2017. szeptember 22.

Az Európai Unió

Szerző: Losoncz Miklós

A negyvenes–ötvenes években alakult gazdasági integrációs csoportosulások közül az Európai Unió, illetve jogelődje – Európai Gazdasági Közösség (Közös Piac), majd Európai Közösségek – bizonyult a legsikeresebbnek, tudott leginkább alkalmazkodni a kor követelményeihez. Az integráció igazi hajtóereje ugyanis a belső és a külső feltételekhez történő alkalmazkodás kényszere volt. Milyen kihívások érték a társult államokat a közösség négy évtizedes története során?

A megalakulás és előzményei
A Közös Piac létrejöttének egyik közvetlen intézményi előzménye az 1932-ben alakult, majd 1948-ban újraindított Benelux Vámunió volt, amelyet Hollandia, Belgium és Luxemburg alkotott. E három kis nyugat-európai ország felismerte a szorosabb gazdasági együttműködésben rejlő előnyöket, s viszonylag korán lebontotta az egymás közötti kereskedelemben a vámokat és más akadályokat.

A Közös Piac másik intézményi előfutárának az 1952-ben kötött párizsi egyezmény értelmében az NSZK, Franciaország, Olaszország és a Benelux államok által alapított Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió) tekinthető. A Montánunió a szén- és acéltermékek körében tűzte ki a tagországok közötti kereskedelem előtti akadályok lebontását. A kereskedelem liberalizálása mellett a szerződő felek e két erőforrás egységes kezelését – beleértve az egységes piac kialakítását – is előirányozták.

A Benelux Unió és a Montánunió keretében folyó együttműködés tapasztalatainak felhasználásával került sor 1957. március 25-én az Európai Gazdasági Közösséget (EGK), azaz a Közös Piacot, valamint az atomenergia békés hasznosításával foglalkozó szervezetet, az Európai Atomenergia Közösséget (Euratom) megalapító római szerződések aláírására. Az Európai Gazdasági Közösség célkitűzéseit és felépítését tekintve a Montánunióról szóló szerződéshez hasonló, azzal a fontos különbséggel, hogy a tagországok közötti kereskedelem előtti akadályok lebontása nem egy szektorra, hanem az ipar egészére vonatkozott (a mezőgazdasággal később külön foglalkoztak). A szerződéseket a Montánuniót megalapító hat ország írta alá, s 1958. január 1-jén léptek életbe.

Az integráció fejlődésében lényeges mérföldkő volt az, hogy 1967-ben az EGK intézményeit összevonták a Montánunió és az Euratom hivatalaival. Ennek nyomán egységes végrehajtó, jogi és törvényhozó intézmények jöttek létre. Később a strukturális változásoknak megfelelően a szervezet nevét Európai Közösségekre módosították. Az elnevezést egyes számban (Európai Közösség) is használják.

Az EGK létrejötte egybeesik a második világháború utáni gazdasági rekonstrukciós periódus befejeződésével, a befelé forduló, importhelyettesítő gazdaságpolitika tartalékainak kimerülésével és a nyugat-európai nemzeti valuták konvertibilitásának megteremtésével. A nemzetközi munkamegosztásba történő bekapcsolódás a gazdasági növekedés egyre jelentősebb feltételévé vált. A nemzetközi munkamegosztás fejlődésén belül a regionális hajtóerők domináltak. Noha a GATT (General Agreement on Trade and Tariffs – Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény) keretében megindult a világkereskedelem liberalizációja, ennek feltételei még nem voltak adottak. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok egy országcsoportra kiterjedő liberalizációja, azaz a gazdasági integráció az ún. jóléti hatásokat tekintve a „második legjobb megoldás” volt. Az EGK létrejöttét az ötvenes években teret nyert regionális blokkszemlélet is alátámasztotta: az EGK gazdasági és politikai ellensúlyt alkotott a Szovjetunióval és szövetségi körével szemben.

Az Európai Közösséghez nem csatlakozott országok (Ausztria, Dánia, Norvégia, Portugália, Svédország, Svájc és az Egyesült Királyság) a nyugat-európai integráció másik vonulatát fémjelző EFTA-t (Európai Szabadkereskedelmi Társulás) az ún. stockholmi egyezmény elfogadását követően, 1960-ban alapították. Finnország 1961-ben lett társult tag, 1986-ban teljes jogú tag, Izland 1970-ben, Liechtenstein 1991-ben nyerte el a teljes jogú tagságot.

Az EFTA létrejöttét nem elhanyagolható mértékben motiválta az a körülmény, hogy a britek nem kívánták a gyarmataikkal, illetve befolyási övezeteikkel fenntartott különleges gazdasági kapcsolataikat feláldozni az európai integráció oltárán. További motiváló tényező volt az, hogy a semleges országok (Ausztria, Svédország, Svájc és később Finnország) státusukkal összeegyeztethetetlennek tartották a közös piaci tagságot. Az EGK-hoz való viszonyt illetően a brit és a dán álláspont már a hatvanas években, a finn, a svéd és az osztrák pedig a közép- és kelet-európai változásokat követően, a nyolcvanas évek végén módosult.

A hatvanas évek fejlődési irányzatai
A római szerződés a tagországok közötti kereskedelmi akadályok megszüntetését, a vámunió, illetve később a gazdasági és a politikai unió megvalósítását tűzte ki célul. E célkitűzésekkel összhangban az első szakaszban 1961-re leépítették a Közös Piacon belüli kereskedelemben az ipari termékekre vonatkozó mennyiségi korlátozásokat.

1962-ben az EGK közös mezőgazdasági politikát fogadott el, amely a belső ártámogatást változó importilletékekkel kombinálva azonos belső árszínvonalat biztosított, így igazítva ki a belső, támogatott ár és a világpiaci ár közötti különbséget. A közös mezőgazdasági politika rendkívül diszkriminatív volt harmadik országok termékeivel szemben, amelyeket csak abszolút kínálati hiány esetén engedtek be az EGK-országok piacára.

A vámunió megteremtése – a tagországok közötti belső vámok megszüntetése és a közös külső vámok létrehozása – 1968-ban fejeződött be. A külső vámok nagyságáról a GATT égisze alatt folytatott multilaterális kereskedelmi tárgyalások ún. Kennedy-fordulójának lezárulását követően egyeztek meg. A Kennedy-fordulón az EGK már egyetlen tárgyaló egységként vett részt a tagországok képviseletében.

Miután az áruk és a szolgáltatások kereskedelmét liberalizálták, és harmadik országokkal szemben kereskedelempolitikai kérdésekben egységesen léptek fel, a tagországok 1969-ben megkezdték a termelési tényezők (a munkaerő és a tőke) áramlásának útjában álló akadályok nagy részének a felszámolását. Ennek eredményeként jön létre a gazdasági integráció következő foka, a tényleges közös piac. A deklarációk ellenére a közös piac tökéletlenül valósult meg.

A megalakulást követő időszakban az Európai Gazdasági Közösség fejlődésének hajtóerejét a tagországok közötti együttműködés elmélyülése, az ún. vertikális munkamegosztás jelentette. Gyors ütemben nőtt a tagországok kereskedelmében az intraregionális, azaz az egymás közötti kereskedelem aránya. A közös piaci országok részesedése a kisállamok (Hollandia, Belgium) külkereskedelméből volt a legmagasabb, 60–75 százalék körüli. A régión belüli külkereskedelmi hányad emelkedését az integráció sikermutatójának tekintették. E felfogás szerint tehát a tagországok külkereskedelmének minél nagyobb hányada bonyolódik egymás között, annál eredményesebb az integrálódás.

A horizontális fejlődés
A vertikális típusú fejlődés hajtóerői a hetvenes évek elejére a kimerülés jeleit mutatták. A világgazdasági növekedés súlypontjainak földrajzi vándorlása (a növekedési súlypontok az Európán kívüli térségekbe: a délkelet-ázsiai országokba és az amerikai kontinensre tevődtek át), a műszaki fejlesztés, általában a gazdasági folyamatok globalizálódása nyomán a horizontális bővítés irányzata került előtérbe.

Az offenzív jellegű horizontális bővülést az Európai Közösség külgazdasági szerződésrendszerének kiterjesztése biztosította. 1973-ban a Közös Piac hat alapító tagországához csatlakozott Dánia, Írország és az Egyesült Királyság. E három ország 1977-re a közösségen belüli vámmentességhez és a közös külső vámokhoz igazította kereskedelmi politikáját, s átvette az EK közös mezőgazdasági politikáját. A második, déli irányú bővítés keretében Görögország 1981-ben, Portugália és Spanyolország 1986-ban vált az EK tagjává.

Az EK-hoz nem csatlakozott EFTA-országokkal kétoldalú ipari szabadkereskedelmi egyezményeket kötöttek. 1977-re megszüntették a két integrációs csoportosulás tagországai közötti iparcikk-kereskedelemben korábban meglévő akadályokat. A hatvanas években az EK társulási megállapodást kötött Törökországgal.

Az ún. globális mediterrán politika keretében az EK ipari szabadkereskedelmi megállapodásokat kötött a Földközi-tenger déli és keleti partján fekvő országokkal (Marokkó, Tunézia, Egyiptom, Izrael, illetve Málta és Ciprus), amelyek keretében viszonzás nélküli, egyoldalú előnyöket nyújtott. Ez azt jelentette, hogy az EK által adott preferenciákat a mediterrán országoknak nem kellett viszonozniuk. Emellett az EK kooperációs szerződéseket kötött Libanonnal, Szíriával, Algériával és Jordániával.

A volt francia gyarmatok különleges státusát volt hivatott biztosítani az 1963-ban aláírt youande-i egyezmény, amelyet Nagy-Britannia közös piaci csatlakozását követően, az 1975. évi első loméi szerződésben fejlesztettek tovább és terjesztettek ki más fejlődő országokra. A loméi szerződés hatálya jelenleg több mint 70 afrikai, csendes-óceáni és karib-tengeri országra terjed ki. Ezek az országok vámmentesen exportálhatnak az EK-ba, viszonossági kötelezettség nélkül. Az EK a monokultúrás szerkezettel összefüggő nagyarányú exportjövedelem-ingadozások tompítását szolgáló pénzügyi alapot hozott létre, s pénzügyi segélyben is részesíti a loméi szerződésbe tartozó országokat.

Az EK 1971 óta biztosítja a fejlődő országoknak az UNCTAD általános preferenciarendszerét. Ez évente növekvő mértékű vámkontingenst jelent a kedvezményezett országok számára, amelyek a meghatározott kereteken belül vámmentesen exportálhatnak bizonyos iparcikkeket a közösség tagországaiba.

Az EK az általa érzékenynek minősített szektorokban (főként az acél- és a textiliparban) harmadik országok termelőit kedvezőtlenül érintő szektorális importszabályozási rendszert alakított ki a hetvenes években.

A horizontális bővülés eddigi utolsó eleme Ausztria, Svédország és Finnország csatlakozása volt az Európai Közösséghez 1995. január 1-jével. Norvégia csatlakozását népszavazás hiúsította meg. Ezzel az EFTA Svájcra, Norvégiára, Izlandra és Liechtensteinre szűkült le.

A horizontális bővülés idején az integráció sikermutatójává a tagországok egymás közötti kereskedelmi forgalmának növekedése, az intraregionális forgalmi hányad helyett a világgazdasági befolyásolás, a világgazdasági pozíciók alakulása vált. Amíg 1960-ban a hat alapító tagország egymás közötti, vám- és egyéb korlátozásoktól mentesen bonyolított forgalma a világkereskedelem 8 százalékát képviselte, addig ez az arány részben az egymás közötti kereskedelem növekedése, részben a kibővülés és a vámpreferenciákat is tartalmazó szerződésrendszer kiterjesztése eredményeként 1982-ben 30 százalékra emelkedett, s jelenleg 35 százalék körül van. Ez azt jelenti, hogy az EK és szerződésrendszere a világkereskedelem közel egyharmadát ellenőrzi közvetlenül.

Amíg a hat alapító tagország aránya a világkereskedelemben 1960-ban 23 százalékot tett ki, addig 1982-ben a kibővült EK-ra és a szerződésrendszerébe tartozó országokra a világkereskedelem 45 százaléka jutott. Jelenleg ez az arány 50 százalék körül mozog. A kibővült EK tehát a világkereskedelem közel felét ellenőrzi közvetett módon. Az EK a világkereskedelem legnagyobb egysége, szerződésrendszerének alakulása lényegesen befolyásolja a kívülállók fejlődését. Nagyságrendi okok miatt a kívülálló országok nem kerülhetik meg e kereskedelmi csoportosulást, közvetlen és közvetett világgazdasági hatásai alól nem függetleníthetik magukat.

Az egységes belső piac
A római szerződés célul tűzte ki a tagországok piacainak egységesítését, az ebbe az irányba történt haladás azonban ellentmondásos és lassú volt. A vámok eltörlése ugyanis nem jelentette egyszersmind a kereskedelem előtti láthatatlan akadályok felszámolását, ezért az EK 1985-ben ún. Fehér könyvben dolgozta ki az egységes belső piac létrehozását célzó programot, melynek az 1987 júliusában életbe lépett Egységes európai okmány adott jogi formát.

Az egységes európai belső piac megteremtése sok területen jelentett minőségi típusú előrelépést a szabadkereskedelem irányába. Az egységes belső piac kialakításának főbb elemei a következők:

• a tagországok közötti belső határokon a határellenőrzés megszüntetése, a határformalitások eltörlése és az árukísérő okmányok egységesítése révén az áruk és a termelési tényezők áramlása előtti fizikai akadályok felszámolása;
• a műszaki, technikai, biztonsági, egészségügyi, környezetvédelmi szabályok, előírások, műszaki szabványok, normák egységesítése, harmonizálása, kölcsönös elismertetése révén a műszaki-technológiai korlátok leépítése, az e téren fennállt protekcionizmus megszüntetése;
• a szolgáltatások nemzetközi kereskedelmét vagy szabad áramlását akadályozó előírások, szabályok liberalizálása vagy összehangolása;
• a szabad munkaerő-áramlás technikai és szociális feltételeinek biztosítása (szakképzettségek, bizonyítványok kölcsönös elismertetése, szociálpolitikai jogosultságok stb.);
• a letelepedés szabadságának és bizonyos uniós állampolgári jogoknak (útlevél, szavazás, választhatóság stb.) a megteremtése;
• a vállalkozás szabadságának biztosítása a partnerországokban;
• a tőkeáramlások teljes körű liberalizálása;
• a nemzeti piaci monopolstruktúrák további gyengítése, főként az állami-közületi beszerzések liberalizálása és közösségi szabályozása révén;
• az adórendszerek harmonizálása révén a gazdasági együttműködés előtti fiskális korlátok leépítése.

Az egységes belső piac megvalósításának határideje eredetileg 1992. január 1. volt, de csak egy év késéssel, 1993. január 1-jével léptették hivatalosan életbe. Még ekkor sem teljesült azonban a belső piac megteremtésének programja. A vázolt intézkedések eredményeként a tagállamok piacainak úgy kellene működniük, mintha egy állam piacát képeznék. Az Egységes európai okmány megvalósulása esetén az EK teljes mértékben integrált piac lesz, annyi fogyasztóval, amennyi az USA és Japán lakossága együtt.

Az EK egységes belső piacát kiterjesztették az EK-hoz nem csatlakozott EFTA-országokra is. Az EK és a maradék EFTA 1992 májusában írt alá egyezményt az Európai Gazdasági Térség létrehozásáról, amely az EK egységes belső piacának az EFTA-ra való kiterjesztéséről intézkedik. (Svájc nem írta alá ezt a szerződést.) Az Európai Gazdasági Térség a közös piaci tagság egy speciális formájának tekinthető, amennyiben az EFTA-országok részesednek az EK egységes belső piacának előnyeiből anélkül, hogy a tagsággal járó kötelezettségeket is vállalniuk kellene.

Az EK belső piacának egységesítésére irányuló törekvések azt követően erősödtek fel, hogy a nyolcvanas években Nyugat-Európa, azon belül az EK világgazdasági pozíciói (részesedése a világexportból) romlottak, a régió a lemaradás jeleit mutatta az USA-val, Japánnal és a gyorsan iparosodó fejlődő országokkal szemben. Különösen erőteljes volt a pozíciók romlása a műszaki fejlesztés élvonalbeli ágazataiban, területein (félvezetőgyártás, távközlési berendezések gyártása, számítástechnikai ipar stb.). A jelenséget „euroszklerózisnak” is nevezték.

A pozícióromlás annak ellenére következett be, hogy a tudományos kutatásra, műszaki fejlesztésre vonatkozó mutatószámok tekintetében az EK nem volt hátrányosabb helyzetben, mint vetélytársai. A negatív folyamatok mögött meghúzódó legfőbb ok a legkorszerűbb ágazatok számára nem kielégítő piacnagyság volt: az EK-tagországok piacai az integrálódás terén elért eredmények ellenére sem voltak olyan mértékben egységesek és homogének, mint az amerikai vagy a japán piac. E külső kihívás volt az Egységes európai okmány elfogadásának az alapja. A belső piac egységesítésétől számottevő növekedést és jóléti hatásokat vártak.

Az Egységes európai okmány az EK korábbi gazdaságpolitikai prioritásait is módosította. Eltávolodást jelentett a világgazdasági szerkezetátalakulási folyamatokban lemaradó, az ötvenes évek viszonyait tükröző vas- és acélipar, valamint a mezőgazdaság gazdaságpolitikai támogatása felől a műszaki-strukturális átalakulás élvonalbeli területeinek ösztönzése felé.

A közép- és a kelet-európai országokhoz fűződő kapcsolatok
Az EK, valamint a közép- és kelet-európai országok közötti kapcsolatok fejlesztését sokáig gátolta az a körülmény, hogy a KGST hosszú időn keresztül ellenséges képződménynek tartotta a Közös Piacot. Az EGK és a KGST közötti tárgyalások első, 1973–82 közötti szakasza sikertelennek bizonyult. A Gorbacsov szovjet pártfőtitkár által kezdeményezett új politikai irányvonallal összefüggésben írták alá 1988 júniusában a KGST és az EGK közös nyilatkozatát, amelyben a felek rögzítették, hogy fejleszteni fogják az együttműködést.

Az EK egységes belső piacának kialakításával egy időben indultak meg és teljesedtek ki a közép- és kelet-európai országokban a rendszerátalakulási folyamatok, amelyekre az EK is gyorsan reagált. A piacgazdaságba való átmenet előmozdításának fő vonulatát a PHARE-program (Poland–Hungary: Assistance in Restructuring the Economies – Lengyelország–Magyarország: segélyprogram a gazdaságok szerkezeti átalakítására) 1989. évi indítása, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (European Bank for Reconstruction and Development – EBRD) 1990-ben történt megalapítása, valamint társulási megállapodások kötése fémjelezte.

A PHARE-program eredeti célja a piacgazdaságba való átmenet támogatása volt. A PHARE-programot később egy-két ország kivételével egész Közép- és Kelet-Európára kiterjesztették (a Szovjetunió utódállamaiból alakult Független Államok Közössége nélkül). A prioritásokat is módosították: jelenleg az EU-hoz történő csatlakozás előkészítését tekintik fő feladatnak. A FÁK-országok számára indították a TACIS programot (Technical Assistance for the Commonwealth of Independent States – Technikai segélynyújtás a FÁK-nak).

Társulási szerződést az EK először az ún. visegrádi országokkal (Lengyelország, Magyarország, Cseh-Szlovákia) kötött 1991 decemberében. E szerződésekben a többi között az ipari szabadkereskedelem megteremtését irányozták elő tíz éven belül. Később e kör Szlovéniával, Romániával és Bulgáriával, majd a balti országokkal bővült. A FÁK-országokkal pedig kereskedelmi és gazdasági együttműködési megállapodások kötésére került sor. Az Európa Tanács 1995. júniusi cannes-i csúcstalálkozóján jóváhagyták a közép- és kelet-európai országok EU-csatlakozásra való felkészítését segítő Fehér könyvet.

A maastrichti szerződés
A nyugat-európai integrációs folyamat újabb állomását jelentette 1991 decemberében a tizenkét EK-tagország állam- és kormányfői által a hollandiai Maastrichtban tartott csúcstalálkozón elfogadott megállapodás. Maastrichtban elhatározták az Európai Közösségeken alapuló és új együttműködési formákat tartalmazó Európai Unió létrehozását. Az Európai Unióról szóló szerződést végül 1992. február 7-én írták alá és 1993. november 1-jén léptették életbe. Ettől az időponttól kezdve az EK hivatalos neve Európai Unió (EU).

A hosszú alkudozások után megszületett dokumentum az integráció, a közös pénzügyi és védelmi politika hívei, valamint az integrációs folyamatot lassítani kívánó tagállamok közötti bonyolult kompromisszumok eredménye. Életbeléptetéséhez a tagállamok ratifikációjára volt szükség. Dánia lakossága azonban 1992 júniusában elutasította a szerződést, az 1992 szeptemberében tartott franciaországi népszavazáson pedig minimális többséget kapott a szerződés.

A ratifikációs eljárás befejeződése után, 1993. január 1-jén az EGK-t létrehozó szerződést felváltotta az Európai Unióról szóló szerződés. A maastrichti megállapodás a nyugat-európai integrációt három pillérre helyezte. Az első pillért az Európai Szén- és Acélközösséget, az Európai Gazdasági Közösséget és az Euratomot megalapító – módosított – szerződések képezik. A második pillér a közös biztonsági és külpolitika. Az ilyen irányú törekvések 1969-ben kezdődtek az európai politikai együttműködés fejlődésével. A harmadik pillér a bel- és igazságügyi együttműködés, amelynek keretében rendőrségi, bűnügyi és migrációs kérdésekben irányoznak elő egyeztetett fellépést a tagországok között.

A gazdasági és monetáris unió programja
A monetáris unió programja az EK megalakulásától napirenden van. Az a feltételezés húzódik meg mögötte, miszerint a tagországok gazdasága hatékonyabban funkcionál rögzített árfolyamok mellett. A Bretton Woods-i rendszer a valutaárfolyamok rögzítésével 1972-ig kívülről biztosította ezt. Az 1970-ben kidolgozott ún. Werner-jelentés javasolta olyan rendszer szakaszos létrehozását, amely hasonlít a jelenlegi egységes belső piachoz. Ennek értelmében sok gazdaságpolitikai döntést közösségi szintre helyeztek, s fix árfolyamokat vezettek be. 1972-ben hozták létre a valutakígyót, ami azt jelentette, hogy a tagállamok valutái meghatározott intervenciós sávokon belül lebegnek. Ez nem élte túl az 1973. évi kőolajválságot.

A pénzügyi együttműködés az 1978. évi csúcstalálkozón kapott újabb lökést, amikor létrehozták az Európai Monetáris Rendszert (EMS), amely rögzített árfolyamrendszeren alapult. A tagországok valutáinak árfolyama az új közös pénz, az ECU (European Currency Unit) körül ±2,25 százalékkal mozdulhatott el. Ennél nagyobb mértékű árfolyam-ingadozás esetén került sor beavatkozásra. Az EMS-hez 1979-ben Nagy-Britannia kivételével mindegyik tagország csatlakozott.

Az EK 1985. évi Fehér könyve a belső piac egységesítéséről újabb impulzust adott a monetáris unió intézményesítésének. Az 1989-ben készült Delors-jelentés (Jacques Delors a közös piaci bizottság elnöke volt) szerint három szakaszban képzelhető el a Gazdasági és Monetáris Unió létrehozása. A jelentés fő pontjai tükröződnek az Európai Unióról szóló szerződésben. A Gazdasági és Monetáris Unió célja olyan integrált gazdaság kiépítése, amely úgy működik, mintha egyetlen nagy nemzetgazdaság volna. Ez az integráció az említetteken kívül nagy számú egyéb területet (szociálpolitika, szakképzés, egészségügy, iparpolitika, kutatás és fejlesztés stb.) ölel fel.

A maastrichti szerződés logikusan következett az 1992-es egységes európai piac programjából. A tőkepiacok teljes körű liberalizálása a nemzeti monetáris politikák hatékonyságát fenyegette. Az „előremenekülés” egyetlen módjának az egységes valuta megteremtését tartották.

A maastrichti szerződés szerint három lépésben kell létrehozni a monetáris uniót. Az első fázis már jóval a szerződés aláírása előtt, 1990 júniusában elkezdődött a tizenkét közös piaci tagország közötti tőkeforgalom és árfolyam ellenőrzésének eltörlésével. A terv szerint mindegyik tagországnak be kellett volna lépnie az árfolyam-stabilizációs mechanizmusba. A gazdasági teljesítményekben bizonyos konvergenciát vártak. Lépéseket tettek a központi bankok függetlenségének erősítése érdekében.

A második fázisban – az eredeti tervek szerint 1994–97 között – a tagállamok legfontosabb gazdasági, azon belül is pénzügyi és költségvetési mutatóit (inflációs ráták, a költségvetési deficit és az államadósság GDP-hez viszonyított aránya, hosszú lejáratú kamatlábak, valutaárfolyamok) kell részben egymáshoz, részben bizonyos abszolút követelményekhez közelíteni. Ezek az abszolút követelmények az ún. maastrichti konvergenciakritériumok.

E szakasz célkitűzéseinek előmozdítása érdekében létrehozták az Európai Monetáris Intézetet, amely erősíti a kooperációt a tagországok központi bankjai között, ellenőrzi az EMS működését, az árstabilitás érdekében elősegíti a tagállamok közötti pénzügy-politikai koordinációt, támogatja az ECU használatát.

A harmadik szakaszban az uniónak közös pénzügyi politikája lesz, amelynek jegyében egyetlen pénzügyi eszköz lesz forgalomban, és létrehoznak egy Európai Központi Bankot, amelynek előfutára az Európai Monetáris Intézet.

A maastrichti szerződés aláírása óta eltelt időszak fejleményei és tapasztalatai alapján módosították a monetáris unió létrehozásának ütemtervét. A szakértők megítélése eltér a tekintetben, hogy az európai monetáris unió programját milyen hatékonysággal, milyen kockázatok mellett lehet megvalósítani. E kérdésekre a jövőben kaphatunk választ.

*
Az Európai Közösség, illetve az Európai Unió a legrégebben alakult, legéletképesebbnek bizonyult integrációs csoportosulás a világon. Az EU és jogelődje pragmatikus válaszokat adott az őt ért belső és külső kihívásokra. Gyakran feláldozta korábbi prioritásait vagy azok egy részét az alkalmazkodás oltárán. Minden belső problémája, bürokratizmusa stb. ellenére így válhatott vonzóvá, modellértékűvé kívülálló országok számára.