2017. október 22.

Az összeköttetés megszakad. Brit–magyar kapcsolatok 1938–1941

Szerző: Bán D. András

A két világháború közötti Magyarország legfontosabb külpolitikai partnere előbb Olaszország, majd Németország, azaz a Harmadik Birodalom volt. A horthysta elit számos csoportja és befolyásos tagja azonban mindvégig jobban rokonszenvezett Nagy-Britannia konzervatív és konzervatív-liberális politikai köreivel, mint Mussolini vagy Hitler radikális nézeteivel. 1940–41-re azonban elérkezett az az idő, amikor nem volt többé középút, amikor egyértelműen választani kellett London és Berlin között. Jó döntést hozni ebben a helyzetben többé nem lehetett, csak rosszat vagy kevésbé rosszat, illetve tragikusat vagy még tragikusabbat.

Az első világháborút lezáró területi rendezések után Nagy-Britanniában csekély érdeklődést váltott ki a közép-európai régió keleti-délkeleti fele, aminek több oka volt. Az egyik, hogy gazdasági szempontból a térség majdnem teljesen jelentéktelen volt a pénzvilág, a City urai számára. Stratégiailag szintén nem voltak fontosak a kelet-közép-európai államok, mindazonáltal létezett bizonyos rokonszenv Magyarország iránt, főként a magasabb angol társadalmi körökben és az üzleti világban. Emögött az angol és a magyar társadalomfejlődés rokon vonásai álltak, melyeket a korabeli magyar hivatalos ideológia gyakran hangoztatott. Példaként a Magna Carta és az Aranybulla szinte egyidejű megszületését és a monarchia intézményét említették.

Barcza György szerint, aki 1938–41 között Londonban képviselte Magyarországot, a magyarok iránti szimpátiában annak is szerepe volt, hogy a magyar ”úri felfogás” és modor némileg hasonlított ahhoz, amit Angliában gentlemanlike-nak neveztek. Ez a rokonszenv azonban elsősorban a személyes kapcsolatokon alapult, s a Londonban hivatalos minőségben vagy magánemberként hosszabb ideig tartózkodó magyarok vívták ki maguknak és az országnak. Az angolokra általában jellemző volt, hogy a személyes barátságot és megbecsülést előbbre valónak tartották a politikai szempontoknál, így ez is közrejátszhatott abban, hogy Magyarország külpolitikáját az angol külügyminisztérium, a Foreign Office meghatározó tisztviselői sokáig józan megértéssel és jóindulattal szemlélték – még akkor is, amikor a magyar külpolitikai vonalvezetés félreérthetetlen bizonyítékát adta a Németországgal való szoros együttműködésnek. Elég csupán arra gondolnunk, hogy Magyarországnak a háromhatalmi paktumhoz történő csatlakozása után, 1940 novemberében mind a hivatalos brit külpolitika, mind a Magyarország sorsát valamilyen okból figyelemmel kísérő magánemberek ezt a lépést tulajdonképpen elkerülhetetlennek tartották, és különbséget tettek a magyar külpolitika, illetve a magyar társadalom, a magyar nemzet között.

1938-ban, az Anschluss után, majd a szudétaprobléma révén Nagy-Britannia egyszerre aktívabban kezdett foglalkozni a kontinens keleti felével. A londoni kormány Prágába küldte Lord Runcimant a cseh–német feszültség okainak kiderítésére, valamint a csehszlovák kormány és a szudétanémet párt vezetői közötti közvetítésre, és ettől kezdve a Foreign Office-ban egyre gyakrabban adták tudtára Barczának, hogy mennyire fontos Magyarország és a kisantant államai közötti kapcsolatok javítása. Természetesen az angol kormány ekkor már egyértelműen Németországra figyelt, Magyarország, illetve a Duna-medence országai csakis annyiban voltak fontosak Anglia számára, amennyiben a Németországhoz fűződő viszonyuk eleve kijelölte helyüket az angol külpolitikában. Ezt Barcza jól értette és tudta, hiszen a diplomácia a kisujjában volt, idegen államok külpolitikáját, más népek gondolkodásmódját kivételes érzékenységgel észlelte.

Az angol hivatalos álláspont szerint az első bécsi döntés – amely alapján a Felvidék egy részét visszacsatolták Magyarországhoz – az 1938. szeptember 29–30-ai müncheni négyhatalmi (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Olaszország) értekezlettel teljesen összhangban volt. Neville Chamberlain miniszterelnök, illetve külügyminisztere, Halifax egyaránt ilyen értelemben nyilatkozott az angol alsóházban. Barcza mindezt természetesen azonnal jelentette a magyar külügynek, és figyelmeztette Csáky külügyminisztert, hogy fontolja meg e kvázielismerés írásbeli rögzítésének kérését. Csáky azonban nem ismerte jól sem az angolokat, sem Angliát, ráadásul olykor elkápráztatta a németek katonai és gazdasági ereje, és ennek megfelelően hozta meg döntéseit. Barcza minden utasítás nélkül, saját elhatározásából megkérdezte Sir Alexander Cadogant, a külügyminiszter állandó helyettesét, hogy vajon Chamberlain alsóházi nyilatkozata megfelel-e az angol kormány hivatalos álláspontjának, aki erre határozott igennel felelt. 1939 tavaszán azonban, amikor Hitler felrúgta a müncheni megállapodást, megszegte müncheni ígéretét (”nincs több területi követelésem Európában”), és a német csapatok bevonultak Prágába, az angol kormány a müncheni egyezményt többé nem létezőnek nyilvánította. Ebből következett, hogy a müncheni szerződés következményét, azaz az első bécsi döntést is annulálta. Kárpátalja magyar elfoglalását az angol külügyminisztériumban ugyancsak tudomásul vették, bár a körülményekért, amelyek között történt, nem lelkesedtek. Ehhez hasonlóan az angol sajtó sem foglalkozott túlságosan hosszan és mélyrehatóan az üggyel, mindössze néhány sorban írtak róla a lapok.

Imrédy Béla lemondása után, 1939 februárjában gróf Teleki Pál alakított kormányt. Teleki nevét és földrajztudósi tevékenységét jól ismerték Londonban, és emlékeztek rá, hogy a moszuli kérdés körüli angol–török vitában döntőbíróként Anglia javára döntött. (Az olajforrásokban gazdag moszuli vilajet birtoka fölött vita támadt Törökország és az Anglia támogatta Irak között. Az 1923-tól 1926-ig húzódó vita eldöntésére a Nemzetek Szövetsége bizottságot küldött ki, amelyben Teleki is részt vett.) Kormányra jutásakor Telekinek kitűnő sajtója volt Londonban, és Barczának a Foreign Office-ban többször is nagy megelégedéssel nyilatkoztak a kinevezéséről. Teleki személyében Barcza közeli barátja került a miniszterelnöki posztra, és ez részben megkönnyítette, részben megnehezítette a követ helyzetét. A korabeli magyar belpolitikai viszonyokat jellemzi, hogy Teleki és Barcza több ízben is különböző közvetítők útján, Csáky megkerülésével váltott levelet. Barcza sokszor került kényes helyzetbe, hiszen egyrészt a külügyminiszternek tartozott felelősséggel, az ő utasításait kellett végrehajtania, másrészt Teleki nemcsak a barátja volt, hanem az ország miniszterelnöke is, azaz Csáky felettese. Márpedig Teleki és Csáky külpolitikai nézetei az idő múlásával mind jobban eltértek egymástól.

1939 decemberében Barcza rövid időt Budapesten töltött, és részletes utasításokat kapott Telekitől. A miniszterelnök megbízta, hogy Londonba történő visszaérkezése után adjon át egy részletes, adatokkal alátámasztott memorandumot Halifaxnek, amelyből az angol külügyminiszter számára is nyilvánvalóvá válik, hogy a külsőségek, a beszédek, a nyilatkozatok dacára a magyar kormány lényeges kérdésekben nem enged a német követeléseknek. Teleki üzenete az angol külpolitika irányítójának úgy szólt, hogy Magyarország meg kívánja őrizni függetlenségét, és semmiféle olyan német kérést nem teljesít, amely az ország alkotmányával, szuverenitásával és becsületével összeegyeztethetetlen. Barcza Halifaxnek tett közlései ekképpen összegezhetők: 1. Magyarországnak senki ellen nincsenek támadó szándékai; 2. Magyarország elszánta magát, hogy szükség esetén fegyverrel is megvédi függetlenségét idegen támadással szemben; 3. Magyarország semmilyen körülmények között nem lép közös akcióba a Szovjetunióval. A külügyminiszter megelégedéssel hallgatta végig Barczát, és hangsúlyozta, hogy ismeri Magyarország kényes helyzetét.

A londoni magyar követ munkájáról sokat elárul, hogy ezeket a nagy diplomáciai rutint kívánó feladatokat mindig körültekintően oldotta meg, s azzal is pontosan tisztában volt, hogy a Foreign Office-ban melyik államtitkárnál vagy referensnél mivel érdemes előhozakodnia, és mivel nem. Mindez az angol külpolitikai döntéshozatal mechanizmusának kitűnő ismeretére vallott. Így például Barcza szinte hetente találkozott Bruce Lockhardttal, a Political Intelligence Department (Politikai Hírszerző Osztály) vezetőjével, mert tudta, hogy a miniszterelnök és a P. I. D. vezetője közvetítők nélkül tárgyalnak meg bizonyos külpolitikai kérdéseket. Eközben Barcza olykor memorandumokkal ”bombázta” Chamberlaint (majd Churchillt), hiszen azt is jól érzékelte, hogy a miniszterelnök és a Foreign Office nem követ mindig és mindenben egységes politikát.

Barcza 1939 nyarán Lord Londonderry házában Churchill-lel is találkozott, és rövid megbeszélést folytatott vele. Ez a találkozás minden bizonnyal hozzájárult, hogy majdnem két évvel később elmaradt az azonnali brit hadüzenet, így 1941 áprilisában csupán az angol–magyar diplomáciai kapcsolatok szakadtak meg. Barcza ugyanis ekkor hosszú memorandumot juttatott el Churchillhez, amelyben Magyarország kényszerhelyzetét, a délvidéki területek elleni német agresszióhoz történő magyar csatlakozás okait magyarázta, és kérte a kormányfő közbenjárását, hogy Nagy-Britannia ne üzenjen hadat Magyarországnak. Churchill teljesítette a kérést, noha nemcsak Sztálin gyakorolt rá ellenkező előjelű nyomást, hanem saját külügyminisztere, Anthony Eden is.

Szintén érdekes és jelentős mozzanat a brit–magyar kapcsolatok történetében, hogy Churchill 1939 júliusában Londonban, a Hyde Park Corner mellett lévő házában fogadta a kisgazdapárt vezetőjét, Eckhardt Tibort, valamint a kitűnő jogász-diplomatát, Auer Pált, s a körülbelül egyórás beszélgetés közben kijelentette: ”Vegyék tudomásul, ha ezúttal is kitartanak függetlenségük mellett, ha ellenállnak a német nyomásnak és háború esetén igyekeznek Lengyelországgal és az Önökkel szomszédos kis nemzetekkel együtt megakadályozni, hogy a németek elárasszák Közép- és Kelet-Európát, Magyarország revíziós igényei bőkezűen fognak kielégítést nyerni. Ha arra kerül a sor, emlékeztessenek erre a kijelentésemre. Ha Magyarország megint a németek oldalán harcolna, ne csodálkozzanak, ha a legrosszabb vár Önökre.”

Churchill kormányra kerülésével (1940. május 10.) döntő politikai változás történt a szigetországban, hiszen személyében a Chamberlain nevével összekapcsolt appeasement (megbékítési) politika kérlelhetetlen ellenfele jutott hatalomra. Churchill általában rokonszenvvel viseltetett Magyarország iránt, 1940. szeptember 5-ei alsóházi beszédében azonban utalt arra, hogy a brit külpolitikai toleranciának is vannak határai. Az augusztus 30-ai második bécsi döntésre (Észak-Erdély és a Székelyföld Magyarországhoz csatolása) reagálva megjegyezte, hogy noha személyesen sosem örült annak, ahogyan Magyarországgal az első világháború után bántak, a döntést diktátumnak tekinti, ezért azt Nagy-Britannia nem ismerheti el. 1940 októberében a Foreign Office Barcza tudomására hozta, hogy ha Magyarország a német csapatokat a területén egy Nagy-Britanniával szövetséges állam elleni támadásra átengedi vagy a támadáshoz csatlakozik, akkor azt Londonban casus bellinek tekintik. A követ minderről azonnal táviratban értesítette Budapestet.

Az 1940. december 12-ei magyar–jugoszláv örökbarátsági szerződést Londonban kedvezően fogadták, hiszen az a britek külpolitikai szándékainak megfelelt. Annál rosszabb benyomást keltett a Foreign Office-ban, és az angol sajtóban is felzúdulást váltott ki, amikor néhány hónappal az örökbarátsági szerződés megkötése után Magyarország megszegte a megállapodást. A történelmi köztudatban gyökeret vert az a meggyőződés, amely szerint Teleki kizárólag az ominózus 1941. április 2-ai Barcza-távirat miatt lett öngyilkos. Ez a megállapítás önmagában nem állja meg a helyét. Sokkal óvatosabban kell mérlegelni, hogy végül is mi adta a pisztolyt Teleki kezébe. (Súlyos beteg feleségének romló állapota szintén közrejátszott a halálában.) Mindenesetre a távirat tartalma nem érhette meglepetésként, hiszen a közlés megegyezett a fél évvel korábbival, amelyet már ismert. 1940. decemberi budapesti találkozójukon pedig Barcza személyesen is a miniszterelnök tudtára adta a Foreign Office álláspontját.

Azt a szóbeszédet is el kell oszlatnunk, amely szerint Teleki öngyilkossága után Churchill egy nyilatkozatában/rádióbeszédében/az alsóházban (a magyar történetírásban és a napisajtóban mindegyik verzió időről időre megjelenik) ”üres széket” ajánlott volna Teleki emlékének ”a jövendő béketárgyalásokon”. Feltűnő, hogy az idézet forrását nem szokták megjelölni. Eddigi vizsgálódásaink azt bizonyítják, hogy ha Churchill tett is ilyen vagy hasonló tartalmú kijelentést, nem tudjuk pontosan, kinek, mikor és mit mondott. 1941. április 9-én a háborús helyzetről beszélt az alsóházban, Telekiről azonban mindössze ennyit jegyzett meg: ”Teleki gróf inkább saját életét adta, mintsem hogy e szégyenteljes tetthez [ti. a magyar csapatok Jugoszlávia elleni támadásához, melyet a magyar külügyben azzal a brit politikai körökben nevetségesnek talált ürüggyel próbáltak magyarázni, hogy Jugoszlávia nem létezik] csatlakozzék.” 1941. április 27-én Churchill valóban megszólalt a rádióban, Longfellow amerikai költő versét idéző beszédében (”Westward Look, the Land is Bright”) azonban nem hangzott el Teleki neve. Ebben utalt február 9-én elhangzott rádióbeszédére is. Akkor viszont Teleki még élt! Az sem látszik valószínűnek, hogy Churchill kormányülésen tett volna említést az ”üres székről”, hiszen ennek minden bizonnyal nyoma lenne a Brit Központi Levéltárban. E sokat idézett ”nyilatkozat/beszéd” stb. nyomát az angol szakirodalomban sem találtam, noha minden bizonnyal szerepelne valahol, ha fontos helyen hangzott volna el. Hiszen egy ilyen kijelentésnek elkötelező ereje lett volna. Márpedig Churchill mindig nagyon gondosan ügyelt arra, hogy hol, kinek, mit és hogyan mond. Az viszont igaz, hogy A második világháború történetében szépen megemlékezett Telekiről: ”Teleki gróf főbe lőtte magát. Öngyilkosságával az volt a célja, hogy magát és népét felmentse a Jugoszlávia elleni német támadásért viselt felelősség alól. Áldozata tisztára mosta nevét a történelem előtt. De a német seregeket nem tudta megállítani, és a történtek következményeit sem volt képes elhárítani.”

Teleki halálával az angol sajtó szokatlanul nagy terjedelemben foglalkozott. Méltatták politikusi-tudósi pályafutását, s egyetértettek abban, hogy életét adta hazája függetlenségéért és az ország becsületéért. Churchill a kabinetfőnökét küldte el Barczához részvétnyilvánításra. Nem minden ok nélkül állapíthatta meg Barcza: ”Ezen a szomorú napon ismét népszerűek voltunk Londonban.”

Teleki öngyilkossága után az angol–magyar kapcsolatok befagytak, a diplomáciai összeköttetés a két ország között 1941. április 7-én megszakadt. Eden külügyminiszter – aki 1940 decemberében váltotta fel Halifaxet e poszton – joggal jelenthette ki a nála búcsúlátogatáson megjelenő Barczának, hogy ”a jugoszláv–magyar örökbarátsági szerződés megszegése örök szégyene marad Magyarországnak” és ”Teleki volt az utolsó, akiben még bíztunk”. Bár a követnek Eden és helyettese, Cadogan is fölajánlotta, hogy Londonban maradhat, ha úgy találja helyesnek, Barcza nem élt ezzel a lehetőséggel. Az angol külügyi vezetőknek ez a nemes gesztusa is érzékelteti, hogy Barcza angolbarátságával tisztában voltak, és benne a legnagyobb mértékben megbíztak. Elutazása után a magyar–brit viszonyt az az irányelv határozta meg, hogy amíg Magyarország a tengelyt támogatja és Nagy-Britannia szövetségesei ellen harcol, nem számíthat sem rokonszenvre, sem kíméletre. Mindaz, ami ezután következett – Magyarország részvétele a Szovjetunió elleni háborúban, Nagy-Britannia hadüzenete, majd a magyar hadüzenet az Egyesült Államoknak, később a Kállay-kormány kétségbeesett béketapogatózásai – már csupán egy szerencsétlen külpolitika végjátékának tekinthető.

Teleki halála

"Hogy Teleki mit várt maga számára a németektől, azt már 1940. márciusában megmondotta Cianónak: ”Tud-e bridgezni?” – kérdezte tőle. ”Miért?” – ”Hogy legyen mivel eltöltenünk időnket, ha majd Dachauban találkozunk.” Kétségtelen, hogy Teleki, midőn 1941. április 3-án éjfél körül golyót röpített agyába, ezzel a tragikus cselekedetével a velünk szemben alkalmazott erőszak elleni tiltakozásunkat akarta megrázó módon kifejezésre juttatni. Ezt megerősíti a hozzám, mint barátjához intézett búcsúlevele is. Ezt sajnos, szószerint nem idézhetem, mert ez is, mint majdnem minden személyi iratom, elveszett. Már nem emlékszem szószerint szövegére, csak néhány részletére: ”Gazemberekkel szövetkeztünk”, – írta és felelőssé tette önmagát azért, hogy miniszterelnök létére ezt a szövetséget nem akadályozta meg és ezzel lehetővé tette, hogy a nemzet becsületét kockára tegye. Mélyen bevésődtek emlékezetembe következő szavai: ”Halálommal talán még tehetek utolsó szolgálatot hazámnak.” Így fogták fel annakidején halálát az angolszászok világában is. Néhány nappal utána Winston Churchill rádióbeszédében hangsúlyozta, hogy erről az eseményről a béketárgyalás alkalmával nem szabad megfeledkezniök: ”A tárgyalóasztalnál majd szabadon kell hagynunk egy széket Teleki Pál gróf számára. Ez az üres szék figyelmeztesse a jelenlévőket arra, hogy a magyar nemzetnek olyan miniszterelnöke volt, aki feláldozta magát az igazságért, amelyért mi is harcolunk.” Churchill háborús emlékiratai harmadik kötetében is megemlékezik Teleki áldozatáról, amelyet, mint írja, azért hozott, hogy a Jugoszlávia ellen intézett német támadásért népéről és önmagáról elhárítsa a felelősséget. ”Ezzel tisztázta nevét a történelem előtt” –, fűzi még hozzá Churchill, – ”de sem a német előnyomulást, sem annak következményeit el nem háríthatta.” A harmadik kötet már nem beszél az ”üres székről”, mert amikor az nyomdába került, túl voltunk az 1947-ben Párizsban tartott úgynevezett békeértekezleten, s itt bizony senki sem emlékezett meg Teleki Pál önfeláldozásáról."

Horthy Miklós: Emlékirataim. 2. kiadás. Toronto, 1974.