2017. augusztus 17.

Az oszmán-török hadigépezet fénykora (1300-1574)

Szerző: B. Szabó János

Az Oszmán Birodalom több mint hatszáz éves fennállása során páratlan alkalmazkodóképességről tett tanúbizonyságot. Habár a 21. századból visszatekintve a muszlim "Kelet" esetében általában nem a megújulásra való képesség tűnik a legmarkánsabb vonásnak, az Oszmánok azonban eleve a hagyományos muszlim világ és a keresztény Európa határán vetették meg a lábukat, és épp ennek a "két lábon állásnak" köszönhetően voltak képesek a 16. századra a muszlim világ vezető hatalmává válni. Különösen erős volt ez a kettősség a birodalom hadszervezetének esetében, ami egészen a 19. századig szervezetében, mentalitásában, technikáiban egyszerre táplálkozott a Kelet és Nyugat hagyományaiból és újításaiból.

A korai idők (1300-1362)

A dinasztia alapítója, Oszmán még csupán egy kis emírség ura volt Kis-Ázsia nyugati részén, a bizánci határon, aki csupán saját nomád türkménjeire és a bizánci határvidékre érkező muszlim "gázikra" (hitharcosokra) számíthatott. Az első szultánok személyes katonai kísérete így csupán néhány száz főt számlált. A térség hatalmi kultúrája és hagyományai azonban nagyon gyorsan átalakították az Oszmán-dinasztia államát…

A Bizánc Birodalom keleti határainak védelmét hagyományosan ellátó határőrök, az akritaszok ugyanis hamarosan tömegesen álltak át a kedvezőbb életfeltételeket kínáló Oszmánokhoz, s nekik köszönhetően születhetett meg az adómentesség fejében katonáskodó határvidéki katonaparasztok szervezte, akiket később a Balkánon akindzsiknek neveztek el. Első neves vezetőik között számos renegát volt: Evrenosz bég, egy keletre szakadt katalán kalandor, Kösze Mihály pedig egy született bizánci görög. Ezek a ún "határbégek" voltak sokáig a hódítások motorjai, hiszen az újonnan megszerzett területek felett ők gyakoroltak ellenőrzést, a megszerzett javak is jelentős részben őket gazdagították.

Georgius de Hungaria tudósítása az akindzsikről (1430-as évek):
"a Nagy Török (a szultán) az univerzális hadseregén túl mindig tart egy különleges hadsereget, amely húsz vagy harmincezer olyan férfiúból áll, akik a legkörmönfontabbak, s még jobban azok, mint társaik; e sereg élére állítja egész serege legtapasztaltabb katonáját. E seregbéliek - csakúgy, mintha valamiféle tolvajok lennének - inkább éjjel, mint fényes nappal működnek. Ezek egyetlen esztendőt sem hagyva ki, legalább egyszer zsákmányszerzésre indulnak; de vannak köztük olyanok is, akik egy évben - aszerint, ahogyan a kedvező alkalom kínálkozik - kétszer, sőt háromszor is igyekeznek ilyen céllal elindulni. […] Minthogy munkájukat futtában végzik, ehhez arra van szükségük, hogy egyéb ügyességük és fegyelmezettségük mellett mind lovaikat, mind saját személyüket erre a munkára külön is kiképezzék é s alkalmassá tegyék. Mégpedig olyannyira, hogy ha úgy adódik, hogy egy egész héten át, akár éjjel-nappal is száguldaniuk kellene, sem ők, sem lovaik e száguldás erejétől semmiféle bajt ne szenvedjenek. […] És nem indulnak el másként, csakis úgy, ha van egy vagy két megbízható vezetőjük, aki annak a földnek, ahová készülődnek, valamennyi útját és ösvényét kitűnően ismeri.  És olyan fergeteges sebességgel  száguldanak, hogy egyetlen éjszaka leforgása alatt három- vagy négynapi  utat is megtesznek. És mindezt azért, hogy ha valaki észrevenné őket, semmiképpen se vághasson elébük, hogy hírül vihesse jöttüket. […] nem hurcolnak magukkal táplálékot, italt, tartalék fegyverzetet, ruházatot, mert mindez csak akadályt jelenten számukra, hanem megelégszenek kevéssel, sőt: a legkevesebbel is - és mégis irdatlan területeket száguldoznak be, és nem is hagynak fel ezzel addig, amíg óvatlan emberekre nem bukkannak, akiket azután megrohannak …

Természetesen magának a szultánnak is megvoltak a maga fegyveres kísérői, akik az akindzsibégek vörös föveges harcosaitól eltérően fehér fejfedőt viseltek. Ezt a jajának (azaz egyszerűen gyalogosnak) nevezett csapatot önkéntes, fizetett gyalogosok alkották, aki mellé nagyobb veszély esetén ún dzserehorokat, muszlim vagy keresztény időszaki zsoldosokat is felfogadtak. A megnövekedett létszámú katonai kíséretet az uralkodó már nem tarthatta egyfolytában maga mellett, így az előkelőbb és drágább felszerelésű lovasság tagjait az uralkodó személyétől távolabb, már az egyre növekvő meghódított területeken állomásoztatták.

A nagyhatalommá válás korszaka (1362-1452)

A 14. század közepén az Oszmánoknak sikerült megvetniük a lábukat az európai kontinensen, és a rohamosan gyengülő Bizánci Birodalomtól hamarosan megszerezték az első jelentősebb európai nagyvárosukat, Edirnét is, amelyet államuk fővárosává tettek.

Régi hagyománya volt már az egész térségben annak, hogy az állami adók beszedését az állam szétosztotta a hadsereg tagjai között, akik ezért cserébe igazgatták a birtokokat és a közrendről is gondoskodtak vidéken. Ezt a rendszert Bizáncban pronoiának, a muszlim birodalmakban, majd a szeldzsuk törökök államában pedig iqtának nevezeték. A rendszer célja kezdetben az lehetett, hogy megkönnyítse és hatékonyabbá tegye az adó beszedését, de egyben megoldotta az uralkodói kíséret arra érdemes tagjainak eltartását, "táplálását" is a székhelytől távoli vidékeken.

A hadkötelezettséget pontosan szabályozták: 1000-4000 akcse (így nevezték a birodalom kis értékű ezüstpénzét) jövedelem között minden ezer akcse után egy fegyverest kellett kiállítania a birtokosnak magával együtt. 3000 akcsénál a szabályzat már egy páncélost is előírt, aki többnyire a szpáhi rokonai, testvérei, vagy idősebb fiúgyerekei közül vonult vele hadba. A magasabb jövedelmeknél a teher aránya már valamelyest csökkent: 20 000 akcsés jövedelemnél már "csak" hét páncélos és két fegyveres szolgát kellett kiállítani.

A timariota sereg szervezete az ősi steppei tízes szervezeti rendhez igazodott, a harcosokat 100 fős nahijékba, illetve 1000 fős vilajetekbe/subaslikokba szervezték. Az egyre gyorsuló hódításoknak köszönhetően a birodalom több különálló tartományra vilajetre oszlott, s ezek kormányzói, a beglerbégek látták el a timáros szpáhik parancsnokságát is. A meghódított területek hagyományos harcos rétegeinek ugyanis két választási lehetőségük maradt: vagy szembeszálltak az új hatalommal, s végül, a vereség után elmenekültek - mint tették ezt a szerbek, akik Magyarországra költöztek, vagy az albánok és görögök, akik velencei szolgálatba szegődtek -, vagy alávetették magukat az új uraknak, és igyekeztek ott folytatni az életüket, ahol az a hatalomváltás előtt abbamaradt. Az Oszmán hatalom ugyanis nem volt válogatós: kész volt akár a legkülönfélébb jogállású, vallású katonaságot betagolni a saját hadszervezetébe, ha azok együttműködtek az új hatalommal. A keresztény vallású timáros szpáhik aránya igen magas volt a korai időkben: 1431-32-ben egy albán szandzsákban 18%, 1454-55-ben egy görögországi szandzsákban 17%. Így az oszmánok az 1440-es évekre már 10-15 000 timáros szpáhit és páncélos kísérőt, dzsebelüt tudtak kiállítani.

A timárbirtokos szpáhik már páncélos lovasként harcoltak, és a tehetősebbeknek még a kísérőiket is páncélosként kellett bevonultatniuk. A páncélinget, sisakot viselő harcosok így karddal vagy szablyával, rövid lándzsával és íjjal is fel voltak szerelkezve.

Az 1430-as évek elején Bertradon de la Broquière francia lovag szentföldi zarándoklatáról így számolt be a török harcosokról:
"a leggazdagabbak fegyverzete: íj, tegez, kard és rövidszárú buzogány […] Sokan kis pajzsot viselnek, mellyel igen jól tudják magokat fedezni." De informátora szerint a keresztény országokra támadó portyázó csapatban "tíz közül csak egynek volt íja és egyszersmind kardja. Én is bizonyíthatom - írja a lovag -, hogy még kevesebbet láttam mindkét fegyverrel." Harcmodoruk is ehhez igazodott: "a sereg körül nyargalásznak, a lovakra és emberekre lövöldöznek, mindaddig, míg a rendet meg nem bontják. Ha pedig üldözni akarják őket, mindenfelé szétszóródnak […], de éppen futás közben legfélelmetesebbek, és majdnem mindig így győzik le a keresztényeket. Ugyanis futás közben olyan ügyesen lőnek, hogy csaknem sohasem tévesztik el a lovast vagy a lovat."

E korszak kezdetén, az 1360-as években született meg a janicsárok híres seregteste is, amely a jaják helyét vette át a szultáni seregben. Kezdetben hadifoglyok közül "sorozták", később a birodalom keresztény lakosságú területein kivetett devsirmének nevezett gyermekadóból szedték össze az újoncokat. A tíz év körüli fiúkat áttérítették az iszlám hitre, s vidéki nagybirtokokra küldték "nevelésre", azaz valójában munkára, majd húszévesen visszatérhettek a szultánhoz, és elit gyalogosként szolgálhatták őt. A kezdeti időszakban rendkívül szigorú szabályok szerint éltek a janicsárok: kaszárnyákban laktak, s nem nősülhettek. Létszámuk azonban ekkor még csupán 2-3000 fő volt. A Mediterráneum katonai hagyományainak megfelelően elsősorban könnyűfegyverzetű gyalogosok voltak, szablyával, íjjal vagy számszeríjjal és legfeljebb páncélinggel rendelkeztek.

A janicsárok mellett ebben az időszakban szervezték meg az állandó udvari lovasság, az alti bölük halki hat "ezredét". Az udvari zsoldos lovasság szervezetébe elsőként szpáhi oglanok és a szilahdarok csapata tagolódótt be, őket később jobb- és baloldali ulufedzsik (zsoldosok) és a jobb- és baloldali garib dzsigitek (idegen harcosok) csapatai egészítették ki. A 15. század második felére már ennek az elitcsapatnak a létszáma is elérte az 1-2000 főt.

A tartományi szpáhik és az udvari elitalakulatok állománya mellett a birodalom vezetése ekkoriban igen nagy mértékben számított a társadalom más csoportjainak katonai szolgálatára is.  Ebben a korban az Oszmán Birodalom társadalma erősen militarizálódott, s az adómentesség (a rendkívüli hadiadó elengedése) fejében való katonáskodást igen sokféle paraszti közösségre kiterjesztették. Ilyen katonáskodó paraszti közösségekből regrutálódtak a gyalogos jaják: akik 1440-es évekig a birodalom gyalogságának a zömét adták, a lovas müszellemek (mentesek) és a gyalogos íjászként harcoló azabok (nőtelenek), akik a jaják mellett a legnépesebb csapattestet alkották.

A számos egység közül a hazai köztudatban a legismertebbnek a határvidéki portyázók az akindzsik voltak, akiknek az elnevezése a portya, betörés - akin - szóból eredt. Szervezetük az újonnan meghódított balkáni területeken - így a magyar határvidéken - épült ki, s 10-20 000 nem túl jól felszerelt, de a portyázó hadviselésben igen járatos könnyűlovast biztosítottak a birodalom számára.

A világbirodalmi fénykor (1453-1574)

E korszakot három nagy hódító és államszervező szultán neve fémjelzi, akik megsokszorozták a birodalom területeit. II. Mehmed (1451-1481) kitartó és módszeres ostrommal megszerezte az eltűnőfélben lévő Bizánci Birodalom fővárosát, Konstantinápolyt és birodalma méltó fővárosává tette, majd módszeresen bekebelezte Bizánc megmaradt, széttagolt maradványait - méltó utódává téve ezzel a saját államát az egykori Keletrómai Birodalomnak. Unokája, I. Szelim (1512-1520) leszámolt az Oszmánok kis-ázsiai hegemóniáját fenyegető iráni síita Szafavidákkal, majd bekebelezte az akkori iszlám világ legtekintélyesebb szereplőjét, az egyiptomi Mamelukok államát is. Ezzel pedig egycsapásra az Oszmánok váltak az iszlám világ vezető hatalmává. A Közel-Kelet meghódítása után az 1520-ban trónra lépő I. Szulejmán (1520-1566) már három kontinensre kiterjedő, közel 1,5 millió km2 nagyságú, 15-20 millió lakost számláló birodalmat örökölt, amelyből négymillió aranyat is meghaladó éves jövedelem folyt be a szultánok kincstárába. Az Oszmán Birodalom ekkorra végérvényesen világhatalom lett, amelynek erőforrásait Szulejmán főként az európai terjeszkedés céljaira fordította.

A birodalom fő ütőerejét ekkor még mindig a timárbirtokosok csapatai adták. A magyarok számára oly sorsdöntő 1526. esztendőben ebből a timárbirtokos haderőből birodalomszerte kb. 70 000 főt lehetett mozgósítani, s ebből legalább 45 000 főt fel is vonultattak a magyarországi hadjáratra. Az ő jelentőségük csak a 17. századra csökkent számottevően - az új, tűzfegyverekkel felszerelt katonaság térnyerésének is köszönhetően.

Mellettük azonban még mindig nem lebecsülendő erőt jelentettek az azabok tömegei: az 1521. évi hadjáratra, Nándorfehérvár ostromára például 10 000 azabot is mozgósítottak. A következő évtizedekben azonban az azabok fokozatosan várőrző, illetve tengerészgyalogos feladatkörbe kerültek.

A rendszer régebbi elemei, a jaják, müszellemek, dzserehorok pedig fokozatosan kisegítő szerepkörbe kerültek, akiknek az lett a feladatuk, hogy a felvonuló hadsereg számára előkészítsék a járható utakat, és közreműködjenek az óriási málha és a tüzérség szállításában.

A sokféle adómentes katonaparaszti szervezet közül egyedül az akindzsik őrizték meg mindvégig harci szerepkörüket, ám végül a tizenöt éves háborúban, az 1595. évi gyurgyevói csatában a nagy múltú csapattest olyan nagy veszteségeket szenvedett, hogy többé nem szervezték újjá.

Mindeközben egyre több feladat hárult az udvari zsoldos katonaságra, amelynek létszáma így fokozatosan hatalmasra duzzadt. Szulejmán uralmának első éveiben, 1524-25-ben a kincstár még "csak" 17 063 zsoldos udvari katonát fizetett, akik közül 9390 volt janicsár. (Ekkor még nem voltak mindannyian puskások, de az oszmán kimutatásokból tudható, hogy például az 1526. évi magyarországi hadjáratra már 4060 kézipuskát hoztak magukkal - 5200 kincstári íj és 1 400 000 nyílvessző mellett.) A fővárosban a kiképzetlen újoncokon kívül a hat udvari lovas alakulatban 5997 kiválóan felszerelt és kiképzett zsoldos lovas, 632 tüzér (topcsi), 516 ágyúszekerész (top arabadzsi) és 528 fegyverkovács (dzsebedzsi) állomásozott. Szulejmán szultán halála után viszont a kincstár már 12 798 janicsárnak, 11 251 udvari zsoldos lovasnak és 1204 tüzérnek fizetett zsoldot az 1567-68-as "pénzügyi" évben.

Mellettük a birodalom egyre kiterjedtebb határait is zsoldosok őrizték: a várakban mintegy 40 000 zsoldoskatona teljesített szolgálatot, többségük, 24 000 fő az európai tartományokban.

Ferdinánd király követe, Ogier Ghiselin de Busbecq így írta le a 16. század közepén az udvari zsoldos lovasokat:
"két oldalán mívesen kidolgozott 'babiloni' bőrből készült tegezt és puzdrát hordott; az egyikben íját tartotta, a másit tele volt nyilakkal. Ilyen bőrből készült a pajzsa is, melyet bal karjára csatolt, ezzel nyilak és a szablya vagy a buzogány csapásai ellen védekezett. Jobb kezében … egy könnyű, rendszerint zöldre festett dárda. Az övén drágakövekkel ékesített szablya, nyergén pedig acélbuzogány függött. "Minek ez a sok fegyver?" - kérdezheti az olvasó, mire azt válaszolom, hogy mindegyik használatát régóta gyakorolja. "De - kérdezhet tovább - hogy tudják egyszerre az íjat és a lándzsát is használni? Az íját csak akkor veszi elő, ha a lándzsát már eldobta vagy eltörte?" Nem, nem így történik: amíg lehet, addig a dárdát markolja, ám ha a körülmények megkövetelik, hogy felcserélje, ezt a könnyű, kézre álló fegyvert a nyereg és a combja közé tolja, úgy, hogy a hegye hátrafelé áll, és térde szorításával addig tartja ebben a pozícióban, amíg csak akarja. Ha viszont a dárdára van szüksége, íját a puzdrába teszi; vagy a pajzson keresztül bal karjára függeszti."

Új fegyvernem: a tüzérség

Konstantinápoly utolsó, 1453. évi oszmán ostormához már igen komoly tüzérséget hoztak létre a szultánok: 1453-ban 60 különféle űrméretű ágyú volt az edirnei fegyvertárban, némelyikük 240, 300, vagy 360 kg-os lövedékeket lőtt ki, s a legnagyobb ágyú súlya körülbelül 16 200 kg lehetett. Ezeket a "monstrum lövegeket" csak igen nagy nehézségek árán lehetett mozgatni, ezért gyakran eleve az ostrom helyszínén öntötték őket. A 15. század második felében azonban Nyugat-Európában kialakultak könnyebben mozgatható, kerékre (úgynevezett ágyútaligára) szerelt lövegtípusok is - amelyekről a modern nyugati történeti kutatás sokáig úgy gondolta, hogy ezek a típusok már nem nagyon jutottak el az Oszmán Birodalomba. A kiváló magyar kutató, Ágoston Gábor azonban rendkívül meggyőző módon konkrét adatokkal cáfolta ezt a téves feltevést, s a legújabb kutatásoknak köszönhetően kiderült, hogy ez az igen költséges, de figyelemre méltóan hatékony fegyvernem az 1453 utáni évtizedekben is kitüntetett jelentőséggel bírt az oszmán hadszervezetben. A régi, korszerűtlen lövegeket beolvasztották, s igen értékes nyersanyagukból az isztambuli szultáni ágyúöntőműhelyben csak 1522 és 1526 között több mint 1000 jobban kezelhető, kisebb kaliberű új ágyút öntöttek! Ez az ágyúgyártókapacitás alighanem páratlan volt az akkori Európában.

Így 1526-ban a magyarországi hadjáratra legalább 150-200 nagyobb ágyút (darbzen és top) tudtak magukkal hozni az oszmán hadak, amelyek nemhogy elmaradtak volna Nyugat-Európa mellett e fejlett új technológia alkalmazásában, hanem éppenséggel messze előtte jártak a kisebb kaliberű tábori tüzérség tömeges csatatéri használatában.

Egy cseh úr levele a mohácsi csatáról a Santa Clara kolostor főnöknőjéhez, 1526. november:
"a menekülő törökök éppen saját ágyúik elé csalták őket. Itt aztán a törökök először is felsorakoztatták ágyúikat, amelyek olyan irgalmatlanul hatalmasak voltak, hogy a legfőbb ágyújuk legalább 500-600 [fontot] nyomott, számos puskájuk is volt. Ezekkel az ágyúkkal aztán a király seregébe lőttek. Micsoda zűrzavar támadt, itt egy fej repült, ott egy kar, amott egy kettétépett ló! Akkora károkat okoztak, hogy a [keresztényeknek] menekülniük kellett."

Európában pedig 1522-ben már azt rebesgették, hogy Szulejmán expedíciós seregét egy hatalmas armada, 300-nál is több vitorlás hajó kísérte és szállította át Rodosz szigetére.

1533-34 telén nekilátott az oszmán flotta újjáépítésének az Aranyszarv-öbölben álló arzenálban. A hajóépítés mohó ipar, nagy mennyiségben fogyaszt nyersanyagokat: hajófát, szurkot, faggyút, vasat, vitorlavásznat, ám a birodalom minden természeti erőforrását képes volt mozgósítani. Az építéshez, hajózáshoz, evezéshez szükséges munkásokat és legénységet szintén hatékonyan tudta összetoborozni az a központi adminisztráció, melynek sem hatókörében, sem hatékonyságában nem volt párja Európában.

Hajreddin így 1534-ben már hetven gályával tudott kihajózni Konstantinápolyból, ám az egyre eszkalálódó földközi-tengeri háborúban bevetett tengeri flották hamarosan felülmúlták ezt a maga korában páratlanul nagynak tűnő számot: az oszmánok 1538-ban Prevésánál még csak 90 nagyobb és 50 könnyű, kisebb gályájával (galiottal) szálltak szembe a keresztény Szent Liga flottájával, 1571-ben Lepantónál viszont már több mint 200 nagy gályából és 56 kis galiotból állt az oszmán flotta.  És hiába pusztult el ebben a csatában a hajóhad nagyobbik része, mindösszesen hét hónappal a nagy vereség után már ismét 250 gályájuk, nyolc galeasszuk (velencei mintára épített, óriás hadihajójuk) és egy sor kisebb hajójuk szállt tengerre!

A flotta természetesen hatalmas tengeri deszant szállító kapacitással is rendelkezett: 1565-ben például több mint 20 000 harcost tudtak eljuttatni Málta szigetére. 1569-ben pedig képesek voltak még Szumátra szigetére is jelentős segélyerőt küldeni.

Mindez rettenetesen sokba került, és ezeket a költségeket még egy olyan gazdag birodalom sem tudta hosszú távon előteremteni, mint az Oszmánoké - a lepantói csata után így jó időre leáldozott a tengeri hadviselés csillaga a birodalomban.

Hadtáp, logisztika

Az Oszmán uralkodók a16. században egy-egy hadjáratra már akár 60-70 000 fegyverforgatót is képesek voltak mozgósítani. Ilyen óriási katonatömeget pedig csak kitűnően működő hadtápszolgálat révén lehetett ellátni, amelyet az ősi bizánci, iráni és muszlim birodalmi hagyományok nyomán szerveztek meg. A birodalomban a felvonulási útvonalakon hatalmas raktárakat állítottak fel, ahol a hadiadóból idejekorán begyűjtött, illetve a lakosságtól méltányos áron felvásárolt gabonát tárolták.

A keresztény Európa hatalmai egészen a 17. század utolsó harmadáig nem voltak képesek hasonló hatékonyságú és teljesítőképességű logisztikai és hadtápszervezetet állítani hadaik mögé, amelyekkel szemben az Oszmánok így rendre nagyobb létszámú erőket tudtak szinte bármely hadszíntéren felvonultatni. Amíg ez a helyzet nem változott meg, sem a tűzfegyverek fokozott használata, sem a fejlettebb nyugat-európai taktikai rendszerek nem tudták a keresztény Európa javára billenteni a mérleg nyelvét.