Szerző: Krász Lilla

A kora újkori bábák nélkülözhetetlen tevékenysége egyúttal számtalan konfliktus forrása is volt. A szülés körüli komplikációk és a csecsemők megbetegedése vagy halála kapcsán a bábák gyakran kerültek nehéz helyzetbe, számos esetben szándékos károkozással, boszorkánysággal vádolták őket. A „vasorrú bábák” ugyan a boszorkányként bevádoltaknak csak elenyésző kisebbségét tették ki, mégis jelentős volt a számuk. Kik is valójában a boszorkányperek perbe fogott vagy legalábbis gyanúba kevert bábaasszonyai? Milyen típusú konfliktusok vezettek a bába elleni boszorkányvád kialakulásához? Milyen konkrét vádak merültek fel a szülés körül segédkező asszonyok ellen? A legtöbbet maguk a vádlók árulnak el tanúvallomásaikban.

A születés kultúrtörténete évszázadokon, évezredeken keresztül elválaszthatatlan volt a bábák működésétől. A városokban, falvakban mindig voltak értő asszonyok, akiket a várandós anyák a maguk és születendő gyermekük megsegítésére kértek. Tudásukat nemzedékek során keresztül adták át egymásnak. A női test működésének megfigyelése, a terhesség diagnosztizálása, a szülés levezetése a 19. századig szinte kizárólag női közegben, rokonok, szomszédasszonyok és tapasztalati úton tevékenykedő bábák bevonásával történt. A szülés a kollektív emlékezet által őrzött hagyományok és rituálék övezte közösségi eseménynek számított. A gyermekvárás, a gyermek érkezésének időszakát és a gyermekágy hathetes periódusát az emberi élet különleges, átmeneti fázisaként értelmezték, amikor anya és gyermeke nemcsak a földi, hanem a természetfeletti világból leselkedő veszélyekkel szemben is kiszolgáltatott állapotban van. Ebben a különlegesen érzékeny, veszélyeztetett életfázisban különböző megelőző, elhárító és óvó eljárások szőttek védőhálót az anya és a gyermek köré. A bába ebben a kontextusban elsősorban mint lelki társ jelent meg, aki részt vett a szüléssel, a gyermek érkezésével, az anyasággal kapcsolatos közösségi rítusok, ünnepek megszervezésében. Munkájuk fiziológiai részét rutinból, szinte ösztönösen beidegződött mozdulatokkal, de nagy empátiával végezték.

A bábák tevékenysége igen széles feladatkört foglalt magában. A szülés levezetésén kívül a bába egyházi (nehéz szüléseknél a gyengécskének mutatkozó újszülött kényszerkeresztelése), közösségi (gyermekágyas anya és az újszülött ápolása, a keresztelői ünnepség előkészítése, az anya felkészítése a templomi avatásra) és hivatali (gyermekgyilkos anyák ellen folytatott bűnpereknél szakértőként működött) szerepkört egyaránt betöltött, de ő volt az a „beavatott személy” is, aki titokban magzatelhajtást végzett. A bába, aki az élet keletkezését, a gyermek világra segítésének tudományát vagy az „angyalcsinálás” fortélyait az átlagembernél jobban ismerte, szűkebb közösségén belül gyakran igen ellentétes érzelmeket válthatott ki. Társadalmi helyzete, megítélése rendkívül ambivalens volt. Különleges tudását egyrészt tisztelték, elismerték, ugyanakkor féltek is tőle. Nem véletlen, hogy a bábákkal kapcsolatos ellentmondásos képzetek megragadták művészek, írók fantáziáját.

Nem minden boszorkány „vasorrú bába”
A szülés körül segédkező nők bölcs asszony, nagy anya képében gyakran fölbukkannak mesék, hiedelemmondák szereplőiként is. Ezekben kétféle toposszal találkozunk: az egyik a jóságos bába, akit a szüléshez hívnak, hogy könnyítsen a vajúdó asszony fájdalmain, s a szülés utáni hetekben gondoskodjon az anyáról és újszülött gyermekről. Ezt a bábát a segíteni akarás, a „nyomorúság ágyán gyötrődő asszony” iránt érzett szolidaritás vezérli. A másik az árnyékfigura, a gonosz bába, aki terhes, vajúdó vagy gyermekágyas asszonyokat fenyeget, megront, rémületben tart, sőt elpusztít. Ez a kettősség, a Jó és Rossz, élet és pusztítás, rontás és gyógyítás drámai harca mutatkozik meg Európa-szerte a kora újkori boszorkányperekben bevádolt bábák esetében is.

A régebbi magyarországi kutatások a 16–18. században lefolytatott boszorkányperekben szereplő bábák számarányát feltűnően nagyra becsülték. A kora újkori boszorkányperekben a bábák számát illetően az újabb kutatások jóval árnyaltabb képet nyújtanak. Mind a nemzetközi, mind a hazai szakirodalomban ma már általánosan elfogadott nézet, hogy az adott közösség csak a legvégső esetben adta fel és vádolta boszorkánysággal a bábát, ugyanis – még gyanús személy esetén is – szüksége volt szülés körül segédkező tapasztalt nőre, különösen azokon a kis településeken, ahol más gyógyító nem működött. Pócs Éva a Sopron vármegyei boszorkányperek vizsgálata nyomán kimutatta, hogy az 1529 és 1768 közötti időszakban lefolytatott mintegy 75 perben mindössze három esetben lehetett megállapítani, hogy a vádlott foglalkozására nézve bába. Kristóf Ildikó Debrecenben és Bihar vármegyében végzett kutatásokat. Debrecen egyike volt azon városoknak, ahol a legtöbb boszorkányper zajlott, itt a vádlottak közül csupán 6 asszony volt bába. A vármegyei perekben pedig összesen 7 bábaboszorkány szerepel. A Szenti Tibor által vizsgált dél-alföldi mintegy 1040 boszorkányper másfél ezernyi vádlottja közül összesen 36 volt bába.

Beszélő nevek
A 16–18. századi magyarországi boszorkányperekben a falusi – ritkább esetben mezővárosi – bába jelenik meg a maga ellentmondásos szerepkörében. A perek aktáiban a bűnüldöző hatóságok, a kárvallottak, a tanúk a legkülönbözőbb nevekkel illették a bevádolt bábákat. A sokszínű névadás híven tükrözi az adott közösségben a bába tulajdonságairól, feladatairól évszázadok tapasztalata nyomán kialakult archetípusos elképzeléseket, elvárásokat, de félelmeket is. A boszorkányperekben a bábákra használt elnevezések közül a tudós, tudományos vagy tudákos asszonyember kifejezések a bába bűvös-bájos, boszorkányos praktikáira utalnak. A tudomány szó itt nem scientiát, hanem ars magicát, vagyis a felsőbb hatalmaktól szerzett gyógyítóképességet, „mások felett való mesterséges tudományt”, „bűvös-bájos mesterséget” jelent. Találkozunk a bába származására utaló nevekkel is. A magyar bába, német bába, oláh bába, orosz bába kifejezések a bába etnikai hovatartozásának megjelölésén túl a szakmai felkészültség, a minőség jelzői is egyúttal. Míg a német bába az ügyes, hozzáértő, a közösség által megbecsült bába szinonimája, addig az oláh és az orosz jelzők inkább a negatív emberi és szakmai tulajdonságok szimbolikus kifejezőeszközei. A boszorkányperekben a szülés körül segédkező asszonyokra használt elnevezéseknek egy harmadik csoportja a bába életkorára, családi állapotára, rokonsági kapcsolataira utal. A vénasszony, öregasszony kifejezések a tapasztaltság szinonimái. Az anya, öreg anya nevek pedig arra a – közösség részéről a bábával szemben támasztott – fontos követelményre utalnak, hogy maga is többszörös anya legyen.

A boszorkányperekben vádlottként, tanúként vagy éppen szakértőként megjelenő bábák megnyilatkozásainak beható tanulmányozása révén többé-kevésbé megrajzolható a 16–18. századi Magyarországon tevékenykedő falusi bába prototípusa. Ezek az asszonyok munkájukat nem szakképzettség, hanem természetes „szelekció”, a közösség szimpátiája alapján végezték. Bizalmi foglalkozás volt ez, amelyért a legfőbb fizetséget a falu asszonyainak és elöljáróinak elismerése jelentette. Egyfajta kollektív ethosz vette körül őket. A bábamesterség falusi közegben életre szóló szolgálatot jelentett. Csak a legritkább esetben láttak el egyetlen falut, többnyire több szomszédos falu szülő asszonyaiért vállaltak felelősséget. Semmi esetre sem független, csak a munkájuknak élő nők voltak, szűkebb közösségük többi asszonyához hasonlóan éppúgy anyák, háziasszonyok, feleségek, szomszédasszonyok is. A „főfoglalkozásban” túlnyomórészt parasztasszonyok, uradalmi szolgálók úgymond „mellékállásban” végezték a szülések levezetését. Ezek az asszonyok már érettebb korban, ötvenes éveik elején vagy közepén – tehát nagyjából a fogamzásképes perióduson túl – kezdtek el praktizálni. Ennek oka egyrészt a bábát megválasztó közösség tapasztaltságról, megbízhatóságról alkotott hagyományos elképzeléseiben, másrészt a családi kötelezettségek bizonyos mértékű csökkenésében keresendő. Hivatalosan rögzített évi fizetéssel nem rendelkeztek, pénzt, természetbeni juttatást vagy e kettő kombinációját csak az egyes szülések levezetése után, a szolgálataikat igénybe vevő család anyagi erőforrásainak függvényében kaptak.

Az utánpótlást, a tudás átadását illetően megállapítható, hogy a bába a legtöbb esetben elődjétől tanult. Ez az előd többnyire az anyja vagy valamelyik nőrokona volt. A „képzés” a gyakorlati ismeretek és praktikák, ügyes fogások átadását, vagyis a személyes tapasztalat, a születéssel kapcsolatos hagyományos tudás szóbeli közvetítését jelentette. A szóbeli magyarázatoknál azonban sok esetben sokkal fontosabb volt a megfigyelés és az egyes fogások, forgatások utánzása, bizonyos közösségi előírások, tilalmak, hiedelmek pontos betartása. A minőséget a tapasztalati úton megszerzett tudás, a többszörös anyaság, a jó hírnév, az adott falusi közösségbe születés révén való „beágyazottság”, vagyis az ismertség jelentette. Ezek a tulajdonságok alapvetőek voltak a közösség bizalmának elnyeréséhez. Ha azonban a bába ezen íratlan követelmények valamelyikének nem tett eleget, munkája során esetleg végzetes következményekkel járó hibát követett el, megsértette a közösségi normarendszert, maga is kiszolgáltatottá, sebezhetővé vált és előbb-utóbb konfliktusba keveredett a szolgálatait igénybe vevő közösséggel.

A bábák boszorkányperei
A bábák elleni boszorkányvád kialakulását előidéző konfliktusok egy része a bábák egymás közötti konkurenciaharcára vezethető vissza, ami sokszor etnikai, vallási színezetet is öltött. Ennek következményeként nem egymást büntetik, hanem pácienseiket rontják meg. Súlyos ellentétek forrása lehetett a bába mala medicatiója, ha munkája során „tilalmas eszközökkel élt”, vagyis illegitimnek minősített gyógyítótevékenységet folytatott, és ezzel rontásnak minősülő, akár végzetes kimenetelű kárt okozott. A bába rontótevékenységét gyakran gazdasági okokra vezették vissza: a szülő nő vagy a családja nem az általában önként ajánlkozó bábát hívta a szüléshez, aki így elesett a fizetségtől, vagy nem azt és nem annyit adtak neki, amit és amennyit kért szolgálataiért, a kifizetésnél csalódás érte és bosszút forralva rontott.

A boszorkányperekben a kárvallottak közvetlenül a bába rontótevékenységére hivatkoznak, vádpontjaik mögött mindig valóságos baj, betegség, tragédia áll: kezelhetetlen meddősség, a gyermek elvesztése a terhesség korai szakaszában, anyára, gyermekre vagy mindkettőre nézve végzetes kimenetelű szülés, halvaszületés, csecsemőhalál, „idétlen”, azaz testi fogyatékos gyermek születése, az anyatej elapadása. A perek tanúsága szerint gyakran maga a rontó bába volt az, aki az okozott kárt – megfelelő ellenszolgáltatás fejében – helyrehozta: a gyermekágyas asszonyt, a gyengécske, szopásra képtelen csecsemőt meggyógyította. Ilyenkor – az esetek többségében – a vádat ejtették, a rend helyreállt, a bába zavartalanul folytathatta munkáját. A visszafordíthatatlan, megváltoztathatatlan családi tragédiák, csapások egyéni és kollektív feldolgozásához azonban a legkézenfekvőbb magyarázatot a szülés körül segédkező kívülálló, ám tudománya révén beavatott bába felelőtlen, hozzá nem értő, romlást, pusztulást, bajt előidéző munkájában keresték. A boszorkányperekben a bába így törvényes úton a család, a közösség fájdalmának metaforájává és egyúttal áldozatává vált.
Rontás és gyógyítás: variált esettanulmányok

A nagyjából egy séma szerint konstruált boszorkánypereknek a leginformatívabb és egyúttal a korszak világszemléletéről legtöbbet eláruló részét a tanúvallomásokban rögzített rontáselbeszélések képezik. A perbe fogott bábák újszülöttet, terhes, gyermekágyas asszonyokat, esetenként rokonokat vagy állatokat megrontó technikái a testi gyötrés legkülönfélébb módozataitól a kötésen, kenésen, nyomáson, tapogatáson keresztül a mérges füvek belső alkalmazásáig, tejelapasztásig igen változatos eljárásokról árulkodnak.

1713-ban a Szabolcs megyei Balkányban Nagy Erzsébet 36 éves asszony terhessége harmadik hónapjában elvetélt. A gyermek elvesztéséért a helybéli orosz bábát okolta, aki állítása szerint bosszúból, amiért egy magyar bábát fogadott, elvette tőle magzatát. Az esetet a Kisvárdán folytatott per jegyzőkönyvében a következőképpen foglalta össze a jegyző:

„Ezen fatens 3 hólnapi terhes asszony volt, roszszul volt, egy magyar bábát hívott, aki [az fatens kérésére] annak rendi szerint [...] az orosz bábát is hivatta és éczakának idejének az gyermek ezen fatenstül elment, az orosz bába hová tötte, azt ezen fatens nem tudja, hanem csak az gyermek mását látta. Eleget kérdezik az bábátul, hova tötte, de nem mondotta hova tötte, gyanakszik reá hova tötte, de bizonyosan tudgya, hogy gyermek volt nála.” Pap Katalin sem az orosz bábát hívta a szüléséhez segítségül, tanúvallomása szerint ezért következett be gyermekágyának idején a testi gyötrelmeket okozó rontás: „az orosz bába [...] reá ment ezen fatensre egy madczaggal által kötötte az lábát, a hasának vetette, estvek csordahajtáskor megköpdöste.”

A szintén gyermekágyban fekvő Elona Katalin éjnek idején macska képében vélte viszontlátni az orosz bábát, amint éppen párnáját szaggatta.

1723-ban a Kraszna megyében, Bagos faluban működő Fekete Mártonné bába ellen folytatott perben Hajdú Katalin azt vallotta, hogy újszülött fiának keresztelőjére elfelejtették meghívni a korábban önként ajánlkozó Feketénét. A bába még az ünnepség napján megfenyegette a családot, és a gyermek estére lebetegedett,

„tíz egész hétig sem szopott, mert úgy öszvekolcsolódott az szája, hogy az tsets hegyi sem tért volna az inje közzé s az két kezét úgy az vékonyához sugorították, hogy készebb lett volna az kezének törni, mint sem onnét elvehették volna. Ezen kívül az hátgerinczi mellett, mint az fél öklömnyi, úgy csuttsadt volt ki és az két czombja közitől fogva az sarkáig tiszta vér csepegett belőle”.

A bajt itt is maga a felbőszült, sértett bába orvosolta: miután a család házához hívta, borral megvendégelte, „azótátul fogva mindgyárt a kisgyermek megcsemcsegeté az szájacskáját, az csecsembe is tejj ereszkedék, melyből is úgy elapadott volt, hogy 10 hétig egy csepp se volt tejj benne. Azomban mindgyárt elvette az gyermek az csecset, azután megépült, semmi gongya nem volt, hanem jó futkározó gyermek volt”.

1727-ben Mátyus Erzsébet a Komárom megyei Kamocsán, midőn második gyermekének szüléséhez közeledett, már korábban alkalmazott bábáját, Baranyai Katalint, a helybéli csordás Oláh Mihály feleségét hívta, aki azonban megtagadta a vajúdó asszonytól a segítséget. A bába arra hivatkozott, hogy az első gyermek születésekor a család nem fizette meg illendően, hiszen mindössze egy szekér szalmát kapott. Végül az irtózatos kínok között szenvedő nő körül segédkezni próbáló szomszédasszonyok könyörgésére a bába mégis elment, de munkájában nem volt sok köszönet:

„mindazonáltal azt állítván, hogy az gyermeket ki nem veheti az fatensbül, kölönben, hanem ha meg lészen, el metczi a kődökét, amint is mindaddig hozzája nem nyúlt, valamég [az asszony] halva a gyermeket el nem szülte. Azután elmetszette a köldökét.”

Kosa Márton vallomásából megtudjuk, hogy felesége ugyan Komáromban hozta világra gyermekét, de két héttel a szülés után hazatért Kamocsára, és az előző gyermekeinél segédkező bábát, Baranyai Katalint ezúttal nem hívta el az újszülött fürösztésére. A tanú a helybéli bába bosszújával magyarázza, hogy egy héttel később a gyermek „nem is falhatta be anyja csöcsét”. A család azonnal hívta a Baranyai Katalint, aki „legottan csak az szájába nyúlt az gyermeknek, s az gyermek szája fölnyílván könnyen szophatott, valamint annak előtte”. Czompo Gergely felesége sem a csordás asszonyát hívta gyermeke születésekor bábának, aki a gyermekágyban fekvő nőt

„szemtől szemben megfenyegette, és azután csakhamar mellei kifakadoztanak, noha ugyan utána magában sokára meggyógyultak”.

A Kamocsa szomszédságában fekvő Martoson lakó Takács Erzsébet vallomása szerint szándékosan nem hívta szüléséhez a rossz hírben járó Baranyai Katalint. Miután gyermekágyából felkelt, legidősebb lányának jobb lába összezsugorodott. Ezt a váratlan eseményt az asszony a mellőzött bába rontásával magyarázta, aki azonban – fizetség ellenében – hajlandó volt helyrehozni az okozott bajt:

„Mindazonáltal [...] olyani orvosságra tanította azon csordásné a fatenst, hogy tudniillik kimenvén a tyukok óllában, és ott szedgyen tyuk és sertés ganéjokat, azt tegye föl vízzel vasfazékban, s főzné meg fördőnek, melybe megförödvén a leánya meggyógyul. Amellett arra is tanította a megírt csordásné a fatenst, hogy az olyatin fördő után kerék nátra fővel is leányának lábát kötözze, melyek végben menvén, nemsokára meggyógyult a fatens leányának a lába.”

Pinke János martosi lakos két tehenének elveszejtésével vádolta Baranyai Katalin bábát. Az állatok öt nappal felesége szülése után pusztultak el, amikor a nevezett bába házukban járt és szemrehányást tett, amiért nem őt hívták a szüléshez.

1739-ben a Kraszna megyei Zilahon Bába Ilona ellen folytatott perben Pap Katalin az oláh bábát, nevezett Ilonát okolta, amiért gyermekágyának idején éjszakánként „gonoszok gyötrik”. Az asszony magyar bábát hívott szüléséhez, ezt állítása szerint Ilona bába megtudta, és ezért küldte rá a gonosz, testi gyötrelmeket is okozó álmokat. Végül a bajt okozó oláh asszony szabadította meg a gyermekágyas nőt kínjaitól:

„Odahívattam osztán, hogyha tudna, tenne jót velem. A vasnyársat elővette és azzal az ágyam lábánál a falban szúrkált és vagy a földben, én azt eszembe nem vehetem, de a nyárs úgy meghajlott azon szúrkálásban, ollyan volt, mint a lőcs. Annak utána gonoszok rámjárása miatt semmi bajom nem volt.”

Péntek Gábor vallomásából kiderül, hogy Bába Ilonát tette felelőssé felesége meddősége miatt. A tanú ugyanis asszonyának első és egyetlen szüléséhez a falu magyar bábáját, Kőszegi Andrásnét hívta, ám mivel a szülő nő

„egész éjcakán mindegyre kénlódott [...] ezen Bába Ilonát is” odahívta. Ilona bába segített ugyan, de a tanú felesége többet nem esett teherbe, és maga is „gyanakodott, hogy talán azon gyermek hozásakor csinált néki valami babonát, s azért nem lészen gyermeke”.

Trincséni József több tragédiával végződött esetről számolt be vallomásában 1752-ben a Dési Gergelyné Farkas Borbála bába elleni marosvásárhelyi perben. A tanú két feleségtől két gyermeket vesztett el. Az első asszony gyermekágyában nem a nevezett bábát hívta, a keresztelő után az újszülött „szája békocsolódott annyira, hogy nem szophatott”. A bajt egyszerre két bába, Tordai Sámuelné, a felfogadott asszony és a sértett Farkas Borbála együttesen próbálták orvosolni:

„vad petrezselyemmel s egyébbel timporált orvossággal az gyermekecskét kötötték, s kenegették, s akkor azon nyavalyából meg is gyógyult. Hanem azután az himlőben holt meg.”

A tanú – nyilván az esetleges rontástól való félelmében – második feleségének szüléséhez már rögtön Farkas Borbálát hívta. Nem sokkal a gyermek világra jövetele után ez a második újszülött sem volt képes szopni. Az aggódó apa ismét hívatta a bábát, aki

„megnézvén a gyermeket, holmi füveket mondott, hogy azzal orvosoljuk, s orvosoltuk is az őtőle javallott füvekkel, s vagy három napig látszott is gyógyulni az gyermek, de azután ismét rosszul kezdett lenni”.

A bába újólag is eljött, s „fejét írral megkente, de kenés után egyik lába eldagadott, s az egyik szeme is kifolyt, s látszott is az gyermeken, mikor megholt is, az kezének helye a captivának [bábának], amint erősen a kenés közben megnyomta az mellét, s el merem mondani, hogy az gyermek az keze miatt halt meg”.

***
Ezek a konfliktusok életszerű betekintést engednek a kora újkori bábák, sőt egész kis faluközösségek mindennapjaiba. Az akták kihallgatási jegyzőkönyveiben leírt rontó-gyógyító eljárások több szempontból is érdekesek: egyrészt részleteiben megismerhetjük a bábák által alkalmazott, sokszor nagyon is racionális praktikákat, melyekhez – a korabeli népi gyógyászat gyakorlatának megfelelően – mai szemmel nézve irracionálisnak tűnő mágikus-vallásos elemek is társultak. Másrészt ezek a rontó-gyógyító módszerek később, a 18. század utolsó évtizedeiben a ráció jegyében a bábák munkavégzéséről összeállított orvosi jelentésekben gyakran szinte szó szerint visszaköszönnek.

A sértődött bába

Kun Anna bábát 1674. évi komáromi perében Horsok János tanú újszülött csecsemőjének megrontásával vádolta, felesége ugyanis egy másik asszony segítségét kérte szülése levezetéséhez. Három nappal azután, hogy az asszony egészséges gyermeket hozott világra, Kun Anna éjféltájban köpönyeggel betakart fejjel megjelent a tanú házánál, mire az apró csecsemő felijedt,

„és az asszony fölsörkenvén meg akarta a gyermekit szoptattni, de a gyermek már el nem vehette az csöcsöt, mivel már be volt kucsolva a szája, keze, lába meg volt vesztve, olly annyira, hogy egy egész holnapig nem szoptathatták a gyermeket külömben, ha nem csak szóma szálon által töltöttek tejet az gyermek szájában”.

Ezután hosszas, heteken át tartó huzavona, egyezkedés következett a kárvallott család és Kun Anna bába között, aki többszöri hívás ellenére sem akart a szenvedő gyermeken segíteni. Végül a családfő azzal fenyegette meg az igencsak makacsnak mutatkozó, sértődött bábát, hogy elmegy a paphoz panaszkodni és elfogatja. Ez a fellépés hatásosnak bizonyult:

„úgy ment végtére négy hétre az gyermekhez Kun Panna, mintegy kétszer vagy háromszor megvonnitván kezit, lábát, és az száját feszegetvén, mondván, nem leszen semmi gongya, meggyógyul abból.”

A jegyzőkönyv tanúsága szerint a gyermek valóban megszabadult minden kínjától.