2017. október 22.

Bevonulás Boszniába - Balkáni krízis 1878

Szerző: Palotás Emil

Az 1870-es évek sorsdöntőnek bizonyultak a balkáni népek számára. A már független Szerbia és Montenegro a Boszniát még birtokló Törökország ellen fordult. Oroszország a délszláv népek mellé állt, ami a kialakult hatalmi-politikai egyensúlyt fenyegette. És a Monarchia vezetése úgy érezte, lépni kell!

A Habsburg Birodalom irányítói a 17–18. századi nagy felszabadító háborúk után sokáig nem sok figyelmet szenteltek Dél-Kelet-Európának. A 19. század első felében a hivatalos keleti politika sarokköve Törökország integritásának védelme lett. Ezzel a passzivitással nem mindenki értett egyet; már akkor is akadtak szószólói az aktívabb fellépésnek. Hangjuk az 1850-es évektől vált erősebbé. Nézeteiket Radetzky, a tábornoki kar legtekintélyesebb tagja több terjedelmes emlékiratban is összefoglalta. Sok kortásához hasonlóan ő is abból indult ki, hogy a közeli jövőben elkerülhetetlenül bekövetkezik az európai török uralom teljes összeomlása. Ezért sürgető feladatnak tartotta az absztinencia feladását. Ő hívta fel a figyelmet az éledő nagyszerb aspirációk veszélyességére is. Radetzky kívánatosnak vélte, hogy a Törökország felbomlásakor „gazdátlanná” váló félszigetet Oroszország és Ausztria közvetlenül ossze fel egymás között, ahogyan azt Lengyelországgal is tették annak idején.

Az 1859-es és 1866-os súlyos katonai vereségek után Ausztria nemzetközi pozíciói gyökeresen átalakultak. Azt hamar felismerték a bécsi külügyi hivatalban, hogy az Itáliából és Németországból végleg kiszorult birodalom politikai és gazdasági aktivitásának legfőbb területévé a Balkán válik. Azt is tudták, hogy a balkáni népek erősödő nemzeti felszabadító törekvései a Habsburg Monarchia belső stabilitását is veszélyeztetik: befolyást gyakorolnak a délszláv lakosságra. Mégis, a külpolitikai stratégia megfelelő módosítására csak fokozatosan kerülhetett sor.

A katonai vezetés elégedetlen volt a külügyi hivatal tevékenységével, és sürgették az aktívabb balkáni szerepvállalás feltételeinek megteremtését, a területi terjeszkedésre való konkrét felkészülést. Azzal érveltek, hogy Dalmácia biztonságát csakis Bosznia megszerzésével lehet növelni. Az igaz, hogy a többszáz kilométer hosszú, igen keskeny tengerparti sávot alkotó Dalmácia védelme, sőt pusztán ellátása is óriási nehézségekbe ütközött az adott viszonyok közepette. Hogy a probléma egyedül a bosnyák tartomány birtokbavételével lett volna megoldható, az persze kétséges. A katonák az annexió hasznosságát számos egyéb érvvel is alátámasztották az ottani katolikusok védelmezésétől a még ki sem épült kereskedelmi utak ellenőrzésének fontosságáig – ez azonban nem leplezhette az igaz célt: a hódítást.

A katonai vezetésen belül legfeljebb abban mutatkozott eltérés, hogy egyesek beérték volna Bosznia és Hercegovina megszerzésével, míg mások a Balkán egész nyugati felére kiterjedő expanzióról álmodoztak. A déltengeri kijárat, Szaloniki megszerzése lebegett a szemük előtt. A nagyratörő célok megvalósítását illetően megint csak megoszlottak a nézetek. Voltak – miként Radetzkynél láttuk – akik Oroszországgal együttműködve hagyományos nagyhatalmi osztozkodásra készültek a Balkánon. Mások fantáziája merészebb volt. Ők a monarchia katonai erejének korlátozottságát, hatalmi súlyának fokozatos csökkenését figyelmen kívül hagyták és a nagyszabású hódító terveket önálló fellépéssel, sőt akár Oroszország, vagy más hatalom ellenkezése dacára is kivitelezhetőnek tartották.

Az egyébként óvatos reálpolitikát előnyben részesítő uralkodótól sem volt idegen a birodalom gyarapítása iránti vágy. Ferenc József fogékony volt a katonák által hangsúlyozott hatalmi és stratégiai érvekre, amellett érthetően presztízsokokból is szimpatizált az annexiós tervekkel: némi kárpótlást remélt a korábbi nagy területi veszteségekért. Az annexió hívei közé tartoztak még befolyásos osztrák feudális konzervatív körök mellett a csehek és a horvátok. Ez utóbbiak Boszniát természetesen Horvátország leendő részének képzelték el és abban bíztak, hogy a szlávok létszámának gyarapodása elkerülhetetlenné teszi a Monarchia trialista átalakítását. Az osztrák–német és a magyar politikai vezetőréteg viszont éppen ezért ellenzett minden balkáni területi hódítást.

A magyar politikai erők közvetlen módon nem érvényesíthették akaratukat a külpolitikában. Egyedül Andrássy Gyulának sikerült némi személyes befolyást gyakorolnia a balkáni ügyekre. Ő úgy gondolta, hogy a Monarchia számára az a legjobb, ha Törökország a lehető legtovább képes megőrizni európai birtokállományát, de számolt az oszmán uralom összeomlásának lehetőségével is. Török területek birtokbavételét kizárólag akkor tartotta elfogadhatónak, ha csak ezáltal lenne megakadályozható, hogy Szerbia és Montenegro közösen annektálja Boszniát. Azt ugyanis elfogadhatatlannak tartotta, hogy egy nagy délszláv egységállam alakuljon a Monarchia határainál. De a területszerzésnél is fontosabbnak vélte a pánszláv veszély elhárítását, annak megakadályozását, hogy Oroszország összefogjon a balkáni szlávokkal a Monarchia ellen. Ezért még arra is mutatott némi hajlandóságot, hogy bizonyos balkáni nemzeti aspirációkat tudomásul vegyen – igaz, csak abban az esetben, ha a kisállamok függetlenné válnak Oroszországtól, méginkább, ha függésbe kerülnek a Habsburg Monarchiától. Szeme előtt egyfajta politikai és gazdasági protektorátus lebegett.

Andrássy az 1860–70-es évek fordulóján a külügyminisztériumtól függetlenül kapcsolatba lépett a szerb vezetőkkel. Látott esélyt arra, hogy Szerbiát bevonják a Monarchia befolyási övezetébe. Az árat Törökországgal kívánta megfizettetni: a szerbeknek ígérte Bosznia nagyobb részét, ha hátat fordítanak Oroszországnak. Szerbia megnyerésére tett kísérlete azonban Belgrád vonakodása miatt eredménytelen maradt.

Amikor Andrássy 1871-ben külügyminiszter lett, távlati elképzeléseit egyeztetnie kellett a hadügy vezetőivel. Sikerült is velük beláttatni, hogy a területgyarapítással mindaddig várni kell, amíg nem jönnek létre olyan feltételek, amelyekre hivatkozva az annexiót mind a nagyhatalmakkal, mind a Monarchia alkotmányos tényezőivel el lehet majd fogadtatni („legitimálni befelé és kifelé” – ahogy maga mondta).

1875 nyarán törökellenes felkelés tört ki Boszniában. A mozgalom gyorsan terebélyesedett. Hamarosan felkeltek a bolgárok is. A válság nemzetközivé szélesedett, amikor a következő évben Szerbia és Montenegro hadat üzent Törökországnak. A krízis elmélyülése a katonák kezére játszott. Ők már a válság előtt kidolgozták a boszniai bevonulás operatív tervét, és türelmetlenül várták az akció kezdetét.

Kemény kulisszák mögötti alkudozások folytak Bosznia sorsáról. Bécsben a kül- és hadügyi reszort egymás között alkudozott az elhatározott annexió mértékéről, miközben a külső feltételek megteremtése a nagyhatalmakkal, mindenekelőtt Oroszországgal való egyezkedést igényelt. A katonákkal szemben Andrássy újból engedni kényszerült. Előbb azt fogadta el, hogy a Monarchiának egész Boszniát meg kell szállnia, később kénytelen volt a célok közé felvenni a novibazári szandzsák bekebelezését is. Ez a terület ékelődött akkor Szerbia és Montenegro közé, s itt vezetett az út délre, Szaloniki felé, tehát a távolabbi hódítások kiindulópontját képezhette. Saját akaratát abban sikerült érvényre juttatnia, hogy az utólagos legitimitás megkönnyítésére célul tűzték ki a „békés” foglalást, olyan látszatot teremtve, hogy a Monarchia csakis elháríthatatlan külső kényszer hatására vállalkozik Bosznia elfoglalására.

A terjeszkedés részleteiről alkudozókat, így Andrássyt sem zavarta, hogy a két országos kormány és a két parlament, tehát az alkotmányosság letéteményesei határozottan tiltakoztak az annexiós tervek ellen. Mindkét oldalon ellenezték a szláv elem erősítését a Monarchiában éppúgy, mint a háborús kockázattal együtt járó nagy pénzügyi terheket, a Monarchia eladósodását. Andrássyra hárult az alkotmányos intézmények és a közvélemény félrevezetésének kényelmetlen feladata. Ő pedig az utolsó pillanatig tagadta az annexiós szándékot.

A foglalás diplomáciai előkészítésére Bécs Oroszországgal kötött tikos szerződéseket. A szerb hadüzenet idején létrejött reichstadti egyezményben a két hatalom még a félsziget „természetes” átalakulását vette számba, így a Monarchia csak szerény részt köthetett ki magának. Amikor a szerb vereséget követően a cár kezdett háborút a törökök ellen és fontos lett Bécs semlegessége, a Monarchia keményebb feltételeket szabott. Az 1877. januári szerződésben a passzivitás jutalmául Pétervár beleegyezett Bosznia egészének annektálásába; csupán a szandzsák birtokbavételéhez nem adta áldását.

Oroszország a győztes háború után gyorsan megfeledkezett szerződéses kötelezettségéről. Miközben saját hatalmi érdekeiről a félsziget keleti felén maximálisan gondoskodott, Bosznia esetében belső reformok kilátásba helyezésénél nem akart tovább menni. Az osztrák–orosz ellentétek elmérgesedése ezek után természetes volt, hiszen már a balkáni egyensúly teljes felborulásáról volt szó. E kivételes veszély elhárítására Andrássy, úgy látszott, akár egy orosz háború kockázatát is kész lett volna vállalni, de ezt éppen a katonai párt ellenezte a leghevesebben.

Az orosz mohóság azonban a több európai hatalom érdekét is sértette, így közösen kényszerítették Pétervárt a tárgyalóasztalhoz. 1878 nyarán a Monarchia az áhított cél közelébe került: a berlini kongresszuson felhatalmazást kapott Bosznia és Hercegovina határidő nélküli megszállására. Ez ugyan kevesebb volt annál, amit a katonák és Ferenc József óhajtottak – annexió helyett okkupáció és csupán lehetőség garnizonok állomásoztatására a novibazári szandzsákban –, de mégiscsak megnyílt az út a „legitim” foglalás előtt.

A Habsburg hatalom egyetlen dualizmuskori területgyarapítása valójában kétes értékű sikernek bizonyult. Nem azért, mert Bosznia megszállása 1878-ban a tervezett békés bevonulás helyett a helyi lakosság kemény ellenállása következtében véres hadjárattá változott, amelynek megnyeréséhez másfél százezer embert, a hadsereg békelétszámának harmadát kellett mozgósítani; nem is csak azért, mert a kétes presztízsnyereségen túl valóságos hasznot nem hozott. A feudális agrárviszonyok béklyóitól később sem szabaduló Bosznia csak terhet jelentett a Monarchia gazdasága számára. A dualista állam struktúrája sem volt képes magába olvasztani a meghódított tartományt, az mindvégig idegen testként ékelődött a Monarchiába.

Az okkupáció a délszláv problémát sem vitte közelebb a megoldáshoz. Míg 1878-ban egy szélesebb balkáni válság végkifejleteként került sor Bosznia megszállására, addig 30 év elteltével a foglalás nemzetközi-jogi törvényesítése, az annexió deklarálása váltott ki új balkáni, sőt európai válságot. Az annexiós krízis sokak nézete szerint nyitánya volt a világháborúhoz vezető fejleményeknek.