Szerző: Hahner Péter

Mit jelenthet Napóleon a mi számunkra, akik nem vagyunk franciák, s akik immár csaknem kétszáz év távlatából tekintünk vissza pályafutására? Mivel magyarázható üstökösszerű bukása, amely ugyanolyan gyors és látványos volt, mint felemelkedése?

Milyen ember volt Napóleon? Talán nem kell Napóleon-rajongónak lenni ahhoz, hogy azt válaszoljuk: rendkívüli tehetség hatalmas munkabírással, széles körű olvasottsággal, sokoldalú műveltséggel. Emlékezőtehetségéről számtalan anekdota kering. Fiatal tiszt korában egyszer szobafogságra ítélték, s ő unalmában az asztalon talált ódon jogtörténeti kötetben lapozgatott. Jó pár év múlva, amikor első konzulként bemutatták neki a polgári törvénykönyv tervezetét, a jogtudomány szakembereit is elképesztette római jogi ismereteivel. Sohasem "lazított", állandóan figyelt, új és új ismereteket raktározott el magában, készen arra, hogy szükség esetén valamennyit felhasználja. "Ne tétlenkedj, ha egy idegen városba vetődsz - intette egyszer rokonát -, sétálj körbe a falakon, ismerkedj meg az erődítményekkel! Hátha egyszer el kell foglalnod azt a várost!"

Az alkalmazkodás mestere
Ura volt testének, szellemének és indulatainak; akkor aludt el és ébredt fel, amikor akart, s híres dühkitörései idején is csak szerepet játszott, pontosan annyit engedve szabadon indulataiból, amennyit az adott pillanatban jónak látott. Rendkívül kreatív személyiség volt. Az új helyzeteket gyorsan felismerte, s mindig készen állt előzetes tervei szükség szerinti módosítására. Hozzá kell azonban tennünk, hogy nem az alkotómunkának, hanem az alkalmazásnak volt a mestere. Katonai téren sem talált ki semmi újat. A tüzérséget egykori tanára, Du Teil újította meg, az aktív, támadó hadviselés elméletét Guibert dolgozta ki, a nagy hadseregek kisebb, önálló taktikai egységekre való felbontása pedig Carnot nevéhez fűződik. Napóleon viszont valamennyi elődje újitását továbbfejlesztette, hatékonyabbá tette, s a végletekig kiaknázta.

Személyisége sajátos átmenetet képvisel a felvilágosodás és a romantika határmezsgyéjén. Racionalizmusa, módszeressége, rendszeressége alapján a felvilágosult abszolutizmus képviselőihez szokták hasonlítani. Az államot egységes, központosított, felülről irányított gépezetnek tekintette, s éppen pragmatikus, gyakorlatias szemlélete miatt volt képtelen megérteni a szabadságvágy, a hazafiasság vagy a vallásos hit erejét. Rendkívül jellemző rá, hogy milyen kérdést tett fel annak a miniszterének, aki óvta őt a pápával való összetűzéstől: "Hány hadosztályt tud a pápa kiállítani?"

Vérmérséklete, dinamizmusa azonban ellentmondott racionalizmusának. Sohasem pihent meg, sohasem elégedett meg az elért eredményekkel, állandóan új és új terveket szőtt. Ebből a szempontból a romantika előfutárának bizonyult, s ezért is nehéz pontos választ adni arra a kérdésre, hogy "Mit kívánt elérni Napóleon?" Céljai változóak voltak, mindig csak a következő lépést látta maga előtt, s ezért nyugodtan elfogadhatjuk magyar életrajzírója, Feleki László szellemes megállapítását: "Napóleon nem tudta pontosan, hogy mit akart, de azt tökéletesen megvalósította."

Származása, foglalkozása és társadalmi helyzete egyaránt eltávolította őt a francia társadalom különböző rétegeitől. Korzikai volt, tehát gyermekkorát nem francia környezetben töltötte; katona volt, tehát továbbra is kívül maradt a franciák mindennapi életén; nemes volt, de koldusszegényt, s így nem azonosulhatott egyik társadalmi réteggel sem. Ez a sajátos kívülállás tette lehetővé, hogy a társadalmi csoportok fölé emelkedve, a közös, nemzeti érdek nevében lépjen fel, s talán ugyanezen okból nem tartotta tiszteletben egyik társadalmi réteg érdekeit sem, s nem érezte meg, "meddig mehet el".

Hogyan jutott hatalomra?
Ezt a rendkívüli embert ugyanúgy egy rendkívüli katonai-politikai válság segítette hatalomra, akárcsak az 1793?94-es forradalmi kormányzatot.

A forradalmi diktatúrától és a terrortól megcsömörlött francia polgárság 1795-ben kísérletet tett a liberális, parlamentáris kormányzat bevezetésére. Ezt a rendszert nevezték öttagú végrehajtó testületéről Direktóriumnak. Ezzel azonban a forradalom még nem ért véget: a társadalnat rendkívül éles politikai, társadalmi és vallási ellentétek osztották meg. Hol a királypártiak, hol a szélsőbaloldaliak tettek kísérletet a hatalom erőszakos megragadására, s ráadásul a köztársaság hadban állot fél Európával. Ilyen körülmények közepette a mérsékelt, középutas kormányzás rendkívül nehéznek bizonyult, s fokozatosan elveszítette a társadalom támogatását.

1799-re olyan súlyos válság bontakozott ki, hogy a rendszer vezérkarát alkotó politikusok is belátták, a helyzet tarthatatlan. Itáliában Kutuzov, a német államokban Habsburg Károly főherceg mért vereséget a francia hadakra, Hollandiában angol és orosz seregek szálltak partra, Dél-Franciaországban pedig királypárti felkelések törtek ki. Párizsban erre újjáéledt a baloldal. Az öt éve szétkergetett jakobinusok új klubba tömörültek, a baloldali képviselők kényszerkölcsönt vetettek ki a gazdagokra, megszavaztak egy "túsztörvényt", amely mindenkinek a terrort juttatta eszébe, s már azt követelték, hogy mondják ki: a haza veszélyben van!

A tulajdonát féltő polgárság azonban nem akarta újra kiereszteni a szellemet a palackból, nem kívánt új népmozgalmakat, új forradalmi kormányzatot és - érthető módon - új terrort sem. Olyan erős, keménykezű kormányzatot kívánt, amely a népmozgalom felidézése nélkül képes győzelmet aratni a csatatéren, s a királyság visszatérése nélkül képes megvalósítani a belpolitikai stabilitást és a tulajdon biztonságát. A törvényes alkotmánymódítás azonban több évet vett volna igyénbe, s ezért a vezető politikusok egyik csoportja úgy döntött, hogy a hadsereg segítségével, katonai puccsal hajtja végre a szükséges intézkedéseket. Alapvető változások nélkül pusztán a végrehajtó hatalmat szerették volna megerősíteni. Nem ez lett volna az első olyan fordulat a francia forradalom során, amikor fegyveres nyomásra módosítanak a törvényeken.

Az a katonatiszt azonban, akit a puccs végrehajtására felkértek, nem olyan ember volt, aki az ölébe hullott hatalmat engedelmesen visszaadja a politikusoknak. Bonaparte 1799. november 9-10-én államcsínyt hajtott végre. Előbb szétkergette a törvényhozó szervek képviselőit, majd gondoskodott róla, hogy egy egészen új rendszert építsenek ki a régi romjain, amelyben minden hatalom az ő kezébe kerül.

Miért bukott el?
Napóleon viszonylag rövid első konzuli (1799-1804) és császári egyeduralma idején (1804-1815) véget vetett a forradalomnak, saját kezében egyesítette a törvényhozói és a végrehajtói hatalmat, biztosította Franciaország szárazföldi hegemóniáját, átformálta Európa államrendszerét, s több országban megvetette a modern, polgári jogrend alapjait. Mivel magyarázható azonban üstökösszerű bukása, amely ugyanolyan gyors és látványos volt, mint felemelkedése?

A bukás bizonyos mértékben személyes okokra is visszavezethető: Lélekben Napóleon a hatalma csúcsán is katonatiszt maradt, aki nem afféle végső eszköznek tekintette a háborút, hanem uralma természetes velejárójának. A mértéktelen hatalom persze az ő személyiségét is kikezdte. Megszűnt reálpolitikusként tevékenykedni, egyre inkább mindenható és mindentudó egyeduralkodónak tekintette magát. Képtelen volt tartós békét kötni, ahogy egy angol hadtörténész írta róla: "Minden konfliktus határtalanná nőtt a kezében." Győzelmei után annyira megalázó békét kényszerített levert ellenfeleire, hogy azok csak az alkalmat várták az újabb támadásra. Anglia térdre kényszerítésére lezáratta Európa valamennyi kikötőjét, ám a blokád életben tartásához előbb vazallusává vagy szövetségesévé kellett tennie a kontinens uralkodóit. Egyre újabb területeket csatolt Franciaországhoz, 1812-re Hamburg és Amsterdam ugyanolyan "francia" várossá vált, mint Barcelona és Róma.

1807-1808 táján a francia uralkodó rétegek fokozatosan elfordultak tőle. Először a két tapasztalt "öreg róka", Fouché rendőrminiszter és Talleyrand külügyminiszter érezte meg, hogy a rendszer már nem húzhatja sokáig. Fouché titokban felvette a kapcsolatot az angolokkal, Talleyrand pedig 1808-ban e szavakkal fordult Miklós cárhoz: "Felség, Ön megmentheti Európát, de csak akkor, ha nem enged Napóleonnak! A francia nép civilizált, de uralkodója nem az! Felséged civilizált, de népe nem az! Szövetkezzen a francia nép az orosz uralkodóval! - A Rajna, az Alpok, a Pireneusok - ezek Franciaország hódításai, a többi csak a császáré!" A legnevesebb politikusok pálfordulása azt jelezte, hogy a francia társadalom egyre kevésbé értette, miért kell költséges és áldozatos háborúkba bonyolódniuk pusztán azért, hogy Napóleon különböző államok traónjaira ültethesse hálátlan és tehetségtelen testvéreit.

Napóleon egyre inkább olyan konfliktusokba bocsátkozott 1807 után, amelyek sikeres megoldásához Franciaországnak már nem volt elegendő ereje. Ráadásul azok a hadászati újítások, amelyeknek korábbi győzelmeit köszönhette, Európa-szerte elterjedtek. Az általános hadkötelezettséget, amelyet először Franciaországban vezettek be a forradalom idején, 1813-ra Poroszországban is életbe léptették, s ekkorra már Napóleon ellenfelei is készek voltak arra a modern, támadó hadviselésre, amellyel a császár első győzelmeit aratta. Az 1814-es franciaországi hadjárat idején a szövetségesek felhagytak azzal, hogy a császár különböző hadseregeit próbálják sorra legyőzni, s egy váratlan manőverrel egyenest a fővárosra támadtak - ahogy ezt Napóleon is tette volna a helyükben.

A tartós és mindenki számára elfogadható békekötésre való képtelenség, a francia társadalom szembefordulása császárával és a hadászati újítások elterjedése volt az a három tényező, amelyek miatt minden idők egyik legnagyobb hódítója egy kis, Atlanti-óceáni szigeten fejezte be rendkívüli pályafutását.

Aki szakított a forradalommal
Napóleonról általában azt szokták megállapítani, hogy befejezte a francia forradalmat. Ez annál is inkább helytálló, mert a "befejezni" igét két különböző értelemben is használhatjuk, és mindkét értelemben vonatkoztatható Napóleonra.

Megtagadta a múltat
Használhatjuk az előbbi igét valamilyen folyamat megszakításának értelmében, tehát jelentheti azt, hogy Napóleon véget vetett a forradalomnak, s megtagadta azt. Valóban: a demokratikus és liberális törekvéseknek jó időre véget vetett. Szakított a francia forradalom két alapeszméjével, a népszuverenitással és az emberi jogokkal. A népszuverenitás azt jelentette, hogy a hatalmat csak a nép választotta testületek által vagy ezek megbízatásából lehet gyakorolni. Az 1799-ben Napóleon által bevezteett alkotmány szerint azonban a választópolgárok csak egy "nemzeti névjegyzéket" állítanak össze szavazataikkal, a szenátus pedig e lista alapján jelöli ki a törvényhozó szervek tagjait. Azt már talán mondani sem kell, hogy a szenátus tagjait maga az első konzul, Bonaparte nevezi ki. Ahogy Sieyes abbé ekkoriban megfogalmazta: "A hatalomnak felülről, a bizalomnak alulról kell érkeznie."

1789 óta azt is alapelvnek tekintették, hogy az emberek bizonyos "természetes" jogokat élveznek születésük óta: a szabadsághoz, a tulajdonhoz, a biztonsághoz és az elnyomatással szembeni ellenálláshoz való jogot. A korábbi, 1791-ben, 1793-ban, majd 1795-ben elfogadott alkotmányok felsorolták az ember "természetes" jogait, Bonaparte 1799-es alkotmánya viszont már feleslegesnek tartotta ezt.

Napóleon új rendszere ideológiai és társadalmi téren is szakított a forradalom hagyományaival. A forradalom ideológiája szerint ui. a polgárság és a nép szoros szövetségben áll egymással, s az egykori kiváltságos rendek, a nemesség és a papság ellen folytatja küzdelmét. Ez az ideológia persze régóta kiüresedett már, hiszen a forradalom politikatörténetéből arra következtethetünk, hogy a francia polgárság különböző csoportjai sorra felismerték, hogy igazi szövetségeseiket a nemesi tulajdonosok között kell keresniük, s tulajdonuk védelmében kemény kézzel el kell fojtaniuk a nincstelen tömegek mozgalmait.

Egy ideológia azonban még akkor is "hivatalos" maradhat, ha már senki sem hisz benne; elég ehhez annyi, hogy a hatalmat kisajátító csoportok szükségesnek érzik uralmuk meghosszabbításához. Bonaparte konzulátusa és császársága viszont végleg szakított a forradalmi ideológia maradványaival nyíltan meghirdette a társadalmi rend és a tulajdon szent és sérthetetlen voltát, kiegyezett az egyházzal is, és lehetővé tette, hogy az erőskezű végrehajtó hatalom árnyékában a gazdag nemesek és a gazdag polgárok összeolvadhassanak egy új, tulajdonosi uralkodó osztállyá.

A munkát elvégezte
A "befejezni" ige azonban nemcsak megszakítást jelent - akkor is használjuk, ha azt akarjuk kifejezni, hogy valamilyen folyamatot kiteljesítettünk, valamilyen munkát elvégeztünk. Napóleon ebben az értelemben is befejezte a forradalmat: elvégezte azokat a forradalom által megkezdett munkálatokat, amelyeket szükségesnek talált egyeduralma és az új, tulajdonosi elit érdekében.

Az ő konzulátusa idején rendezték véglegesen a polgári és büntető törvényszékek hierarchiáját, fejezték be a megyerendszer megszilárdítását, s a prefektusok kinevezésével ekkor teljesítették ki a közigazgatás centralizációjának azt a folyamatát, amelyet még a forradalom indított meg. Ekkorra készült el a polgári törvénykönyv is, a híres Code Civil, amelyet hamarosan csak Code Napoléon, vagyis napóleoni törvénykönyv néven emlegettek. Lerakták a felsőoktatás alapjait, rendezték az egyházzal kialakult konfliktusokat, s a pápával 1801-ben megkötött konkordátum száz évre meghatározta az állam és az egyház viszonyát Franciaországban. A forradalom legsúlyosabb problémái pénzügyi természetűek vltak: XVI. Lajos monarchiája is a pénzügyi csőd miatt omlott össze, s egyetlen forradalmi nemzetgyűlés nem volt képes fedezni saját kiadásait. 1789 óta a kormányzatok tulajdonképpen kényszerkölcsönökből, vagyonelkobzásból vagy fedezet nélküli s rohamosan elértéktelenedő papírpénzek kibocsátásából éltek. A Direktórium előmunkálataira támaszkodva, Napóleon kormányzatának sikerült bevezetnie a hatékony és eredményes adószedést. 1800-ban megalakult a Francia Bank, s három év múlva elérték a pénzügyi stabilitást is: a francia frank értéke egészen az első világháborúig változatlan maradt!

Hitlerre nézve hízelgő
Mit jelenthet vajon a mi számunkra Napóleon, akik nem vagyunk franciák, s akik immár csaknem kétszáz év távolságából tekintünk vissza pályafutására?

Aligha véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben igen gyakran hasonlították őt a 20. század hírhedt diktátoraihoz. Egyes híveiben mélységes felháborodást keltettek ezek a - szerintük - méltatlan összehasonlítások. Feleki László például így háborog nagy sikerű Napóleon-életrajza utószavában: "Hitlerre nézve oktalanul hízelgő az összehasonlítás, de Napóleonra nézve végtelenül sértő és igazságtalan. Napóleon nagy ember volt, Hitler az emberiség szégyene. Napóleon nagy hadvezér volt, Hitler gyáva katonai besúgó. Napóleon törvényalkotó volt, Hitler törvénytipró. Hitler csekély kivétellel mindenkit gyűlölt, Napóleon senkit sem. Hitler a gyűlöletre építette uralmát, Napóleon a becsületre. Hitler zsidótörvényt vezetett be, Napóleon polgári törvénykönyvet. Hitler megsemmisítő táborokat, emberi mészárszékeket állított fel, Napóleon összehívta a Nagy Szanhedrint. Napóleon egészséges, józan gondolkodású ember volt, Hitler degenerált, vérbajos, népbutító demagóg."

A másik oldalon állt
Tagadhatatlan, hogy századunk diktátorai mellett Napóleon minden emberi érték megtestesítőjének tűnhet. Rendkívüli személyiségének és szédületes pályafutásának minden bizonnyal megvan a maga varázsa és vonzereje. Mielőtt azonban túlzottan elkápráztatna minket a napóleoni "gloire", a dicsőség fénye, nem árt meghallgatnunk egy híres holland történész, Pieter Geyl véleményét is.

"Napóleon diktátor volt, aki szétkergette a törvényhozó szervet, aki a központosítás eszközével erősítette meg saját hatalmát, s aki nemcsak a közvélemény befolyását vagy kifejezését nyomta el, de magát a szabad gondolkodást is. Gyűlölte az intellektust, harcba lépett az egyház ellen, rabszolgasorba kényszerítette, s úgy gondolta, hogy cenzúrával, rendőrséggel és propagandával úgy alakíthatja a szellemet, ahogy neki tetszik. Hódító volt, aki mellett nem lehetett békében élni, aki képtelen volt arra, hogy ne süllyessze vazallussorba szövetségeseit, s aki a fejlődés és a civilizáció szépen csengő jelszavaival leplezte hódításvágyát."

Ha ma; a 20. század végén értéknek tekintjük az egyéni szabadságot, az emberi jogokat, a békét, a vallás és a gondolat szabadságát, akkor nem szabad elfelejtenünk, hogy az a Napóleon, aki az egyént alávetette a megnövekedett államhatalomnak, aki politikája központi elemének tekintette a háborút, aki elfogadta a pápát, s rendőrminiszterével tárgyalta meg a kulturális kérdéseket - ez a Napóleon a másik oldalon állt.