2017. július 22.

Betyárvilág Magyarországon. Bűnözés és társadalom a reformkorban

Szerző: Hudi József

Betyárok. Sokféle mendemonda keringett róluk. Ám kevesen, s azok is csak felületesen ismerték őket, hiszen "járkálók" voltak, rejtőzködve éltek. Pandúrkézre került cimboráik hallgatásukkal vagy egymásnak ellentmondó vallomásaikkal adtak tápot a találgatásoknak. A legendák egy része még életükben megszületett. És tovább éltette őket a népi képzelet, a ma is szemet gyönyörködtető pásztorfaragások, s mi tagadás, még a szépirodalom is. Cikkünk írója igyekszik lehántani a valóságra rárakódott rétegeket, és megmutatni: kik is voltak valójában azok az emberek, akik zsiványéletre adták a fejüket.

A köztudatban - a néphagyomány és a szépirodalom jóvoltából - ma is a romantika korában kialakult kép él a 18-19. századi magyarországi bűnözésről. Eszerint a betyár nem bűnöző, hanem idilli életet élő népi hős, aki minden tettével a társadalmi igazságosságot szolgálja: "Isten teremtette a betyárokat, azok által veri a gazdagokat." - mondja az egyik ismert népdal.

A történeti valóság azonban egészen más. A betyár a társadalom számkivetettje, aki tudatosan vagy kényszerűségből vállalja a bűnöző életmódot, annak minden következményével együtt.

A bűnözés társadalmi bázisa
Az eddigi néprajzi, történeti kutatások alapján a magyar betyárnak két alaptípusát különíthetjük el: az egyik az alföldi lovas betyár, a puszta bűnözője, akinek léte, életformája a 18-19. században kiteljesedő nagyállattartáshoz és állatkereskedelemhez kötődik. A másik a hegyvidéki (dunántúli) betyár, aki gyalogosan, esetleg kocsival közlekedik, élettere az erdő, megélhetési forrása a lopás, rablás, útonállás. Az előbbinek Sobri Jóska a legismertebb képviselője.

A dunántúli betyárvilág történetének három jellegzetes szakaszát különíthetjük el: az első bűnözési hullám a napóleoni háborúk kezdetétől az 1810-es évek végéig tart. A második a húszas évek második felét, a harmadik a harmincas évek második harmadát öleli fel. A közbiztonságot a napóleoni háborúk korában főként a katonaszökevények, az úgynevezett desertorok, továbbá a sorozás elől megszökött parasztlegények, felkelő nemesek veszélyeztetik. A húszas-harmincas évek bűnözésében meghatározó szerepet játszott a közviszonyok alakulása: a konjunkturális időszakban meginduló paraszti árutermelés keltette társadalmi feszültségek, ellentétek, majd a tízes évektől jelentkező pénzügyi infláció, gazdasági visszaesés. A társadalom legalsó, egzisztenciálisan veszélyeztetett rétegei képezték a bűnözés társadalmi bázisát: a pásztorok és más szegődményes szolgák, a talajt vesztett jobbágyok, zsellérek és a kisnemesek közül kerültek ki a betyárvilág képviselői.

A feudális rendszer válságának szembetűnő jele volt, hogy a reformkorban a nemesek "túlreprezentáltak" voltak a bűnügyi statisztikában. Veszprém megyében például 1831 és 1840 között 3714 elítéltet tartottak nyilván. Közülük 599 (16%) nemes származású, ami lényegesen meghaladta a nemességnek a megye összlakosságához viszonyított arányát. Az ország törvényhatósági börtöneiben s az uradalmak börtöneiben ugyanekkor évente átlagosan 23 873 személyt tartottak fogva, csaknem háromszor annyit, mint a korabeli Franciaországban.

Zsiványélet
A dunántúli betyárok élettere az erdő-mező - számkivetettségük, különös szabadságuk tükrösökre vésett jelképe is egyben. Lételemük az állandó mozgás, a megyék közti gyors helyváltoztatás. (A megyék katonasága a feudális jogszokás szerint ugyanis csak az illető megye határáig üldözte őket.)

A betyárok a kiscsoport-szerveződés szigorú normái szerint éltek. A csoport életét a teljeshatalmú bandavezér irányította. ő volt a legerősebb egyéniség a közösségben. Az általa megszabott normákhoz mindenkinek igazodnia kellett. A csoportba kerülés feltételezte a jó egészséget, az állóképességet, a bátorságot, sőt a vakmerőséget. A normaszegés súlyos büntetéssel járt, az alkalmazkodni képteleneket a közösség rövid úton kivetette magából. A csoportot a vezető feltétlen híveiből álló szilárd mag tartotta össze.

A betyárokkal foglalkozó irodalomban egymástól lényegesen eltérő adatokkal találkozunk a csoportok nagyságát illetően. Zsoldos Ignác, a korabeli közállapotokat kitűnően ismerő megyei főjegyző szerint a Sobri-banda "legfeljebb 8 személyekből állott". Több csoport vizsgálata alapján azt mondhatjuk, hogy a legütőképesebb bandákat 4-8 fő alkotta. A kemény életfeltételekből következik, hogy a bűnözők többsége fiatal; általában a huszonévesek korosztályából kerülnek ki. Amikor 1836-ban a dunántúli megyék hajtóvadászatot indítanak az elszaporodott rablóbandák ellen, Sobri Jóska 27, Milfajt Ferkó 28 éves volt. A név szerint is ismert bandatagok közül az agresszivitásáról hírhedt Pap Andor, Sobri alvezére volt a legidősebb: közel járt az ötvenhez.

Az illegalitás törvényei szerint a betyárok gyakran megváltoztatták eredeti nevüket. Az álnevekből a levéltári források alapján hosszú listákat lehetne összeállítani. Sokszor egy-egy jellemző tulajdonság adta az új, tréfás nevet (például Teknyőhátú, Fűmag, Karalábi).

A bűnöző csoportok a módosabb nemességen kívül a polgárosodó rétegek, osztályok tagjaira jelentettek veszélyt. Előszeretettel támadták meg éjjel a kereskedők, a bérlők, a lelkészek házait, de előfordult, hogy a vásárból hazatérő kézműveseket fosztották ki.

A legnagyobb visszhangot kiváltott rablótámadás 1836-ban Hunkár Antal Veszprém megyei táblabírót érte. Milfajt Ferenc bandája december 8-án tört rá a szolgagyőri kastélyra, s Hunkárt és családját a cselédséggel együtt a pincébe zárta. Elvittek 6800 váltóforint készpénzt, 16 fegyvert, 4 aranyórát, többféle "asszonyi drágaságokat" és más értéktárgyakat.

A rablott javak értékesítését kiterjedt orgazdahálózat végezte. Az orgazdák - pásztorok, kocsmárosok, molnárok, erdészek, kisnemesek - látták el élelmiszerekkel, lőszerrel és információval a bűnözőket.

A törvényhatóságok minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a bűnöző csoportokat elszigeteljék. Ezért rendszeresen ellenőrizték a külterületi lakott helyeket, például malmokat, csárdákat, pusztákat; vérdíjat tűztek ki a gonosztevők fejére; megtiltották, hogy a pásztorok lovat-kocsit tartsanak, cifraszűrt viseljenek; a falvakat éjszakai őrség felállítására kötelezték stb.

A preventív intézkedések azonban legtöbbször nem hozták meg a kívánt eredményt. A vármegyék időnként kénytelenek voltak keményebb eszközökhöz nyúlni.

A leszámolás
A cifraszűrt, széles karimájú kalapot viselő, állig felfegyverzett betyárokkal a megyék járőröző karhatalmi csapati legtöbbször nem is mertek szembeszállni. Ha tűzharcba keveredtek is, a tűzpárbaj rövid ideig tartott, a rosszul felfegyverkezett megyei katonák legtöbbször visszavonultak.

Az elszaporodott, a közbiztonságot veszélyeztető bandák felszámolásának legeredményesebb módja mégis az volt, ha az érintett megyék összehangolták tevékenységüket: a nádortól engedélyt kértek a statáriális bíráskodás bevezetésére, karhatalmi egységeiket rendes katonasággal és népfelkelőkkel egészítették ki. Rendkívüli esetben az is előfordult, hogy királyi biztost is kineveztek a "hadműveletek" irányítására, mint például 1810-ben.

A fegyveres hajtóvadászatnak köszönhető, hogy hóhérkézre került többek között Vida Marci és Szilvágyi Jancsi, a tízes évek két híres haramiája is. Az 1831. évi kolerajárvány idején Buts József bandáját sikerült felszámolni. 1836 telén Fejér, Győr, Komárom, Tolna, Veszprém és Zala megye együttes erővel, reguláris és irreguláris katonasággal semmisítette meg a Milfajt- és a Sobri-bandát. Milfajt Ferkót 1836 decemberében fogták el, s a karácsonyt már a veszprémi Akasztódombon töltötte. Két társát, Mogor (Nagy) Jancsit, a nagyszőllősi születésű 22 éves kanászbojtárt, valamint Király Jancsit, a 30 éves, veszprémi születésű katonaszökevényt 1837. január elsején fogták el, és 9-én akasztották fel.

A Sobri-bandát február 16-án kerítette be a tolnai határszélen, a lápafői erdőben a katonaság. "A lápafői erdőben a gonosztevők a dzsidás ezred egy szakaszával (1 strázsamester 25 közvitézzel - H. J.) keveredtek harcba; a gonosztevők hevesen támadtak sötétedésig, s a küzdelem végéig körülbelül 200 lövést adtak le" - számolt be az összecsapásról a tolnai főispán. A harcok során két katona meghalt, egy katonaszökevényt elfogtak, Sobri öngyilkos lett. A következő napokban, hetekben kézre került a banda legtöbb tagja.

A hajtóvadászat összes költségét - az új korszak szellemének megfelelően - a megyék nemessége vállalta magára. Az üldözés költségei egyedül Veszprém megyében 2200 ezüst forintot tettek ki. Zalában ennél nagyobbak voltak a kiadások. A dunántúli nemesség egy időre fellélegezhetett, bár nyugodt továbbra sem lehetett, hiszen alig tett valamit azért, hogy a bűnözés társadalmi hátterét megváltoztassa.