölelve magához szorította. És Krisztusnak ez a híve a következő szavakat hallotta: Mielőtt a sírba feküdtem volna, ilyen szorosan tartottalak magam mellett.”

Montefalcói Szent Klára és Sienai Szent Katalin
Montefalcói Szent Klára (1268–1308) kevésbé színes jelenség volt. 1318–19-ben elkezdett szentté avatási perének leírásai alapján azokhoz a szentekhez sorolhatjuk, akik már kisgyerek koruktól a vallási életre készültek. Klára hatéves korában belépett a Giovanna nénje által alapított laikus vallási közösségbe, ahol nővére halála után, 1291-ben apátnővé választották. Elsősorban víziói, próféciái tették nevezetessé. Olyan átéléssel gondolt Krisztus szenvedéseire, hogy egy látomása alkalmával Krisztus jutalomból a szívébe plántálta a keresztjét. Klára halála után a bizonyosságra vágyó nővértársak e szívet ki is metszették a szent testéből, és – láss csodát – valóban megtalálták benne Krisztus szenvedéseinek az eszközeit: a miniatűr keresztet, a korbácsot, a lándzsát, a szivacsot és a töviskoszorút.

A középkori olasz női szentek közül Sienai Szent Katalin (1348–1380) emelkedett a legnagyobb jelentőségre. Egy hétévesen látott mennyei látomás, valamint serdülőkorának két tragikus családi eseménye is kihathatott arra, hogy hátat fordítson a – házasság irányába vezető – világi életpályának, és bűnbánó életet kezdjen. Kiszőkített hajának lenyírásával kifejezésre juttatott választását, szüzességi fogadalmát Katalinnak hosszú küzdelemben kellett megvédenie családjával szemben. Végül is sikerrel járt, apja engedélyt adott arra, hogy “annyit korbácsolja magát, amennyit csak akarja”, s hogy otthoni szobájában szigorú böjtöt tartson. Katalin kemény penitenciája kiterjedt a bőrén fekélyeket okozó durva szőrcsuha viselésére, a három éven át – a gyónás kivételével – betartott teljes némaságra, a napról napra csökkentett alvásidőre. Kétségbeesett anyja hiába próbálta meggátolni az önpusztításban, Katalint nem lehetett elhatározása megváltoztatására bírni. Végül ő győzte meg anyját, hogy közvetítsen közte és a felvételétől egy ideig elzárkózó “mantelláták”, vagyis a dominikánus harmadrend között. Vallásos élete, meghökkentő megpróbáltatásokat vállaló betegápolása, misztikus víziói, 1375-ben Pisában bekövetkezett “stigmatizációja”, prófétikus adottságai, Krisztus által diktált revelációi, politikai szerepvállalása a késő középkor legjelentősebb női szentjévé teszik Sienai Szent Katalint. 1380-ban, harminckét éves korában érte utol a halál, amikor a táplálék után már a vízről is lemondott.

Katalin Krisztus iránti spirituális vonzalma vallási gondolkodásának annyira a középpontjában állt, hogy minden levelét így fejezte be:

“Édes Jézus! Jézusom, Szerelmem!”

“Atyám, tudod, mit tett az én lelkemmel azon a napon az Úr? – számolt be gyóntatójának. – Azt, amit az édesanya tesz csecsemőjével, akit nagyon szeret: szoptatás előtt kicsit távol tartja magától, hogy – a táplálék közelségét érezve, de azt el nem érve – sírjon és mind erősebben vágyakozzon utána; majd kicsinye könnyein elmosolyodva megcsókolja, keblére veszi és táplálja őt, mígcsak jól nem lakik. Ugyanezt tette velem az Úr! Mert megnyitotta előttem oldalát, de csak a távolból. Én pedig sírtam, mert annyira szerettem volna újra inni ebből a forrásból. Ő kicsit kivárt, majd elmosolyodott, hozzám lépett, kezébe vette a lelkemet és oldalsebéhez vitte. S akkor az istenség olyan ismeretét és édességét kaptam, hogy ha ti ezt ismerhetnétek, nem értenétek, miért nem szakadt meg a szívem azonnal...”

A Krisztus oldalsebéből kisugárzó vér ikonográfiai és szimbolikus jelentőségénél hadd utaljak vissza a Maria lactans bernáti csodájának párhuzamára: az amor sanctusnak ezek a fizikai megnyilvánulások adták meg az igazi súlyát. Katalinnál csodás fizikai megnyilvánulások sora csatlakozik még mindehhez: “eljegyzése” Krisztussal vagy az, amikor fizikai valóságként élte meg, hogy kicserélte szívét Krisztuséval. Mindennél fontosabb volt azonban, amikor 1375-ben egy eksztázisában – mint Szent Ferenc – “megkapta” Krisztus sebeit: “Láttam az Urat, amint keresztre szegezve, nagy fényességgel övezetten közeledik felém. Lelkem sietve szárnyalt Teremtője felé, ezért testem is kénytelen volt felemelkedni. Az Úr öt szent sebéből vérvörös sugarak indultak kezem, lábam és szívem felé; s én, amint felfogtam a misztériumot, fölkiáltottam: ‘Uram, könyörögve kérlek, ne legyenek láthatók a sebeid testemen!’ Még nem fejeztem be szavaimat, amikor a vérvörös sugarak ragyogó fénysugárrá változtak át és így érték el kezemet, lábamat és szívemet...

A Krisztussal kialakított meghökkentő intim kapcsolat nagy hatással volt a kortársakra, és minden korábbinál nagyobb tekintélyt adott “Krisztus jegyeseinek”. Ugyanakkor komoly vitákat is kavart, sokan vitatni kezdték vízióik hitelességét, kételkedtek “égi szerelmük” tisztaságában. 1310-ben egy németalföldi beginát, Marguerite de Pore`te-et Párizsban máglyán égettek meg Az együgyű lelkek tükre című, az itt ismertetettekhez hasonlatos misztikus-szerelmi írásáért. Több késő középkori női misztikust azzal támadtak ellenfeleik, hogy vízióik a Sátántól származnak, s hogy erotikus élményeik is ördögi eredetűek. De, hogy Krisztus jegyeséből hogyan lett a Sátán szeretője a középkor végére, az már egy másik történet.