2017. szeptember 22.

Az európai integráció és az amerikai katonai jelenlét

Szerző: Nagy László

Hadsereg állomásoztatása egy másik országban sohasem önzetlen segítség, hanem az érdekérvényesítés eszköze. Ugyanakkor az Egyesült Államok katonai jelenléte Európában azt példázza, hogy mindez korunkban akkor és ott elfogadható, ahol nemcsak a küldő, hanem a fogadó fél érdekeit is képes érvényesíteni. Évszázadunkban a történelmi események két ízben is „kikényszerítették” amerikai csapatok megjelenését az Óvilágban. S az Egyesült Államok, amire nem volt hajlandó az első világháború után, azt megtette a másodikat követően: az európai és ázsiai politika aktív, sőt kezdeményező főszereplőjévé vált, és békeidőben koalíciós-szövetségi-tömbösítési tevékenységbe kezdett.

A huszadik század kezdetén a nemzetközi politika arculatát a terjeszkedő nacionalizmus határozta meg. Az etnikai határokon túli terjeszkedés mértékét, a lehetséges hódítás terjedelmét az ipari potenciál erőssége és a külpolitikai célok szolgálatába állított nacionalizmus hatékonysága szabta meg. A világ a hatalmas anyagi eszközökkel (ipari potenciállal) rendelkező és a kor követelményei szerint szervezett (nemzeti értelemben összekovácsolt) nagyhatalmakhoz igazodott. A földkerekség egészére kiterjedő aktivitáshoz képest a kezdeményező hatalmak köre szűk, földrajzi eloszlásuk pedig egyenetlen volt.

Európán kívül mindössze két olyan ország akadt, amely a határokon túli terjeszkedés feltételeivel rendelkezett: Japán és az Egyesült Államok. Az Egyesült Államok a világ ipari termelésében való egyharmados részesedésével egyenesen az első helyre került az ipari államok sorában. Az amerikai expanzió számára azonban – eltérően a japántól – korlátlan belső tér állt rendelkezésre. Az Egyesült Államok területe – amelyet egy évszázados terjeszkedéssel szerzett meg – csaknem akkora volt, mint egész Európa. Egy ekkora térség az amerikai gazdaság számára kielégítő érvényesülési terepet biztosított. Az amerikai nacionalizmus erősen izolacionista beállítottsága így természetes módon kötötte saját kontinenséhez külpolitikai aktivitását. Az amerikai térségen kívül egy esetleges konfliktus nem annyira amerikai kezdeményezésre, mint inkább a szerzett pozíciók veszélyeztetése miatt jöhetett létre.

Az antant oldalán
Hogyan került sor ezek után az első világháborús amerikai részvételre? 1917 tavaszán az Egyesült Államok vezetői már nem számíthattak arra, hogy a hadviselő hatalmak egymást kölcsönösen legyengítve, s lényegében a status quo alapján fejezik be a háborút. A keleti front kiesésének valószínűségével és a német búvárhajóharc pusztításaival felvillant annak lehetősége, hogy az antant alulmarad a központi hatalmakkal szemben, s egyúttal a német császárság mértéktelenül megerősödik. Az Egyesült Államok 1917 tavaszán, persze, nem rendelkezett olyan hadsereggel, amelynek azonnali átdobásával jelentősen befolyásolhatta volna az európai fejleményeket, de ilyen hadsereg felállítására nem túl hosszú idő alatt képes volt.

Anyagi-pénzügyi megfontolások is befolyásolták az amerikai kormány állásfoglalását. Az európai hatalmak elhúzódó küzdelmében az amerikai tőke csakhamar megtalálta a számítását: a háború első két esztendeje alatt több mint kétmilliárd dollár értékű áru- és pénzhitelt folyósított a részt vevő országoknak, igaz, a kölcsönből szinte kizárólag Anglia és Franciaország részesült. Az Egyesült Államok számára nem volt többé érdektelen a háború kimenetele, s nem szándékozott megmaradni a hadiszállító szerepénél sem.

Wilson elnök 1917. március 12-én – amikor megérkezett az első amerikai hajó elsüllyesztésének híre – elrendelte az amerikai kereskedelmi hajók felfegyverzését, április 6-án pedig kinyilvánította a hadiállapotot Németországgal. A kongresszus 1917 májusában elfogadta az általános hadkötelezettségről szóló törvényt, s az Egyesült Államok 1918 tavaszára egymillió katonát küldött át Európába, 1919-re pedig már kétmilliót. A világ legnagyobb kapacitással dolgozó ipara biztosította a hadsereg teljes és tökéletes ellátását.

Az Egyesült Államok hadba lépésének azonnali katonai jelentősége nem hadseregének a hadszíntereken való megjelenésében rejlett, hanem mindenekelőtt az antant morális tartásának erősítésében, illetve a korlátlan búvárhajóharc és az orosz forradalom hatásának kiegyenlítésében. Mindazonáltal nem lebecsülendő a közvetlen katonai segítség sem, hiszen 1918. augusztus elején, a német hadsereg döntő vereségének napjaiban a szövetségesek oldalán már több mint egymillió jól felszerelt, fiatal amerikai katona harcolt. Megvalósult tehát egy markáns, közvetlen amerikai katonai jelenlét Európában, amelynek révén az Egyesült Államok döntő mértékben befolyásolta az események alakulását.

Az antant győzelemre segítése után röviddel az amerikai expedíciós hadsereget visszaszállították az Egyesült Államokba. A nagy kaland véget ért, az amerikai vezetők Európában a politika küzdőterén próbálták meg érvényre juttatni elképzeléseiket az „új világrendről”, amelyek Wilson elnök deklarációiban körvonalazódtak. Közismert, hogy a célok többsége illuzórikusnak bizonyult. Nincs kizárva, hogy az amerikai katonai jelenlét prolongálása Európában valamivel kedvezőbb feltételeket biztosított volna a politikai elképzelések realizálásához.

Az Egyesült Államok ezek után elvesztette érdeklődését Európa iránt, s visszatért saját megszokott életritmusához. A szenátus még Wilson elnök hivatali ideje alatt elvetette a versailles-i békefeltételek törvénybe iktatását, s az Egyesült Államok nem vett részt a Wilson javaslatára alapított Népszövetség munkájában.

Az Egyesült Államok tehát erőteljesen visszahúzódott az európai ügyektől s általában a „külső világ” dolgaitól. Ezen a helyzeten nem változtatott Hitler hatalomra kerülése és a Tokió megfékezését célzó kísérletek kudarca, illetve a válságok és fegyveres konfliktusok számának növekedése sem. Az Egyesült Államok hivatalosan az 1907-es hágai békekonferencián elfogadott semlegességi koncepció alapján állt. Sőt, éppen a nemzetközi helyzet általános romlásának hatására, teret nyert az izolacionista „új semlegesség”. 1935. augusztus 31-én lépett hatályba a semlegességi törvény, amelyet 1937. május 1-jén megerősítettek.

A semlegesség feladása
A második világháború kitörése, Anglia és Franciaország hadba lépése lehetőséget teremtett a semlegességi törvény újratárgyalására. Az izolacionisták fokozatosan defenzívába szorultak, s a kongresszus 1939. novemberben állást foglalt az agresszió ellen küzdő országok támogatása mellett. Igaz, az új elképzelés először 1941. március 11-én, a kölcsönbérleti törvényben öltött testet. Az Egyesült Államok nem hadviselőként is nyíltan vállalta az agresszió elleni küzdelem támogatását.

Franciaország bukása 1940 júniusában megrendülést idézett elő mind az amerikai hivatalos körökben, mind a közvéleményben. Egy közvélemény-kutatás szerint ekkor az amerikaiak 75%-a kívánta Nagy-Britannia megsegítését, a többség ugyanakkor ellenezte, hogy az Egyesült Államok maga is hadviselő féllé váljon. Komoly tárgyalások folytak az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között arról, hogy miként lehetne közvetett segítséget nyújtani az angoloknak a német tengeralattjárók ellen. Az amerikaiak haditengerészeti támaszpontot létesítettek Grönlandon, átvették az angoloktól Izland szigetének védelmét, és ott ugyancsak támaszpontot létesítettek. Hadüzenet még nem történt – bár előre látható volt, hogy ez csak idő kérdése –, de az amerikai katonák megjelentek Európában. Ez jelentős eltérés az első világháborús forgatókönyvhöz képest.

1941. április 18-án hivatalosan bejelentették, hogy az amerikai kormány az ország biztonsági övezetét a 26. hosszúsági fokig, azaz az Atlanti-óceán közepéig kitolja. Ebben az övezetben a tengelyhatalmak hajóinak tevékenysége igen korlátozottá vált, ami hozzájárult ahhoz, hogy az angolok hajóveszteségei 1941 második felében valamelyest csökkenjenek.

A Szovjetunió elleni német támadás, vagyis a Szovjetunió belépése a háborúba nem gyakorolt közvetlen befolyást az amerikai katonai előkészületekre, de természetesen hatással volt a politikai állásfoglalásokra. Churchill brit miniszterelnök Roosevelt elnökhöz intézett levelében egyértelműen leszögezte: Nagy-Britannia az új helyzetben szövetségesének tekinti a Szovjetuniót. Az esemény kapcsán kiadott hivatalos amerikai nyilatkozat kimondta: „ma a hitlerista seregek jelentik a fő veszélyt az amerikai kontinensre”.

Második világháború, második szerepvállalás
Miután Nagy-Britannia és a Szovjetunió között július 12-én létrejött a megállapodás a kölcsönös segítségnyújtásról, augusztus 10-én amerikai–brit közös nyilatkozat látott napvilágot az egyeztetett politikáról és a háborús célokról. A formailag még semleges Egyesült Államok közös nyilatkozata a hadban álló Nagy-Britanniával – amelyet háborús szövetség fűzött a Szovjetunióhoz – újabb elkötelezettséget jelentett az Egyesült Államok részéről. Világossá vált, hogy formálódik az antifasiszta világkoalíció, amelynek hamarosan az Egyesült Államok is aktív tagja lesz.

Washington azonban egyáltalán nem sürgette a belépést a háborúba. Elsősorban azért, mert erre még nem készült fel. Ráadásul az amerikai politikusok egy részétől ez alkalommal sem állt távol az első világháborús szemlélet, amely szerint előnyös, ha az európai riválisok – természetesen elsősorban Németország és a Szovjetunió – kölcsönösen kivéreztetik egymást.

A döntő lépést ezúttal egy másik hadviselő fél, Japán tette meg, amellyel csak idő kérdése volt a háborús konfliktus kirobbanása, hiszen Ázsiában jelentős mértékben ütköztek az amerikai és japán érdekek. A japán hadüzenet s az azzal egyidejű, Pearl Harbor elleni támadás 1941. december 7-én következett be. December 11-én, a háromhatalmi egyezménynek megfelelően, Németország és Olaszország is hadat üzent az Egyesült Államoknak, s ugyanerre a lépésre szánták el magukat a paktumhoz később csatlakozott kisebb országok, köztük Magyarország.

Az amerikaiak közvetlen bekapcsolódására az európai szárazföldi hadműveletekbe azonban csak jó néhány közbeeső lépés megtétele után került sor. Ilyen lépésnek tekinthető az amerikai légierő részvétele – elsősorban brit repülőterek igénybevételével – a Németország elleni bombatámadásokban, vagy az 1942 novemberében végrehajtott nyugat-afrikai partraszállás, amely a szövetségesek teljes győzelmével ért véget 1943 májusában.

Az igazi második front megnyitása érdekében fokozatosan nagy létszámú amerikai kontingenst összpontosítottak Nagy-Britanniában (itt az „amerikai” megjelölés nagyrészt az Egyesült Államokból, részben Kanadából érkezett katonákra vonatkozik). Ez már egyértelműen közvetlen katonai jelenlétnek számított. A kontinens földjére azonban először nem Franciaországban, hanem Olaszországban léptek az amerikai csapatok, de még ezt is megelőzte a szicíliai partraszállás. Végső soron tehát az Egyesült Államok szárazföldi erői Szicíliában kapcsolódtak be első ízben az európai hadműveletekbe.

Az amerikaiak második világháborús európai szerepvállalásában az igazi erőpróba természetesen a franciaországi invázió volt. Az Overlord hadműveletre, többszöri halasztás után, 1944. június 6-án került sor, amikor Normandiában az amerikaiak mintegy 70 ezer fővel, a kanadai–brit csapatok pedig mintegy 85 ezer fővel beékelődtek az „atlanti falba”, a rendkívül alaposan kiépített német védvonalba. A számvetések szerint az első 48 órában 150 ezer katonát és 1500 harckocsit kellett partra szállítani. A feladat végrehajtásában 5300 hajó és 12 ezer repülőgép vett részt, ami az akciót a történelem legnagyobb tengerideszant-hadműveletévé tette. Ötnapos kemény küzdelem után a szövetségeseknek már 16 hadosztálya tartotta a közel 150 kilométer hosszú és 30 kilométer mély hídfőt, július elejére pedig az inváziós seregek létszáma elérte az egymillió főt, s a csapatoknak mintegy 200 ezer jármű állt rendelkezésére. Ténylegesen megnyílt a második front, sikerrel járt az Overlord hadművelet, amelyben az amerikaiak már döntő szerepet játszottak, eltérően az összes korábbi szövetséges akciótól.

A második világháború európai befejeződésének időpontjában mintegy 3,5 millió amerikai katona tartózkodott Európában. Létszámuk a harci cselekmények befejeződésével gyorsan apadt, mégis: az amerikai katonai jelenlét hosszú időre meghatározó tényezővé vált Európában. A jaltai konferencián ugyan Roosevelt elnök még azon az állásponton volt, hogy az amerikai csapatok legfeljebb két évig maradnak Európában, Németország megszállási övezetekre osztásával azonban kialakultak a stabil amerikai katonai jelenlét feltételei Európában.

Következtetésként megfogalmazható, hogy az Egyesült Államok mindkét világháború során nagy időeltolódással, jóval az európai harci cselekmények kezdete után kapcsolódott be a háborúba. Mindkétszer Nagy-Britannia és Franciaország oldalán, Németország ellenében. Mindkétszer a biztonságot nyújtó óceáni távolság „védernyője” alatt, a hátország sérthetetlenségének tudatában, csupán a „fiúk” életét dobva a mérleg serpenyőjébe. Lényegében mindkétszer az amerikaiak vitték döntésre a beavatkozásuk nélkül eléggé kiegyenlített küzdelmet.

A hidegháború
A második világháború pusztításai nyomán Európában is teret hódított a feldúlt államok egyesítésének gondolata. Az Egyesült Államok a Marshall-tervet használta eszközként, hogy rávegye az európaiakat: gazdasági szükségleteiket ne egyénileg, hanem „zenekart” alkotva juttassák kifejezésre. Az atlanti szövetség pedig biztosította az Egyesült Államok számára a lehetőséget, hogy döntőbíráskodhasson a belső konfliktusokban, különösen azon országokban, ahol amerikai csapatok állomásoztak.

A megszálló amerikai csapatok biztosították az Egyesült Államok befolyásának érvényesülését a nyugat-európai országok politikájának formálásában; hozzájárultak mind a szövetségesek, mind a megszállt országok gazdasági, később politikai, majd végső soron katonai talpra állásához; megteremtették egy szilárd katonai-politikai szövetség alapjait; megadták a kellő katonai súlyt a feltartóztatás politikájának, s mindennek eredményeképp hozzájárultak az Egyesült Államok biztonságának megszilárdításához.

Az Egyesült Államok tehát nem követte az első világháború utáni gyakorlatot, nem vonta ki csapatait Európából, nem hagyatkozott pusztán politikai eszközökre érdekeinek védelme, céljainak megvalósítása terén. Washington ezúttal nem hagyta magára Európát, hogy az öntörvényei szerint fejlődjék, nem kockáztatta, hogy rövidesen ismét át kelljen szállítani a „fiúkat” a vén kontinensre „rendet csinálni”. Természetesen a körülmények is teljesen megváltoztak: eltérően az első világháborút követő időszaktól, ezúttal létezett egy reális fenyegetés a Szovjetunió részéről, amely megkérdőjelezhette az amerikai érdekek érvényesülését. A lényeget a következőképpen fogalmazta meg Zbigniew Brzezinski: a hidegháború egy tengeri és egy kontinentális hatalom versengéseként kezdődött Európa romjai fölött. A háború után a szovjet fél egyértelműen azt várta, hogy az Egyesült Államok visszavonja erőit Európából – nem kis részben azért, mert Roosevelt elnök kifejezetten megígérte Sztálinnak, hogy így lesz. A Vörös Hadsereg jelenléte Európa szívében döntő geopolitikai következményekkel járt volna. Amerika azonban gyorsan eldöntötte, hogy nem hagyja magára Nyugat-Európát. Amilyen mértékben erősödött Amerika elkötelezettsége Európában, úgy fedezte fel mindkét szuperhatalom, hogy céljait csak abban az esetben tudja elérni, ha megpróbál – paradox módon – bizonyos mértékig olyan lenni, mint a másik. Amerikának szárazföldi hatalommá kellett válnia.

Washington radikálisan átértékelte külpolitikai prioritásait, és végleg félretette izolációs hagyományait. A nyugati féltekére koncentráló politikát felváltotta a globális politizálás, és ez a világháború utáni történelem egyik legfontosabb világpolitikai következményének bizonyult. A kiváltó okok közül a két legfontosabb: az óvilág hatalmi egyensúlyi viszonyainak radikális átrendeződése, illetve a szovjet–amerikai kapcsolatrendszerben bekövetkezett alapvető változás, a koalíciós partnerekből ellenséggé válás villámgyors folyamata. Az Európával kapcsolatos globális amerikai politikát az erőegyensúly megtartásának vezérelve motiválta. A Szovjetunióval szemben Nyugat-Európa államai külön-külön semmi esetre sem képezhették az erőegyensúly bázisát, ezért az európai integrációt támogató nézetek nyertek teret, és az integrálódó Nyugat-Európa az amerikai politika egyik felértékelődött színterévé vált.

A NATO
Mindezekből következik, hogy biztonságpolitikai téren jelentkeztek az első integrációs sikerek. Brit kezdeményezésre 1948 márciusában aláírták a brüsszeli öthatalmi szerződést a „gazdasági, szociális és kulturális együttműködésről, valamint az önvédelemről” (az aláírók: Nagy-Britannia, Franciaország és a Benelux államok). Az amerikai vezetés „támogatást érdemlőnek” nevezte a szerződést. Ennél sokkal nagyobb jelentőségű aktus volt a NATO (Észak-atlanti Szerződés Szervezete) megalakítása 1949. április 4-én – immár egyértelműen amerikai kezdeményezésre, illetve a célok és feladatok megfogalmazása során az Európában állomásozó amerikai csapatok erejére támaszkodva. Az atlanti szövetség az erőegyensúly pótolhatatlan elemévé vált.

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetét egy közkeletű, habár nem hivatalos megfogalmazás szerint hármas rendeltetéssel hozták létre: tartsa távol a szovjeteket Nyugat-Európától, tartsa bent az amerikaiakat Európában, és tartsa ellenőrzés alatt a németeket. Eisenhower tábornok, a világháború egyik nemzeti hőse, a későbbi elnök kimondottan támogatta azt az elképzelést, hogy a katonai jelenlétet hosszú távúra kell tervezni: „Nincs még itt az ideje annak, hogy az Egyesült Államok otthon üljön, és ne törődjék azzal, mi történik a világ más részein.”

A szövetség kiváló keretnek bizonyult az amerikai katonai jelenlét prolongálására. 1951. június 19-én ugyanis a NATO-tagállamok képviselői Londonban aláírtak egy megállapodást, amely jogilag is szabályozta az egyes NATO-tagállamokban állomásozó külföldi csapatok státusát. Ezt követően az Egyesült Államok valamennyi NATO-tagállammal – ahol csapatai állomásoztak – kétoldalú megállapodást írt alá, részletesen szabályozva a támaszpontok igénybevételével kapcsolatos jogokat és kötelességeket, beleértve néhány ország esetében az anyagi ellenszolgáltatást is.

A második világháború végén három és fél millió amerikai katona volt Európában, ennek túlnyomó része, 3,1 millió 1946 márciusáig hazatért az Egyesült Államokba. Lényegesen fontosabb tény azonban, hogy mintegy 400 ezer katona Európában maradt, s nagy részük mindvégig Németország területén tartózkodott. Az Európában állomásozó amerikai fegyveres erők létszáma többször is változott a nemzetközi helyzet, a különböző konfliktusok és nem utolsósorban az Egyesült Államok belpolitikai, illetve gazdasági helyzetének függvényében. A hidegháború befejeződésével párhuzamosan radikális csökkentést hajtottak végre az Európában állomásozó amerikai csapatok létszámában és fegyverzetében egyaránt. A létszám – amely 1988 végén még valamivel meghaladta a 350 ezret – 1991 végén 285, 1993 végén 166, 1995 végén pedig 118 ezer fő volt, végül 107 ezres szinten stabilizálódott.

Az integráció
Az Egyesült Államokban eleinte teret kaptak olyan nézetek is, hogy amerikai szempontból nemkívánatos egy esetleges európai (természetesen nyugat-európai) egység, mert az sérthetné az amerikai gazdasági érdekeket és akadályozhatná az ENSZ univerzális tevékenységét, mégis az az álláspont vált uralkodóvá, hogy egy egységes és ily módon dinamikusabban fejlődő Európa kimondottan hasznos lenne az amerikai gazdaság számára. Ezért próbálták a Marshall-terv meghirdetésével is rávenni a nyugat-európai országokat érdekeik és szükségleteik kollektív megfogalmazására. A terv kidolgozói ugyanis a támogatás feltételéül szabták, hogy az érintettek közösen terjesszék elő igényeiket.

A koncepció realizálására alakult meg az Európai Gazdasági Együttműködés Szervezete, amely azonban még nem vált kormányközi intézményből integrációs (föderalista) szervvé. A Marshall-tervbe végül is 16 állam kapcsolódott be, mégpedig kivétel nélkül a nyugati (tulajdonképpen amerikai) érdekszférába tartozó országok. A Szovjetunió saját magára és az általa egyre inkább befolyásolt kelet-európai országokra vonatkoztatva is elutasította a részvételt.

Tehát az Egyesült Államok mind gazdaságilag, mind politikailag, mind pedig biztonsági-katonai vonatkozásban az integráció irányába befolyásolta a nyugat-európai országokat. Ezzel párhuzamosan amerikai részről egyre nyomatékosabban vetették fel a Német Szövetségi Köztársaság bevonásának igényét, illetve azt, hogy a németek vállaljanak részt saját biztonságuk megteremtésében.

1950–54 között zajlottak az Európai Védelmi Közösség (EVK) létrehozására irányuló tárgyalások, amelyek már a második világháborúban vesztes Olaszország és NSZK részvételét is előirányozták. A nehézkesen bukdácsoló megbeszéléseket az Egyesült Államok egyértelműen támogatta, olyannyira, hogy Dulles külügyminiszter a tárgyalások kudarca esetére kilátásba helyezte az amerikai csapatok kivonását Európából (vagyis Nyugat-Európa magára hagyását a szovjet veszéllyel szemben). Az EVK megalakítására vonatkozó elképzelés – az amerikai zsarolás ellenére – végül is Franciaország ellenállásán megbukott.

1954-ben azonban áttörés következett be az európai integráció folyamatában: kilenchatalmi megállapodás jött létre a brüsszeli egyezmény bázisán (az újonnan csatlakozók: Olaszország, NSZK, Spanyolország, Portugália), és ezzel megalakult a Nyugat-európai Unió (NYEU, illetve angol rövidítéssel WEU). Az új szervezet a lehető legszorosabban kötődött a NATO-hoz, ami Washington nagyfokú egyetértésével találkozott. Az Európai Gazdasági Közösség (EGK, közismert néven Közös Piac), 1967-től Európai Közösségek kimondottan gazdasági szervezetként alakult meg, de fejlődésében folyamatosan jelen voltak a politikai tényezők is. Ez a legmarkánsabban az 1991 decemberében aláírt maastrichti szerződésben öltött testet, amelynek értelmében a tagországok vállalták a kül- és biztonságpolitika közös kezelését és egy közös védelmi politika kialakítását. Az eredmény az Európai Unió megszületése, amelynek keretében teret nyert az európai védelmi identitás gondolata.

Ez a gondolat eleinte némi értetlenséget váltott ki az Egyesült Államokban, ami csak akkor múlt el maradéktalanul, amikor bebizonyosodott: az európai védelmi identitás (EU és NYEU) semmi esetre sincs ellentmondásban a NATO-ban megtestesülő euroatlanti védelmi identitással. A bizonytalanság végső feloldását a CJTF-koncepció elfogadása jelentette a NATO 1994 januárjában megtartott csúcsértekezletén. A koncepció keretet biztosít „különválasztható, de nem különválasztott” fegyveres kapacitás létrehozására, amely alkalmazható mind a NYEU, mind a NATO részéről, és biztosítja az amerikai eszközök és infrastruktúra igénybevételét európai akciókban (olyankor is, amikor az Egyesült Államok nem kíván közvetlen szerepet vállalni).

Az európai integrációs intézmények és az amerikai katonai jelenlét összefonódásának egyik konkrét példája a boszniai misszió, amelyben kiemelkedő szerepet vállalt az Egyesült Államok (elsősorban Európában állomásozó csapatai révén), de amelyben nem pótolható szerep jutott és jut az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnek is (EBESZ).

21. századi stratégia
A NATO 1988. március 3-ai csúcsértekezlete kialakította a szövetség 21. századi stratégiáját, amelynek két elemét érdemes témánkkal összefüggésben kiemelni: egyrészt véget kíván vetni az európai kontinens természetellenes megosztottságának; másrészt fenn szeretné tartani az Egyesült Államok európai jelenlétét.

Az első célkitűzést illetően komoly előrelépések történtek többek között Németország újraegyesítésével, az Észak-atlanti Együttműködési Tanács (NACC) létrehozásával, a Partnerség a békéért program meghirdetésével, a NATO kibővítését célzó folyamat továbbvitelével – de a kontinens megosztottsága továbbra is tény, a törésvonalak mélyek. Az amerikai katonai jelenlét azonban Európa egyetlen országában sem értelmezhető a NATO-tól függetlenítve vagy éppen elszakítva. A szövetség struktúrái biztosítják a keretet az amerikai csapatok állomásoztatásához, tulajdonképpen „kapcsolódó”, kettős (amerikai és NATO-) jelenlétről beszélhetünk. Különösen így van ez Németország esetében, ahol más külföldi csapatok is tartózkodnak.

A NATO brüsszeli központjában kidolgozott tervek – más összefüggések mellett – a következő alapelveket tartalmazzák a NATO kibővítése kapcsán: az EBESZ és a NATO tevékenysége egymást kiegészíti és kölcsönösen erősíti; a NATO bővítése az Európai Unió bővítésével párhuzamos és azt kiegészítő folyamat, továbbá az EU védelmi elemeként és az Atlanti Szövetség európai pilléreként játszott kettős szerepében a Nyugat-európai Unió az európai biztonság fontos kiegészítő dimenzióját alkotja. Ezek a megállapítások újólag megerősítik az Egyesült Államok elkötelezettségét az európai biztonság iránt (lévén az Egyesült Államok tagja a NATO-nak és az EBESZ-nek is).

Összefoglalásként az alábbi következtetések fogalmazhatók meg: 1.) Minden ország politikáját az érdekek alakítják, az Egyesült Államok politikáját az amerikai érdekek, ezek határozzák meg elsősorban az amerikai csapatok külföldi tartózkodását is, beleértve annak mértékét és időhatárait. 2.) Az amerikai katonai jelenlét Európában bizonyos fokig kölcsönös érdekegyeztetés eredménye (mindenekelőtt a NATO-szövetségesekkel, hiszen az Egyesült Államok is tagja a szervezetnek), de elsősorban amerikai döntés függvénye. 3.) Az európai integráció feltartóztathatatlan, bár viszonylag lassú folyamat. Az integráció minden jel szerint feltételezi az Egyesült Államok szerepvállalásának folytatódását Európában. 4.) Közép- és Kelet-Európa minden országának magának kell elérnie, hogy alkalmassá váljon a tagságra a különböző nyugat-európai szervezetekben. Ezt a feladatot külső segítség nélkül a jelek szerint lehetetlen megoldani, e téren fontos szerepet játszhat az Egyesült Államok. 5.) Bár Európa szerepe csökken a globális összefüggések rendszerében, és Amerika figyelme is egyre inkább más térségek felé fordul, az Egyesült Államok (mint egyetlen szuperhatalom) európai biztonsági szerepvállalása még hosszú ideig nem kérdőjelezhető meg. Európa jelenleg – a 20. század végéhez közeledvén – nem ismer jobb biztonsági garanciát.