2017. december 11.

Az oszmánok vallási világa. Az iszlám és a dervisek

Szerző: Sudár Balázs

Ha az Oszmán Birodalom kerül szóba, akkor a mohácsi vész és Jumurdzsák után az iszlám terjeszkedése, terjesztése jut leginkább a megkérdezettek eszébe - a "hódító iszlám". És valóban: az Oszmán szultánok 1517-től az iszlám kalifái, azaz Mohamed helyettesei (ezt jelenti a kalifa szó) voltak, amely ugyan gyakorlati hatalommal nem járt, mégis óriási tekintélyt kölcsönzött az uralkodóknak. A Magyarországon küzdő törökök természetesen a hit harcosai voltak, azaz hitharcosok (gázik), minden talpalatnyi föld, amelyet meghódítottak, az "iszlám házát" - azaz a muszlim irányítás alatt álló területet - növelte tovább. (A muszlim üdvtörténet szerint a hitharc addig folytatódik, amíg Mohamed tanítása a világ minden népéhez el nem jut - s ami nehezebb: értő fülekre nem talál.) A hitért folytatott harcban elesettekre - a vértanúkra, törökül sehídekre - pedig a mennyország vár: míg a többiek az utolsó ítélet napján a megmérettetésre várakoznak, ők szikrázó patkójú lovakon vágtatnak be a paradicsom kapuján.


Installáció a konyai derviskolostorban kialakított múzeumban

Az Oszmán Birodalom hódításainak története tehát szorosan összefügg az iszlámmal. E kapcsolódás azonban korántsem olyan egyszerű, mint elsőre gondolnánk. Az oszmánok ugyanis nem túlságosan jó muszlimként kezdték pályafutásukat. Hogy ezt megértsük, egy pillanatra vissza kell tekintenünk az iszlám történetére. Mohamed hangsúlyozottan az arabok prófétája volt, akik azután féltékenyen vigyáztak is a hozzájuk, az ő nyelvükön érkezett kinyilatkoztatásra: az iszlám első évtizedeiben aki nem született arabnak, nem is lehetett az új vallás követője. A Omajjád-dinasztia uralmának vége felé vált egyre hangosabbá az a követelés, hogy a hatalmasra hízott birodalom nem arab alattvalói is felvehessék az iszlámot. Hosszabb hezitálás után ennek engedélyezésére sor is került: ezzel az aktussal vált az iszlám valójában világvallássá. Az iszlám szent nyelve persze az arab maradt, más nyelven nem is létezhet: a muszlimok általános felfogása szerint a Koránt Allah úgy teremtette meg, ahogy ma is ismerjük. Ezért például egy fordítás komoly eltávolodást jelent az isteni műtől. Másrészt maga az iszlám mint vallás alapvetően határozza meg az életmódot: nem csupán a muszlimok vallási életére, hanem mindennapjaira is kiterjed.

A sztyeppei népek iszlámja

Mint láttuk, az iszlám kezdetben egyáltalán nem térített, s egy alapszabály szerint csak az tekinthető muszlimnak, aki saját elhatározásából lett azzá, kényszer alkalmazása tehát tilos. Mindemellett a kalifátus hatalma alá került népek előbb-utóbb az uralkodó vallás felé fordultak. Így tettek a különféle török törzsek vezetői - s nyomukban alattvalóik - is. Csakhogy a sztyeppei népek vallási felfogása gyökeresen eltért az arabokétól: nem a kizárólagosságra épült, hanem egy alapvető gondolatrendszerbe építette be mindazt, amit elfogadhatónak látott. (Ennek a gondolkodásnak a kifejeződése az a Géza fejedelemről fennmaradt legenda, mely szerint egyszerre áldozott a keresztény Istennek és a pogány isteneknek. Amikor kérdőre vonták, azt felelte: elég gazdag, megteheti. A történet nem az istentagadó gőgről szól, hanem arról, hogy többféle vallásos megközelítés is megférhet egymás mellett.)

Hogy egy példával éljünk: Mohamed unokaöccse és egyben veje, Ali - aki a negyedik kalifa lett - a törökök körében nagy tiszteletnek örvendett vitézi erényei miatt. És mint ilyen összemosódott a török mesék természetfeletti erejű hőseinek alakjával: a róla szóló történetekben "táltos paripán" jár, csodálatos karddal küzd, sárkányokkal és óriásokkal verekszik meg. Vagy miközben az iszlám mitológiában a nőknek nem jut túlságosan hangsúlyos szerep, a törökök körében nagyon fontos figurává vált Fatma ana, azaz Fatima "anya", Mohamed lánya, az előbb említett Ali felesége, akitől mellesleg Mohamed vér szerinti leszármazottai erednek. A különleges tisztelet mögött valószínűleg a régi török hitvilág női istensége, Umaj áll.

Másfelől a törökök számára az iszlám számos szabálya érthetetlennek és követhetetlennek tűnt: nem csoda, hiszen ezek az arábiai arab társadalomra voltak kitalálva. Nehezen barátkoztak például a dzsámiba járással, a napi ötszöri imával, a hosszú böjttel, a női és férfivilág/élettér szétválasztásával vagy az alkoholtilalommal. De problémát okozott az arabok kutyák iránti ellenszenve is (egy kutya jelenléte például semmissé tehet egy imát): egy sokat vadászó sztyeppei pásztornép számára a kutya elengedhetetlen társ. Ezért azután a törökök végső soron nem átvették, hanem adaptálták az iszlámot, a folyamat egy jeles 12. századi dervisfőnök, a közép-ázsiai Ahmed Jeszeví nevéhez fűződik.

A bektasi dervisek

Érdemes néhány szót ejtenünk a dervisekről is: ők az iszlám szerzetesei, misztikusai. Már Mohamed életében megjelentek olyan személyek, akik a vallás formális szabályainak betartását kevésnek érezték, és a személyes hitélet megerősítését, a belső út követését tekintették célnak. A keleti területek - pl. a mai Afganisztán és Észak-India - elfoglalása után ez az irányzat megerősödött. Kezdetben csak egyes mesterek köré gyűlő tanítványok szétszórt csoportjairól volt szó, később azonban, a 12-13. századtól tényleges szerveződések, dervisrendek jöttek létre. Itt a tanítás továbbadása már nem csupán a mesterektől függött, hanem legalább részben intézményesítve volt, ami biztosította a fennmaradást, a folyamatosságot. Csakhogy a dervisek "praktikái" - spirituális gyakorlatai - és életfelfogása számos ponton különböztek az iszlám hivatalos elképzeléseitől. Ezért sokszor támadták, sőt üldözték őket, hasonlóan az európai eretnekekhez.

Az iszlám misztikusai

Jean-Baptiste van Mour festménye kerengő dervisekről

Az iszlám misztikusait derviseknek vagy szúfiknak nevezik, az általuk követett irányzatot az iszlám világban taszavvufnak, Európában pedig inkább szúfizmusnak mondják. Az iszlám misztikája nem alkot egységes tanítási rendszert, a különféle iskolák jószerivel egyetlen dologban értenek egyet: abban, hogy az Allahhoz való közeledés az élet igazi értelme, s ezt az utat ki-ki önmagán belül járhatja végig. E gondolkodásból következnek olyan szúfi mondatok, mint "aki önmagát megismerte, Istent is megismerte", vagy "ha Istent keresed, önmagadra nézz". Éppen ezért a misztikus keresést belső útnak nevezik. Abban azonban, hogy ezeket az utakat hogyan járják be, a közösségek gyökeresen különböznek. A cél azonos, a módszerek - helytől és időtől függően - eltérőek.

Az egyes dervisközösségeket gyakran éppen az alkalmazott spirituális technikák fémjelzik. A mevlevik - magyarul a kerengő dervisek - a táncra helyezik a hangsúlyt, a halvetik hosszú időre, 40 napra magányosan bezárkóznak egy cellába meditálni, a rufáík extrém technikákkal élnek: tüzes vasat nyalogatnak vagy tőrrel döfik át testüket. Számos dervisközösségre jellemző a zene és a tánc felhasználása, amelyet pedig az ortodox iszlám kevéssé támogat. A tanításokat gyakran versben vagy csattanós - a zentörténetekre emlékeztető - tanmesék formájában fogalmazzák meg. A dervisek gyakran hétköznapi életet élnek, dolgoznak, családot alapítanak: az átlagembertől annyiban különböznek, hogy életük vezérfonalát az istenkeresés jelenti.

Végül azután a két tábor kiegyezett: a misztikusok hallgatólagosan kötelezték magukat az iszlám alapszabályainak betartására, saját gyakorlataikat pedig az ezek mellett végzett kiegészítésnek, egyfajta plusznak titulálták. Hogy ezt az íratlan szabályt ki mennyire tartotta be, az kortól és helytől függött, hiszen a misztikusoknak nem létezett központi szervezetük, nem voltak egységes tanításaik: a rendek egyre-másra jöttek létre, szakadtak újabb és újabb ágakra. A feljebb említett Ahmed Jeszeví irányzata nagyon távol esett a hivatalos értékrendtől, és nagyon megértő volt a török hagyományok felé. Követői máskor böjtöltek, másképp imádkoztak, másféle szabályokat tartottak be - és persze az alkoholt sem vetették meg. Magukat ugyan muszlimoknak tartották, de egy arab szemében igen kétes társaságnak számítottak.

A Nyugat-Anatóliában megtelepedő kaji törzs ugyanezt a vallásosságot követte, közülük származott Oszmán, a későbbi dinasztia megalapítója is. Amikor megházasodott, egy dervisfőnök, Sejh Edebáli lányát vette el, és a következő évtizedekben is számos neves szent ember fordult meg a körükben. Az első komoly hódítás során, Bursza ostrománál például állítólag Abdál Músza lelkesítette a harcosokat, de megfordult az ostromtáborban Gejikli baba ("Szarvasos apó") is. A megerősödő állam elit gyalogosseregének, a janicsárságnak a lelki vezetője pedig egy másik dervisfőnök, Hadzsi Bektas Veli lett. Az Oszmánok tehát ízig-vérig e sajátos muszlim irányzatnak a hívei voltak, hatalmukat az ehhez tartozó dervisvezetők jelenléte tette még szilárdabbá.

Ettől persze az Oszmán szultánok az ortodox iszlám felé is megtették a maguk gesztusait: természetesen a saját nevükre építtettek imahelyeket, vallási főiskolákat hoztak létre, és egyáltalán: támogatták az iszlámot, amely egyébként nem teljesen meglepő módon az újonnan áttért helyi, főképpen a városi lakosság - pl. a görögök - körében terjedt gyorsabban. (A kereszténység gondolkodásmódját tekintve közelebb áll a ortodox iszlámhoz, mint annak sztyeppei változatához.

Mindezzel nem is volt probléma addig, amíg az Oszmánok birodalma nagyra nem növekedett. Konstantinápoly elfoglalása után egyértelmű volt a nagyhatalmi helyzet, az új államalakulat az iszlám egyik legnagyobb birodalmává vált. Mindehhez már nem illett a kissé gyanús, sok elemében megkérdőjelezhető sztyeppei iszlám. A 15. század végén tehát dönteni kellett, és fordult a kocka: a dinasztia az ortodoxia mellé állt, korábbi vallásosságát elhagyta. Jól számoltak: néhány évvel később az oszmán csapatok elfoglalták Mekkát és Medinát, a szultánok így a szent helyek őrzői és Mohamed helyettesei, kalifái lettek. Vallási értelemben elnyerték az iszlám legmagasabb tekintélyét.
A vallásváltás mögött azonban nemcsak külső szempontok álltak: ezt követelte a belpolitikai helyzet is. A szultánok a 15. században kiépítették saját, rabszolgákra épülő hatalmi bázisukat, régi fegyvertársaikkal, tulajdonképpen nomád török rokonságukkal pedig leszámoltak. Ebbe a folyamatba jól illeszkedett a régi vallásosság elvetése is.

A halvetí dervisek

A halvetí dervisek rendjét a 14. század első felében alapította egy Sejh Ömer el-Halvetí nevű szerzetes a mai Azerbajdzsán területén. A legenda szerint vándorlásai közben egy hatalmas, odvas platánfára akadt, abba költözött be hosszú elmélkedésre - innen a rend legfontosabb misztikus gyakorlata, mely szerint a novíciusok negyven napra egy cellába zárkóznak a Korán és napi néhány szem olajbogyó társaságában. Ilyesmire persze egy-egy dervis életében legfeljebb néhányszor kerülhetett sor, a napi gyakorlatot a zikr, azaz Allah különféle neveinek ritmikus, erős légzéssel kísért ismételgetése jelentette.

A rend második atyamestere Szejjid Jahja Sirvání volt az, aki tanítványokat küldött Anatóliába. Így került egy bizonyos Dzsemáleddín sejh az észak-anatóliai Amaszja városába, ahol a leendő II. Bajezid szultán bizalmasa lett, s a trónviszály idején aktívan - a legendáriumok szerint számos csodával - támogatta a herceget. Hogy valójában mi történt, azt nem tudjuk, de tény, hogy Bajezid hálás volt neki: trónra kerülése után Isztambulba hívatta őt. Hamarosan Kodzsa Musztafa pasa nagyvezír, aki egyébként Dzsemáleddín tanítványa volt, megépíttette a rend első isztambuli kolostorát a Héttorony közelében.

A halvetík ezzel megvetették a lábukat a birodalom szívében, s megkezdődött a viharos balkáni terjeszkedés korszaka is. II. Bajezid és Dzsemáleddín sejh szoros kapcsolatának eredményeképpen a rend a későbbiekben is folyamatosan élvezte az oszmán szultánok kitüntető figyelmét. A halvetík rendje egyébként azon misztikus közösségek közé tartozott, amely gyorsan különböző ágakra szakadt szét. Ezek közül jó néhány eljutott a hódolt Magyarországra is, ahol számos kolostort hoztak létre.

A hatalom közelében

A misztikával ápolt kapcsolatoknak azonban korántsem vetettek véget. Bajezid herceg egy új dervisrendet fedezett fel magának: a halvetiket. Az Oszmán-ház szokása szerint a hercegeket különböző tartományokba küldték, ahol saját udvartartást építhettek ki, és fejleszthették a hatalomgyakorlás művészetét, hogy esetleges trónra kerülésük idején a rájuk háruló feladatokat felkészülten fogadhassák. Bajezidnek a távoli, észak-anatóliai Amaszja jutott. Ott-tartózkodása idején érkezett a városba a Kaszpi-tenger vidékéről egy török misztikus, Dzsemáleddín sejh. A mai Azerbajdzsán és Irán területén akkor népszerűvé váló tanításokat hozott magával, és mivel valamivel korábban valaki már terjesztette ezeket a tanokat a városban, értő fülekre talált.

Sikerült beépülnie a városi elitbe, s hamarosan a hercegi udvar vendége lett, ahol nagy hatást gyakorolt a szultánfira is. Amikor azután 1481-ben, Hódító Mehmed halála után megkezdődött a versenyfutás a trónért, Bajezid kíséretében ott volt ő is, és állítólag csodáival segítette a herceget a trón megszerzésében. A hála nem maradt el: hamarosan kolostort és adományokat kapott Isztambulban, rendje pedig közel kétszáz évre az Oszmán-ház lelki vezetője lett. Óriási hatást gyakorolt tehát a birodalom politikájára. Az öreg és beteges Szulejmán szultánt például valószínűleg saját sejhje, Núreddínzáde Muszliheddín efendi győzte meg arról 1566-ban, hogy személyesen vonuljon hadjáratra Magyarország ellen.

A dervisfőnököknek olyan komoly szerepük lett a birodalomban, hogy a 17. században az ortodox muszlim prédikátorok mozgalmat indítottak ellenük, kolostorokat gyújtottak fel, derviseket öltek meg. A birodalom kétarcúsága tehát megmaradt. A dervisek helyét jól jelképezte Szokollu Mehmed nagyvezír isztambuli, a Kadirga negyedben épült imahely-komplexuma: az épületegyüttes első fele egy klasszikus dzsámi, kupolás imatérrel, előcsarnokkal, udvarral, a rituális mosdást szolgáló kúttal. Ugyanazon épületkomplexum hátsó - közel azonos méretű - része azonban a halveti dervisek kolostora. A kettő együtt létezett, azonos méretben és minőségben, mégis úgy, hogy mégsem zavarták egymás működését


Kerengő dervisek (1901)

A 18. században azután egy újabb rend, a kerengő dervisek, azaz a mevlevik rendje jutott óriási befolyáshoz. A rendalapító, Mevláná Dzseláleddín Rúmí Közép-Ázsiából érkezett, rendkívül művelt értelmiségi család sarja volt. Ráadásul anyai ágon királyi vér csörgedezett az ereiben. Nem meglepő, hogy a kialakuló rend is meglehetősen arisztokratikus elveket vallott. Bár csak az Oszmán Birodalom területén alapítottak kolostorokat, sokáig a perzsa maradt a közösség nyelve. Míg a többi rend kolostorai gomba módra szaporodtak, a mevlevik alaposan megnézték, kivel kerülnek kapcsolatba: leginkább az uralkodó elitet célozták meg. Az akkor még éppen alakulóban lévő Oszmán államocska nem felelt meg az elvárásaiknak, a kapcsolatot sem vették fel az udvarral. Az ellenszenv kölcsönösnek látszik: az uralkodócsalád sem kereste a rend közelségét. Így eshetett meg, hogy a fővárosban valójában csak a 16. század végén jöttek létre az első tartósan működő kolostorok. Az igazi együttműködés pedig csak a 18. századra érlelődött meg.

*

A sors fintora, hogy az Oszmán Birodalom történetének alkonyán újra a bektasik kerültek előtérbe. A rendet ugyan 1826-ban a janicsársággal együtt feloszlatták, de működésük nem szűnt meg, éppen csak részben illegalitásba vonultak. A század második felében a velük szemben alkalmazott szigor enyhült, a kolostorok újra működni kezdtek. A bektasik részt vettek a reformmozgalmakban, az állam alkotmányos átalakításának folyamataiban. A befogadó, sok mindenre nyitott gondolkodás pedig meglehetősen különös, elsőre talán meghökkentő terepet talált magának: a szabadkőművességet. Szalonikiben állítólag a bektasi kolostorok és a páholyok tagsága többé-kevésbé egybeesett. Köreiket látogatta a jövő embere: Musztafa Kemál Atatürk is.

Szemere Bertalan a kerengő dervisekről

Jean-Léon Gérôme festménye (1895)

Szemere Bertalan, a Kossuth-kormány minisztere a törökországi emigráció idején látogatta meg Isztambulban a kerengő dervisek perai kolostorát. Élményeiről így írt:

Végre a sejk [elöljáró] megérkezék, s egy őzbőrrel beborított szőnyegen, két tanítvány közt guggolva leüle... Utána párosával jövének be a dervisek, s előtte, bizonyos testtartással, egyenkint elvonulván, keleti modorban, a legmélyebb hódolattal hajták meg magokat, mit halkan, kimért ünnepi lejtő lépésekkel elvégezvén, vele szemközt a padozatra ülének le.

E dervisek öltözete áll egy barnás posztó süvegből, mely hasonló egy szájára állított virágcseréphez; egy fehér mellényből, egy hasonló színű s számtalan redőkbe szedett szoknyából, egy ugyanolyan színű nadrágból, mely bokáig ér, szóval az egész könnyű, deli s kellemes öltözet, nem oly ügyetlen és rideg, mint szerzeteseinké. Minderre öltenek egy gallértalan, de ujjas bő köpenyt, zöldet, kéket, barnát, kinek mint tetszik, mert e részben egyenlőség nem kívántatik.

Majd kezdődék az imádkozás, kísérve mindenféle muzulmán hajlongásokkal, arcra borulásokkal, tagjártatásokkal, melynek vége levén, bő köpenyeiket a dervisek leveték, és sorban egymás után a fennálló sejk előtt bizonyos lejtő lépésekkel elvonulának. […]

Midőn a csörgődob és egy lágy fuvola kíséretében a zenekar orr- s torokhangon énekelni indult, íme a dervisek közül egy kinyitá karjait, és kezde maga körül keringeni, eleinte halkan, úgy, hogy mezitlába a fényes padozaton semmi zörejt nem csinált, majd sebesebben, bő redős szoknyája mint egy szárny lebegett körüle a légben, hasonlítva egy óriás fehér virág harang alakú szirmához, mely szára körül, kinyilt széles kört képez. Az első dervist egy második, ezt egy harmadik követé, míg végre valamennyi keringeni indult, a forgás szédítő örvényébe mintegy besodortatván.

Kerengő dervistánc

És így, keresztileg kitárt karokkal kerengtek folyvást, feltartóztathatatlanul, fejöket vállaikra eresztve, félig hunyt szemekkel, nem egészen bezárt ajakkal, mintha a könnyű lég egy vízhullám volt volna, mely őket magával ragadja; lejtéseik szabályosak, könnyűek, habzók valának, bennök semmi erőlködés, semmi látszó fáradság; forogtak szelíden, mint egy víztől hajtott malomka, s ami különös, bár sokan valának, s a hely nem éppen tágas, kerengésökben sem össze nem ütköztek, sem köreikből ki nem estek, sem a zene mérsékét egy percig el nem vesztették. […]

Közéjük néha a sejk vegyüle, de ő csak járt, és nem kerengett, tapssal adva vagy a zenekarnak jelt a ritmust gyorsítani, vagy a kerengők fanatizmusát buzdítani. Mintegy fél óra múlva a zenekar elhallgatván, a dervisek megállapodtak, s mint előbb, ismét lassan, lejtő sétálással és kimért léptekkel járták egypárszor a termet körül.