2017. június 28.

Bevezető

Szerző: Szabó Péter

Második világháborút megjárt honvédeink, különösen a „doni poklot” megjártak közül többen jegyezték fel a velük történt nem mindennapi fronteseményeket. Mindezek írásba foglalása sokat jelentett a szülőföldjüktől, szeretteiktől messze elszakadt, idegen földön harcoló katonák számára. Egyrészt a sok-sok gyötrelmet, magukba fojtott érzést, indulatot próbálták mintegy kibeszélni s ezzel némileg orvosolni, másrészt első találkozásukat a háborúval, örökké emlékezetes frontélményeiket s az idegen, megszállt országok közállapotáról, lakosságáról szerzett tapasztalataikat, megfigyeléseiket szűkebb környezetükkel is meg akarták osztani.

Szokás mondani, hogy az életrajzi ihletésű írások közül mindig azok tűnnek hitelesebbnek, azoknak van hangulatuk, melyeknél az átélt események pillanatnyi gyönyörűsége vagy borzalma vezette a tollat. Somorjai Lajos második világháborús oroszországi hadinaplójára kiváltképp jellemző ezen megállapítás. A 2. hadsereg egyik egészségügyi oszlopához, illetve rövid ideig egy elsővonalbeli gyalogzászlóaljához beosztott orvos őszinte sorai valóban frontközelben, olykor a harcok hevében születtek, nem utólag, a vele megtörtént események, az átélt helyzetek kellő átgondolásával, értékelésével. Naplója írása közben első benyomásai, reményei, csalódásai és indulatai vezérelték, melyek inkább felerősödtek s bizonyos dolgok megítélésénél egyértelművé váltak, mintsem módosultak vagy tompultak volna több mint egyéves frontszolgálata alatt.

Mint az oroszországi hadszíntérre kivezényelt valamennyi magyar katonát, őt is foglalkoztatta, hogy vajon miért kellett egy 200 ezer fős magyar hadsereget több mint 2000 km-re a hazájától, vélt vagy valós érdekekért harcba vetni, milyen szerepe lehet e felszerelését, fegyverzetét, lelki felkészítését tekintve nem a nagyhatalmak háborújába szánt, szerény harcértékű katonai kontingensnek. Vitathatatlan tény, hogy sokan otthon maradt családjukat, munkalehetőségüket féltve keserűen vették kézhez a „SAS”-behívót. Voltak szép számmal olyanok is, akik, átérezve a szovjetunióbeli nyomorúságos állapotokról hallottakat, e rendszer „vívmányait” semmiképpen sem akarták hazájukban tapasztalni. Erkölcsi kötelességüknek tartották a németeknek nyújtott segítséget, hiszen az ő közreműködésükkel tértek vissza a trianoni békediktátum következtében elvesztett magyarlakta területek. A többség azonban ezekre nem kereste a választ, nem ujjongott, de nem is lázadozott, közömbösen viseltetett katonasorsa iránt, egyszerűen kötelességérzetből indult teljesíteni feladatát. Somorjai Lajos mindezt így fogalmazta meg 1942 áprilisában, a keleti hadszíntérre történő elvonulása alatt:

„mi, katonák is messze vagyunk a lelkesedéstől. Egyszerűen kikerülhetetlen kényszer folytán megyünk, ahova kell, kötelességet tenni.”

A 2. hadsereg frontra küldésének valódi okairól – a visszakapott területeket s a látszólag független államiságot féltő magyar politikai és katonai vezetésnek a határozott német követeléssel szembeni kényszerhelyzetéről – a Donhoz kivezényelt legénységi állomány vagy az alacsonyabb, illetve középszintű tisztikar keveset tudhatott. Sokan hallottak viszont Kállay Miklós miniszterelnök több ízben elhangzott kijelentéséről: „minden katona szeptemberben haza fog jönni.” Ebben akkor senki sem kételkedett. Senki nem láthatta előre, hogy a 2. hadsereg hadi részvétele egy évig is elhúzódhat, s tragédiába torkollik. A keleti hadszíntérre kikerülteket kezdettől fogva az a remény éltette, hogy néhány hónap elteltével leváltják őket, s hazatérhetnek. Miért is nem gondolt volna valamennyi magyar frontkatona mielőbbi felváltására, mikor az ukrán és orosz területeken vívott minden eddiginél véresebb háború nyomaival és veszélyeivel viszonylag hamar szembesülhetett. A partizánok által felrobbantott vasúti szerelvények, az állandó ellenséges légitámadások s a rengeteg katonasír láttán sokan tették fel magukban a kérdést, vajon viszontlátják-e szeretteiket még egyszer életükben. A hadinapló íróját először a Donon átkelt szovjet csapatok 1942. augusztus 6. és 9. közötti sikeres támadása, az ellenség általi arcvonaláttörés, körülzárás és fogságba ejtés veszélye gondolkoztatta el igazán kényszerű áldozatvállalásáról, annak miértjéről, illetve végzetessé válásának lehetőségéről. Hangulata, lelkiállapota azonban igazából szeptember végétől kezdett egyre inkább elkeseredetté, forrongóvá, mintsem fásulttá vagy közömbössé válni, mely aztán közvetlenül az 1943. április végi hazatérés előtti napokban érte el a kritikus szintet.

Ha a 2. hadsereg honvédei és munkaszolgálatosai hosszú frontszolgálatuk alatt leginkább érezhették azt, hogy a magyar hadvezetés a számukra idegen vagy csak közvetett célok elérése érdekében látszólag feláldozta őket, azt nem 1942 tavaszán, hanem az őszi hónapoktól érezhették. Ekkortól tapasztalhatták becsapottan és kiszolgáltatottan, hogy mielőbbi felváltásuk nem történik meg, hogy a téli hónapokban is az arcvonalban maradnak és a hadsereg leromlott fegyverzeti és felszerelési állapotán, az utánszállítás katasztrofális helyzetén a hazai politikai és katonai vezetés a szükséges mértékben nem tud javítani. A 2. hadsereg hazahozatalának lehetősége – védelmi feladatainak ellátása, valamint a várható német ellenkezés és újabb követelés miatt – a magyar politikai és katonai vezetésben végül is fel sem merült. Bár ismerte a fronthadsereg ezernyi problémáját, nem volt távlati terve a kialakult helyzet megoldására. Német részről várta a segítséget, s csak a csapatok minimális fegyverzeti és felszerelésbeli kiegészítésére, illetve a személyi állomány fokozatos felváltására hajlott.

A 2. hadsereg súlyos helyzete iránt tanúsított látszólagos érzéketlenség nem a magyar politikai és katonai vezetés részvétlenségéből és felületességéből fakadt. A Kállay-kormány új elemekkel bővült bel- és külpolitikai célkitűzései gátolták a Don mentén helytálló hadsereg megsegítését. A magyar kormány ugyanis az egyre feszültebbé váló magyar–román viszonyra s a bizonytalan külpolitikai helyzetre való tekintettel lemondott arról, hogy az országot kivezesse a háborúból. Óriási teherként nehezedett rá a román vezetésnek Észak-Erdély és a Székelyföld visszaszerzésére irányuló, egyre nyíltabban hangoztatott szándéka. Mindez arra késztette, hogy erőforrásainak nagy részét a háború befejeztével elkerülhetetlennek látszó magyar–román fegyveres konfliktusra tartalékolja. Lényeges elhatározása volt, hogy a honvédséget fejleszti, erősíti és az ország határainak védelmére összpontosítja. A magyar hadvezetés embert, fegyvert és felszerelést próbált tartalékolni a 2. hadsereg megerősítéséről való lemondás árán is. A jelentős minőségi és mennyiségi fejlesztésre törekvő hátországi honvédségi erők további megtizedelésével nem akarta gyengíteni és védtelenné tenni az országot.

A hadinaplóban éles, olykor kíméletlen kritikát, egyéni véleményt olvashatunk a 2. hadsereg magasabb parancsnoki karának vezetési módszereiről s a civil értelmiségi életben szokatlan katonai hierarchia visszásságairól. Írója keményen és jogosan bírálja azon – többnyire hivatásos – tiszt bajtársait is, akik a hadseregben uralkodó áldatlan ellátási, utánpótlási helyzetet is kihasználva anyagi haszonélvezői lehettek frontszolgálatuknak, vagy akik karrierjük építésére, elismerésszerzésre beosztottaik áldozathozatalát használták fel. Természetesen akadtak gyenge jellemű, katonai előmenetelüket társaik, beosztottaik kárára építgető hivatásos és tartalékos tisztek a 2. hadsereg 7000 fős tiszti állományában, azonban közel sem olyan számban, hogy ez bármiféle általánosításra szolgáltatott volna alapot.

Mint a „doni poklot” túlélt valamennyi honfitársunk, Somorjai Lajos is joggal háborodott fel mélységesen, mikor értesült hadseregparancsnokának 1943. január 24-én keltezett hadseregparancsáról. E sokat idézett dokumentum következményeként Jány Gusztáv vezérezredes egész hadsereg-parancsnoki tevékenységét, cselekedeteit sokan ma is – ahogy népbírósági pere során is – ezen intézkedése alapján ítélik meg.

„Nem elég, hogy a teljes pusztulásba sodorta hadseregét, katonáit még becstelennek és gyávának is nevezte”

– hangzik az elfogult, sommás értékelés több mint fél évszázad elteltével, jogi rehabilitációja után is.

A számos esetben kilátástalan küzdelmet folytatott és hősiességet tanúsított magyar honvédek valóban nem érdemeltek ilyen lesújtó, megalázó hangnemű bírálatot hadseregparancsnokuktól. Bár Jány a népbíróság előtt tett 1947. évi vallomásában is állította, hogy a rend helyreállítása és a nagyobb veszteségek elkerülése végett írta meg parancsát, súlyos arculcsapás volt ez katonái számára.

Ma már ismert, milyen lelkiállapotba került a magyar hadsereg parancsnoka a sorsdöntő 1943. januári napokban. Az amúgy is személyes benyomásai és a csapatoknál tett gyakori szemléin tapasztaltak alapján ítélkező Jány számára súlyos lelki összeroppanást okozott a többszöri bekerítésből kitört, meggyötört, agyonfagyott és kiéhezett, visszaözönlő csapatrészek tömege. A vereség, a kudarc legfőbb okát akkor egyértelműen hadserege harcértékének, harci moráljának csökkenésében látta. A katasztrófa mélyebb okait nem kereste, igazából csak később jött rá. Az 1943. január 24-ei hadseregparancsba foglalt értékítéletek és utasítások egy elkeseredettségében, tehetetlenségében magára maradt, mély lelki krízist átélő ember dühödt megnyilvánulásai voltak. Az 1943. március 12-i 30. számú hadseregparancsán kívül és a január 24-eit hatályon kívül helyező rendelkezése mellett számos kevésbé ismert parancsa tanúskodik arról, hogy később revideálta álláspontját hadserege helytállását és a katasztrófa valódi okait illetően. Katonái nagy többsége számára azonban a túl sokáig érvényben maradt január 24-i parancsa vált ismertté, és ez olyan mély sebeket okozott, amelyeket begyógyítani már nem lehetett.

A 2. hadsereg honvédeiről, tisztikaráról, frontközeli vagy hátsóbb hadműveleti területen véghezvitt cselekedeteikről mindezidáig kétféle, egymástól eltérő, meglehetősen sommás képet kaphattunk a sajtó alá rendezett memoárokból, korabeli harctéri naplókból egyaránt. Korábban a Szovjetunió elleni fasiszta rablóhadjáratban részt vevő, megvetett és elítélt zsoldosok voltak, majd egy nemzeti tragédia mártírjai, áldozatai, később hősei. E több mint fél évszázada papírra vetett korabeli harctéri napló valós környezetükben, valós cselekedeteik által mutatja be a Dont megjárt honfitársainkat. Jó és rossz jellemvonásaikkal együtt, mindazon tulajdonságaikkal, melyeket egy háborús helyzet, egy embert próbáló, kemény frontszolgálat bármely nemzet hadseregének katonáiból kihoz vagy kihozhat. Somorjai Lajos frontnaplója lebilincselő olvasmány, egyben történeti értékű dokumentum, melyből az egykori szemtanú vagy érintett hozzátartozó újból emlékezhet, a pusztán érdeklődő olvasó pedig árnyaltabb és hitelesebb képet alkothat második világháborús katonai részvételünk tragikus Don menti krónikájáról.