Szerző: Klaniczay Gábor

Az ördögök megidézésére, a velük kötött szövetségre és az ennek jegyében szerveződő titkos éjjeli gyülekezetekre vonatkozó hiedelmek eredete a késő antikvitásra megy vissza. Egyik legelső csoportjuk a legendás Salamon királyhoz kötődik, aki az 1. században írt Salamon testamentuma szerint Mihály arkangyaltól kapott gyűrűje segítségével megidézett, nevük és képességeik elárulására kényszerített és saját szolgálatába állított 59 démont (és egyebek között az ő segítségükkel építette fel híres templomát Jeruzsálemben). Az ördöggel kötött szerződésről szóló első részletes történetet Nagy Szent Vazul, Caesarea püspöke (330–379) legendájában olvashatjuk, ahol egy rabszolga egy mágus segítségével próbálja az egyik szenátor lányát elcsábítani, és ezért eladja lelkét az ördögnek, de később megbánja bűnét és a szerződés levelét a szent segítségével visszaszerzi. Egy másik híres történet egy 6. századi templomszolgához, Teofilhoz kötődik, aki Jusztiniánosz császársága idején Ciliciában szintén az ördöggel kötött szerződés segítségével próbálta elérni célját: a püspöki méltóság elnyerését, de azután megbánva bűnét Szűz Máriához fordult, s az ő csodatétele segítette a lelke örök kárhozatát jelentő szerződés visszaszerzésében. E történetek nyomán formálódott ki azután a 15–16. században a lelkét az ördögnek eladó doktor Faustus legendája. Az a hiedelem pedig, hogy kellő tudománnyal meg lehet idézni az ördögöket, démonokat, és mindenféle célok elérésére használni lehet e kapcsolatokat, a rituális mágia, a „necromantia” spekulációinak igen széles körét éltette a középkorban.

E történeteknél is nagyobb jelentősége volt azonban a boszorkányszombat mitológiájának kialakulása szempontjából a „feketemise” legendájának. Az éjjeli összejöveteleket rendező, ott szörnyű orgiákban és gyilkosságokban tobzódó titkos kultusz, a Bakkhanáliák római botrányában (i. e. 186) során és a résztvevők ellen ebben az ügyben (kiszínezett és koholt vádak alapján) hozott ítéletekben bukkant fel először ez a – Titus Livius krónikájából ismert – történet, amely később az üldözött keresztények megbélyegzésére és elpusztításuk indoklására szolgált. A római császárkorban azt állították róluk – mint azt pl. a 2. századi Minucius Felix leírásából megtudjuk –, hogy éjjeli összejöveteleiken a lámpást leoltva szertartásos orgiákat rendeznek, „áldozatuk” során pedig csecsemőket gyilkolnak. Ugyanezt a vádat – még az üldözések időszakában – maguk a keresztények is hangoztatták a köreikből kiváló, „dualista” tanokat hirdető eretnek csoportosulások, a gnosztikusok, majd a manicheusok megbélyegzésére. Minthogy az utóbbiak elleni polémia központi figurája Szent Ágoston volt (354–430), e sztereotípiák utat találtak a manicheusok középkori utódai, a paulikiánusok, a bogumilok és a katharok elleni vitairatokba, és ott az eretnekmozgalmak befeketítésére törekvő egyházi írók egyféle obszcén folklórként színezték ki a szörnyűséges éjszakai orgiákról szóló állításokat.

E történetekben a 12. századtól kezdve egyre központibb szerepet kap a feketemisén – macska, kecske vagy ember képében – megjelenő ördög s a rítus részeként neki adott hűségeskü, melyet – a hűbéri esküszertartásnál szokásos szájra adott csók sátáni ellenpontjaként – az ördög fenekére adott csók pecsétel meg. A feketemise-történetekről szóló híradások különösen elszaporodtak a 13–14. századi eretneküldözések során, amikor a tortúra kényszerítő eszközeivel egyes túlbuzgó inkvizítorok (például német valdenseket üldöző Marburgi Konrád) ezt a legtöbb kezükbe került vádlottból ki tudták sajtolni. Ennek nyomán az eretnekek fajtáit „osztályozó” vitairatok egyenesen arra a – téves – meggyőződésre jutottak, hogy létezik egy olyan eretnekcsoport, a „luciferánusok”, akik kifejezetten az ördög imádatát tanítják. Ebben a kontextusban – és ugyancsak a tortúra segítségével – születtek a 14. század elején a templomosok szentséggyalázó bálványimádatával és titkos orgiáival kapcsolatos „beismerő” vallomások is.

A 14. század eleje fordulópont a feketemise sztereotípiájának történetében: a templomosok perében ezt az ördögszövetség vádjához kapcsolódó s az eretnekek befeketítésére szolgáló fantáziaszüleményt sikerrel használják egy teljességgel egyházhű lovagrend befeketítésére – ma azt mondanánk, ez volt az első „koncepciós per”.

A boszorkányszombat formálódó mitológiájában az éjszakai titkos összejövetelek során elkövetett erkölcstelenségek és az ördöggel kötött szövetség között logikusan egyre szorosabb kapcsolat alakult ki. Ennek során kristályosodott ki a konstrukció új központi összetevője: a boszorkányok hatalomszerzésének sajátos módja, az ördöggel történő szeretkezés, a (férfi formájú) incubusokkal vagy a (női formájú) succubusokkal történő közösülés. A szellemlénynek tekintett démonok és az emberek közötti testi interakció és szexuális kapcsolat lehetőségéről és formáiról a korábbiakban nem kisebb egyházdoktorok értekeztek, mint a már említett Szent Ágoston, majd Aquinói Szent Tamás (1225–1274), a skolasztika legnépszerűbb tekintélye, az Angyali Doktor. (Tegyük hozzá, ők persze semmilyen formában nem tekinthetők „felelősnek” mindazért, amit elvont teológiai eszmefuttatásaik nyomán a késő középkori demonológusok e témáról – az ő műveiket is idézgetve – írtak.)

Az ördöggel történő szeretkezés

A boszorkányszombat mitológiája
Az ördöggel történő szeretkezés mint vádpont, 1324-ben, az írországi Kilkennyben bukkant fel először egy boszorkánysággal és varázsló tevékenységgel vádolt nemesasszony, Alice Kyteler elleni perben. Tanúk állították, hogy az asszony és bűntársai nem csupán mindenféle ártó varázslatot űztek éjszakai összejöveteleiken, de a hölgynek volt egy saját démonfamiliárisa is, aki hol macska, hol fekete kutya, hol néger alakjában jelent meg neki. Lady Alice rendszeresen közösült ezzel az incubussal, aki cserébe gazdaggá tette és segített neki ártó praktikáiban.

Amikor a 15. század első felében az Alpok környékén kialakuló első boszorkányüldözési hullámban kicsikart vallomások és az ezek felhasználásával készített demonológiai traktátusok részletesebb leírást adtak az ördögi boszorkányszombat szertartásairól, az orgia motívuma központi helyre került: „az elnöklő ördög eloltja a lámpást, és elkiáltja magát: Keveredjetek, keveredjetek!. S amikor ezt meghallják, szeretkezni kezd férfi a nővel és férfi a férfival, apa a lányával, fiú az anyjával, fivér a húgával s az egyneműek egymással, tekintet nélkül a természet rendjére.” (Errores Gazariorum, 1434 k.). Az orgiamotívum a boszorkányszombat egy másik visszatérő elemével, a gyermekgyilkossággal – s a meggyilkolt gyermekek maradványainak rontó porok, italok, „boszorkányzsír” készítésére történő felhasználásával – a középkori eretnekek ellen felhozott feketemise vádakban öröklődtek tovább. A boszorkányok elleni vizsgálatoknak azonban sajátos új eleme, hogy nemcsak a boszorkánygyűléseken bekövetkező orgiákat, gyilkosságokat „vallatják be” velük, hanem az ördöggel történő szeretkezéseik módozatairól is hosszan faggatják őket a kínvallatások során.

Azt a tényt, hogy a boszorkányok 15. század elején „fellendülő” üldözése a középkori eretnekek elleni inkvizíció és a zsidók elleni pogromok tradícióját folytatja, a boszorkányszombat bizonyos alkotóelemei is tükrözik. A boszorkánygyülekezet helyszínét zsinagógának (synagoga) nevezik az első leírások, és a később elterjedő „szombat” (sabbath) elnevezés is a zsidó vallásra utal. Hasonló módon keveredik a boszorkányság az eretneknevekkel: a gazari elnevezés talán a katharok eltorzult alakja, a boszorkányságot a 15. században pedig gyakran vauderie néven emlegetik, hangsúlyozva „rokonságukat” az akkoriban – gyakran épp ugyanazon inkvizítorok és bírák által – még mindig üldözött és ugyancsak ördögi feketemisével vádolt valdens eretnekekkel.

Az üldözések demonológiai vonatkozása és obszcén folklórja mellett még egy tényezőt kell megemlíteni a boszorkányszombat mitológiájának kiformálódásában. Az egyik az itt „demonologizált”, kiforgatott, de rendszerében mégis meghatározó archaikus népi mitológiák világa (Pócs Éva kutatásaiban feltárt kapcsolódási pontok a tündérhittel és a Carlo Ginzburg által bemutatott, samanizmusra emlékeztető eksztatikus hiedelmek). Egy 1390–91-ben Milánóban lefolytatott boszorkányperben például egy bizonyos Domina Horiente vezetésével zajló éjjeli gyülekezetekről vallanak a vádlottak, melyek emlékeztetnek mind a már említett Dianával történő éjjeli lovaglás legendáira, mind a visszajáró holtakkal és a tündérekkel kapcsolatos más középkori hiedelmekre (Dame Habonde, donas de fuera). A boszorkányok repülésével kapcsolatos hit – a 15. század első felében hallunk először a seprűnyélen repkedő boszorkány azóta közhellyé lett motívumáról – nehezen magyarázható a lélekutazással kapcsolatos samanisztikus hiedelmek tekintetbe vétele nélkül.