2017. november 20.

Az ókortörténet alapkérdései

Szerző: Rácz Árpád - Beszélgetés Kertész Istvánnal

- Most, amikor a történelem újraértékelése, a tankönyvek átírása van napirenden, felvetődik a kérdés, hogyan értékeljük az ókort, beszélhetünk-e egyáltalán rabszolgatartó társadalmakról?

- Nagyon sokan vitatják, hogy helyes-e rabszolgatartó társadalomról beszélni. Én Djakonov véleményét fogadnám el, aki a rabszolgatartó társadalom kora elnevezést használja, ugyanis a rabszolgaság mint a termelésben részt vevő tipikus társadalmi erő a korban végig jelen van kisebb vagy nagyobb mértékben. És ahol nincs jelen hosszabb-rövidebb ideig, ott a dolgozó tömegek egy részének munkáját úgy sajátítják ki, mintha az a dolgozó réteg rabszolga lenne. Tehát ahol nincs rabszolga, ott kimutatható a rabszolga típusú, függő dolgozó rétegek állandó jelenléte. Gondoljunk csak a spártai heilotákra, nem kell mindjárt keleti példákat mondani.

- Mi különbözteti meg az ókori keleti és a klasszikus rabszolgatartást?

- A klasszikus rabszolgatartás tipikus formája Athénban és Rómában alakult ki, ahol nem átmeneti rétegek, hanem a személyes szabadság semmilyen elmével sem rendelkező valódi rabszolgák vesznek részt a termelésben. Itt a rabszolga típusú, függő rétegek általában elérik a szabadok jogállását. De nem szabad elfelejteni, hogy a rabszolga nem kizárólagos munkaerő. Azt mondják, a szabadok lenézték a munkát, és csak a rabszolgák dolgoztak. Tudomásul kell venni, hogy az ókorban a szabad ember kisárutermelő tevékenysége mindig rendkívül fontos volt, és a klasszikus ókor nagyobb időszakaiban jelentősége egyenesen felülmúlta a rabszolgamunkáét.

- És keleten?

- Ahol a termelésben meghatározó módon vesznek részt félszabad, függő társadalmi rétegek, ott nem alakul ki az ún. klasszikus rabszolgatartás. Ott nincs szükség arra, hogy a termelésbe nagyszámú rabszolgát vonjanak be. Mert rabszolgák ott kerülnek tömegesen a termelésbe, ahol a társadalom függő rétegei egy polgárjogi harc eredményeképpen olyan helyzetet vívnak ki maguknak, amely a továbbiakban lehetetlenné teszi munkaerejük korlátlan kiaknázását. Az ókori keleten a rabszolga típusú, függő rétegekhez tartoztak a tulajdonképpeni rabszolgák - részben hadifoglyokból, részben adósokból -, a családfők patriarchális függőségben lévő családtagok, illetve ún. kliensek vagy a királyi népek, akik sok esetben a leigázott idegen etnikum tagjaiból kerültek ki.

- Spárta miért nem lett klasszikus rabszolgatartó állam?

- Itt a függő helyzetben lévő, rabszolga típusú dolgozók, vagyis a heiloták, akik a szabadok és a rabszolgák között átmeneti kategóriát képviseltek a társadalomban, nem tudták polgárjogi harcuk során érvényesíteni követeléseiket. A klasszikus rabszolgatartás ugyanis csak azokban a társadalmakban alakult ki, ahol a nem rabszolga tömegek - mint az athéni démosz vagy a római plebejusok - politikai jogokat vívtak ki maguknak, s azután helyettük más, korlátlanul kizsákmányolható tömeggel, a rabszolgákkal elégítették ki a társadalom munkaerő-szükségletét. A teljes jogú spártaiak azonban ragaszkodtak a heilotákkal és a perioikoszokkal szemben élvezett élőjogaikhoz, és nem engedték meg, hogy ezek az alávetett társadalmi csoportok javítsanak helyzetükön. Így a spártai társadalom megmaradt a maga konzervatív felépítésénél, és nem engedett utat a rabszolgák termelésbe való bevonásának.

- Miért alakulnak ki olyan nagy szélsőségek Spárta megítélésében?

- A Spártával kapcsolatos megítélések zömmel igazságtalanok. Spárta ugyan arisztokratikus állam volt, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Lükurgosznak tulajdonított, valójában a 8. században megkezdődő és másfél száz éven át tartó reformfolyamatok eredményeképpen Spárta volt az első olyan görög állam, amelyben a köznép erkölcsi normái érvényesültek társadalmi méretekben. Az egész spártai életmód, amelynek jellegzetességeiről annyit hallunk, ennek során alakult ki. Elmondhatjuk, hogy az arisztokratikus Spártában sokkal előbb jelentek meg társadalmi mértékben demokratikus jegyek, mint Athénban.

- Sokan inkább őskommunisztikus eszméket emlegetnek.

- Arról van szó, hogy Spárta átmeneti típust képvisel az ókori államok között. Egyrészt átmenet az ókori keleti és a klasszikus állam között, másrészt egymás mellett éltek a modern államiság és az ősközösségi társadalom bizonyos elemei is. Hiszen Spárta, amely elsősorban hódításokkal biztosította a társadalom bővített újratermelését egészen a 6. század végéig, csak akkor tudott az adott politikai és földrajzi környezetben hatékony fegyveres erőt létrehozni és fenntartani, ha a szabadok között minden társadalmi és vagyoni különbséget kiküszöbölt. Tulajdonképpen ezt ismerte fel a hagyomány szerint Lükurgosz akkor, amikor megszüntette a pénz használatát, és mindenki számára - birtoklásként, de nem tulajdonként - egyenlő nagyságú földparcellákat adott. Egy mesterségesen kialakított ősközösségi társadalmi rendet hoztak létre, de csak a teljes jogú spártaiak körén belül. Ezzel akarták homogenitásukat és az alávetettekkel szembeni egységes akaratukat megőrizni. Nem szabad elfelejteni, hogy egy teljes jogú spártaira három perioikosz (körüllakó) és kb. 7-8 heilota jutott. Tehát egy kisebbségnek kellett egy elég nagy többséget kordában tartania, annak munkaszervezetét felügyelnie és termelését biztosítania, ezt pedig csak kisebb történeti távlatban tudták fenntartani.

- Az ázsiai termelési mód marxi kategóriája megfelelő magyarázatot ad-e az ókori keleti társadalmak fejlődésével kapcsolatos problémákra?

- Egyáltalán nem ad magyarázatot. Ez egy erőltetett konstrukció, mely nem tükrözi vissza az ókori keleti társadalmak valós helyzetét. Abból a fikcióból indul ki, hogy a föld teljes egészében állami (királyi) tulajdonban volt, és senki másnak nem lehetett földmagántulajdona. Ha így lett volna, ez általános szolgaságot, a különböző társadalmi csoportok közötti mozgástér teljes leszűkülését, a társadalmi kitörés lehetőségének hiányát jelentette volna. Viszont a részletkutatások ezzel teljesen ellentétes eredményt hoztak, bármelyik "ázsiai termelési móddal" jellemzett társadalom konkrét történelmét vizsgáltuk meg eddig.

Az uralkodó, az állam vagy a templom földtulajdona mellett már viszonylag korán megjelenik a tulajdonnak több más formája. Így az uralkodótól az arisztokrácia tagjai számára - szolgálataik fejében - juttatott föld sok esetben földmagántulajdonná alakulhatott át, de a falusi földközösségi rétegekből kiemelkedők is szerezhettek földmagántulajdont maguknak. Tehát a tulajdonviszonyok sokkal sokszínűbbek voltak, mint azt feltételezték. Helyesebb tehát ókori keleti típusú államokról, társadalmakról beszélni, ahol az uralkodó és az arisztokrácia mellett szabad termelő polgárok és rabszolga típusú, függő helyzetben lévő elemek tömegei voltak jelen. Tehát eléggé erős társadalmi hierarchia alakult ki, egy jól rétegzett társadalom. És a rabszolga típusú alávetett tömegek jelenléte vezet ezeknek a társadalmaknak az antik típusúakhoz képest eltérő fejlődéséhez.

- Szoktak rabszolgák osztályharcáról is beszélni?

- A rabszolgát aztán végképp nem lehet társadalmi osztálynak tekinteni, így természetesen osztályharcot sem vívhattak. Így például az ókorban a peidagogosz rabszolgának nagyon jó dolga volt, és életkörülményeit nem lehetett összehasonlítani egy bányában vagy földeken dolgozó rabszolgáéval. Újabban a kutatók vitatkoznak már azon is, hogy egyértelműen rabszolgafelkelésnek tekinthetjük-e a Spartacus-féle lázadást, hiszen a megmozdulásokban több szabad, szegény római vett részt, mint például városi rabszolga. Az osztályharc helyett én társadalmi harcot mondanék, amely a rabszolgaságon mint mozdulatlan talapzaton, a szabadok között ment végbe. A társadalmi küzdelmek tehát nem a szabad-rabszolga ellentétben nyilvánultak meg, hanem a szabadok közötti problémák megoldására jelentkeztek.

- Mint például a Gracchus-mozgalom esetében?

- Természetesen. Ott egyszerűen arról volt szó, hogy az arisztokrácia bizonyos elemei belátták, hogy helyre kell állítani a korábban megbomlott társadalmi konszenzust, elsősorban saját érdekükben. Ezt pedig reformokkal igyekeztek elérni. A reformok megvalósításához társadalmi bázist kerestek: így nemcsak a - közel 400 itáliai települést elpusztító hannibáli háborúk idején - földjüket vesztett plebejusokra akartak támaszkodni a konzervatív szenátusi arisztokráciával szemben, hanem a lovagrendre és az itáliai szövetségesekre is. Nem véletlenül mondja Toynbee azt, hogy a Gracchausok mozgalma Hannibál késői bosszúja volt. Hisz a kései köztársaság kori válság kirobbanásához vezető bajok a parasztságnak a hannibáli háború során történt pusztulásával kezdődnek, és ez nyilván kihatott a római politikára is. Itt tehát nem egy osztálynak a harcáról, hanem egy széles társadalmi összefogásról van szó, amelyben a legkülönbözőbb csoportok vesznek részt. A megbomlott konszenzus helyett egy kikényszerített társadalmi közmegegyezést akartak megvalósítani, ami persze nem sikerült.

- A jelenleg érvényes tankönyv a démosz és az arisztokrácia között is osztályharcról beszél.

- Athénban sem történt más, mint hogy a köznép megalkuvás nélküli, hosszú küzdelme, társadalmi harca következtében eljutott a politikai hatalomhoz, és megszüntetve saját kiszolgáltatottságát, lehetővé tette, hogy a társadalom rabszolgatartóvá alakuljon át. Tehát a nem rabszolga tömegek - jelen esetben a démosz - politikai jogokat vívtak ki maguknak, s azután helyettük más, korlátlanul kizsákmányolható tömeggel, a rabszolgákkal elégítették ki a társadalom munkaerő-szükségletét. Ez egy hosszú folyamat volt, amelyben a szolóni reformok, majd Peiszisztrátosz tevékenysége és végül Kleiszthenész reformjai játszották a döntő szerepet. Itt nagyon jó példáját látjuk annak, hogy az állammá alakulás jellege hogyan befolyásolja a társadalom későbbi fejlődését.

- Kleiszthenész reformjai milyen szerepet játszottak az állam kialakulásában?

- Van egy olyan vélemény - és én ezt osztom -, miszerint akkor beszélhetünk államról, ha egy társadalom szerveződésében két mozzanat mindenképpen létezik. Az egyik az, hogy létrejön egy köznéptől elidegenedett fegyveres hatalom, amely a társadalom munkaszervezetének működtetéséhez, a politikai intézmények működéséhez, a társadalom megvédéséhez, külső és belső biztonságának szavatolásához szükséges. Másrészt szükség van az állam létrejöttéhez arra is, hogy a társadalom teljes jogú polgárai territoriális, azaz területi alapon szerveződjenek. Ez mind Kleiszthenész reformjaival tetőződik, tehát Kleiszthenész reformjaitól beszélhetünk lényegében athéni államról.

- Mi az oka annak, hogy mindmáig úgy tekinthetünk az athéni demokráciára, mint az állami lét fénykorára?

- Athénban a népgyűlés volt a népfelséget megszemélyesítő intézmény. Ott hozták a törvényeket, ott alakították ki az alkotmányt. Kleiszthenész phüle-reformjával - a területi elv érvényesítésével - lehetővé tette, hogy a többségben lévő démosz a hatalmi szervezetben is túlsúlyba kerülhessen. Ezáltal alkotmányos biztosítékát adta a demokrácia működésének, tehát a köznép érdekében álló intézkedések meghozatalának. Így Athénban megvalósult - jogállamiságból példát mutatva az egész világnak - a törvény előtti egyenlőség (iszonómia), a bírói, a végrehajtói és a törvényhozói hatalom teljes szétválasztása. Athénban arra is törekedtek, hogy a polgároknak a politikai életben való részvételéhez szükséges feltételeket biztosítsák. Szolón elrendelte, hogy a közre káros politikai közönyösséget mindenki mellőzte, tehát mindenkinek részt kellett vennie a politikai vitákban. Ehhez az anyagi feltételeket a demokrácia idővel biztosította is, hiszen Periklész korától anyagi juttatásokat kaptak az esküdtszéki munkában részt vevők, ezáltal a legszegényebbek is gyakorolhatták politikai jogaikat, majd a népgyűlésen résztvevők is napidíjat kaptak.

Mindemellett nagyon hatékony szociálpolitikát alakítottak ki. Tudomásul vették azt, hogy a termelőeszközökhöz való eltérő viszony alapján a társadalmi termék elosztásából is egyenlőtlenül részesülnek a polgárok. Ennek ellensúlyozására olyan szociális hálót fejlesztettek ki, amelynek fedezetét a leggazdagabbakra kirótt kötelezettségek, az ún. leiturgiák jelentették. Így a tehetősek viselték a nagyobb kiadással járó állami tisztségeket és hadihajókat szereltek fel, ünnepi játékokat rendeztek, vallási ünnepeken ők vállalták a szegények élelmezésével járó költségeket. Ez pedig nem kis kiadást jelentett, hiszen számítások szerint Athénban évente kb. 120 vallási ünnepet tartottak. Ez már megalapozhatta az állampolgár biztonságát.

- A démosz győzelme után hogyan alakult Athénban az arisztokrácia helyzete?

- Az alkotmányos jogok megillettek mindenkit, így az arisztokrácia tagjait is. Nem is lehet eldönteni, hogy az igazán jelentős, befolyásos athéni politikusokat arisztokratáknak vagy népvezéreknek tekintsük. Kimón vagy Periklész is tehetős, jómódú, előkelő családból származó férfiak voltak, akik nagyon komoly szerepet játszottak az athéni demokrácia fejlődésében. Tehát az arisztokrácia nem egy képviselője - közéjük tartozott Kleiszthenész is - támogatta a demokratikus fejlődést. Nem lehet azt mondani, hogy itt kiengesztelhetetlen küzdelem folyt volna az arisztokráciával szemben. Csak azokkal szemben léptek fel keményebben, akiket egyeduralomra törekvéssel gyanúsítottak. Tehát azzal, hogy meg akarják semmisíteni a demokrácia államrendjét, vagy ha a perzsákkal való paktálás gyanújába estek. Erre szolgált az osztrakiszmosz, a cserépszavarzás bevezetése. A száműzetés tíz évre szült, de sokszor még addig sem tartott. Így a 483-482-ben száműzött Ariszteidészt is visszahívták a szalamiszi csata előtt az összes többi száműzöttel együtt. A száműzött nem veszítette el vagyonát, családját nem üldözték, nem jártak el velük szemben, nem került sor a politikai ellenfelek fizikai megsemmisítésére, hogy azután rehabilitálják őket. Tehát az arisztokráciát nem fosztották meg jogaitól, hanem a korábban kizárólag arisztokratákat megillető jogokat terjesztették ki az egész közösségre.

- Róma esetében is ilyen jogkiterjesztő folyamat zajlott le?

- Ez Rómában is így van. Anélkül, hogy a részletekbe belemennénk, egy érdekes törvényre hívnám fel a figyelmet, ami a társadalmi közmegegyezés jegyében születik. Az agrárius tevékenységet folytató patrícius nobilitas annak fejében, hogy politikai vezető szerepét a társadalom többi rétege elfogadja, lemondott a gazdasági élet más területein, így a kereskedelemben és a kézműiparban való részvételről. Törvényt hoztak tehát, hogy a szenátusi családok tagjai nem birtokolhatnak 300 amforánál, azaz kb. 70 hektoliternél nagyobb méretű hajót. Vagyis született egy társadalmi konszenzus, amely különválasztotta az állampolgárok lehetőségeit a politikai és a gazdasági életben. Akik politikai szereplésre kaptak nagyobb lehetőséget, a többieket úgy kárpótolták, hogy gazdasági tevékenységük előtt nyíljék szélesebb perspektíva. Ezzel a kompromisszummal ért véget az arisztokrácia és a plebejus középrétegek közötti politikai harc a jogkiterjesztésért. Ez a konszenzus bomlik fel a hannibáli háborúk következtében, és akkor robban ki a polgárháborús válság.

- Mi a hellénizmus történeti jelentősége?

- Nagy viták vannak a hellénizmus értékelésével kapcsolatban. Az egyik fő nézet az, hogy a görög és a keleti társadalmi, gazdasági és kulturális jegyek olvadtak össze egymással és váltak egy új civilizáció alapjaivá Nagy Sándor hódításai következtében. A másik felfogás szerint a görög politikai eszmék, politikai és társadalmi gyakorlat, gazdasági eredmények erőszakos elterjesztése ment végbe az ókori keleten. Én azt hiszem, hogy valóban megtörtént a görög és a keleti civilizációs eredmények egyfajta szintézise, de úgy, hogy ebben a görög jelleg maradt a meghatározó. Erre legjobb példa Kis-Ázsia lehetne, amelynek nagy része Pergamon államba szerveződött a Kr.e. 2. század közepére. Míg mondjuk, a Szeleukida birodalomban vagy Egyiptomban a görögök kevésbé voltak képesek a maguk képére formálni a meghódított területek társadalmát és gazdaságát. De a görögösítés valamilyen mértékben mindenhol jelen volt. Ez készítette elő az utat ahhoz, hogy végül az egész rabszolgatartó antik világ egy nagyobb birodalomba tudjon integrálódni, és ez volt a római.

- Minek tulajdonítható a hellénizmus sikere?

- A görög szellemi behatolás az ókori keletre jóval korábban kezdődik, mint a katonai. A kis-ázsiai tengerparton már a Kr.e. 1. évezred elejétől vannak görög városok. És ezek jelentősen hozzájárultak a görög civilizáció kisugárzásához. Ennek politikai, szellemi, gazdasági hatása már Dareiosz, majd Xerxész uralma idején a perzsa birodalomra is eléggé erős volt. Ígya görögök és a makedónok, akik nagy hullámokban vándoroltak ki az anyaországból, olyan területre érkeztek, amely rendelkezett bizonyos fogadókészséggel a hellén civilizációs vívmányok felé. A makedón birodalom, majd a Nagy Sándor halála után létrejött nagy territoriális monarchiák új, tág életlehetőségeket biztosítottak. A központi hatalom által koncentrált erőszakszervezetek nyugodt, békés körülményeket biztosítottak annak a polgári fejlődésnek, amelynek a politikai anarchiába fulladt Görögországban már kisebb távlatai voltak. A görög polisztársadalom, amely a 4. századra válságba jutott, az ókori Közel- és Közép-Keleten új életteret nyert magának, és sokkal magasabb szinten tudta megvalósítani elképzeléseit, mert itt kihasználatlan ember- és nyersanyagforrásokra bukkant, amelyeket alkalmazni tudott. A rómaiak később nem tettek mást, mint hogy a saját hellénizált római civilizációjukhoz meglehetősen közel álló helyi civilizációkat igyekeztek a maguk birodalmába építeni.

- Milyennek ítélhető a római hódító politika a modern korok imperialista politikájával összevetve?

- A modern imperialista politika elsősorban piaccentrikus, az ókori viszont elsősorban felhalmozó jellegű. Alapvető célja tehát az idegen területen szerzett javak összeszedése és felhasználása a gazdaságilag jól kihasználható távlati lehetőségek teremtése helyett. A rómaiak elsősorban a meghódított területek egyszeri kifosztására törekedtek. Csupán annyi anyagi lehetőséget hagytak meg, hogy a termelés folytatódhassék, ami az adórendszeren keresztül bizonyos állami bevételt jelenthetett a birodalom államkasszája számára. Míg az egyes római hadvezérek fantasztikus összegű hadizsákmányt szereztek be, addig a provinciákra kirótt adók feltűnően mérsékeltek voltak. Ebből le lehet vonni egy olyan következtetést, hogy felhalmozni és otthon a mezőgazdaságba vagy más területen befektetni, ez volt az ún. római imperialisták gondolatmenete és gyakorlata.

- Miért következett be később a birodalom látványos hanyatlása, miért bukott meg a nyugati és miért nem bukott meg a keleti fele?

- Teljesen más gazdasági és társadalmi fejlődés érvényesült a birodalom nyugati és keleti felében. Ez a folyamat kb. a Kr.u. 2. században kezdődött, amikor Itália fokozatosan elvesztette vezető szerepét, és előbb a gazdasági, majd a politikai túlsúly helyeződött át a birodalom peremterületeire. Nagyjából itt kezdhetjük a birodalom felbomlásához vezető okokat keresni. Keleten a kis-ázsiai tartományok, nyugaton Gallia az, amelyek gazdaságilag erőteljesen felfutnak a romanizálódás után. Politikailag pedig olyan, egyébként gazdaságilag jelentéktelen tartományok emelkednek fel, mint a Duna mentiek, amelyek - a népvándorlás hullámai által - a birodalom határaihoz sodort népek elleni védekezés miatt kaptak nagyobb katonai figyelmet. Ekkor már egyre nehezebb a birodalmat egy jelentéktelenedő központból kormányozni. Diocletianus ezért tér át a tetrachiára, azaz a négyes uralomra. Majd a kereszténység látszott megfelelő eszköznek - a régi integráló erők fellazulása után - a birodalmi egység szavatolására.

Ám a birodalom keleti és nyugati felének társadalmi szerkezetében már jelentős különbséget eredményező polarizálódás kezdődött. Keleten megindult a Balkánon állami kezdeményezésre megtelepülő szabad szláv parasztok és a hagyományos helyi társadalmi csoportok összeolvadása. S a feudalizmusra való békés átmenet barbarizálódás nélkül következett be. Ugyanez nem mondható el a nyugat-római birodalomról, ahol a betelepült barbár népeknek egy ideig szövetséges jogot adtak, majd később a római polgárokhoz hasonló jogállásba kerültek vagy római polgárokká váltak. Ezek a saját - szintén változó - társadalmi képletüket kényszerítették rá a rómaiakra. Itt a barbár behatolás a fő politikai tényező a feudális viszonyok csíráinak megjelenésében. Ám az új társadalmi viszonyok kialakításához és megerősítéséhez szükséges politikai intézményrendszert már nem a rómaiak, hanem a betelepült idegenek hozták létre.

- Köszönöm az interjút.