2018. január 18.

Bethlen István a viták kereszttüzében

Szerző: Gyurgyák János

Tanulmányomban három kérdésre keresem a választ: hogyan ítélték meg gróf Bethlen István személyét és miniszterelnöki tevékenységét a kortársak, hogyan alakult minderről az utókor véleménye, és végül, ennek a két konkrét történeti s alapvetően antikvárius jellegű kérdésnek a megválaszolása elvezethet-e bennünket valamiféle értelmes felismeréshez, a históriából leszűrt tapasztalathoz, azaz kissé sarkosabban fogalmazva, közelebb kerülünk-e ezáltal a valóság megismeréséhez, azaz a történeti igazsághoz? Van-e tehát egyáltalán bármi értelme a recepció-kutatásnak, vagy mi is csak afféle lepke-preparátumgyűjtők vagyunk, akik huzamos időt töltenek különleges, lehetőleg szép színes Lepidopterák felkutatásával és befogásával, hogy aztán hosszú téli estéken elnézegetve a tárlókat arra a lapos közhelyre lyukadjunk ki, hogy milyen hatalmas is a Jóisten állatkertje.

Három dologgal viszonylag gyorsan végezhetünk: az apologetikus irodalommal, a publicisztikával és gyakorló politikusok véleményével. Sebess Dénes (1869-1963) Bethlen politikus kortársa, földije, egy időben államtitkára és közeli munkatársa 1927-ben életrajzot adott ki az akkori miniszterelnökről.[1] Bár a szerző az előszóban helyesen jegyzi meg, hogy históriát élő államférfiúról csak akkor lehet írni, ha „a kortársak mindig elfogult szemlélete megszűnik, ha a barátok és ellenségek egyaránt eltűnnek a sír örök hallgatásában”. Ő azonban nem tudott addig várni, így nem mondott nemet a kiadó szíves invitálására. Ennek ellenére Sebess szellemi erőfeszítése kétségkívül szépen megírt, ugyanakkor meglepő biográfiát eredményezett, amelyben az ’aranyló, édes Erdélyre’ és a mezőségi tájra való nosztalgikus visszaemlékezések, a kitalált regényes részletek, naiv történetfilozófiai és történetpolitikai elmélkedések és álmodozások keverednek valós politikai megfigyelésekkel. Hogy az olvasók is pontosan értsék mire is utalok, s hogyan is működik ez a kétségkívül sajátos módszer, hadd utaljak egy rövid szakaszra, amelyben a szerző magyarázni akarván Bethlen nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontját, egy minden valószínűség szerint képzeletbeli dialógust ír le a gyermek Bethlen és a birtok jószágigazgatója között, aki a helyi románságot ekképp jellemzi: „Szapora faj. Az a szerencse, hogy nem olyan értelmes, mint a magyar paraszt! Nem tud úgy dolgozni. Éppen ezért nem is magyarosodik.” Amire a természetrajz és élettan tanulmányozásában minden valószínűség szerint ugyancsak előrehaladt gyermek így válaszol: „Ez az alsóbbrendűség természettani jellege. Szaporább, jobban terjed, szinte észrevétlenül, mint a gyom.” Sebess szerint ugyanis ezek és az ehhez hasonló tapasztalatok vezették a fiatal Bethlent arra a meglátásra, hogy „az a fojtogató gyűrű, melyet a román paraszttömegek fontak a magyarság köré, csak az egész magyar állam erejével törhető szét.”[2] A mai olvasó pedig kétségek között vergődhet, hogy vajon valóban megtörtént esetről van-e szó, s vajon ez Bethlennel történt meg vagy a szerző idézi ilyen furcsa módon a maga gyerekkorát, vagy a történet egyszerűen csak a saját fajának felsőbbrendűségében megingathatatlan, - s talán mondanunk sem kell - elfogult és előítéletes gondolkodás különös megjelenési formája. Sebess ezek után beveti a hagiográfia minden csínját-bínját, tehát a könyv lapjain a miniszterelnök megjelenik mint mintagazda, aki példát mutat az erdélyieknek; mint tereziánumi mintadiák, aki azért időnként részt vesz pajtásai csínytevéseiben, sőt sokszor ő fundálja ki azokat; mint ízig-vérig erdélyi politikus, aki ösztönszerű hittel véd minden talpalatnyi földet; mint kitűnő úrlovas és elsőrangú teniszjátékos, s mint szenvedélyes vadász, ami - mint azt mi valamennyien tapasztalatból jól tudhatjuk - megmutatja a férfijellem igazi arcát; s mint hitbuzgó református; sőt mint szerető férj, akinek a családi élete a legboldogabban alakult; továbbá mint látnok politikus, aki az összeomlás zűrzavara idején is mindent pontosan lát és tud; s végül, mint tevékeny miniszterelnök, aki felemeli népét a régi magasságokba. Sebess arról is hosszasan értekezik, hogy Bethlen barátsági szerződést köt azzal a duce-val, aki „a politizáló, fecsegő, lázadozó, erőszakoskodó, bosszúvágyó Európa közepén megteremtette a Munka birodalmát”, s aki „eke és kalapács elé fogta a nép rombolásra kész, ős ösztöneit”.[3] A kalapács elé fogott lázadásra kész nép képével talán búcsút is inthetünk Sebess Dénesnek.

A Corvin-koszorús újság- és regényíró Surányi Miklósnak (1882-1936) sikerült még ennél is regényesebb életrajzot írnia Bethlenről.[4] Surányi szerint ugyanis „a helyzet reménytelen volt. Most mindenki csak abban bízott, hogy talán, Isten csodájaképpen, támad valahonnan egy ember, aki tekintélyével és erős kezével, jó szándékával és tettrekészségével rendet teremt a hullámzó káoszban.”[5] S aki nem sajnálja rá az időt, s végigolvassa Surányi felettébb meghökkentő és bizarr történeti fejtegetéseinek mind a 238 oldalát, nos, az a végén megtudhatja, hogy a csoda, íme, beteljesült, született egy ilyen ember, aki nem más, mint az akkori miniszterelnök, gróf Bethlen István.

Az a számtalan rövidebb apologetikus írás, amely a korszakban keletkezett Pesthy Páltól Scitovszky Béláig, Ravasz Lászlótól Zsitvay Tiborig Ernszt Sándortól gróf Károlyi Gyuláig, Bud Jánostól Horánszky Lajosig tulajdonképpen csak ezt a főtételt ragozzák, csupán a jelzők és hasonlatok váltakoznak.[6] Megtudhatjuk ugyanis ezekből az írásokból, hogy az egész világ csodálattal tekint a miniszterelnök puritán egyéniségére; hogy megvan benne a kezdeményező erő, a tettrekészség, az elszántság és minden nagy emberi tulajdonság; hogy Magyarország éppen ilyen vasakaratú, nagy kitartású, lánglelkű és lángeszű talpig férfira várt; hogy az országot bevezette a nemzetek egyenrangú és egyenjogú társaságába, bár munkássága még nem jutott el optimuma csúcspontjáig; hogy Bethlen helyreállította az ország becsületét, hitelét és bizalmát idehaza és külföldön egyaránt; továbbá hogy félelmet nem ismerve, higgadt előrelátással és bölcs nyugalommal jelölte meg a nemzet számára a követendő utat, melynek végén szebb és boldogabb magyar jövő érleli aranykalászait; hogy benne a Székelyföld lelke él, ha ugyanis odaáll a székely hegyek közti tengerszem partjára, lelkével megérzi a mélységben titokzatosan munkáló nagy energiákat; hogy melankóliára hajló ember, akinek szívében elrejtett elégiák zengenek, mint az elsüllyedt városok harangjai; hogy a miniszterelnök erős kézzel kormányozza a háborgó tengeren hányódó magyar állam hajóját; hogy ha vadászaton vesz részt ugyanazt a gulyáslevest és tésztát eszi, amit a hajtók; végül hogy a hatalmat egyáltalán nem keresi, s harag, gyűlölség soha nem vezeti lelkét, és így tovább, és így tovább.

Az olvasó ezek után talán azt gondolhatja, hogy a következtetés, amelyet ezen apologetikus írásokból levonhatunk, nem lehet más, csak az, hogy felesleges ilyeneket olvasnunk, hiszen úgy sem tudunk meg belőlük semmit se. Ennek éppen az ellenkezőjét gondolom, hiszen valami okának csak kell lenni, hogy a korszakban keletkezett írások nagy része ilyen jellegű. Az első kézenfekvő következtetés, hogy ilyet írni nagyon is kifizetődő vállalkozás, különösen egy olyan korban, amikor a komoly, kritikus írásokat senki sem díjazza. A kifizetés módja lehet készpénz, cash, ahogy ma mondani szokás, de lehet stallum is, természetesen a hozzákapcsolódó havi fix-szel. A második következtetés, hogy sok minden tudható meg ezekből az írásokból, ha nem is a szerzőkre, hanem a korra és a megrendelőkre vonatkozóan. Egyáltalán van-e a korban ilyen jellegű elvárás, s ha van, akkor ez milyen formában jelenik meg, s hogyan díjazzák a jól sikerült munkákat? Maga a főhős elvárja, vagy eltűri-e hogy ilyeneket írjanak róla? Bethlen esetében azt mondhatjuk, hogy bár a miniszterelnök tisztában volt a nyilvánosság és a sajtó modernkori jelentőségével, többször manipulálta is azt, mégis meglehetős biztonsággal mondhatjuk, hogy az ilyen jellegű és főleg színvonalú apológiát nem várta el, igaz, nem is tiltakozott ellene. A befolyása alatt álló s Szekfű Gyula főszerkesztésében megjelent Magyar Szemlében nem jelentetett meg töménytelen mennyiségű cikket, tanulmányt kormányáról vagy saját magáról. S amikor ritkán megjelent ilyen írás, mint bukása után 1934-ben, akkor a szerzők többsége - mint Gratz Gusztáv, aki Bethlen kisebbségi és külpolitikájáról, Szász Zsombor, aki a volt miniszterelnök erdélyi kapcsolatairól, Steier Lajos, aki a szlovák kérdésről, báró Kornfeld Móric, aki Bethlen gazdaságpolitikájáról, és végül Mutschenbacher Emil, aki agrárpolitikájáról értekezett - kivétel nélkül tárgyszerű és tárgyilagos, s némi kritikát sem nélkülöző írást közölt.[7]

Fontos tanulság, hogy jó apologetikus irodalmat írni rendkívül nehéz foglalatosság. Nem elég ugyanis hozzá sem egy kellő hosszúságú nyelv, sem pedig egy jó szinonima szótár és idézet-gyűjtemény. A leírt jelzők és mondatok, a nyelvhasználat, a stílus, de leginkább a nyalintás mélysége ugyanis végső soron leleplezi a szerzők szándékait. Olvasgatva ezeket az írásokat, arra a következtetésre juthatunk, hogy az apologetikus irodalom legfontosabb jellemvonása bárminemű probléma, fogas kérdés, dilemma lehetőség szerint való elkerülése. S valljuk meg, számos ilyen problematikus pontot találunk a Bethlen életműben. Csak felsorolásszerűen: az általános és titkos választójog elsinkófálása; az önálló erdélyi fejedelemség diplomáciájában alkalmazott módszerek átvétele; bizonyos afférok - mint például az Eskütt-ügy - politikai célú felhasználása és manipulálása; egy radikálisabb földreform elodázása; a házszabály-módosítás ügyében tanúsított magatartása; a Bethlen-Peyer-paktum publikálása, s általában a szociáldemokratákkal való bánásmód; a frankhamisítás és az optáns ügy; a revízió körüli véleményének állandó ingadozása; külpolitikai sikertelenségek és az olasz kapcsolat túlértékelése; a nagy világválság idején folytatott politikája; a nemzetiségi kérdésben tanúsított illúziója; a nemzeti szocializmus veszélyének fel nem ismerése a harmincas évek elején; a magyar birodalmi gondolat, azaz a magyarság Duna-medence-i vezető szerepének eszméjének fenntartása; bukása után olyan gazdasági intézkedések követelése, amelyeket kormányfőként élesen elutasított stb. Az életmódbeli és magánéletre vonatkozó problémák sora tudatosan maradt ki a felsorolásból. Apológiát íróknak, ünnepi beszédet tartó politikusoknak tehát nem javallott ezen kérdések túlzott feszegetése.

Jubileumi kötetbe, tisztelgő folyóiratszámba történő felkérést azonban nem illik, vagy egyenesen nem lehet visszautasítani, s ez így volt már Bethlen korában is. Hogyan lehet megfelelni egyfelől a hol finomabb, hol durvább formában jelentkező apologetikus elvárásoknak, másfelől a saját lelkiismeretnek és a történeti igazságnak? Mondhatom, rendkívül nehezen. De a Bethlenre vonatkozó irodalomban is vannak erre példák, amelyekből rendkívül sokat tanulhatunk. Ilyen Bethlen pénzügyminiszteréé, Hegedüs Lóránté, aki egy kis – minden bizonnyal megtörtént – epizódot mesél el közös politikai múltjukból, amikor is valamely nehéz helyzetben a miniszterek már a feladásra gondoltak, de Bethlen kijelentette, hogy ő az országot kormány nélkül nem hagyja. Ebből tehát tobzódó jelzők nélkül is kiderül a főhős nagysága, de a szerző is pozitívan jön ki a történetből, hiszen látva a nagy ember kitartását, a végén ő is marad, s később jócskán kiveszi részét a közös munkából.[8] Jól oldja meg a feladatot gróf Klebelsberg Kunó is, aki történetfilozófiai és történetpolitikai fejtegetésbe kezd arról, hogy a nemzet mindig akkor szárnyalt magasan, amikor egy kimagasló vezéregyéniség vezette, legyen ez Széchenyi, Kossuth, Deák, Tisza Kálmán vagy Tisza István. Egy ilyen vezéregyéniség mellett miniszternek lenni önmagában is dicsőség. Ugyanezt mondja Nagy Emil volt igazságügyi miniszter is, de figyeljük meg a különbséget, míg a művelt, olvasott gróf emelkedett nyelven fejezi ki magát, addig Nagy – hivatkozva a híres angol közmondásra, nevezetesen, hogy ha valaki nem lehet ezüst, akkor az azután következő legjobb dolog a világon, ha ezüstedény-tisztító porrá válik. Nagy tehát elköveti azt a hibát, hogy vulgáris hasonlattal él. Ilyen miniszterelnök-smirgli vagyok én – írja – és ezzel már el is mondott mindent magáról.[9] Mayer János földművelésügyi miniszter is jól vizsgázik, ő is egy történetet mesél el, nevezetesen Nagyatádi és Bethlen kézfogásának históriáját, s ezzel ügyesen emeli fel főnökét, Nagyatádit a bethleni magasságokba.

A kritika mellőzendő, írtam az imént, de még ezt a problémát is át lehet hidalni, igaz, nem kis nehézséggel. Erre példa Fenyő Miksának, a Gyáriparosok Országos Szövetsége elnökének mesteri előadása Bethlenről, amelyet 1936-ban tartott a Cobden Szövetségben. „Bírálhattam én – mondja Fenyő – kormányzatának bármely cselekedetét, kezdve azon, hogy mindjárt kormányra jutása után félretolta Friedrich István becsületes választójogát és helyébe tett egy alaposan megszűkített választójogot, mely fölötte öntudatos ország nem térhet napirendre, bírálhattam azt az elnyomó erőt, mellyel a parlamentarizmusra ránehezedve, azt épp legigazibb hivatásában: a legjobbakat kiválasztó erejében bénította meg, bírálhattam gazdaságpolitikájának számos tételét, egyik-másik munkatársának meddőségét, vagy a túlzott jelentőséget, melyet külpolitikájában az optánsügynek biztosított. A kép, mely bennem róla kialakult, tíz esztendő harcaiból és hercehurcáiból, egy faszcináló egyéniség vonásait rögzítette meg szemem tükrén, akiben a tudásnál erősebb az értelem, s még az értelemnél is erősebb az a szuggesztív erő, az a titokzatos fluidum, mely a tehetséget reprezentatív férfiúvá magasítja, aki a maga akaratát másokra ellenállhatatlanul át tudja vinni, hogy ily mód milliók sorsának hivatott intézőjévé váljon.”[10] Mindenkinek, aki rákényszerül, hogy apologetikus vagy tisztelgő szöveget írjon, melegen ajánlhatjuk a bölcs Fenyő Miksa módszerét. Lehet tehát egy kis kritika, a mondat második fele azonban mindenképpen a de, ámbár, mindamellett vagy a csakhogy kötőszócskával kezdődjön, s utána már jöhetnek a hagiográfiából tanult klisék és minták tucatjai.

De hogyan oldják meg a feladatot azok a róka- vagy még inkább kígyó természetű politikusok, akik csak arra várnak, hogy mikor állíthatják a kést a miniszterelnök hátába. Ebből a szempontból tanulságos eset Gömbös Gyuláé. Gömbös ugyanis alig nyilatkozott a kormányfőről, őszintén pedig végképp soha. Még a húszas évek közepén, tehát fajvédők szakítása után is elsősorban sajtómunkásaira hagyta a piszkos munkát, s így tett miniszterelnökként is, amikor harcba küldte a jobboldali keresztényszocialista és szélsőjobboldali politikusokat és publicistákat a reformokat megakadályozó Bethlen úgymond ’vén csáklyásai’ ellen. Honvédelmi miniszterként 1931-ben azonban ő sem kerülhette el a megszólalást.[11] Gömbös úgy dicsér, hogy közben saját magát fényezi. Bethlen – írja – mindig tudta mit kell cselekedni, de ugyanakkor őt bízta meg a feladatok tényleges végrehajtásával. De így sem tudja teljesen magát megtagadni, oda-oda szúr a miniszterelnöknek. „Benne egyesül – mint írja – az arisztokrata kimagasló, hogy úgy mondjam kitenyésztett lénye puritán egyszerűséggel és az előítélet nélküli modern ember gyakorlatiasságával. Bár nem volt hivatásos katona, rendkívüli érzékkel viseltetik katonai dolgok iránt.” S nem kell freudi mélységekbe alászállnunk, hogy ne érezzük ki a következő mondatból az igazi motivációt: „mert akár sakkozunk, akár teniszezünk, akár lovagolunk, akár vadászunk, mindig a versenyző, harcos ellenféllel állunk szemben.”[12] Ha elemezzük Gömbös összegyűjtött írásaiban a Bethlenre vonatkozó kijelentéseket, akkor azt látjuk, hogy a kijelentések döntő többsége hízelgő, dicsérő. Még 1932 után is folyton arról beszél, hogy mennyire azon az úton jár, amelyet Bethlen kijelölt az ország és a párt számára, miközben ennek éppen az ellenkezőjét teszi. Ez alól a szabály alól csak egyetlen kivétel van, mégpedig a képviselőházban 1924. április 16-án mondott beszéde, amelyet nehéz lenne dicséretként értelmezni. Arról szónokol ugyanis, hogy Bethlen inkább analitikus, mint szintetikus elme, s szinte kéjeleg, ha harcolnia kell, s kéjeleg akkor is, ha az ellenzéket kell megosztania. „Talán a régi időben – mondja – nagyszerű politikus lett volna. Amikor azonban konstruálni kell, amikor lelket kell önteni a nemzetbe, de a pártba is, akkor, azt hiszem, nem tud teljesen megfelelni hivatásának, mert ez Isten adománya kell, hogy legyen. Az egyik teremteni tud jobban, a másik kritizálni. Mindkettő szükséges a közéletben. Az az érzésem – én legalább, aki magamat az újabb generációhoz tartozónak érzem, ezt tudom megállapítani –, hogy a régi időben a kritikus elme dominált. […] Egészen más kell azonban ennek a politikának a folytatásához, egy önálló független nemzet kiépítéséhez.”[13] A dagályos megfogalmazás sem tudja elleplezni Gömbös valósi szándékait és céljait. Azt a tanulságot mindenesetre levonhatjuk, hogy mindez a politika természetéhez tartozik, a kilőtt és a bekapott mérgezett nyilaktól nem mentesül senki, akit az elhivatottság vagy a hit, vagy a pénz, vagy a naivitás, vagy mindezek együttesen erre a szerencsétlen területre irányítanak.

Ennél sokkal nyíltabb volt Teleki Pál, azokban a kérdésekben ugyanis, amelyekben a véleménye eltért Bethlenétől, mint például a szociális kérdés, a zsidókérdés vagy a földreform, még a nyilvános sajtópolémiát is vállalta a volt miniszterelnökkel szemben.[14]

Bethlen István személye és politikája kedvelt témája volt a korabeli sajtónak, beleértve az akkori karikatúristákat is. Ezt a minden valószínűség szerint több tízezer cikket, tudósítást, beszámolót, krokit, publicisztikai írást és szösszenetet még bibliográfiai szinten sem dolgozta fel senki. Ha nem kockáztatnám ezzel tudományos kutatói tekintélyemet, azt mondanám: talán nem is olyan nagy baj! Az elmúlt hetekben ugyanis szúrópróbaszerűen bele-beleolvastam ebbe a tengernyi irodalomba, s túlzás lenne azt állítani, hogy mélyebb ismereteket szereztem belőlük Bethlen István tevékenységére vagy személyére vonatkozóan. A komolyabb és irányzatos lapok mindig a maguk politikai érdekei és számításai szerint értékelték az eseményeket. Hogy csak egyetlen kiragadott példát említsek, az első Bethlen kormány megalakulása után ugyanarról a kormányprogramról a nemzeti radikális Uj Barázda című lap publicistája azt emelte ki, hogy az új kormány a magyar faj erősítését másokkal szemben nem szavakkal akarja kifejezésre juttatni, hanem gazdasági intézményekkel. A keresztény nemzeti Magyarság és a Nemzeti Ujság a tekintély, az erős kéz, a kemény határozottság megjelenésének örvend, s bíztatja a kormányt, hogy vessen véget végre a napról-napra való tengődésnek és a rothasztó álhatatlanságnak. A liberális 8 Órai Ujság úgy látta, hogy a Bethlen-kormány a jogegyenlőség nagy emberi elvét tűzte pajzsára, s az ugyancsak liberális Pesti Hirlap szerint a programon meglátszik a jó iskola és a guvernementális érzékű államférfi mérséklete és tapasztalatokkal alátámasztott érettsége, végül a polgári radikális Világ szerint a konzervatív politika is lehet jó, mint ahogy a progresszív is, a dolog nem ezen múlik, hanem hogyan tudja ezt a kormány nyugat-európai módon végrehajtani. A napi sajtónak az érdek és ideológia szerinti tagolódás mellett van azonban még egy másik hátulütője is, nevezetesen akkor is meg kell jelennie a lapnak, mégpedig állandó oldalszámmal, ha nem történik semmi sem, s a publicisták kifogytak a témából. Se szeri, se száma azoknak a Bethlennel kapcsolatos publicisztikai patronoknak, amelyeket ilyenkor be szoktak vetni. Az újságírás műfajának ezen törvényei alól csak a legnagyobb publicisták jelentenek kivételt, ha nem is az ideológia szerint való írás, hanem a minőség okán. Ezekben az életművekben ugyanis egyértelműen nem az érdek vagy a szolgálat, hanem a kor szellemisége tükröződik, s ez teszi maradandóvá ezeket az írásokat. Bethlen szerencsétlenségére a húszas években kettő ilyen publicista is akadt, s mindkettő fajvédő, Bajcsy-Zsilinszky (ekkor még Zsilinszky) Endre és Szabó Dezső. A kor zugsajtójának, vagy ahogyan az angol terminus tűpontosan ezt a műfajt nevezi, a gutter-press is sokat foglalkozott Bethlennel, inkább személyiségi jegyeit, mintsem politikáját állítva a középpontba, de azt végképp ne kívánják tőlem, hogy ezekkel a történetekkel pertraktáljam az olvasókat.

Egyértelműen megállapítható, hogy a korszak Bethlennel foglalkozó írásainak döntő többsége esik a fentiekben elemzett kategóriákba, s a következőkben elemzendő írók, írástudók, tudósok, elvi politikusok, gondolkodók tanulmányai, cikkei csak a hártyavékony felszínét jelentik az alant hömpölygő tengernyi írásnak, nemritkán szennyirodalomnak. 

Bethlen politikájának legélesebb kritikusai az emigráns politikusok és a magyar fajvédők közül kerültek ki. Mindenekelőtt a magyar fajvédelem prófétája, Szabó Dezső. Merész és vakmerő kijelentés lenne azt állítani, hogy Szabó Dezső szerette vagy tisztelte volna a politikusokat. Nem szenvedhette és becsülte – Teleki Pál kivételével – a magyar miniszterelnököket sem, sőt tiszta szívéből gyűlölte, rühellte őket, ha szabad nekem is egy Szabó Dezsős kifejezéssel élnem. Ebből a szempontból csak fokozatokról beszélhetünk, hiszen ahhoz képest, amit Gömbös Szabó Dezsőtől kapott, Bethlen még szerencsésnek mondhatta magát. Bár ezt a szerencsét nem kívánom egyetlen olvasómnak sem. A bethleni politikai rendszert Szabó szerette nemzeti keresztény svindlinek vagy görénykurzusnak nevezni, amely a nemzetet politikai letargiába süllyeszti, s végső soron egyetemes halált jelent a magyarság számára. Szabó Dezső úgy vélte, hogy Bethlen meghiúsította, elfojtotta a magyarság fennmaradása szempontjából elengedhetetlenül szükséges faji és szociális forradalmat, így elmaradt a várva-várt ’új honfoglalás’.[15] Szerinte a rendszer lényegét az álkeresztény klerikalizmus, az álnacionalizmus, a kultúraellenesség, az idegen bürokrácia uralma és egyfajta rabló kapitalizmus jelentette, amelynek legfontosabb képviselői és hordozói az igazi magyarságtól távol álló németek és zsidók voltak. Hol van hát a magyarság? – teszi fel a kérdést. „Szétszórva a rög nehéz szeszélyei közt – válaszol –, sáros, csúf, embertelen falvakban, kis ablakú, nagyrészt egészségtelen házakban, az úr és a zivatar félelmei közt: él a magyar paraszt. Ő őrizte meg a magyar pszichét: minden védő, minden termő és alkotó erőnket. Az édes magyar nyelv századokon át az ő föld-lelkének meleg titkaiban rejtőzött. […] Ő őrzött meg mindent, ő adott mindent, ő terem mindent. Ő az egyetlen történelmi osztály: a magyarság.”[16]

Szabó Dezső 1928 októberében nyílt levélbe fordult a miniszterelnökhöz, s ebben – ettől próféta a próféta – lényegében pontosan megjósolta nemcsak Bethlen, hanem az egész magyar történelmi középosztály bukását.[17]

Bajcsy-Zsilinszky Endre (ekkor még Zsilinszky) is alapvetően ezt a kottát követte, hiszen ő is úgy látta, hogy a fajvédő eszme a szó legnagyszerűbb és legegyetemesebb értelmében forradalmi gondolat, s ő is a magyar parasztságban, mint faji erőben látta a jövőt.[18] Volt azonban néhány nem jelentéktelen különbség közöttük. Az első és legfontosabb, hogy 1923 közepéig, tehát a fajvédőknek az egységes pártból történő kilépéséig Zsilinszky publicisztikai támogatást adott Bethlennek. Úgy látta ugyanis, hogy egységes kormányzópárt nélkül nem lehet Magyarországot talpra állítani, továbbá, hogy az addigi osztálypolitika helyett meg kell teremteni egyrészt a magyar birtokosok és földművelők, másrészt a középosztály politikai egységét.[19] Zsilinszky szerint el kell kerülni a hagyományos magyar pártoskodást, mert „a zsidó faji gyűlölet és bosszú ragadozó ösztöneivel minden alkotásra termett egyéniségünket meg fogja őrölni, ha közibük nem csap valami jótékony villám.[20] Ezt a jótékony villámszerepet várta ő – talán kissé elhamarkodva – Bethlentől. A másik különbség közte és Szabó Dezső között az volt, hogy ő sosem vonta kétségbe Bethlen szellemi, politikai és vezéri képességeit, s róla szinte kivétel nélkül a tisztelet hangján beszélt, még jóval a szakítás után is, s mint lángoló magyar hazafit jellemezte, aki megőrizte Csonka-Magyarország függetlenségét és stabilitását.[21] De ekkor már a negatív jelzők is sokasodnak: szakadozik – mondja – a személye körüli varázs; politikai gondolatvilága és stílusa a múlté; a lehető legrosszabb formában restaurálta a régi világot; török basa módjára, szemöldökrándítással kormányoz; megdöbbentően érzéketlen a szociális kérdések iránt; nem érti a gazdasági élet belső szerkezetét; szolgákkal veszi körül magát és ’piszlicsár’ emberekre hallgat; érzéketlen a nemzet faji ösztöneivel és elemi erőivel szemben; iparpártolási törvényen keresztül pénzzel tömi a bankipar feneketlen zsebeit; kedvezményeket, olcsó hiteleket ad a ’telhetetlen, munkabérredukáló, munkáselbocsátó kartellizált gyáriparnak’; nem segíti elő a terhek igazságosabb és emberségesebb elosztását; engedményeket tesz a szociáldemokráciának a nemzeti erők rovására; a szellemi életben pedig uralomra engedi jutni a német gondolkodást.[22] Végül kimondja a végső ítéletet: az ellenforradalom célkitűzéseiből semmi sem valósult meg, az ’1918-as és 19-es álforradalmakkal’ szemben sikertelennek bizonyult a magyar állam gyökeres gazdasági és szociális átszervezése; s a magyar nemzet, a társadalom és az állam nem korszerűsödött és nem is demokratizálódott. Zsilinszky szerint likvidálni kellett volna a normális és európai mértéken felüli ’feudális és nem magyar célú’ világi és egyházi nagybirtokot, likvidálni kellett volna továbbá a bankoligarchiát, az államilag dédelgetett nagyipart, végül a kultúrpolitikát nem Tormay Cecile-re, Pekár Gyulára, Dudits Andorra és Császár Elemérre, hanem Móricz Zsigmondra és Szabó Dezsőre kellett volna alapozni.

Nem lenne teljes a kép, ha nem emlékeznénk meg a magyar biológiai fajvédelem atyamesteréről Méhely Lajosról sem. Az akadémikus professzor ugyanis egy önálló kis füzetben oktatta ki a volt kormányfőt a kisebbségi kérdés mibenlétéről.[23] Méhely rövidtávon megelégedett volna az egynyelvű, azaz egységesen és kötelezően magyar nyelvű oktatás bevezetésével, továbbá a német nevűek közpályákról történő kitiltásával, de hosszabb távon szükségesnek látta, hogy a német nevűek ’egy kis magyar vért is felvegyenek’. Ennek pontos mikéntjéről nem ír részletesen, gondolván, hogy ezt Bethlen maga is ki tudja találni.

Az 1918 és 1919-es emigráció értelem szerint rendkívül sokat foglalkozott Bethlen személyével és politikájával. Most eltekintek ennek a sokszínű képnek a teljes felrajzolásától, tovább nem érintem a Gábor Andor színvonalú kritikákat, aki versben ekképp jellemezte az akkori Magyarországot: Darutoll és Bethlen-kucsma, / Magyarország véres kocsma / Proletárok piros vérit / Csapra kérik, pintre mérik. /Véres almon véres álom, / Véres étek véres tálon. Ehelyett az emigráció két minden bizonnyal legfontosabb személyiségére, Károlyi Mihályra és Jászi Oszkárra koncentrálok. Károlyi és Jászi az emigrációban élesen szembekerültek egymással a demokrácia és a bolsevizmus egymástól homlokegyenest eltérő megítélése miatt, a Bethlen-kérdésben azonban alapvetően egyformán gondolkodtak. Röviden és diplomatikusan fogalmazva: nagyon nem kedvelték sem Bethlen személyét, sem politikáját, s a Bethlen-rendszer hazai ellenzékét gyávának és megalkuvónak tartották. Ebben a kérdésben csupán stilisztikai különbséget fedezhetünk fel egyfelől a nyilvánosság számára írt cikkeik és másfelől bizalmas leveleik, illetve naplójuk megfogalmazásai között. Mindketten úgy látták, hogy a Bethlen rendszer lényege a ’régi feudális rend’ mind szellemi mind pedig intézményi formában történő restaurálása, s az ellenforradalom lényege szerint nem változott meg a húszas években sem, csupán a kezdeti erőszakos, terrorisztikus módszereket váltották fel „látszólagos parlamenti formákkal, bírói intézkedésekkel s egy elrejtett ellenforradalmi hadsereggel”.[24] Magyarul: Bethlen ténylegesen nem konszolidálta az országot, csak felszínesen és látszólagosan. Jászi szerint mindaddig nem változik semmi, amíg Magyarországon nem sikerül meggyökereztetni egy új közéleti etikát, amely véget vet a ’feudális betyárság és a materialista cinizmus lelki szintézisének’, s amíg megmarad a ’feudális nagybirtok és az uzsorakapitalizmus hatalmi szervezete’. „Néhány ezer nagybirtokos – írja –, néhány ezer ’úri’ tiszt és hivatalnok, néhány száz zsidó bankdirektor, néhány tucat főpap érdekszövetkezete az egész, mely néhány tízezer kitartottjával hatalmában tartja az egész magyar népet.”[25] Egy 1926-os levelében pedig Bethlenről úgy fogalmazott, hogy „ezt az embert külpolitikailag még nagyobb gonosztevőnek tartom, mint belpolitikailag.”[26] Amit Jászi a bethleni politikával szemben kínált, az a ’kölcsönös megértés és megbecsülés lojális politikája az utódállamokkal szemben’, továbbá belpolitikai téren az októbrizmus eszméinek megvalósítása, de mindenekelőtt az általános titkos választójognak a bevezetése. Ebben a kérdésben a húszas évek közepétől kezdve már egyre inkább szembekerült barátjával és választott vezérével, Károlyival, aki viharos gyorsasággal távolodott az októbrizmustól és közeledett a bolsevizmushoz. Nem a nagyközönségnek szánt írásaikban még ennél is érdesebb nyelvet használtak, s Bethlen politikáját, mint a ’magyar bandafőnök ügyes zsiványságát’ aposztrofálták, s az országot, mint magyar poklot írták le.[27] Külpolitikai próbálkozásaik azonban kudarcba fulladtak, mert nem igazán értették meg az utódállamok valódi célkitűzéseit. Pedig példának okáért Beneš világosan a tudtukra adta, hogy nem érdeke olyan demokratikus emigráció hatalomra segítése, amelynek – ha korlátozott mértékben is, de – revíziós céljai vannak, s amelyik így vonzóvá válhat az utódállamok magyarsága számára. Az angol külpolitika pedig 1924-ben világossá tette, hogy bár az ő fogalmaik szerint Magyarország nem demokratikus ország, de amelynek „ha akar, belülről és nem kívülről kell demokratizálódnia”.[28] Ez az eset fontos tanulságot tartogat számunkra, nevezetesen, előbb-utóbb ellehetetlenül és szánalmassá válik minden olyan emigrációs és ellenzéki mozgalom, amely a külföldtől várja hatalomra kerülését, s még sajnálatra méltóbb, amely éppen az ország ellenségeitől reméli ugyanezt.

Jászi és Károlyi hajthatatlan, sommás és merev megítélése a rendszerrel szemben később sem változott. Ezt Károlyi 1945-ben éppen egy Jászihoz írt levélben ekképp foglalja össze: „Az ország 90 százaléka kollaboracionista volt, s Horthyval mindenki együttműködött, ami lényegében ugyanaz, mintha Hitlerrel kollaboráltak volna, viszont mindenkit nem lehet megbüntetni. Azonban igenis meg lehet törni azt az osztályt, amely a reakciót, a korrupciót és végül a fasizmust létrehozta, s amely 67 óta szakadatlanul – és még azelőtt is – rontotta, nyomorította az országot. […] És valljuk be: ezt az átalakulást csakis az oroszok inspirálhatják. Ha az angolszászok vonultak volna be Magyarországra, ma a Bethlenek, az Eckhadtok lennének a különböző Streetek és Cityk becézett kedvencei.[29] Ez elég világos beszéd!    

Ami a szociáldemokraták Bethlen-képét illeti, nos, az egységesnek semmiképpen sem nevezhető, hiszen lényegi különbség volt egyrészt az emigrációban működő ún. Világosság csoport (Kunfi Zsigmond, Böhm Vilmos, Garbai Sándor, Szende Pál), másrészt az itthoni, leginkább Peyer Károly nevével fémjelezhető szemlélet és politika között. Ez a véleménykülönbség természetesen a helyzetből is fakadt, mivel az itthoniak részben kényszerből, részben meggyőződésből hajlottak a kiegyezésre Bethlennel, ami a Bethlen-Peyer paktummal meg is történt. Az emigránsok ezzel szemben lényegében osztották Jászi és Károlyi véleményét. Kunfi Zsigmond egyik írásában Bethlent a népellenes oligarchia egyik reprezentánsának, feneketlen és cinikus képmutatónak írja le, aki bitófával, tömlöccel és szuronyokkal kormányoz. „Bethlen gróf – mint írja – vasárnap délelőtt fedetlen fővel fogja énekelni a Kossuth-nótát, és közben azon fog gondolkozni, hogyan kovácsolják erősebbre a bilincseket és láncokat, amelyek meglazítása és széjjeltépése Kossuth Lajos életműve volt.”[30] A Bethlen-Peyer paktumból azonban nem következik, hogy a hazai szociáldemokraták szépen belesimultak volna a rendszerbe. Bár rájuk nézve is igaz a mondás, hogy ’amelyik kutya ugat, az nem harap’, de azért ugattak ők tisztességgel. A parlamentben és a Népszavában világosan elmondták, hogy több demokráciát, teljes egyesülési, gyülekezési és sajtószabadságot; a dolgozók igényei és törekvései iránti több megértést akarnak, továbbá a kisgazda társadalom erősítése helyett a munkás- és hivatalnokosztály, a városi kisegzisztenciák és a földnélküli mezőgazdasági munkások helyzetbe hozását követelik.[31] Bethlen bukásakor úgy fogalmazott a Népszava, hogy a tékozlás és tehetetlenség kormány volt az övé, s ezért örüljön annak, hogy eddig még nem került a vádlottak padjára, továbbá ne próbáljon visszatérni a politikába, hanem „menjen vissza a kriptába és értse meg, hogy az ő számára nincsen föltámadás”.[32] 1934-ben pedig arról cikkeztek, hogy Bethlen esküdt ellensége a népjogoknak, esküdt ellensége a szabadságnak és a demokráciának, aki két ízben is megcsonkította a választójogot és a világ szégyenére törvénybe iktatta a nyílt szavazást. „A feudális reakciónak ez az edzett és minden hájjal megkent vezérpolitikusa – írják – legjobban szeretné – ha lehetne – visszavinni az országot a rendiség idejébe.”[33]

A liberális ellenzék – mint ahogy azt L. Nagy Zsuzsa a róluk írt monográfiájában kifejtette –1921-ben Bethlen kormányra kerülésekor reményeket fűzött az új miniszterelnökhöz, de ugyanakkor súlyos aggályait is kifejezte. A remények az alkotmányosság visszaállítására és a stabilitás megteremtésére vonatkoztak, ugyanakkor nehezményezték, hogy az új kormány a kivételes állapot továbbra is fenntartja, hogy Gömböst államtitkárrá nevezték ki, s már ekkor kiálltak a Friedrich-féle választójogi rendszer fenntartása mellett. A liberális ellenzék a Bethlen-féle új választójogi törvényt, amely eredetileg rendeletként jelent meg, egészében véve alkotmányellenesnek és törvénytelennek nevezte, s az egész Bethlen korszakban ez volt az a kérdés, amelyet legélesebben bíráltak.  Ugyanakkor bizonyos kérdésekben, mint a a szélsőjobboldallal való küzdelem, a numerus clausus visszavonása stb.), támogatták Bethlent, míg más kérdésekben (költségvetés, házszabály-módosítás, frankhamisítás stb.) élesen támadták. Ez a bírálat azonban nem ment túl a parlamenti politizálás általánosan elfogadott szabályain. Bethlen bukásakor lényegében ugyanarra a következtetésre jutottak, mint a szociáldemokraták. „A lemondott kabinet nem tagjaiban – írja a liberális Esti Kurír – hanem egészében felelős múltért és jelenért, és ebben a felelősségben osztoznak azokat pártok, amelyek tíz év óta támogatták rendületlenül és agresszíven a rendszert.[34]

Arról viszonylag pontos ismereteink vannak, hogy mi volt Bethlen véleménye a királykérdéssel kapcsolatban, nevezetesen, lelke mélyén maga is legitimista volt, ugyanakkor ennek a kérdésnek a feszegetését nem tartotta időszerűnek, s ennek megfelelően arra törekedett, hogy ezt a problémát kikapcsolja a napi politikából.[35] Kevesebbet tudunk viszont arról, hogy maguk a legitimisták hogyan vélekedtek róla.[36] Összegzően – s talán elhamarkodottan, megelőzve egy mélyebb vizsgálatot – annyit mondhatunk, hogy a legitimisták között jelentős véleménykülönbség alakult ki személyét és politikáját illetően. Andrássy Gyula nyilvánosan kifejtett nyilatkozataikban megérteni vélte Bethlen szándékait, de naplójában kétszínű és ravasz alaknak aposztrofálja, s egy álnéven megjelent füzetecskében arról értekezik, hogy Magyarország csak akkor keveredhet ki a zűrzavarból, ha „nagyobb emberei lesznek, mint a Bethlenek, Gömbösök, Nagyatádiak”.[37] Mások nem voltak ennyire megértők, s Bethlent is király elárulójának tartották, míg mások belülről vagy kívülről egyértelműen támogatták politikáját. Griger Miklós viszont arról ír, hogy amikor a kormány elvetette a titkos választójogot, számára egyértelműen lelepleződött Bethlen és politikája, mert „szociális választójog nélkül nem lehet szociális reformot csinálni”, tehát ez a politika nem lehet igazán keresztény se.[38]

A háború befejezése után a kommunisták nem sokat vártak a Horthy-rendszer és Bethlen István kormányzásának megítélésével. Andics Erzsébet már 1945-ben is pontosan tudta, hogy „Magyarországon is lényegében fasiszta rendszer volt 25 éven keresztül.[39] Ez az értékelés csak azokat lephette meg, akik nem olvasták Révai József emigrációs írásait, aki már a húszas évek közepén, tehát a bethleni konszolidáció alatt az ellenforradalmi rendszer fasiszta jellegéről értekezett, s később a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején ez a megállapítás már közhelynek számított ebben a körben.[40] Andics brossura méretű irománya után Nemes Dezső és Karsai Elekleleplezőnek szánt hatalmas köteteket publikáltak bizonyítandó a kiinduló tézist. [41] Nemes Dezső az Iratok az ellenforradalom történetéhez című forráskiadvány 3. kötetében pontokba szedte, hogy a Bethlen-kormány mi módon erősítette a Horthy fasizmus rendszerét. Ezek közül csak néhányat sorolnék fel: a külföldi tőkéseknek közvetlen beleszólást engedett az állam pénzügyeibe; tovább erősítette a nagybirtokos réteget; engedte a különítményeseket behatolni az üzleti életbe; igénybe vette a szélsőjobboldali ellenzéket a munkásmozgalom korlátozására; a politikai megvesztegetést kombinálta a politikai terror és a büntetőjogi felelősségre vonás eszközeivel; a fasiszta önkényuralmi rendszert álparlamentarizmussal kombinálta; a horthysta hadsereg megerősítette és előkészítette egy új háborúra stb. Nemes végkonklúziója, hogy Bethlen bár át akart térni a totális fasizmus rendszerére, ezt bizonyos belpolitikai és külpolitikai okok nem tették lehetővé.

Az 1964-ben megjelent Molnár Erik-féle Magyarország történetének megfelelő fejezetét Ránki György írta. Ránki ebben jelentősen finomított az Andics- és Nemes Dezső-féle tételen, vegyes rendszerként jellemezve a Horthy-kort, amelyben harc zajlott és a fajvédők és a  nagybirtokos–nagytőkés restaurálók, azaz a fasizmus totális és kevésbé szélsőséges változata között. Bethlen bár felhasználta a terror fasiszta eszközeit, de azt kiegészítette a dualizmuskori konzervatív uralmi formákkal.  Ezzel a felfogással Lackó Miklós szakított a hatvanas évek legvégén, amikor is így fogalmazott: „ez az uralmi rendszer alapszerkezetében nem volt fasiszta típusú, de nem tekinthető egyszerűen konzervatív–autoratív jellegűnek sem.”[42]

A hetvenes években és a nyolcvanas évek közepén több olyan monográfia született, amelyek részben vagy egészében elkerülték ezt a definíciós vitát, s a korszak egy-egy részterületét ideológiai ballasztok nélkül mutatták be tovább gazdagítva ismereteinket a Horthy-rendszerről. Gondolok itt Hajdu Tibor Károlyi- és Borsányi György Kun Béla életrajzaira, L. Nagy Zsuzsa liberálisokról írott monográfiáira, Ormos Mária Trianon könyvére, Pritz Pál külpolitikáról és Juhász Gyula szellemi mozgalmakról írt dolgozataira, illetve Lackó Miklós tanulmányaira. 

Romsics Ignác monográfiájának megírása a nyolcvanas évek végén mindenképpen mérföldkőnek számít a Bethlen kutatásban. [43] Két szempontból is, egyrészt mert sem előtte, sem pedig az óta nem jelent meg összefoglaló szaktudományos monográfia a miniszterelnök életéről és életművéről. [44] Másrészt a szerző ebben a munkában öntötte végső formába mondandóját a Horthy-rendszer jellegéről, társadalmáról és politikájáról, amely átértékelést természetesen már korábban, a nyolcvanas évek elején megkezdte, s amelynek lényege, hogy a rendszer nem fasiszta, félfasiszta, fasisztoid, álparlamentarista, diktatórikus rendszer volt, hanem autokratikus és tekintélyuralmi elemekkel színezett korlátozott polgári parlamentarizmus, ahol megtörtént a hatalmi ágak szétválasztása. Míg a nyolcvanas évek közepén ez a megközelítés még komoly ellenállást váltott ki a politikában, a történészszakmában ez az álláspont alapvetően helyeslésre talált, s fokozatosan uralkodóvá vált. Berecz János például arról értekezett, hogy hiábavaló a burzsoá propaganda érdeklődése az átértékelési kísérletek iránt, a Horthy-korszak egésze munkás- és nemzetellenes volt, amelynek születése és pusztulása tele volt árulással és gyávasággal. [45] Rónai Mihály András pedig a Népszabadságban tiltakozott az újraértékelés ellen, hiszen – mint írja – nem kell itt semmit finomítani, mert a sár, az csak sár marad. [46] Sipos Péter pedig a Balogh Sándor által szerkesztett összefoglaló történeti mű Romsics által írt fejezetéből hiányolta a szociáldemokrata párt és a szakszervezeti mozgalom szerepének elhalványítását, nem is beszélve a kommunista pártról. Sipos szerint ugyanis nem a politikában játszott tényleges szerepük a fontos, hanem sokkal inkább ’eszmehirdető-nevelő’ funkciójuk.[47]

A Bethlen-könyv előszavában Romsics hitet tesz egy olyan demokratikus elkötelezettség mellett, amely „baloldali, de nem doktriner, nemzeti, de nem nacionalista s népi, de nem narodnyik”. Hogy ezt a célkitűzést mennyire sikerült megvalósítania, s hogy megvalósítható-e egyáltalán, nos, arról fogalmam sincs, de a monográfia ettől függetlenül reális, kiegyensúlyozott képet ad hőséről, s szerencsésen ötvözi a belülről láttatást és a külső kritikát. Ezt a kötet recenzensei (Bihari Péter, Borbándi Gyula, John Lukács, L. Nagy Zsuzsa, Püski Levente, Salamon Konrád, Szakály Sándor, Tőkéczki László és mások) is kivétel nélkül elismerték.[48] Szinte példátlan az inkább sárkányfogveteményhez, mintsem oxfordi intellektuális élethez hasonlító magyar szellemi közegben, hogy alig fogalmazódik meg kritika a könyvvel kapcsolatban. Csupán Borbándi töpreng el Bethlen (és Horthy) felelősségén a későbbi történések okán, illetve L. Nagy Zsuzsa hiányol egy összehasonlító fejezetet arról, hol is helyezkedett el az akkori magyar politika az európai palettán, végül Salamon Konrád következetesebb szóhasználatot kér számon a szerzőn a forradalom és ellenforradalom kifejezésekkel kapcsolatban.

Sokan úgy gondoltuk, hogy mi már úgy halunk meg, hogy a Romsics vázolta Bethlen-kép, valamint a Horthy-rendszerrel kapcsolatos Romsics-paradigma mozdíthatatlan marad. 2012 nyarán azonban Gerő Andrástól, majd Bojtár Endrétől arról értesülhettünk, hogy a történészszakma alapvetően tévedett, amikoris egy alapvetően antiszemita paradigmát követett. Ahogy Bojtár fogalmazott: „A magyar állampolgárok százezreinek tömeggyilkosságába torkolló s tömeggyilkosságát okozó Horthy-rendszer, s benne Horthy megítélése nem lehet vita tárgya, az csak elítélés lehet […] A történész Romsics Ignác tehát antiszemitának minősíthető amiatt, amit nem tesz: nem ítéli el a Horthy-korszakot, s ezáltal tesz valamit: történelmet hamisít.”[49]

Most így, egy év távlatából talán feltehető a kérdés, hogy volt-e egyáltalán valami értelme ennek az ún. vitának vagy csak az egész felhajtás és vakparádé arra volt jó, hogy komoly értelmiségiek újra aláírhattak, tiltakozhattak, táborba szerveződhettek, ahelyett hogy az egyre inkább árván maradó MOL kutató termeiben vagy az OSZK olvasótermeiben serénykedtek volna. Hajlok arra, hogy a vitát inkább ostoba és fölösleges szócséplésnek nevezzem, mintsem komoly, lucidus elmék problémamegoldásra irányuló kísérletének. De talán egy szempontból nem volt csupa hiábavalóság ez a tipikusan magyar álvita, felhívta ugyanis egyrészt arra a problémára a figyelmet, hogy vajon nem ideologikus-e a Horthy-rendszerről, mint egységes egészről beszélni, pontosabban mennyire voltak erősek a kontinuus és diszkontinuus elemek a két világháború közötti politikai rendszeren belül, másrészt mennyire volt a korszak átitatva nemzeti-etnikai feszültségekkel és gyűlölettel, vagy – ahogy nem én, hanem kollégám Ungváry Krisztián szereti nevezni – rasszizmussal. Ezekből – egy dolgos és hiteles tudós sárba rángatása és alaptalan megvádolása nélkül is – talán kinőhetnének értelmes viták, bár erre az előzmények ismeretében nem sok remény van, de egy-két ilyen disputa talán Bethlen István szerepét is élesebb megvilágításba helyezné.

Van-e tehát értelme a recepció-kutatásnak? Nem sok. Talán csak annyi, hogy egy ilyen jellegű mélyfúrás pontosan mutatja a magyar értelmiség döbbenetes megosztottságát, amely az utóbbi időben már-már gyűlöletté fokozódott, ahol mások ok nélküli megrágalmazása sem ördögtől való vétek. Végezzen tehát ilyen jellegű kutatást az, akinek nem okoz fájdalmat a magyar értelmiség mélyrepülése, vagy aki ebben egyenesen örömét leli.     

Talán nem tűnik tolakodásnak így az írás végén előhozakodni a saját véleménnyel, azaz önként vállalva annak ódiumát, hogy egy kis vörös farkincával fejezzük be az eddigi fejtegetéseket. Magyarul: mit szűrtem le magam számára tanulságul ennek a nem jelentéktelen mennyiségű irodalomnak az áttekintése során? Sem az apologetikus irodalom, sem Bethlen kígyó- és rókatermészetű politikustársainak írásai és visszaemlékezései, sem Szabó Dezső prófétai hevülete és ömlengései, sem a népiek alig leplezett utálata, sem a hazai szociáldemokraták és a liberálisok sok vonatkozásban méltánylandó kritikája, sem a polgári radikálisok igazságai és mérgezett nyilai nem tudtak megrendíteni abban a hitemben, hogy gróf Bethlen István volt – mindmáig – az utolsó magyar államférfi, egy nagy magyar politikusi osztály utolsó jelentékeny képviselője, aki bár nem emelkedett, vagy talán a kor viszonyai miatt nem is emelkedhetett Deák Ferenc-i vagy Széchenyi István-i magasságokba, mégis megérdemli tiszteletünket, de legalább egy néma főhajtást születésének és halálának napján. A többes szám első személy ebben a mondatban nyomatékkal értendő, tehát a magyar baloldalét is. A magyar jobboldal talán egy kicsit többet is érezhet iránta, ugyanakkor hitem szerint mindazon konzervatívok számára, akikben pislákol még a szociális felelősség bármily halovány lángja, és maradt még valami a demokrácia ősi eszméjének tiszteletéből, s akik érzik még az úri társadalom és a polgári társadalom közötti finom különbséget, nos, azok számára sok minden lehet Bethlen István, lehet tiszteletreméltó előd, lehet a magyar történelem kimagasló egyénisége, lehet egy csipetnyi kritikával szemlélt példakép, de a jövő felé utat mutató zászló nem lehet sohasem.

Jegyzetek:

[1] Sebess Dénes: Bethlen István gróf. Történelmi korrajz. Egy kortárs feljegyzései. Budapest, 1927, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.
[2] Uo. 24. p.
[3] Uo. 272. p.
[4] Surányi Miklós: Bethlen. Történetpolitikai tanulmányok. Budapest, 1927, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet.
[5] Uo. 102. p.
[6] Lásd Ravasz László: Bethlen István lírája. Magyar Szemle, 1933. jan. 5–9. p. és uő: Bethlen István erdélyisége. Magyar Szemle, 1934. okt. 105–107. p; valamint Berecz Sándor szerk.: Bethlen István gróf miniszterelnöksége tízedik évfordulójára. 1921–1931. Emlékalbum. Budapest, 1931, Egységes Párt kiadása.
[7] A tanulmányokat lásd a Magyar Szemle 1934. októberi számában.
[8] Hegedüs történetét lásd Berecz Sándor szerk.: Bethlen István… I. m. 40. p.
[9] Uo. 41–42. p.
[10] Fenyő Miksa: Bethlen István. Budapest, 1936, Magyar Cobden Szövetség, 4–5. p.
[11] Gömbös Gyula: Tizenöt esztendős kapcsolatomról Bethlen Istvánnal. In Berecz Sándor szerk.: Bethlen István… I. m. 32. p.
[12] Uo.
[13] Gömbös beszédét lásd Gömbös Gyula: Válogatott politikai beszédek és írások. Szerk.: Vonyó József. Budapest, 2004, Osiris, 251–252. p.
[14] Lásd erről Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Budapest, 2005, passim.
[15] A faji forradalom értelmezéséhez és Szabó Dezső koncepciójához lásd Gyurgyák János: Magyar fajvédők. Eszmetörténeti tanulmány. Budapest, 2012, 51–72. p.
[16] Szabó Dezső: Az ellenforradalom természetrajza.[1928] In uő: Az egész látóhatár. 1. köt. Budapest, 1991, Püski,
[17] Szabó Dezső: Ha az alsóbb társadalmi rétegek tudatára ébrednek… In uő: Egyenes úton. Tanulmányok és jegyzetek. 1. köt. Budapest, 2003, 377–383. p.
[18] Ennek kifejtését lásd Zsilinszky Endre: Nyílt levél Gömbös Gyulához Előörs, 1928. szept. 16. 1–2. p.
[19] Zsilinszky Endre: Sors bona, nihil aliud. Szózat, 1921. dec. 13. 1–2. p.
[20] Uo.
[21] Lásd például Zsilinszky Endre: Bethlen beszélt Előörs, 1930. okt. 25. 1–2. p.
[22] Lásd erről a következő cikkeket: Zsilinszky Endre: Táborba! II. Szózat, 1924. jan. 3. 1–3. p; uő: Bethlen basa és a nemzeti ellenzék. Előörs, 1930. nov. 29. 1–2. p; uő: Bethlen évtizede. Előörs, 1931. ápr. 26. 1–2. p; uő: „Történelmi osztályok”, „magyar urak”. Előörs, 1932. febr. 7. 1–2. p.
[23] Méhely Lajos: Suum cuique. Bethlen Istvánnak válaszul. Budapest, 1933, Held János Könyvnyomdája.
[24] Lásd erről például Jászi Oszkár: A magyar emigráció feladatairól. In Litván György – Varga F. János szerk.: Jászi Oszkár publicisztikája. Válogatás. Budapest, 1982, Magvető, 371–383. p.
[25] Jászi Oszkár: Az emigráció „hazaárulása”. Uo. 379–380. p.
[26] Jászi Oszkár levele Supka Gézához, 1926. szept. 4. In Litván György szerk.: Jászi Oszkár válogatott levelezése. Budapest, 1991, Magvető, 304. p.
[27] Lásd például Jászi Oszkár: A magyar pokol. Bécsi Magyar Ujság, 1921, dec. 18. 1. p.
[28] Idézi Romsics: Bethlen István. Politikai életrajz.2. kiad. Budapest, 1999, Osiris, 236. p.
[29] Károlyi Mihály levele Jászi Oszkárhoz. London, 1945. május 22. In Hajdu Tibor szerk.: Károlyi Mihály levelezése. V. 1945–1949. Budapest, 2003, Napvilág Kiadó, 107–108. p.
[30] Kunfi Zsigmond: Kossuth (1927). In Agárdi Péter szerk.: Kunfi Zsigmond. Budapest, 2001, Új Mandátum, 205. p.
[31] Lásd például: Nesze semmi… Népszava, 1921. ápr. 20. 1. p.
[32] A lillafüredi gróf. Népszava, 1931. okt. 9. 1. p. Mónus Illés ennél visszafogottabb értékelését lásd Az utolsó tartalék utolsó kísérlete című cikkében. In Szabó Ágnes – Pintér István szerk.: Mónus Illés válogatott írásai. Budapest, 1988, Kossuth, 232–239. p.
[33] Bethlen a választójogról. Népszava, 1934. dec. 25. 6. p.
[34] Több szerénységet. Esti Kurír, 1931 aug. 23. 1. p. Idézi L. Nagy Zsuzsa: Liberális pártmozgalmak, 1931–1945. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó, 11. p.
[35] Lásd erről Romsics: i. m. 193–201. p.
[36] Lásd erről Kardos József: Legitimizmus. Legitimista politikusok Magyarországon a két világháború között. Budapest, 1998, Korona Kiadó.
[37] Egy „puccskarlista”: Miért kell a törvényes király? Budapest, 1922, Pallas, 23. p.
[38] Kardos: i. m. 95. p.
[39] Andics Erzsébet: Fasizmus és reakció Magyarországon. Budapest, 1945, Szikra, 39. p.
[40] Lásd Révai írásait a következő kötetben: Márkus László – Vásárhelyi Miklós: Az ellenforradalmi rendszer baloldali sajtójáról. 1919–1932. Budapest, 1975, MUOSZ.
[41] Nemes Dezső – Karsai László szerk.: Az ellenforradalmi rendszer gazdasági helyzete és politikája Magyarországon, 1924–1926. Budapest, 1949, Kossuth, 73–76. p.
[42] Lackó véleményét lásd Spira György szerk.: Vita Magyarország kapitalizmuskori fejlődéséről. Budapest, 1971, Akadémiai Kiadó, 70. p.
[43] Romsics Ignác: Gróf Bethlen István politikai pályája, 1901–1921. Budapest, 1987, Magvető; uő: Bethlen István. Politikai életrajz. Budapest, 1991, Magyarságkutató Intézet; uő: Bethlen István. Politikai életrajz.2. kiad. Budapest, 1999, Osiris.
[44] A fontosabb kisebb írások Bethlen tevékenységéről a mű megírása óta: Szőke Domokos: Gróf Bethlen István és a Magyar Szemle. In Mazsu János szerk.: Iparosodás és modernizáció. Tanulmányok Ránki György emlékére. Debrecen, 1991, KLTE, 169–180. p; Vonyó József: Bethlen István választási beszédei Nagykanizsán. In Káli Csaba szerk.: Zalai történeti tanulmányok. 42. köt. Zalaegerszeg, 1997, Zala Megyei Levéltár, 267–298. p; Péteri Lóránt: Bethlen István. In Romsics Ignác szerk.: Trianon és a magyar politikai gondolkodás, 1920–1953. Tanulmányok. Budapest, 1998, Osiris Kiadó, 31–50. p; Pritz Pál: Bethlen István 1940. évi emlékirata a várható békefeltételekről. In Hausner Gábor szerk.: Az értelem bátorsága. Tanulmányok Perjés Géza emlékére. Budapest, 2005, Argumentum, 545–556. p; Pritz Pál: Gratz Gusztáv Bethlen Istvánról. In uő: Az a „rövid” 20. század. Történetpolitikai tanulmányok. Budapest, 2005, Magyar Történelmi Társulat, 195–210. p.
[45] Berecz János: Gondolatok a nemzet és a munkásmozgalom történetéről. Társadalmi Szemle, 1986. 6. sz. 3–13. p
[46] Rónai Mihály András: Keresztül-kasul az életünkön. Népszabadság, 1986. máj. 24. 15. p.
[47] Sipos Péter: Korszakokon át a múlttól a jelenig. Népszabadság, 1986. nov. 15. 13. p.
[48] A könyvről megjelent recenziók a következők: Bihari Péter (Holmi, 1993. aug.), Borbándi Gyula (Új Horizont, 1992. 4–5. sz.), L. Nagy Zsuzsa (BUKSZ, 1992, tél), Lázár István (Valóság, 1992, 4. sz.), John Lukács (Századok, 1992, Püski Levente (Hitel, 1993. 5. sz.), Thomas Sakmyster (Slavonic and East European Review, 1992), Salamon Konrád (Múltunk, 1992. 1. sz.), Sükösd Mihály (Népszabadság, 1992. jan. 18.), Szakály Sándor (Kritika, 1992. 10. sz.), Tőkéczki László (Protestáns Szemle, 1992. 2. sz.).
[49] Bojtár Endre: Antiszemita vagy-e? Élet és Irodalom, 2012, júl. 27.