Szerző: Hadfi Örs Tamás - Kolozsvári Zsuzsanna

Az 1648 őszén megkötött vesztfáliai béke más volt, mint az Európa történetét végigkísérő sorozatos háborúkat lezáró és gyorsan elfüstölgött békék egyike. Már a kortársak is érezték a jelentőségét, s a kor nyelvezete változatos allegóriai képekkel Európa „bölcsőjének”, „mérnökének”, „tanítómesterének” nevezte. A kései utókor történettudománya pedig egyre inkább úgy értékeli, mint a modern Európa kialakulásának egyik kulcsfontosságú mérföldkövét, hiszen a korábbiakhoz képest más értékrendet adott, új folyamatokat indított el, együttélési elveket, alternatívákat kínált fel, és feladatokat jelölt ki. Vesztfáliában nem egyszerű békét, hanem a kontinens békerendszerét fogalmazták meg.

1648 őszén egész Európa önfeledten ünnepelt, mintha mindenkit valamiféle túlvilági euforikus hangulat kerített volna hatalmába. Az embereknek volt is okuk a mulatásra, hiszen október 24-én végre megkötötték a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békét. Az örömhír rövidesen mindenkihez eljutott, s ezt szerte a kontinensen társadalmi rangjuk, műveltségük és anyagi lehetőségeik szerint ünnepelték az emberek. Felsorolni is nehéz lenne hányféle módon nyilvánult meg az őszinte öröm. Zúgtak a harangok, a városok piacterein táncoló és tolongó néppel tűzijátékok tudatták, hogy befejeződött a majd’ egy emberöltőig tartó gyilkos háború. Vidéken szájról szájra terjedt a hír az utazók és hírmondók jóvoltából. A mind többek által olvasott kalendáriumok lapjai is a háború végét hirdették: Mars levette harci díszeit, eldobta fegyvereit, a hadisten mezítelen. Az előkelők banketteken, vacsorákon vagy a béke tiszteletére rendezett különleges előadásokon, békebaletten, békemuzsikán vettek részt. A művészek ontották a festmények, metszetek, rajzok sokaságát, hogy minél pontosabban örökítsék meg a békekötés mozzanatait, és minél beszédesebben fejezzék ki a béke lényegét. Költemények és versek sokasága magasztalta a megállapodást, mely megjelent az uralkodók és fejedelmek reprezentációjában, emlékérmek, lobogók, szobrok vagy ünnepségek formájában. Ám az öröm nem tartott, nem tarthatott sokáig. Már szinte a békekötés másnapján látszott, hogy a vesztfáliai békemű rövid távon nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Európa garanciálisnak, univerzálisnak szánt békerendszere három és fél évszázadon át maradt ami volt: vágyott elképzelés. Mégis, az 1648-as vesztfáliai béke Európa modern arculatának kialakulásában alig túlértékelhető szerepet töltött be.

Új nemzetközi rendszer igénye
A 17. századi Európában – oly sok minden máshoz hasonlóan – alapvetően megváltozott a háborúk természete. Miként a harmincéves háború (1618–1648) megmutatta, a fegyveres konfliktusok elhúzódnak, hatalmas területekre terjednek ki, különböző országok sokaságát sodorják magukkal, s megváltozik társadalmi és technikai kihatásaik léptéke is, korábban nem látott áldozatot követelve valamennyi résztvevőtől, és szenvedést zúdítva minden érintett népre. Mindebből következően lassan megszületett a felismerés, hogy a béketárgyalások sem szoríthatóak többé pusztán a két szemben álló fél, a győztes és a vesztes harci cselekményeit lezáró aktusra. Amikor a hadviselés terhei már a leggazdagabb országokban is egykettőre kiürítik a kincstárat, felemésztik a tartalékokat, tönkreteszik a lakosságot, és magukat a győztes hadseregeket is gyakran éhínség, nélkülözés és járványok tizedeleik, s ilyen értelemben a győztesek is vesztesek, nagyon is reális igény, hogy inkább megegyezéssel oldják meg a konfliktusokat. Ekkor fedezik fel ismét azt a régi igazságot, mely szerint a háború végső célja nem más, mint az idejében és jól megkötött béke, hiszen ennek alternatívája, a másik fél teljes megsemmisítéséig folytatott totális háború várható haszna sohasem állhat arányban az ezzel járó áldozatokkal.

E század álma a generális, az univerzális, a hosszú távon is teherbíró béke utópiája, az „örök béke” lett. A későbbi századok, s főleg a modern kor embere e fogalmat leginkább már csak cinikusan használja, ám a vesztfáliai békekötés korában őszintén hittek benne. Hitték, hogy a tudás bővülése segíteni fogja az emberiség boldogulását. Descartes századában természetes, hogy a természetben uralkodó rendet és törvényeket megismerő ember a békében lássa a társadalmak és az államhatalmak együttélésének természetes módját. Úgy vélték, hogy lehetséges a különböző országok és népek együttélésének szabályaira a természet rendje, így az égi mechanika alkalmazása. A heliocentrikus világkép értelmezése szerint, ahogy az Univerzumban a bolygók nem ütköznek össze végtelen útjuk során, mert ütközésmentes pályán járnak, úgy az ezt biztosító mechanizmus itt a Földön is megvalósítható s alkalmazható az egyes országok békés együttélése érdekében. A nemzetközi politika ütközőmentes együttműködésének elve szerint tehát az Univerzum harmóniája a földi hatalmak között is megteremthető, vagyis az országok konfliktusok nélkül élhetnek, miközben saját útjukat járják. A kor embere meggyőződéssel vélte úgy, hogy nemcsak a harmincéves háború, hanem egyben az öldöklések időszaka, a háborúk kora is lezárható. Létrehozható a politikai világnak a béke rendezőelve szerint működő rendszere, mely – a korszak másik kedvelt allegóriája szerint – olyan, mint egy óraszerkezet: harmonikusan működik, az egyes részek együtt és nem egymás ellen dolgoznak, s kicsi és nagy alkotórész egyaránt fontos, hiszen ha csak egy fogaskerék is kiesik, az óramű leáll.

Az allegorikus példák sokaságával szemléltetett új államközi rendszer gondolata utópia volt, ám a kor gondolkodói cseppet sem voltak naivak, nem hitték azt, hogy a világ, illetve az ezt alakító tényezők (és emberek) egy csapásra maguktól megváltoznak. Tudták, ha új minőséget szeretnének adni Európa működésének, maguknak kell gondoskodniuk a változásokról. Az elvont elképzelések gyakorlati megoldásának kulcsát az államok kölcsönös önkorlátozásában vélték megtalálni. Ezt, az országok önkéntes kontrollját pedig a hatalmi egyensúly fogja előidézni. Csak ez – gondolták –, a hatalmi egyensúly biztosíthatja az univerzális, tehát egész Európát átfogó békét, ez lesz a stabilitás alapja, mint a gátlószerkezet, mely az óramű egyenletes működését szabályozza.

A béke új minősége
Valaki egyszer összeszámolta, hogy Európában a 17. század folyamán állítólag összesen 4 olyan nap volt, amikor sehol sem szóltak a fegyverek. Ez persze vagy így volt, vagy nem, az azonban biztos, hogy e háború dúlta évszázadban egyetlen nap sem múlt el úgy, hogy ne foglalkoztak volna valahol a békével. E század Európájában általános jelenség, hogy megrettenve, kimerülve és elszomorodva a szakadatlan háborúktól, a béke új minőségű fogalmát teremtik meg. A fogalom tartalma a korábbiakhoz képest jelentősen kibővül, s modern, a maihoz már nagyon hasonló jelentést kap. Gondolkodók, diplomaták, politikusok és más írástudók különböző béketervek sokaságát hozzák létre szerte a kontinensen.

A béke nem más, mint „az emberi dolgok nyugodt szabadsága”, határozta meg a fogalmat ma is érvényes jelentéssel egy erdélyi diák De jure pacis című disszertációjában 1660-ban. Olyan korszerű elveket fogalmazott meg, mint például a kölcsönös megbocsátás követelménye. A hosszan tartó béke elveit legrészletesebben a németalföldi Hugo Grotius dolgozta ki De jure belli ac pacis című munkájában (1625), melyben az egyes országok és nemzetek együttélésének legfőbb feltételét a nemzetközi joggal biztosított hatalmi egyensúly elvében jelölte meg. Ebben a természetjog alapján a kisebb országok biztonságát a nemzetközi oltalom szavatolja.

E fontos alapelvek kidolgozásakor Grotius sem ismeretlen úton járt. A békekötés elvi kívánalmait a korszak államelméletei, Erasmus, Machiavelli, Bodin és főleg Justus Lipsius művei már új szemlélettel határozták meg, új elméleti értékkategóriába helyezve a békét. A hosszan tartó, teherbíró béke követelményeinek ekkor, a 17. században válik részévé a műveltségbeli önrendelkezés, az anyanyelvi műveltség szabadságának igénye, s ily módon a nemzetek szabad fejlődésének elve. A francia politikai gondolkodó, Émeric Crucé pedig azt javasolta (Nouveau Cynée, 1623), hogy Európa uralkodói küldjék követeiket egy nemzetközi testületbe, s ott egyezzenek meg a vitás kérdésekről. A kor gondolkodóira nagy hatással volt Lipsius Politika című műve, melyet sokan majdhogynem kézikönyvként használtak. Ebben sokat foglalkozott azzal az új gondolattal, hogy a nagy birodalmak között a kisebb országokat is megilleti az önálló békekötés joga, sőt, nem is szabad kihagyni őket a békéből, hiszen a nagyhatalmak között fontos, feszültséglevezető feladataik lehetnek. E gondolat megvalósulásaként kerül be az 1648-as általános rendezésbe többek között az Erdélyi Fejedelemség is. Lipsius javasolta továbbá, hogy válasszák jól ki a megegyezés időpontját, vigyázzanak a béke megfelelő minőségére, és számoljanak a különböző országok egymásra utaltságával. Ő fogalmazta meg a század békekötéseinek azt az alapelvét, miszerint a békében egyenlő lehetőséget kell biztosítani a feleknek, vagyis a győztesek nem büntethetik meg a veszteseket Ahogy ezt a korban Magyarországon megfogalmazták: „a legyőzöttektől a győztes semmit sem vehet el, csak a bosszúállás szabadságát”.

A kölcsönösen megnyugtató megegyezés alapelv lett, melyre a század békekötéseiben úgy tekintettek, mint egyfajta betlehemi csillagra. A 17. században tehát úgy törekszenek megegyezésre jutni, hogy a veszteseket is igyekeznek megnyugtatni, hisz a korban elfogadott nézet szerint az ellentétek kölcsönös tárgyalások útján is rendezhetőek. Bibó István már az 1930-as években rámutatott egy írásában, hogy a kora újkorra jellemző a megegyezéses béke, mely élesen szemben áll a 19., de főleg a 20. századnak a veszteseket büntető és megbüntető, azokat „sarokba állító”, szankcionális békekötési gyakorlatával.

Pax sit Christiana, Universalis et Perpetua
Az persze természetes, hogy a nagyszerű elvek alapján megfogalmazott áhított cél és ennek gyakorlati megvalósítása már a vesztfáliai béke idején sem fedte egymást, hiszen az elmélet mindig is nehezen fogalmazható meg a gyakorlati politika eszközeivel. Ám az elvek hatása a korszak békekötéseiben egyértelműen kimutatható.

Ezért vehetjük komolyan azt, hogy 1645-ben, mikor Münsterben és Osnabrückben végre elkezdődtek a harmincéves háborút lezáró béketárgyalások, valóban „universalis” békét akartak létrehozni. Ezért nem tekinthető pusztán üres jelszónak a tárgyalások jelmondata: „Pax sit Christiana, Universalis et Perpetua.” A béke legyen keresztényi, általános és állandó. Vagyis egyenlő esélyekkel rendezze el a győztesek és a vesztesek ügyeit, legyen érvényes minden országra, és legyen hosszan tartó, belátható időre iktassa ki a háborút a kontinens történetéből.

Ahogyan a korszak jeles kutatója, R. Várkonyi Ágnes rámutatott, a reneszánsszal megváltozott időtudat, az, hogy az idő érték, és a jövő alakítható, olyan értelemben adott új jelentőséget a békerendszernek, hogy az elkövetkező generációk sorsát határozza meg. A kora újkor e százada során a békekötés mestersége „tudomány” lett, mely nyelvek, országok, történelmek és jogi viszonyok alapos ismeretét követelte. Ettől kezdve diplomáciai és érdekérvényesítő képességeket kívánt. Ekkor alakult ki a békekötések páratlanul gazdag kultúrája, tárgyalási rendje, retorikája, forgatókönyve. Ekkor lett a békekötés a diplomácia különleges, szerteágazó területe. A tárgyalások menete, célja, és szerepe új összefüggésekben tűnik elénk. A megegyezések szerepe és fajsúlya a politika átalakuló világában jelentősen megnőtt. Európa a 17. században a békekötések új módjait tanulta.

Hogy mindez elkerülhetetlen, arra a háború tapasztalata szolgált bizonyítékul. Hogy lehetséges, arra a szervezőképesség, az új időtudat, az új világkép és az új tudomány adott reményt.

A béketárgyalások helyszínei: Münster és Osnabrück
A harmincéves háború harmadik évtizedében a béke utáni vágy mind jobban erősödött, mely fokozta a háborúval párhuzamosan egyébként szinte végig jelen lévő különféle tárgyalások, békatapogatózások intenzitását. A háború végleges lezárásának igénye a pusztítástól talán legjobban sújtott német területeken volt a legerősebb. A Regensburgban 1641-ben tartott birodalmi gyűlésen megjelent követek ennek hangot is adtak. A háborús felek diplomatái dán közvetítéssel még ebben az évben találkoztak Hamburgban, ahol megállapodtak, hogy béketárgyalásokat kezdenek, melynek színhelyét végül Vesztfália két városában, Münsterben és Osnabrückben jelölték ki. Az addig nem különösebben ismert települések ezzel „világhírnévre” tettek szert.

De miért e két (egyébként még Nagy Károly által alapított) püspöki székhelyet választották, szemben valamely nagyobb német birodalmi várossal? A döntés magyarázatot kíván. Valóban felmerült ugyanis Frankfurt, Köln, Hamburg és Lübeck neve, de végül politikai megfontolásból elvetették e helyszíneket. A két vesztfáliai város nem volt ezekhez mérhető, lakosságuk száma együttesen nem haladta meg a tízezret, s bár Münster gazdag Hanza-városnak számított, anyagi lehetőségeik (mely elengedhetetlen egy békekonferencia „eltartásához”) mégsem voltak a nagyvárosokéhoz mérhetőek. Mégis több minden is mellettük szólt. Legfőképpen az, hogy ugyan birodalmi területen helyezkedtek el, de annak „szélén”, közel a németalföldi és a francia határhoz, vagyis mind a két háborús tábor befolyási övezetéhez tartoztak. A másik döntő politikai szempont pedig az volt, hogy találjanak két alkalmas települést, melyek elég közel fekszenek egymáshoz, mert – szemben a későbbi békekonferenciákkal – Vesztfáliában az ellenfelek nem „egy asztalnál” tárgyaltak, elsősorban vallási okokból. Münster és Osnabrück ennek a kritériumnak is megfelelt, hiszen 45 kilométeres távolságban, egymás szomszédságában voltak, ami lehetővé tette a két tárgyalási helyszín közötti gyors kommunikációt.

Münsterben és Osnabrückben a körülmények szerények voltak, de nem méltatlanok. Münster mégiscsak tekintélyesnek volt nevezhető nemesi kúriáival, polgárházaival, 11 templomával és pompás piacterével. A francia követség, nem véletlenül, Orleans-hoz hasonlította. Persze Münster – a városfalak, kapuk és a szép középületek ellenére – még jócskán vidékies jegyeket is viselt magán. Sok polgárház a vesztfáliai parasztudvarokra emlékeztetett szérűjével, istállójával. A jószágok minden reggel és este átvonultak a városon, nem éppen a higiéniás viszonyokat erősítve.

A két településen alig voltak háborús károk, márpedig az Európa minden szegletéből érkező nagyszámú küldött elhelyezése intakt városi infrastruktúrát követelt. S talán még ennél is fontosabb volt, hogy Münster városát erős falak védték, ami biztosította a tárgyalások nyugalmát, hiszen ne felejtsük el, a fegyverek még javában dörögtek.

Tér és idő
A tárgyalások helyszínéül kijelölt városok Európa első békekongresszusának helyszínei lettek, hiszen ennyi küldött, diplomata és magas rangú megbízott korábban még sehol nem volt, annak ellenére, hogy az összes résztvevő egy helyen egyszer sem gyűlt össze. A kongresszusnak sem hivatalos megnyitója, sem berekesztése nem volt, így a pontos kezdés ma is vitatható. A császári követek 1643 nyarán érkeztek Münsterbe, hogy itt a francia királlyal, XIV. Lajossal és szövetségeseivel, valamint Osnabrückbe, hogy e helyütt pedig Krisztina svéd királynővel, illetve szövetségeseivel kezdjenek tárgyalásokat. Münsterben tárgyaltak továbbá a holland és a spanyol követek, hogy a két ország közötti úgynevezett nyolcvanéves háborút lezárják.

A tárgyalópartnerek nem egyszerre érkeztek, egyesekre sokszor hónapokat kellett várni, a legfontosabb diplomatára, a francia király követére, D’ Avaux grófra majdnem egy évet. Az első időszakban a tárgyalások megkezdésének és lefolytatásának formai kérdéseiről, a tárgyalások menetéről folyt a vita. Közben természetesen a hadműveletek sem szüneteltek. A diplomaták a megbízóiktól utasítások formájában kapták az útmutatásokat, melyek nemegyszer megváltoztak, követve a hadi és politikai helyzet alakulását. Ez utóbbiaknak a Habsburg-uralkodóra nézve kedvezőtlen változása, főleg az 1645. év katonai kudarcai erősítették fel a császári udvar békekötési hajlandóságát. III. Ferdinánd ez év augusztusában kénytelen volt megengedni, hogy valamennyi német fejedelem részt vehessen a tárgyalásokon, majd novemberben főminiszterét, Trautmannsdorf grófot is elküldte Vesztfáliába azzal az utasítással, hogy a béke érdekében lényegében akármilyen megállapodást köthet. Ekkor kezdődtek az érdemi megbeszélések. A főbb döntéseket 1645 novembere és 1647 nyara között hozták meg. 1648-ra lényegében a szerződések végleges megkötése maradt.

A Vesztfáliában tárgyaló küldöttekkel kapcsolatban sokszor elhangzik az a vád, hogy a diplomaták, távol a csataterek borzalmaitól, a tárgyalásokat csak eszköznek használták, s érzéketlenek voltak a háború okozta szenvedés iránt. A békekongresszus természetesen politikai jellegű esemény volt, de az nem teljesen igaz, hogy a követek ne érezték volna a háború jelenlétét. A kezdeti időben Münster környékén is folytak harcok, egyszer majdnem az elővárost is megtámadták, a városban menekülő parasztok tömegei kerestek menedéket. De a háború a magas és egyre emelkedő élelmiszerárak, az akadozó ellátáson keresztül is érezhető volt. Sőt előfordult az is, hogy a futárokra, de akár a diplomatákra is rátámadtak. Éppen ezért merült fel az a lehetőség, hogy a két város környékére vagy akár egész Vesztfáliára is semlegességet terjesztenek ki, vagy – egy másik megoldásként – magát a békekongresszust helyezik át máshova. Végül sem a demilitarizálás ötletéből, sem a költözésből nem lett semmi, s lassan a körülmények is javultak.

Kommunikáció a külvilággal
A Münsterben és Osnabrückben tárgyaló diplomaták számára létfontosságú volt, hogy megbízóikkal kapcsolatban legyenek. Ennek érdekében egész Európára kiterjedő futárhálózatot építettek ki, melynek szálai a két vesztfáliai városban futottak össze. A III. Ferdinánddal való kapcsolattartás érdekében már 1643-ban császári postahivatalt rendeztek be Münsterben. A rendszeres levélforgalom biztosítására Bécsbe, Amszterdamba, Kölnbe, Hamburgba legalább hetente egyszer rendszeres lovasposta járt. Ezenkívül a jelentősebb követségek saját hírszolgálatot működtettek. Néha ugyan előfordult, hogy elfogták a postai küldeményt vagy a futárt, de ezektől az esetektől eltekintve megbízható postai szolgálattal és biztos menetidővel lehetett számolni. Münsterből Bécsbe 15 nap volt az út. Ez azt jelentette, hogy legalább egy hónap telt el, míg a császári követ választ kapott egy kérdésére. Párizsba 10 nap volt az út, melyet különleges futárral 6 napra lehetett redukálni. Az Osnabrück–Stockholm távolság 16 nap volt, Drezda 5-6 nap, Straßbourg 8 nap. A leghosszabb út Madridba vezetett, mely egy kerek hónapig is eltartott. Ez akkor is tekintélyes idő, ha hajóval némileg gyorsabbban megtehető volt az út. A kongresszus munkájának megítélésekor figyelembe kell venni a távolságok és a kommunikáció tényezőjét. Például azért, mert ha egy-egy utasításra adott esetben egy hónapot kellett várni, a helyszínen tartózkodó küldöttekre hatalmas felelősség hárult. Ráadásul a változó katonai és politikai helyzet állandó bizonytalansági tényezőt jelentett. Mindez segít megérteni, miért tartott a megállapodás évekig.

Nehéz tárgyalások
A vesztfáliai tárgyalások bonyolultsága nem lebecsülendő, hiszen egy rendkívül sokrétű és összetett, egész Európára kiterjedő konfliktust igyekeztek lezárni úgy, hogy nem rendelkeztek tapasztalatokkal ilyen nagyszabású nemzetközi kongresszus lebonyolításához. Így nem létezhettek általánosan elfogadott szabályok, normák sem, sok mindent „menet közben” kellett kitalálni. A tárgyalások több elemét a politikai gyakorlat más területéről, így például a birodalmi gyűlés mintájából vették át. Ez jobban tükröződött Münsterben, ahol kötöttebb formában, írásos „peranyagokon” keresztül érintkeztek az egyes frakciók, míg Osnabrückben kötetlenebbül, közvetlenül és leginkább szóban folyt a tárgyalás. A megbeszélések nyelve is változó volt, ezt általában az adott szituáció döntötte el, így főleg latinul, németül, franciául, de hollandul, spanyolul vagy olaszul is beszéltek. Bár a császárral aláírt hivatalos iratokat kivétel nélkül latinul fogalmazták, ekkor volt utoljára az európai diplomácia hivatalos nyelve a latin.

Mindkét helyen lépésenként haladtak a témákban. Ha egy pontban megegyeztek, szerződéstervezetet készítettek, amelyet rendszerint alá is írtak. Bár ezek az előzetes megállapodások módosíthatóak voltak, és senkit sem köteleztek semmire, a végső békeszerződés tulajdonképpen az előzetes megállapodások véglegesített gyűjteménye volt. Sok esetben az igazi döntések nem is a tárgyalóteremben, hanem a követek szállásain személyesen folytatott kötetlen és bizalmas beszélgetések során dőltek el. A követek ráadásul megvesztegethetőek voltak.

Az érdekek és ellenérdekek szövevényes hálójában mindez igen komoly kihívás elé állította a szemben álló feleket, illetve ezek diplomatáit. A „diplomata” kifejezés semmiképpen sem mai jelentésében értendő, hiszen ekkoriban még csak kialakulóban volt a diplomaták ma ismert hierarchikus struktúrája és cizellált működési szabályzata. Éppen ezért sok esetben ma már rekonstruálhatatlan, hogy melyik küldött szava számított döntőnek. A puszta számok is sokatmondóak. Összesen majd’ kétszáz európai uralkodó (többsége kisebb német fejedelem) volt érintett a tárgyalásokon, bár követet csak nagyjából a fele küldött.

Nem kell meglepődni azon, hogy a kisebb hadviselő felek közül nem mindenki küldött követet, hiszen ez hatalmas költséggel járt. Még a nagyhatalmak képviselői is eladósodtak az évekig tartó tárgyalások végére. Ugyanakkor a reprezentációs kiadásokra semmi pénzt sem sajnáltak. Ezek sorában a legfontosabbnak a küldöttségek bevonulása számított. A jelentősebb államok – így például Franciaország – népes delegációval képviseltették magukat, mely a szolgákkal együtt több száz fő is lehetett. 1643-tól 1648-ig a két vesztfáliai városban összesen (az inasokkal bezárólag) több ezer diplomáciai alkalmazott tevékenykedett a kontinens minden szegletéből. Ennyi ember számára szállást biztosítani is nehéz volt.

Bár Franciaország igyekezett késleltetni a tárgyalásokat, hogy a császár mellett a spanyol királyt is térdre kényszeríthesse, végül 1648. október 24-én ünnepélyesen aláírták a 128 cikkelyből álló végső szerződést. Az aláírást és az eskütételt követően a városban dob- és trombitaszóval kísérve körbehordozták a békezászlót, melyet a városi tanács külön erre az alkalomra csináltatott. Ezzel indult útjára a béke híre, mely az egész kontinensen osztatlan örömöt váltott ki. A küldöttek pedig megajándékozták egymást, majd a többség hamarosan elhagyta a helyszíneket. Néhány, főleg katonai jellegű kérdésről azonban még évekig vitatkoztak.

„A legsikeresebb magyar béke”
A végleges békedokumentumban szerepel Erdély, illetve fejedelme, I. Rákóczi György is, hatalmas diplomáciai sikert aratva ezzel. 1645 februárjában a napirend első pontjaként a tárgyalásokba bevonandók körét határozták meg, s többek között I. Rákóczi György részvételi joga felett is élénk vita robbant ki, de végül jogot nyert a tárgyalásokra, és az Erdélyi Fejedelemséget mint szövetségest foglalták bele az univerzális békébe. Tudjuk, hogy a fejedelemség végig kiemelt figyelmet kapott, s az Erdélyt érintő kérdéseket a fontosabb ügyekkel együtt tárgyalták. Az Erdély iránt megnyilvánuló kiemelt figyelmet és a fejedelemség nemzetközi státusát jól jellemzi, hogy I. Rákóczi György követei, Szentpáli István és Padányi Ferenc a francia békebiztos hintóján tartották meg bevonulásukat Münsterbe 1646 tavaszán. Mivel Erdély már sikeres békét kötött III. Ferdinánd császárral Linzben (1645), a magyar követeknek egyetlen feladatuk volt, amiért Vesztfáliába mentek: az, hogy Erdélyt belefoglalják a békeokmányokba, vagyis az ország nemzetközi garanciát kapjon. Ez is sikerült. Ezért tarthatjuk az 1648-as békét „Magyarország” legsikeresebb szereplésének a nemzetközi békekonferenciák sorában.

Mindent sikerült elérni, Erdély a győztesek oldalán szerepelt. Ennél többet I. Rákóczi György nem is kívánt, s azzal a tudattal hunyhatta le szemét 1648 őszén, hogy „az ország külső szabadsága érdekében erdélyi fejedelem a vesztfáliai békében ennél nagyobbat még nem cselekedett”.

1648 jelentősége
A 17. században három nagy, az egyetemes fejlődés szempontjából meghatározó történelmi jelentőségű esemény emelkedik ki: a harmincéves háború, az angol forradalom és a török európai hatalmának megtörése, vagyis Magyarország és Erdély felszabadítása a török uralom alól. Ezek sorában az elsőt, a harmincéves háborút a Münster és Osnabrück városában megkötött vesztfáliai béke zárta le, új elvek, modern gondolatok alapján, a hosszú távú rendezés szándékával. Magyarország számára azért is különösen fontos a vesztfáliai béke, mert a fent felsorolt harmadik eseményt, az ország felszabadítását is ez tette lehetővé. A béke jelentőségét mutatja, hogy újabban az egyetemes békerendszerhez kötik az újkori Európa-tudat megjelenését is.

A béke, nagyobb önállóságot biztosítva a német fejedelemségeknek, sikeres és tartós kompromisszummal zárta le a vallási és politikai ellentéteket, hosszú távon meghatározva a német fejlődést. A Bourbon–Habsburg-ellentét korlátozására létrejött a Rajnai Liga. Kárpótolták Svédországot, megnyugtatták a két nagy dinasztiát, biztosították a vallásbékét (lezárva a 16. század hagyatékát, a vallási ellentétek korát), elismerték Svájc és Hollandia függetlenségét.

R. Várkonyi Ágnes kutatásai szerint a vesztfáliai béke jelentősége abban áll, hogy megteremtette az európai hatalmi viszonyok átrendeződésének alapjait, s a nemzetközi erőviszonyok hosszú távú átalakulását indította el. A 18. század elejére elkészült az újkori Európa államrendszerének térképe, benne Közép-Európával, hosszú távú érvényességgel.

Ám a béke a legjobb szándék ellenére sem lett univerzális. Kimaradt belőle a háborút kirobbantó Csehország, illetve általában Közép-Európa keleti térségének országai. Az itteni kérdések súlyosságát, valamint a konferencia megbocsáthatatlan mulasztását mutatja, hogy éppen 1648-ban veszi kezdetét egy olyan háborús időszak, amelyet szoktak „keleti harmincéves háborúnak” is nevezni. A hatalmi egyensúly óraműszerkezetéből kimaradt másik fontos alkatrész pedig az oszmán hatalom kérdése volt. Fel sem merült, hogy mi lesz, ha kiűzik az oszmánokat az elfoglalt területekről. Ezzel útjára indult a „keleti kérdésnek” nevezett konfliktussorozat, mely bő háromszáz évre meghatározó feszültségforrása lett a kontinensnek. S mire Európa felocsúdott, a vesztfáliai béke „keresztgyereke”, Hollandia megtámadta Angliát, nyugati területein ismét szóltak a fegyverek.

A münsteri városháza
A ma 280 ezer lakosú Münster méltán büszke történelmi múltjára, a vesztfáliai béketárgyalásokban játszott döntő szerepére, melynek emlékezetét, tárgyi emlékeit és hagyományát kiemelten ápolja. Ezek közül a legfontosabb a münsteri Városháza épülete, ezen belül a Béketerem (Friedenssaal), mely a vesztfáliai békekötés legfontosabb ma is meglévő színhelye. Az építészetileg is különleges, pazar kialakítású Városháza legkorábbi részei a 12. századból származnak, mely a város polgárainak találkozóhelye volt, világi elöljáróinak és a bírói testület „munkahelyéül” szolgált. Az épület a századok során e funkciókat megtartva bővült folyamatosan. A csodálatos homlokzat (façade) a 14. század végén készült el, köszönhetően a város gazdasági prosperitásának. Ma is látható formáját az épület a 16. század végi átalakításokat követően nyerte el. A vesztfáliai béketárgyalások során fontos szerepet a földszinten található belső terem kapott, mely ekkoriban a városi tanács üléseinek, illetve kisebb jogi ügyek bíróságának adott otthont.

Itt keletkezett 1643. május 27-én az a birodalmi dokumentum, mely semlegességgel ruházta fel Münster városát a béketárgyalások idejére. Valamint e falak között került sor 1648. május 15-én a spanyol–holland béke aláírásának ünnepélyes ceremóniájára, esküjére is, amely a tanácsteremben lezajlott legfontosabb esemény volt. Ezt követően kapta a tanácsterem a megtisztelő „Béketerem” elnevezést. Mivel de jure e falak között született meg a független Hollandia, a hollandok számára is fontos e hely.

Bár az 1648. október 24-én megkötött általános béke dokumentumait nem ebben a teremben írták alá, a tárgyalások során a társasági események központi helyéül szolgált

A Béketerem belső kialakítását domináló famunka 1577-ben készült egyforma panelekből. A bibliai témákkal díszített, valódi reneszánsz mestermű Münster vezető vesztfáliai Hanza-város státusát volt hivatott reprezentálni.

1944-ben egy légitámadást követően a városháza leégett, a díszes homlokzat pedig összeomlott, csak a legalsó szint maradt valamelyest épségben. Azonban a háború kitörésekor minden mozdítható értéket biztonságos helyre szállítottak, így a ma ide látogatók olyan állapotban tekinthetnek meg mindent, amilyennek a békekötés diplomatái is látták. Az előrelátásnak köszönhetően 1948-ban, a béke 300. évfordulóján korhűen tudták felállítani ismét a Béketermet, mely akkor a németek béke utáni vágyát is kifejezte. A romba dőlt épület helyreállítására azonban még tíz évet kellett várni, hiszen nem volt pénz a rekonstrukcióra. Végül a kereskedők szövetségének kezdeményezésére széles társadalmi összefogás alakult, s alapítványt létrehozva teremtették elő a forrásokat, tehát a városnak egy fillérjébe sem került a rekonstrukció. Ezzel a münsteriek számára újabb jelentéssel bővült az épület szimbóluma: ahogy annak idején egész Európa összefogott a békéért, úgy kellett ezúttal a münsterieknek összefogni a városháza, a közös béke jelképének felépítéséért. Ezúttal az összefogás valóban teljes sikerrel járt.