Szerző: Klaniczay Gábor

A cikk azt a sok évszázados fejlődést követi nyomon, ahogy az antik mágikus hiedelmekből és az archaikus népi mitológiákból a középkor folyamán egy olyan új boszorkányhit formálódik, melyben az ördöggel kötött szövetség lesz a központi motívum. A középkori eretnek- és zsidóüldözésekből kölcsönzött sztereotípiákat az „üldözések társadalma” a 14–15. században a kereszténység ellen szerveződő titkos ördögimádó szekta képévé alakítja, s ennek segítségével kezdetét veszi a több évszázados „nagy boszorkányüldözés”. Ennek kulturális, vallási és társadalmi okait próbálja bemutatni a szerző.

„Varázsló asszonyt ne hagyj életben” (Kiv, 22, 18) – már Mózes törvénykönyve előrevetítette a boszorkánysággal kapcsolatos történeti konfliktusokat. A mágikus ártó tevékenység gyanúját követő vádaskodás már az antikvitásban is felbukkan, sok forrás őrzi emlékét a Közel-Kelet, Görögország, Egyiptom világából. A félelmetes, éjjel röpködő, rontó, vérszívó striga megjelenik Horatius, Ovidius, Lucanus költeményeiben, s a Római Birodalomban már a 3–4. században kialakulnak a boszorkányüldözés első hullámai. Ennek emlékét őrzi, hogy a neves 3. századi írónak, Apuleiusnak, aki az Aranyszamár című regényében megkapó képet festett a thesszáliai boszorkányok csodás és félelmetes képességeiről, hosszú védőbeszédben kellett tisztáznia magát az ellene mágikus praktikák vádjával indított perben. Az antik Mediterráneum mágikus hiedelmei tovább éltek a középkorban (kiegészülve egyéb kelta, germán és szláv hagyományokkal). Boszorkányvádak is felbukkantak a szórványos kora középkori forrásokban, igaz, az egyház ezt elsősorban népi babonának (superstitio) tartotta, és elítélte azokat, akik túlzott hitelt adtak neki.

E téren azonban változást hozott a középkori kereszténység: a válságok terhelte 14–15. században tömegessé lettek a boszorkányvádak. Ekkor alakult ki az ördöggel szövetkező, titkos szektát alkotó boszorkányoknak az a mitológiája, amely azután a 16–17. században járványszerű boszorkányüldözésekhez vezetett Európában. Noha a milliós vagy akár több százezres áldozatszámot emlegető népszerűsítő történeti munkák minden bizonnyal túloznak, a (töredékesen) fennmaradt források gondos vizsgálatából kiinduló történészek által a 16–18. századi időszakra összeszámolt ötvenezer körüli halálos ítélet is ijesztő statisztikát mutat e szégyenletes bűnbakmechanizmus pusztító erejéről. A boszorkányüldözéseknek nemcsak a hatása ér a jelenig (mint valamely vírus, változó új formákban életre kelve a különböző totalitárius rendszerekben), de a maga eredeti, klasszikus formájában is pusztít – jelenleg épp Afrika bizonyos országaiban.

Középkori szkepszis
Minthogy a tömeges boszorkányüldözések csak az egyházi és világi elit egyetértésével bontakozhattak ki, tegyük fel a kérdést, hogy mennyire hittek a középkori papok, teológusok, és bírák a boszorkányság létében. A pogány „babonák” ellen harcoló kora középkori egyházi emberek szkeptikusabbak voltak számos utódjuknál. A bűnbánó kézikönyvek (Regino von Prüm, 906; Burchard von Worms, 1010 k.) megemlítik:

„néhány elvetemült, ördögtől megrontott asszony, démoni illúziók és képzelődések csábítására azt hiszi és hirdeti, hogy az éjjeli órákban bizonyos állatokon kilovagolnak Dianával, a pogányok istennőjével, és az asszonyok megszámlálhatatlan sokaságával. Az éjszakai csöndben hatalmas földi távolságot tesznek így meg, engedelmeskedve úrnőjük parancsának, szolgálatára állva, amikor csak szólítja őket. [...] A papok hirdessék ki minden szószékről, hogy ez teljességgel hamis szóbeszéd, s az efféle képzelgéseket nem isteni, hanem gonosz szellemek ültetik az emberek fejébe.”

E jellemzés Canon episcopi néven bekerült a legjelentősebb 12. századi kánonjogi gyűjteménybe, Gratianus Decretumába, s így Európa-szerte ismertté vált. A kora középkori egyház az „éjjel-járó”, Dianával levegőben lovagló asszonyok mitologikus képzetében elítélni való babonát látott, akárcsak a striga-hiedelem egészében. Ennek lecsapódása figyelhető meg a magyar Könyves Kálmán (1095–1116) híres törvényében is: „A nem létező boszorkányok ügyében ne legyen eljárás” („de strigis quae non sunt, ne ulla quaestio fiat” – I. 57.), amiben persze tévedés valamiféle különleges „felvilágosultság” jelét látni, hiszen e téren a magyar törvény a kor konszenzusát tükrözte, nem zárva ki ugyanakkor a boszorkányság egy másik típusa, a mágikus eszközökkel rontó „maleficium” törvényes üldözését (vö. Decretum Colomani Regis I. 60.).

A boszorkányság középkori megítélésére ez a kettősség jellemző: miközben az elit képviselői – teológusok, püspökök, egyetemi magiszterek – közül sokan felléptek a népi babonaság (superstitio) ellen (és épp magában a babonás hiedelem fennmaradásában látták az ördög mesterkedését), elszórtan mindenütt előfordultak – főleg termékenységvarázslatra és szerelmi rontásra vonatkozó – boszorkányvádak: nemcsak a falvakban, hanem a városokban, sőt, a nemesi és királyi udvarokban is. A boszorkányhiedelmek megítélésében a 13–14. század folyamán figyelhető meg egy átalakulás kezdete. A középkori eretnekmozgalmak (katharok, valdensek) ellen a szószékről, majd az albigensek elleni keresztes háború során 1233-ban megalakított Inkvizíció hivatalának új eszközeivel folytatott harc fokozatosan kiterjedt mindenféle „tévhit”, például a népi babonák „kigyomlálására” is, s a felvilágosító szándékhoz a törvényes büntetés egyre fenyegetőbb formái társultak.

A 14. század eleji pápaság az Avignonban székelő V. Kelemen (1305–1314) és XXII. János (1316–1334) idején egyre kiterjedtebb jelentőséget tulajdonított az ördögi segítséggel folytatott mágikus üzelmeknek, és az erre vonatkozó vádaknak döntő szerepük lett olyan hírhedt (politikai motivációkkal átszőtt) perekben, mint a templomos rend tagjai ellen 1307 és 1315 között ilyen koholt vádakkal lefolytatott (s a rend vezetőinek megégetésével, számos tagjának kivégzésével és a rend feloszlatásával járó) eljárásban. E per fő kitervelője (és haszonélvezője) Szép Fülöp francia király (1285–1314) volt, s az ő „legistáknak” nevezett jogász miniszterei hasonló vádakon alapuló pereket rendeztek Fülöp fő politikai ellenfele, VIII. Bonifác pápa (1294–1303) és Guichard, Troyes püspöke ellen.

Az üldözések társadalma
Az „ördög szövetségesei” ellen indított, egyre több formát öltő harc a 14. század Európáját számos történész megítélése szerint „az üldözések társadalmává” tette. Nemcsak az eretnekek vagy a kereszténységet kívülről fenyegető szaracénok jelentettek veszélyt – titkos összeesküvésnek tulajdonították és szándékos „kútmérgezéssel” magyarázták a különböző járványokat. Először 1321-ben terjedt el egy pánik Franciaországban és Hispániában, hogy a leprások, a zsidók és a granadai emír szövetkeztek a keresztények ilyen módon történő kiirtására (ez egy véres pogromhullámhoz és a zsidók elűzésére népi keresztes mozgalmak megindulásához vezetett). Egyes híresztelések ezt azzal toldották meg, hogy az egészséges emberektől különválasztott csoportokban élő leprások csecsemőket és kisgyermeket raboltak el, gyilkoltak meg, és azok vérében fürödve próbáltak megszabadulni rettenetes betegségüktől. Ezután egy emberöltővel, az 1348–49-es „fekete halál”, a nagy pestisjárvány Németországban, Svájcban és Franciaországban a legkiterjedtebb középkori zsidóüldözések kiváltója lett. A kútmérgezés-történetek tovább színeződtek a zsidók ellen már a 12. század óta újra és újra felhozott vérvád motívumaival, a 14. századtól pedig megjelent egy harmadik vádtípus: a szent ostya meggyalázása.

Ebben a kontextusban a 14. század utolsó évtizedeiben – mindenekelőtt az Alpok környékén: Svájcban, Ausztriában, Dél-Németországban, Piemontban, Savoyában – figyelhetjük meg a balszerencsék és természeti katasztrófák egy újabb magyarázatának elterjedését, mely mindezért a boszorkányokat tette felelőssé. A kor szemléletében belőlük lett a legáltalánosabb bűnbaktípus, az emberi és mezőgazdasági termékenység legfőbb ellensége, a gonoszság, irigység, ártó szándék megtestesülése. Ahhoz azonban, hogy az egyházi és világi bíróságok nagyságrendekkel nagyobb figyelmet szenteljenek ezeknek az ügyeknek, szükség volt egy általánosabb mentalitásbeli átalakulásra is: a kora középkorból öröklött szkeptikus kánonjogi álláspont (Canon episcopi) határozott elvetésére és az archaikus népi boszorkányhiedelmeket új, teológiai rendszerbe illesztő demonológia érvényre jutására, mely a boszorkányokat az ördög legfőbb szövetségeseként jellemzi, és minden hatalmukat az ördöggel fenntartott kapcsolatukból eredezteti.

A szent és a boszorkány
A 13–14. század vallási életében egyre prominensebb szerepet játszottak olyan női misztikusok és próféták, akik közvetlenül Jézustól kapott csodás revelációikkal, valamint kiválasztottságukról, kivételes természetfeletti kapcsolataikról tanúskodó csodás testi jegyeikkel kápráztatták el környezetüket. Egyesek Szent Ferenchez hasonlóan stigmatizáltnak vallották magukat, mások „misztikus terhessége” Szűz Mária állapotosságának stádiumait imitálta, eksztatikus látomásaik nyomán többen úgy érezték, hogy lelkük elragadtatott, otthagyva testüket, és mindenféle csodálatos, mennyei élményben volt részük Krisztus és a szentek társaságában. Montefalcói Szent Klára (1268–1308) azt állította, hogy Krisztus az ő szívébe ültette szenvedéseinek eszközeit (arma Christi), s halála után szívét kivéve apácatársai meg is találták benne a miniatűr töviskoszorút, szegeket, lándzsát, szivacsot, korbácsot és oszlopot.

Az ilyen ámulatba ejtő állítások azonban sokakban gyanakvást keltettek: csalással, ámítással, eretnekséggel, sőt, olykor boszorkánysággal kezdték vádolni e szenteket. A 14. század két legnépszerűbb női vizionáriusa, a pápákkal, uralkodókkal levelező és perlekedő Svédországi Szent Brigitta (1303–1373) és Sienai Szent Katalin (1348–1380) több ízben is egyházi vizsgálóbíróság előtt volt kénytelen számot adni csodás revelációiról vagy ugyancsak csodaszámba menő eksztázisaikról, böjtöléseikről. A 15. század elején pedig, amikor egy fiatal parasztlány, Jeanne d’Arc buzdító látomásaival győzelemre vezette a francia seregeket, az ellenséges angolok valóban meg voltak győződve arról, hogy nem angyali jelenés segítette, hanem ördögi boszorkányság. Noha ezt a vádat a szégyenletes 1431-es roueni perben nem sikerült bebizonyítaniuk, és eretnekség miatt került máglyára az „Orléans-i Szűz”, egy évvel később a baseli zsinaton ülésező egyházi vezetők már egyértelműen boszorkányként emlegették.

A női vizionáriusok elleni boszorkányvád a későbbiekben is gyakran felbukkant. A női természetet a késő középkor különösen nyitottnak tartotta a természetfeletti kommunikációra, ez hozzá is járult a női látnokok tekintélyéhez, másfelől az elszaporodó boszorkányvádak ugyanezen gondolatmenet alapján a nőkben látták a sátán tipikus szövetségeseit, s a boszorkány sztereotípiáját a nőellenesség toposzaival ötvözték. Mindennek nagy szerepe lett abban, hogy a későbbiek során a boszorkányvádak elsősorban a nők ellen irányultak.

A vizionáriusok, eretnekek, ördögi megszállottságban szenvedők, a népi gyógyítók, kuruzslók és boszorkányok természetfeletti látomásainak összehasonlításával és pontos értelmezésével, a „szellemek megkülönböztetésével” (discretio spirituum) foglalkozik a 15. század első befolyásos demonológiai traktátusa, a Domonkos-rendi Johannes Nider (1380–1438) Formicarius (Hangyaboly) című munkája (1436 k.), melynek nőellenes kiszólásai rendre átkerültek a leghírhedtebb demonológiai kézikönyv, a két domonkos inkvizítor, Heinrich Krämer (Institoris) és Jakob Sprenger által 1487-ben megjelentetett Malleus Maleficarum (Boszorkánypöröly) című könyvébe. A szentek és a boszorkányok közötti sikamlós összehasonlítgatásokat példázza egy harmadik, boszorkányokkal foglalkozó kézikönyv szerzője, Gianfrancesco Pico della Mirandola (a híres humanista, Giovanni Pico della Mirandola unokaöccse), aki saját észak-itáliai birtokán a 16. század elején komoly boszorkányüldözést rendezett, s a kínvallatások során hallottakból színes leírásokat szerkesztett a „gioco di Donna” (hölgyjáték) néven emlegetett „átkozott” boszorkánymulatságokról (Stryx – 1523). Ugyanakkor pártfogásába vett egy Caterina Racconigi nevű stigmatizált női vizionáriust, aki „második Sienai Szent Katalinként” lépett fel és hirdette látomásait. Gianfrancesco Pico della Mirandola többször „Isten boszorkányaként” (masca di Dio) beszél róla.

A szent és a boszorkány összehasonlítása mögött egyébként egy fontos tipológiai rokonság rejlik: a középkori és kora újkori Európa hitvilága mindkét esetben valódi, környezetük által ismert embereknek tulajdonított természetfeletti tulajdonságokat. És e tulajdonítás elsősorban úgy történt, hogy tanúvallomást tettek róla azok, akik e természetfeletti képességeket saját életükben megtapasztalták – vagyis akik megfigyelhették a szent példaszerű életvitelét, akikkel csodát tett, vagy akik látták eksztatikus élményeikre utaló csodás testi elváltozásaikat, másfelől akik meg voltak győződve arról, hogy a boszorkány megrontotta őket, akik mindenféle gyanús tevékenységre utaló jeleket figyeltek ki náluk, esetleg „felismerték” őket, amikor valamilyen állattá változva próbálták áldozatukat megközelíteni. A szent elismeréséhez a 13. századtól nem egyszerűen a „hírnév” (fama sanctitatis) nyomán születő döntés, hanem egy bonyolult kánonjogi előírások szabályozta szentté avatási per lefolytatásán, eskü alatt valló tanúk százainak a kihallgatásán, a csodák bizonyítékainak gondos mérlegelésén keresztül vezetett az út.

Az ugyancsak a 13. században alakult inkvizíció hasonló bírósági vizsgálódással kutatta a hitbéli eltévelyedéseket, az eretnekségeket, s egy idő után az eretnekgyanúba keveredő vizionáriusok élményeit: a gondosan összegyűjtött tanúvallomások mellett azonban itt fontos szerepet kaphatott a kérdéses személy vallatása is (amire a már meghalt szentjelöltnél nem volt lehetőség), és a vallomás (a „bizonyítékok királynője”) kicsikarásához egyre gyakrabban folyamodtak a tortúra eszközeihez. Ugyanezekkel a módszerekkel közelítettek az inkvizítorok és a világi bírák a boszorkányság „titkos bűnéhez” is: a kárvallottak részletes tanúvallomások sorozatában beszélték el a velük esett rontást (e „negatív csodát”), majd mindezt igazolták az „ördög szövetségeseinek” leleplezéséhez minden gátlás nélkül alkalmazott tortúra nyomán születő – minden képtelen vádat beismerő – vallomások.

Kollektív rémálom
A boszorkányszombat mitológiája a 15–16. század fordulójára Európa-szerte „közismert” kollektív rémálommá lett, és terjedéséhez nemcsak az újabb és újabb helyeken fellángoló üldözések s a nyomukban születő demonológiai traktátusok, hanem a kollektív fantáziavilágot tükröző képzőművészeti alkotások is hozzájárultak. Nehezen lehetne pontosabb képet festeni a kor ördögi szörnyűségekkel riogató álomvilágáról, mint amit Hieronymus Bosch festményein láthatunk. Az immár elsősorban nőként elképzelt boszorkányok tobzódó, obszcén erotikuma kapóra jött a női meztelenség ábrázolására vonatkozó keresztény tabukat feszegető reneszánsz és manierista festőknek, mint Albrecht Dürer, Hans Baldung Grien és Albrecht Altdorfer. Az ő festményeik pedig tovább terjesztették a boszorkányszombat mítoszát.

A boszorkányvádaskodás terjedéséhez a 16. század folyamán jelentősen hozzájárultak a reformáció nyomán kialakuló hitviták, majd vallásháborúk. Miközben a kereszténység egy bensőségesebb, „pogány” maradványoktól, babonáktól megtisztított változatát hirdette, Luther Márton mégis nagy jelentőséget tulajdonított a mindenütt jelen levő, kísértő sátán ténykedésének. Az egyik leghíresebb hozzá kapcsolt legenda szerint wartburgi cellájában – ahol híres Biblia-fordítását készítette – hozzávágta tintatartóját az ott megjelenő sátánhoz, hogy elkergesse. A reformációs propaganda előszeretettel ábrázolta a római pápát az „ördögök fejedelmeként”. A népi babonák elleni küzdelem jegyében Kálvin János hívei ugyancsak kíméletlen harcot folytattak a keresztény közösségek fő ellenségeinek tartott boszorkányok, „kútmérgezők”, „gyújtogatók”, valamint a – színleg ellenük föllépő, „valójában” azonban ugyancsak a sátánnal szövetkező – népi kuruzslók, javasasszonyok, bábák ellen. A Kálvin vezetése alatt álló Genfben sűrűn lobbantak lángra a boszorkányokat égető máglyák.

A reformáció és a boszorkányüldözések összefüggéséről átfogó magyarázatot dolgozott ki az angol Keith Thomas a Religion and the Decline of Magic (A mágia hanyatlása és a vallás) című könyvében. Értelmezése szerint azért nőtt meg az emberekben a boszorkányok ártó tevékenységétől való félelem, mert a reformáció eltörölte a keresztény vallásgyakorlatból a középkorban elfogadott vagy megtűrt „fehér mágiát”, vagyis az egyházi benedictiókat és átkokat, a paraliturgia termékenységet elősegítő szertartásait, és mindenekelőtt a szentek és csodatevő ereklyéik kultuszát. Minthogy így az emberek megfosztva érezték magukat attól a hagyományos rendszertől, amely feltételezésük szerint védelmet adott a boszorkányok rontó tevékenysége ellen, a boszorkányrontás kárvallottjai egyre fokozódó mértékben a bíróságok segítségével keresték a védekezést vagy az elégtételt. A kora újkori világi bíróságok és az inkvizíció szörnyűséges kényszerítő eszközei miatt ez egykettőre járványszerű vádaskodáshoz vezetett.

E tetszetős és sok valóságos összefüggésre támaszkodó teóriával csak az a baj, hogy nem ad magyarázatot a katolikus területeken ugyanekkor kibontakozó boszorkányüldözésekre, melyek – ugyan némiképp eltérő érvrendszerre támaszkodva – egyáltalán nem maradtak el a protestánsoknál folytatott boszorkányégetések intenzitásától. Még annak beszámításával sem, hogy a tridenti zsinat utáni reformkatolicizmus, ha a szentek kultuszát nem is számolta fel, sok mindent megfogadott a középkorias „fehér mágia” elleni protestáns kifogásokból. A boszorkányvádaskodás okai tehát mélyebben rejlettek, nem pusztán a protestantizmus mágiaellenességében. Egy valami azonban nyilvánvaló: a kétféle felekezet hívei közötti harc, a 17. század derekáig elhúzódó vallásháborúk szörnyűséges új lendületet adtak az üldözéseknek. Amint egy terület „gazdát cserélt”, kezdetét vették a boszorkányvádak, arra hivatkozva, hogy az ellentétes felekezet vallási tévelygése nagyobb teret adott a sátán csábításainak. Ami a feltételezhető „mélyebb okokat” illeti, a nagy boszorkányüldözések kialakulásában jelentős szerepe lehetett a kora újkor természeti katasztrófáinak, gazdasági válságainak és társadalmi feszültségeinek.

A vádaskodások általában olyan időszakokban szaporodtak meg, amikor az aszályok, éhínségek, járványok és háborúk megpróbáltatásaitól megviselt falusi és városi közösségek bűnbakok keresésével reagáltak a nehéz helyzetre és annak társadalmi-emberi konfliktusaira. A boszorkányvád gyakran olyan nehezen kezelhető társadalmi kapcsolatok feszültségeiből pattant ki, mint például a szomszédság. Az egymás gazdagodását irigykedve szemlélő, ugyanakkor egymás segítségére olykor mégis rászoruló, de a másik kérését gyakran megtagadó „rossz szomszédok” példáját általánosítva Keith Thomas és Alan Macfarlane ezt a modellt jelölte meg a boszorkányvád fő típusának: a közösségi szolidaritás előírásait elvető „modern individualista” gazda – ha az általa elutasított rászorulók szitkozódnak, és az átkoknak, úgy tűnik, valami foganatja lesz – boszorkányként vádolja be a kellemetlen kéregetőt, azt állítva, hogy az mágikus eszközökkel próbált bosszút állni rajta. Ez magyarázhatja, hogy a falvakban boszorkányként bevádoltak között olyan sok a magányos özvegyasszony vagy az átlagosnál szegényebb családok tagjai. A vádlottak egy másik jellegzetes csoportját azok alkotják, akiknek valamiféle „mágikus szakértelme” van – gyógyítók, javasasszonyok, bábák –, akik egymás elleni konkurenciaharcukban gyakran riválisukat nevezik meg a rontások okozóiként, de ez a vád hosszú távon visszaszáll saját fejükre is.

Pánik és lincshangulat
Mindettől különbözik azonban a vádaskodásnak az a kiterjedt rendszere, amely a pánikszerű boszorkányüldözések idején nemcsak a falvakban, hanem a kisvárosokban és a nemesi, sőt fejedelmi, királyi udvarokban is meg-megújuló hullámokban, futótűzként terjed és pusztít a korban. Ha egy ilyen pánik hatalmába kerít egy közösséget, s a vádlottakat szörnyű kínzásokkal kényszerítik „tettestársaik” – a boszorkánytársaság többi helyi résztvevője – megnevezésére, egyhamar mindenki gyanúba kerülhet. A vádak nemcsak a közvetlen ellenségek s a leszakadóban levő egzisztenciák ellen irányulnak, hanem követik az összes családon, rokonságon belüli és általánosabb társadalmi konfliktust, nem kímélve a leghatalmasabbakat, a városi vezetőket és nemesurakat sem. Több ilyen eset volt a boszorkányüldözések történetében. A német Trier városában 1589–91-ben lefolytatott üldözések idején a sok száz áldozat között volt Dietrich Flade, az ottani egyetem rektora és a választófejedelemség helyettes kormányzója, valamint Niclas Fiedler, a város volt polgármestere. A harmincéves háború idején újra lángra kapó boszorkányüldözések egyik legborzalmasabb hulláma Bamberg városát sújtotta 1626 és 1630 között: több mint 630 személyt vádoltak be, és többségük máglyára került. A szörnyű üldözési mechanizmusról megrendítően tanúskodik a város vádba került, megkínzott és megégetett polgármesterének, Johannes Juniusnak lányához írt, szerencsésen fennmaradt búcsúlevele. Hasonló pánik Magyarországon is volt az 1728-as szegedi boszorkányégetések idején, és a vád itt sem kímélte a hatalmasokat: az áldozatok között volt Rózsa Dániel, a város volt polgármestere.

Noha a kortárs megfigyelők és az utókor joggal használják a „boszorkányőrület” (Hexenwahn, witch-craze) elnevezést e pánikszerű, tömeges üldözések jellemzésére, lefolyásukban sajátos tömegpszichológiai és hatalmi mechanizmusok ismerhetők fel. Kirobbanásukban általában jelentős szerepe van valamely kezdeti „szikrának” (ez lehet egy látványos helyi boszorkányügy vagy valamely szomszéd tartományban, városban lefolytatott üldözések mintája, esetleg a „fertőzést” fizikailag elősegítő, onnan érkezett gyanús menekült), és igen fontosak a vád felelőtlen előmozdítói, boszorkányüldöző prédikátorok s mindenekelőtt az inkvizítorokból, bírákból, hóhérokból és kínzómesterekből lett főhivatású „boszorkányvádlók” (a leghírhedtebb ezek közül az 1647 körüli angliai boszorkányüldözési hullámot kiváltó és meglovagló Matthew Hopkins „Witch-Finder General” volt). E boszorkányvádlók egy-egy új helyre megérkezve felmérték az ottani feszültségeket, konfliktusokat, és kifürkészve az alkalmas bűnbakjelölteket, lovat adtak a vádaskodók alá, lángra lobbantva a parázsló feszültséget.

Az üldözés valódi „boszorkányőrületté” válásához azonban nélkülözhetetlen, hogy a bíróságok és a felsőbb hatalmak engedjenek a lincshangulatnak. Az is szükséges, hogy szentesítsenek olyan barbár bizonyító eljárásokat, mint a rég betiltott középkori istenítéletek mintájára újraélesztett „vízpróba” (ha fennmarad a víz tetején az összekötött kezű-lábú vádlott, „könnyűnek találtatik”, tehát boszorkány – ha alásüllyed, ártatlan, bár esetleg megfullad) vagy a vádlott testén fellelhető ördögtől származó „boszorkánypecsét” (egy tűszúrásra érzéketlen, anyajegyszerű folt) felkutatása. Védőügyvédet ritkán találunk a „crimen exceptum” (kivételes bűn) minősítéssel ellátott boszorkányperekben, ellentmondásokat, hazugságokat és hátsó szándékot nem kutatnak a terhelő tanúvallomásokban, a vádlottat pedig addig kínozzák, amíg maga is be nem vall mindent, amit neki tulajdonítottak.

Hogy mennyire a bíróságokon múlt az üldözések elharapódzása, azt azok az esetek mutatják, amikor egy-egy lelkiismeretes inkvizítor vagy bíró le is tudott állítani egy ilyen üldözési hullámot. Ez történt például 1612-ben Baszkföldön, ahol a megelőző évek tömeghisztériává fajuló és már tucatnyi boszorkány megégetéséhez vezető boszorkányüldözését (mely még több vádlott bebörtönzését, valamint több száz, állítólag boszorkányszombatra hurcolt röpített és „elhurcolóikat” bevádló gyerek szüleiktől való elkülönítését és kolostorokban történő vallatását eredményezte) teljesen le tudta állítani egy minden vádat és tanúvallomást szigorúan felülvizsgáló, szkeptikus inkvizítor, Alonso de Salazar Frías. Amikor pedig Franciaországban a párizsi parlament a 17. század első évtizedeiben lehetővé tette és be is tartatta, hogy a tartományi bíróságokon folytatott boszorkányperek ügyében hozzájuk fellebbezni lehessen, néhány évtized múltán vége szakadt az üldözéseknek.