2017. szeptember 22.

Az elesettek ügyvédje. Árnyak a fény századában

Szerző: Poór János

A 18. századot méltán tekintik a fény, a felvilágosodás századának. A szellemi csúcsteljesítmények mögött azonban ott volt a szellemi nyomor, a lelki sivárság, a babona és az előítélet is. A felvilágosult Franciaország még együtt élt a középkorival. A kor mai szemlélője könnyen elfeledkezik erről, miközben az egykori filozófusok műveltségünket máig meghatározó munkáit forgatja. A korabeli gondolkodók azonban nem ringathatták magukat illúziókban. Közülük is a legnagyobb, az élete alkonyán az elesettek ügyvédjévé felcsapó Voltaire segít abban, hogy az utókor is megszabaduljon illúzióitól.

A 18. század hetedik évtizedében a francia nemesség, polgárság és értelmiség könyvtáraiban már ott sorakozhatta a felvilágosodás legjelesebb alkotásai, Diderot, Montesqueiu, Voltaire, Condillac, Helvetius munkái. S éppen az évtized elején jelent meg Rousseau-nak A társadalmi szerződés című műve és Voltaire Filozófiai abécéje. A végéhez közeledett a század legnagyobb szellemi vállalkozása, az Enciklopédia kiadása is. A szellemi elit képviselői nemcsak olvashattak, hanem találkozhattak is egymással a szabadkőműves-páholyokban, az irodalmi szalonokban, sőt, részt vehettek - ha nem is tagként, de pályaművek szerzőjeként - az akadémiák munkájában. Csupán szellemi tevékenységből ugyan még nemigen lehetett megélni, de nemcsak a legnagyobbak, hanem már a második vonalbeliek is megtalálhatták azokat a - kisebb-nagyobb megalkuvásokat ugyan feltételező - kapcsolatokat, amelyek némi évjáradékot is hoztak a filozófusoknak.

A nép széles rétegeiben a század azonban még nem gyújtott világosságot. Az alább közzétett borzalmakat - melyek szintén a felvilágosodás évszázadában, annak hetedik évtizedében estek meg, s amelyek éppúgy hozzátartoznak annak arculatához, mint a nagy szellemi vívmányok - Voltaire tárta a világ elé.

Koholt vádak
Jean Calas tisztességben megőszült protestáns kereskedő volt. Toulouse-ban élt népes családjával, és sem ő, sem szerettei nem irányították magukra a külvilág figyelmét. Abban sem találni semmi feltűnőt, hogy egyik fia, Marc Antoin pályája nem alakult sikeresen. Ügyvédnek készült, de már csak felekezeti hovatartozása miatt sem számíthatott állásra a katolikus városban. A lelkileg labilis fiatalemberről tudták, hogy karrierje érdekében azt tervezi: áttér a katolikus hitre. A család nem ellenezte, hiszen azt már egy másik Calas fiú is megtette.

Egyik este - 1761. október 13-án - vendégük érkezett Bordeaux-ból: Marc Antoin barátja, Lavaisse. Mindnyájan vacsoránál ültek, amikor Marc Antoin kiment a szobából. Amikor távolléte már feltűnő volt, keresésére indultak. A család és a vendég együtt bukkantak rá: felakasztotta magát egy ajtófélfára. Családi tragédia - gondolhatnánk, s nyilván ezt gondolták a hozzátartozók is. Tévedtek. A haláleset rövidesen messze túlnőtt önmagán.

A család - érhető módon - nem akarta felfedni az öngyilkosság tényét, hiszen a helyi szokás szerint akkor nemcsak az egyházi temetést tagadták volna meg a halottól, hanem - szégyenszemre - arccal lefelé fektetve egy szekéren végig is hurcolták volna a bigott katolikusok által lakott városban. A fiú nyakán lévő sérülés - a kötél nyoma - azonban áruló jel volt. Legalábbis ezt a következtetést vonta le a bíróság, valamint szárnyaló fantáziájával a szenzációra éhes lakosság. Előbb csak az összesereglett kíváncsi tömegben hangzott fel a gyanúsítás, amit aztán az esetet tárgyaló bíróság kész ténynek tekintet: a fiút az apja ölte meg. A protestáns családfő nem tudván másként megakadályozni, hogy protestáns fia megtérjen az igaz egyház kebelére - hangzott a magyarázat -, inkább meggyilkolta, mintsem az áttérést meg kelljen érnie. Jean Calas-t és feleségét, valamint az esetnél jelen volt testvért, vendéget és szolgálót bilincsbe verték és börtönbe vetették.

Megindult az eljárás. A bírák között mindössze egy akadt, aki a vádlottak védelmére kelt, pedig nemcsak a józan ész zárta ki, hogy egy apa felakassza a fiát, hanem a helyszíni szemle is. Nem volt nyoma semmiféle dulakodásnak, és nem találtak semmiféle sérülést a fiú testén. Az eljárás ellen berzenkedő bíró kikapcsolása után a bíróság többségi szavazással - gyilkosság miatt - halálra ítélte Jean Calas-t. Az ítéletet 1762. március 10-én barbár módon hajtották végre. Előbb kínvallatásnak vetették alá, majd keresztre fektetve összetörték csontjait. Ezután kerékre vonva hagyták lassan kiszenvedni. Calas a keréken is ártatlannak vallotta magát. A bíróság zavarba jött, és hibát hibára halmozott. Eredetileg ugyanis bűnrészesség miatt az ügyész halálos ítéletet kért Calas feleségére, Pierre nevű fiukra, a család vendégére, valamint életfogytiglani börtönt a szolgálóra. Végül azonban csak a fivért ítélték száműzetésre, a többieket felmentették. Ezzel azonban azt a képtelenséget "állította" a bíróság, hogy a közel 70 éves öregember egyedül akasztotta fel erős testalkatú, 28 éves fiát.

Az értelem legyőzi a fanatizmust
Voltaire-hez is eljutott az eset híre, s az is, hogy a kivégzett Calas feleségétől elvették és zárdába kényszerítették lányait. Az idős filozófus - miután meggyőződött a súlyos bírói tévedés, a justizmord körülményeiről, s arra a következtetésre jutott, hogy a szerencsétlen család ártatlan - minden követ megmozgatott rehabilitálásukért. Egyik barátjának írta: "Hatvan éven át oly sok igazságtalanságot szenvedtem el, hogy most, mintegy elégtételként legalább erre az egy jogtalanságra fényt fogok deríteni." Többször is megírta az esetet, amivel kiváltotta az európai közvélemény szimpátiáját a Calas család iránt. Majd - nem kis anyagi áldozatot hozva - elérte, hogy kivették az ügyet a toulouse-i parlament kezéből, s Párizsban vizsgálták felül.

Voltaire makacsul harcolt az ügyért, annak ellenére, hogy a legmagasabb udvari körökhöz tartozó barátai nyugalomra intették. Nem mintha kétségbe vonták volna igazán, csak nem akarták, hogy a justizmord szétkürtölésével növekedjék Franciaország szégyene. ő azonban nem hátrált meg. Levelek tucatjait írta, hogy támogatókat szerezzen a perújrafelvételhez. Nagy nehezen rávette az anyát is, hogy Párizsban maga folyamodjon jogorvoslatért. Az erőfeszítések végül meghozták az eredményt: 1764. június 4-én, több mint két évvel a kivégzés után egy párizsi bizottság - melyben benne volt maga XV. Lajos király is - hatályon kívül helyezte a toulouse-i ítéletet. A kivégzett Jean Calas-t és a családot rehabilitálták. "Párizsban az értelem legyőzi a fanatizmust" - írta bizakodóan Voltaire. Legalábbis ezzel az üggyel kapcsolatban. Ugyanis az előbbiekben párhuzamosan zajlott a Sirven ügy, melyet szintén a sajátjának tekintett, s amelyben ugyancsak a toulouse-i parlament volt az illetékes.

Kivégzés - bábukon
A tehetős Sirven család is protestáns volt, és szintén bigott katolikus közegben, Castres-ban élt. Három lányuk közül az egyiket, a szellemileg kissé visszamaradott Elisabethet a püspök rávette arra, hogy térjen át a katolikus hitre, és ennek érdekében kolostorba vitték. A lány lelkiállapota azonban rosszabbodott, így nemsokára hazaengedték. Kis idő elteltével újra jelentkeztek érte, hogy folytassák oktatását az igaz hitre. A lány azonban eltűnt. Senki nem tudott róla semmit, mígnem 1762 januárjának elején rábukkantak holttestére egy kútban.

Az időpont fontos: ekkor már több mint három hónapja nyomoztak Calas ügyében. Némi fantáziával - és láttuk, a bíróságnak volt fantáziája - kapcsolatot lehetett teremteni a két ügy között. Meg is tették, s a bigott lakosság szívesen elhitte, hogy egy szervezett protestáns összeesküvés újabb konkrét megnyilvánulásával áll szemben: a protestánsok újra öltek.

A Sirvenek, veszélyt gyanítva, Svájcba menekültek. A szökést a bíróság - mi sem természetesebb - bizonyítéknak tekintette annak igazolására, hogy gyanúja jogos: a lányt valóban a család tette el láb alól. Hamis tanúk egész sorának kihallgatása után a házaspárt 1764. március 29-én halálra ítélték, lányaikat pedig arra kötelezték, hogy a kivégzést nézzék végig, majd hagyják el az országot. Áthidalták azt a nehézséget is, amit a vádlottak távolléte okozott. Az ítéletet szimbolikusan, bábukon hajtották végre.

Hosszas hányattatás után a család tagjai 1765 tavaszára Feney-be kerültek, ahol Voltaire vette őket pártfogásába. A filozófus most megingott ama meggyőződésében, hogy Párizsban az értelem legyűri a fanatizmust. Hiába volt meggyőződve arról, hogy a "Sirven család ártatlansága még nyilvánvalóbb, mint a Calas családé volt", úgy tűnt, nem sikerül elérnie rehabilitálásukat. Csak 1771-re tudta kijárni, hogy a megreformált toulouse-i parlament meghozza a felmentő ítéletet. Ezt azonban az anya már nem érte meg.

Valódi konstrukciós per
A fanatikusoknak nem kellett feltétlenül más felekezethez tartozó ellenség - tapasztalhatta a filozófus. Még távolinak tűnt a Sirvenek rehabilitációja, amikor a hitetlenkedő európai olvasók figyelmét 1765-66 folyamán egy picardiai rémtörténet kötötte le. La Barre lovag halálának története címmel írta meg az ügyet Voltaire 1766-ban.

A picardiai Abbeville apátnője elutasította egy bizonyos Belleval nevű helybéli lakos közeledését. Ez a férfiban gyűlöletet keltett az apátnő iránt, de rajta nem tudott bosszút állni. Az apátnőnek volt azonban egy unokaöccse, aki nála élt, mivel nemcsak szüleit vesztette el, hanem pénze sem igen maradt nemesi címe mellé. La Barre lovagot a sorscsapások láthatóan nem törték meg. Vidáman élt, sok barátja volt, az italt sem vetette meg, így érthető, hogy a feltétlenül szükségesnél több vallási buzgalmat sem mutatott.

Történt, hogy 1765. április 9-én ismeretlen tettesek megrongálták az abbeville-i hídon álló feszületet. A fanatikus lakosság felháborodva tiltakozott, és az amiens-i püspök is megtorlást követelt. Belleval úgy érezte, most elérkezett az ő ideje: rábizonyíthatja a "gaztettet" La Barre lovagre és barátaira. Ez azonban nem tűnt egyszerűnek, hiszen a rongálásnak nem akadt tanúja. Aztán kiderült, hogy valódi szemtanúra nincs is szükség. Elég valószínűsíteni, hogy La Barre és társasága képes lehetett a bűn elkövetésére, s kissé vájkálni kell a 19 éves fiatalember "múltjában". S ha kerítenek egy-két hamis tanút is, már semmi akadálya a konstrukciós per kezdetének.

"Találtak" is tanúkat, akik azt vallották, hogy La Barre és barátai egy közelmúltbéli körmenet alkalmával tiszteletlenül viselkedtek: nem emeltek kalapot, amikor a menet elhaladt mellettük. Majd újabb tanúk jelentkeztek, akik többször hallották, hogy La Barre trágár dalokat énekel, mi több, gúnyosan nyilatkozott Szűz Máriáról. Emellett istentelen és tiltott könyveket találtak nála, köztük Voltaire Filozófiai ábécéjét.

Néhány hét múlva már mindenki meg volt győződve arról, hogy a feszületet La Barre istentelen bandája tette tönkre. Az apátnő hiába próbált meg mindent, a vádlottakat kínpadra vonták, nyelvük kitépésére, fővesztésre, majd ezek után máglyára ítélték - anélkül, hogy beismerő vallomás született volna. Étallonde-nak, az egyik vádlottnak sikerült megszöknie a börtönből, s Poroszországba menekült, ahol a felvilágosult király hadseregének tisztjévé fogadta.

Az ítéletet 1766. február 28-án mondták ki, de kevesen hitték, hogy végre is fogják hajtani. Párizs befolyásos köreiben is sokan megmozdultak La Barre érdekében, s mint Voltaire rámutatott, valójában hiányzott a bűntett. Úgy vélekedett, hogy amit La Barre mint szabadgondolkodó mondott, Angliában bármelyik parlamenti ülésen elhangozhatott volna. "Ami az igaz hit meggyalázását illető trágárságokat illeti - írta Voltaire -, Montesquieu a Perzsa levelekben sokkal szabadosabb volt." Hiányzott a jogi alap is, hiszen Franciaországban nem létezett olyan törvény, amely az istenkáromlást halállal büntetné. És mégis, 1766. július 1-jén öt hóhér közreműködésével végrehajtották az ítéletet. A bírák egy szentségtörésre kiszabott halálos ítéletet kapartak elő precedensként 1682-ből.

La Barre hősiesen viselkedett, nem engedte, hogy kitépjék a nyelvét. A többi barbárságot azonban hang nélkül tűrte.

Voltaire teljesen kétségbe esett. A Filozófiai ábécé szerzőjét akár az "ifjúság megrontásával" is vádolhatták volna. Felmerült benne, hogy az esetleges üldöztetés elől ő is a porosz király, egykori vendéglátója védelmébe húzódik. Igazi válasza az volt a történtekre, hogy 1766-ban kommentárokkal - bár névtelenül - kiadta Beccaria híres jogi művét, A bűnökről és a büntetésekről című könyvet, amely a középkori állapotokkal szemben egyensúlyt akart teremteni a bűn és a büntetés között. Voltaire mást nem tudott tenni a La Barre ügyben. Hiába adta be még 1775-ben is Az ártatlan vér kiáltása című védőiratot XVI. Lajos királynak - választ nem kapott. "Sem értelem, sem emberség nincs a világon" - írta az agg filozófus barátjának, d'Argentalnak. La Barre rehabilitálását Voltaire már nem érhette meg.

Jéghegyek csúcsairól volt szó a fentiekben, melyek csak azért váltak láthatóvá, mert a század legnagyobb gondolkodója irányította rájuk a figyelmet. E jéghegyek azonban éppoly szervesen hozzátartoztak a korhoz, mint a felvilágosodás filozófiája. Egyúttal segítenek megérteni Kant elmélkedését: "Ha tehát megkérdik, felvilágosodott korban élünk-e most? - a felelet: nem, de mindenesetre a felvilágosodás korában."