Izland történetének legnagyobb katasztrófája egyben a Föld északi féltekéjére kiható légköri, gazdasági válságsorozatot is eredményezett. A dél-izlandi vulkán 1783. június 8-án tört ki először, amikor kb. 130 krátere szinte egyszerre robbant fel. A tűzhányó októberig folyamatosan aktív maradt, az utolsó kitörésre 1784 tavaszán került sor. A kitörések ereje egyedülálló volt. Tíz köbkilométer láva ömlött ki, a Föld légkörébe pedig hatalmas mennyiségű mérgező hidrogénfluort és kéndioxidot tartalmazó gáz került a 15 kilométer magas vulkáni füstoszlopból, nyolcvanszor annyi, mint a Saint Helens kitörésekor 1980-ban.

Izland lakosságának negyede pusztult el a szerencsétlenségben. Sokan a mérgező gázoktól, mások a kitörést követő éhínségben, ugyanis a sziget állatállományának 50-80%-a is áldozatául esett a katasztrófának.

Európát és Észak-Amerikát július elejére teljesen beborította a mérgező, ködszerű gázfelhő, amely a Napot is elhomályosította. Több helyütt a világvége eljövetelét látták az eseményben. Csak a Brit-szigeteken több mint húszezren estek a légzési nehézségek áldozatául. Több szemtanú, köztük Benjamin Franklin is beszámolt a pernyeszerű, ködös felhőről.

A 1783-84 tele a megváltozott légköri viszonyok miatt rendkívül hideg és csapadékos volt, ami a tél vége felé soha nem látott jeges áradásokat okozott Párizstól Prágáig. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy 1784-ben lecsökkent a haszonállat-populáció és a rossz időjárás nagyon alacsony gabonatermést eredményezett. Főleg Európában áruhiány és éhínség alakult ki.

Becslések szerint a vulkánkitörés áldozatainak számát 150-200 ezer közé teszik, egyes történészek szerint pedig közvetve egyik okozója volt a francia forradalomnak. Kétségtelen, hogy az egyik első olyan globális klímakatasztrófa volt, amiről hiteles források maradtak fent a világ szinte pontjáról.