Szerző: Tóth G. Péter

Az alábbi, panoráma jellegű tanulmány azt a folyamatot követi nyomon, amikor is a boszorkányságról való elbeszélések a 15–18. századi magyarországi bíróságok előtt kiteljesedtek, majd pedig amikor a mindennapok élettereibe visszahúzódtak. A boszorkányságról való beszédnek (rontáselbeszélésnek, boszorkányságvádnak) ebben az időszakban valódi tétje volt. Mivel a boszorkányságot a gyilkossággal rokonították, ami párhuzamosan megidézte az Isten, a természet és a társadalom elleni hűtlenség bűnét is, a bíróság előtt elmarasztaltak a legsúlyosabb büntetésre számíthattak: testüket tűz emésztette el, s lelkük örök kárhozatra jutott.

A jog által meghatározott térben (a bíróságon) a jog meghatározott szabályai érvényesülnek. A boszorkányperek tanúvallomásaiban zömmel a társadalmilag meghatározott boszorkányságkép rajzolódik ki, míg a vádelbeszélésekben a jogi kategóriák mentén körbehatárolt boszorkányságfogalom jelenik meg. A két fogalomcsoport érintkezik is egymással: a tanúk reflektálnak a bíróság kérdéseire, igazodnak az elvárásokhoz, de a bíróság is akceptálja a tanúk elbeszéléseit, véleményét. A tanúk, amikor egy konkrét boszorkányszemélyről beszélnek, az elbeszéléseikben egyaránt alkalmazkodnak a saját és a bíróság által meghatározott absztrakt boszorkányképükhöz. A tanúk elképzelése a közösség hiedelemrendszerének nézőpontjából fejthető meg, míg a bíróság elképzelése a vád jogi nézőpontjából. A tanúk ugyan absztrakt hiedelmekről beszélnek (a boszorkányok tudnak repülni, dióhéjban csónakázni), a vád mégis konkrét bizonyítékokat követel (hol van a repüléshez szükséges eszköz?, hol van a dióhéj csónak?). A boszorkányságról vallók társadalmi elbeszélő közössége (rontó, sértett, azonosítók) felolvad a bíróság jogi elbeszélő közösségében (tanúk, vádlottak, vádlók, védők, bíró).

A vád karaktere
A boszorkánysághoz köthető legtöbb rontáselbeszélés a következő képlet szerint alakul: szerencsétlenség + gyanú = vád + per + ítélet. Ebben az elbeszélői folyamatban a szerencsétlenség bekövetkezte és a gyanú megfogalmazása patthelyzetet teremt, amit csak a boszorkányságvád tud megoldani: vagy kiegyeznek a diskurzus szereplői, mielőtt perre mennének (közösségi megoldás), vagy hivatalos büntetést eszközölnek ki, hogy a vádlónak és a megvádoltnak igazságot szolgáltassanak (hatósági megoldás). Norbert Elias egy konkrét falu mikroközösségében azt vizsgálta, hogy a társadalmi térben keletkező elbeszélések hogyan mozognak és mi a szerepük a társadalmi kapcsolatháló kialakításában. Erre legjobb példa szerinte a pletykálkodás, amelynek kidolgozott rendszerével a legtöbb összekovácsolódott közösség rendelkezik. Szüksége van a pletyka bő folyamára, hogy a gépezet működhessen. Az utcán elhangzó (társadalmi) és a bíróságon megszólaló (jogi) boszorkányságvádak is egy mindent lefedő kommunikációs hálóba illeszkednek.

A másik fél – gyakran pejoratív értelmű – megnevezései, jelzői között három fogalmi csoportot különíthetünk el, annak megfelelően, hogy az ellenoldalt kiknek határozták meg közösségi szinten. E három csoport az Isten, a természet és a társadalom ellenséges közösségeit rajzolja ki. Isten ellensége az eretnek, az átkozott ember, a hamis hitű, az eblelkű, a bűjös-bájos, közös kategóriaként használva a gonosz (gonosz lélek, nő és ember). A természet ellensége a fajtalan, a tehéngyakó, az emberevő farkas. A társadalom ellensége a gyilkos, a kurva, a fattyú, a véráruló, az álnok, a bitang és a cigány. Mindegyikhez pejoratív jelzőt is csatlakoztatnak a szóhasználat számtalan variációjában. Az állati világra utaló jelzővel így lesz valaki disznó, eb, farkas vagy bestye (bestia) lelkű/alakú gyilkos, kurva; illetve a nem emberi világban elhelyezett hiedelemlény (lélek kurva), boszorkány. A testi bélyeg stigmatizáló jegyeivel ruházzák fel az ellenfelet a nagy orrú, a nagy seggű, a nagy kontyú, a csupasz faszú, az ageb/ebag (vén, állatiasan szőrös) jelzők.

Az átkozódók és vádaskodók az inverzió logikája segítségével jellemzik a boszorkányok elutasított ellenvilágát. A vádelbeszélésből fegyver lesz a csoportküzdelmek szimbolikus harcterén. A pejoratív fogalmakkal körbezárt személyek először gonosz (állatias) emberek, majd pedig diabolizált démonok képét öltik. Ha valaki az utcán kívül a bíróságon is megkapta a megnevezéseit, már nehezebben tudott szabadulni e fogalmak büntetéshez vezető, sűrű hálójából.

A jelleg, ahogy a hitvitázó értelmiség ugyanebben az időben e jelzőket irodalmi és prédikációs szinten használta, vagy ahogy a mágikus praxist folytatókkal jogilag bántak, nem sokban különbözött a köznyelv alantas kommunikációjától. A mikroközösségek vulgáris vádjai csak tovább mélyítették a teológus és jogi értelmiség szimbolikus csatamezőin nyitott árkokat. Katolikus oldalon az eretnek, a kacér, a huszita, az ariánus, a hamis hitű; míg protestáns oldalon a pogány, a pápista, a bálványimádó stigmatizáló vádak mellett ezért dörrentek el a legveszélyesebb szóbeli fegyverek, a boszorkányság, a bűbájosság vagy a férfiak emberfarkassá, a nők éjjeli boszorkánnyá (boszorkány–lélek kurva) változásának hihetetlen vádjai is.

Az üldözés hullámai
A magyarországi boszorkányüldözés tetőpontjait és hullámvölgyeit – vagyis a boszorkányságról való beszédnek a 15–18. századi bírósági intézmények előtti kiteljesedését és visszahúzódását, bűnné beszélését és bűnaurájától való megfosztását – legjobban a boszorkányperek területi egységre vetített perszámaival (2147), valamint a megvádoltak abszolút számaival (3866 fő) tudjuk szemléltetni.

A Dunántúlon a boszorkánysággal bevádoltak száma 1526-ig 7 fő (8 per), 1606-ig 51 fő (19 per), 1687-ig viszont már 358 fő (113 per), összesen 416 fő volt 140 esetben. A vádlottak jelentős része (140 fő) azokban a boszorkányperekben került bíróság elé, amelyek 1647/1648-ban, 1653-ban és 1679-ben a nyugat-magyarországi Batthyány-uradalmakban zajlottak. A kor viszonyait tekintve hatékonyan szervezett és jól adminisztrált birtokon a német–horvát–magyar jobbágylakosság sűrűsödő vádaskodásainak három oka lehetett. Egyrészt a boszorkányságról folyó diskurzus megélénkülése a nyugati, alsó-ausztriai perek elszaporodása miatt; másrészt a különféle félelmek: a kóborló idegenektől (törököktől, menekültektől, rablóktól), valamint a járványoktól és az elszegényedéstől; harmadrészt a bíróságok klímáját meghatározó alsó-ausztriai jog új boszorkányüldözői stílusának nyugat-magyarországi kisugárzó hatása. A nyugati típusú üldözői mechanizmusok megjelenését felerősíthette a nyelvi-kulturális sokszínűség és a terület határ jellege. Itt a helyi közösségek az idegen nemzetiségűekkel szemben élesebb megfogalmazást adtak a boszorkányság megbélyegző vádjainak. Ezt sugallják az itteni perekben elmondott nyugati típusú, de erősen helyi színezetű boszorkányszombat- és ördögszövetség-leírások.

A terület boszorkányüldözéseinek első helyszínei a zömében német nyelvű szabad királyi városok voltak, élükön Sopronnal, ahol már korán (1502, 1529/30, 1548) megjelentek a városi közigazgatás üldözést támogató intézkedései. Ugyancsak korai helyszín Kőszeg (1539, 1561), ahol a soproni városi jogok hatása kimutathatóan érvényesült, miként a kiváltságos, de már magyar mezővárosokban, Szombathelyen (1616/17) és Csepregen (1637) is. Az első soproni boszorkányperek is bizonyosan hatottak a soproni joggal élő városok eljárásaira. A területet kulcshelynek tekinthetjük, mivel az üldözés nyugati típusú mechanizmusainak átadása és átvétele zajlott itt.

A Felvidéken, a királyi Magyarország közigazgatási területén 1526-ig 6 fő (3 per), 1606-ig 32 fő (23 per), 1687-ig 122 fő (66 per), összesen 160 fő került boszorkányság vádjával bíróság elé (92 per). A városi boszorkányvádak legkorábbi eseteit nyugaton/északon a német közösségű Pozsonyban (1414, 1548, 1560), Selmec- és Újbányán (1520, 1559, 1581, 1590), Lőcsén (1590); keleten/délen a magyar közösségű Kassán (1558, 1584) és Komáromban (1589) figyelhetjük meg. A boszorkányüldözés mechanizmusainak nyugatról keletre, német nyelvterületről magyar területre történő átadását és átvételét jól tükrözi ezeknek a városoknak a peres anyaga. Itt azonban nem az alsó-ausztriai jog üldözői gyakorlata hatott a német, majd pedig a magyar ajkú városi közösségek törvényszéki ítéleteire, hanem közvetlenül a német-római birodalmi jog, ezen belül is V. Károly egységes Constitutio Criminalisa, közkeletű nevén a Carolina. Ez az 1532-től érvényben lévő jogszabály a boszorkányokkal való bánásmódot véres törvényekkel szabályozta (élve eltemetés, máglya). A nem városi boszorkányüldöző közösségek közül kiemelkednek a 17. század elején a Pozsony környéki magyar–német–horvát lakosságú uradalmak. Az itt előforduló tömeges boszorkánypereknél (1663, 1676/77) a Malleus Maleficarum kézikönyvként való használata is kimutatható. A 16. század végén már a zömében magyar lakosságú kiváltságos mezővárosok – Csetnek (1591), Tokaj (1600), Sátoraljaújhely (1626), Rozsnyó (1676), Rimaszombat (1677) – közösségei is elkezdték maguk között keresni a boszorkányokat. A vármegyei, uradalmi perekben pedig a magyar nyelvű közösségek mellett a szlovák lakosság is feltűnik üldözőként (Trencsén, Nyitra).

A hitviták hozadéka
A Duna–Tisza közti területeken 1606-ig 1 főt, 1687-ig 23 főt (20 per), összesen 24 főt vádoltak meg boszorkánysággal. Ezeket az ügyeket a protestáns magyar mezővárosok bíróságain tárgyalták, a török hatóságok felügyeletével: Kecskemét (1599, 1672, 1686), Nagykőrös (1654), Jászberény (1657) és Gyöngyös (1672). Az itt zajló perek talán Debrecen üldözői gyakorlatához igazodtak, és az ott meghonosodó protestáns vallási közösségek öntisztító mechanizmusait érvényesítették. Erről tanúskodnak az ítélethozatalkor a mózesi törvényekre mint isteni törvényekre történő hivatkozások is. Már a 16. század végén megjelent – a hitviták hozadékaként – a boszorkányperekben a Biblia bűbájosságot, varázslást, jóslást elítélő vershelyeinek citálása. A változatos bibliai megnevezések meghatározták a bűnösökkel való bánásmód kíméletlen szigorát is. A sátán Krisztus általi legyőzésére utalva előszeretettel alkalmazták a megkövezést, a máglyahalált és a poklot idéző élve eltemetést.

A Tiszántúlon, vagyis a Debrecen, Nagybánya és a hajdúvárosok által felügyelt – zömében protestáns magyar – területeken viszonylag korán akadtak már boszorkányperek, főként a protestáns közösségek lelkiismereti kultúrájának öntisztító törekvései miatt. 1606-ig 21 főt (5 per), 1687-ig 60 főt (45 per) tereltek bíróságra. Tömeges boszorkányüldözés tehát nem alakult ki. A protestáns értelmiség és a köznép gondolkodásának közös motivációját, az öntisztító törekvést jól szemlélteti egy Bihar megyei, feketebátori lelkész fellépése. 1591-es keltezésű levelében azt közli az urasággal, hogy a lakosok egymás fejére esküdve (istenítéleti jelleg) nyolc személy boszorkányságát fedezték fel. Kérte, hogy a földesúr büntesse meg a közösség által kivetett bűnösöket: „azt parancsolja Isten, ti urak a gonoszt az én népem közül kiirtsátok, mert ha az bűnnek gyámoli lésztök, én titeket kiirtlak az én népem közül.” Ebben az urakat fenyegető biblikus mondatban a vallási türelmetlenségből fakadó boszorkányüldözés újféle hangneme csendül ki.

A protestáns prédikátorok a közösségi vezetők hatalmát (is) folyamatosan kritizálták. Ebben a társadalmi környezetben jelentős tétje volt a politikai játszmáknak is. A bálványimádó, az elitmágiát űző, katolikus rossz uralkodó (például II. Rudolf császár és király) karakterével szembeállították a protestáns, jó uralkodókat, akik szembehelyezkedtek a mágiával és üldözték a boszorkányokat. A demonológiával is foglalkozó Jakab angol király magyar alteregójának tűnik a protestáns Bethlen Gábor figurája, aki politikai szintre emelte a boszorkányság vádjait (Báthory Annával szemben). De ugyanilyen karakternek tekinthetjük Apafi Mihály fejedelmet is, aki Alvinczi Péter személyében egy meggyőződéses boszorkányüldözőt szabadított rá az erdélyi arisztokraták egyes képviselőire. A politikai perek időszakában, 1678 és 1688 között az arisztokrata fővádlottak mellett számos köznépi boszorkányt is halálra „sententiáztak”. Erdélyben lényegében csak ekkor (1679) folyt tömeges boszorkányüldözés.

Új túlvilágkép
A vallási vitákkal terhelt közbeszédben a boszorkányság és a mágia vádjaival párhuzamosan már a 16. században megjelentek az Antikrisztus és a sátán ördögi helytartóinak eljövetelét hirdető elbeszélések. A sátán, aki tervének véghezvitele céljából magához csalogatja bűbájos és boszorkány híveit, immár nem csak a templomok falain belül vagy a vallási küzdelmek puskaporos prédikációiban jelent meg, de a nyílt utca közbeszédében és a bírósági vallomásokban is. Gyulafehérvár város mikroközösségi szintjén ez 1605-ben, egészen pontosan aratás tájban következett be. Pap Jánosné látta, hogy „Luciper megyön vala egy fejér pálczával”, majd felkiáltott: „Nézzétek az nömöseköt, minth paraszttá tötték most, az Luciper pedig öszvehajtotta most őket s úgy mennek!” A vádló szerint az ördögi csapat a város bűvös-bájos asszonyaival egészült ki. Erdély azonban nem volt a nyugat-európai boszorkányszombat-elképzelések termékeny területe. Itt a középkori pokol- és túlvilág-elképzelések kaptak új, ördögibb arcot, boszorkányos színezetet.

Az Erdélyi Fejedelemség területéről 1565-ig nem ismerünk boszorkánypert, akkor viszont (1565/66) egy komolyabb boszorkányüldözési hullám indult Kolozsvárott. 1606-ig 44 főt (23 per), 1687-ig viszont 240 főt (185 per) tereltek bíróságra. Az erdélyi városokban először a magyar közösségek között jelent meg a boszorkányüldözés jogi intézménye, valószínűsíthetően onnan került át a szász, evangélikus városi közösségekhez: Brassó (1625), Nagyszeben (1675), Segesvár (1666), Kőhalomszék (1638) és Beszterce vidéke (1660). Az üldözés mechanizmusainak átadása és átvétele tehát Erdélyben épp fordítottan zajlott, mint a nyugat-magyarországi területeken, ahol a németektől indult a kezdeményezés. A magyar lakosságú területeken ugyanis már a 17. század elején megjelentek a boszorkányperek: Háromszék (1592), Udvarhelyszék (1614), Marosszék (1637), Csíkszék (1647); Belső-Szolnok (1649), Torda (1678), Alsó-Fehér (1688). Az üldözés jogi klímáját lényegében más nem befolyásolta – a vallási türelmetlenség nyugatról származó ideáin kívül –, mint a középkori magyar büntetőjognak a tordai országgyűléssel megerősített elvei. 1568. december 6-án a 14. articulus – Szent László törvényeit megerősítve – rendelte el a nyilvánvaló gonosztevő emberek között a bűbájosok mint gyilkosok felkutatását. Ennek megfelelően erőteljes, kiegyenlített üldözés folyt mind a vármegyei, mind a kiváltságos területek széki és a szász városok közigazgatásilag egységes területein.

A boszorkányokkal való bánásmódot Erdélyben (is) alapvetően az határozta meg, hogy a boszorkányságot a gyilkosság fogalmával azonosították, ami párhuzamosan megidézte az Isten, a természet és a társadalom elleni hűtlenség bűnét is. A büntetést a gyilkosoknak kijáró tételek határozták meg, melyeket a 17. század végéig mind Magyarországon, mind Erdélyben Werbőczi István Tripartituma, valamint ennek nyomán Erdély törvénykönyve, az Approbatae Constitutiones (1655) definiált.

Az üldözési mechanizmus homogenizálódása
A 17. század üldözési mechanizmusa – sem területileg, sem stílusát és jogi környezetét tekintve – nem volt egységes. Nyugaton/északon a katolikus, német, alsó-ausztriai és birodalmi jogon alapuló hatások mutatkoztak, így ott már a 17. század közepén megjelentek a boszorkányszombat- és az ördögszövetség-képzetek nyugati típusú, de hazai színezetű variánsai. A központi és a partiumi területeken a protestáns, magyar, középkori uralkodói dekrétumok, Werbőczi jogkönyve és az isteni törvények tekintélye volt meghatározó. Így volt ez Erdély jogi környezetében is, ahol a bírósági különállás még a 18. században is megmaradt.

Az üldözés mechanizmusainak homogenizálódása 1686-ban kezdődött, amikor a Praxis Criminalisban foglalt jogi mechanizmusokat széles körben alkalmazni kezdték a közigazgatás új intézményei. A törökellenes háborúk végével a Habsburg Birodalom nagy lendülettel fogott hozzá az új területek és az önállóságát vesztett Erdélyi Fejedelemség birtokbavételéhez. Ezt az erőteljes hatalmi rendszermozgást csak a Rákóczi-szabadságharc akasztotta meg rövid időre. 1688 és 1704 között a Dunántúlon 60 fő (28 perben); a Felvidéken 65 fő (34 perben) állt bíróság előtt boszorkányságváddal. Tömeges ügy Pozsony környékén volt 1691-ben. A Duna–Tisza közén, Eger, Kecskemét, Jászberény, Gyöngyös mezővárosokban és a központosított, kiváltságaitól megfosztott jász és kun kerületekben 22 főt (18 perben) idéztek bíróságra. A Tiszántúlon 1704-ig 121 főt vádoltak meg (49 perben), zömmel még a puritán elvek mentén, amelyeknek köszönhetően a boszorkányfürösztések (istenítélet jellegű hidegvízpróbák) laikus, ördögűző jellegű szertartásai is újjáéledtek. Tömeges ügy 3 volt (Bihar, 1694; Szatmár, 1697, 1704), amelyeket a megyei és a városi cirkálások eredményeztek.

A szabadságharc alatt sem lankadt az üldözés, csupán mérséklődött (116 fő ügye, 51 perben). A felkelők között is sok volt a gyanús elem, a társadalmilag nemkívánatos magatartás, például a boszorkányság és a varázslás jelenségei, melyeket Rákóczi Ferenc a hadi regulákban orvosolt (1705, 1709). A szabadságharc lezárulása utáni, társadalmi krízisekkel terhelt időszak a korszak büntetőpereiben is tetten érhető, számuk innentől meredeken ívelt felfelé. III. Károly uralkodása idején 1379 fő boszorkányságügye (757 perben) került bíróság elé. A Duna–Tisza közén például – a szegedi boszorkányperek kiteljesedésekor – 211 főt állítottak bíróság elé (68 perben), ezekből pánik jelleget öltöttek az 1728/29-es, az 1730-as, az 1733-as és az 1739-es perek. Kisebb méretű vádaskodásra van példa: Pozsony (1711), Nyitra (1714), Zemplén (1715), Szabolcs (1715), Borsod (1716), Bihar (1720) és Abaúj vármegyékben (1736), valamint a hajdúvárosokban (1734), zömmel a szabadságharc által érintett kuruc területeken.

A boszorkányként bevádoltak számának emelkedéséért a büntetőjog új mechanizmusa – egy hatékony, kíméletlen tortúrát alkalmazó, nyomozó-büntető-ítéletvégrehajtó rendszer – volt a felelős. A büntetőjog gyökeres átalakítására a Magyar Királyság területén a 18. század elején került sor, miután a Praxis Criminalist Leopold Karl Kollonitsch esztergomi érsek közbenjárására a Corpus Juris függelékeként közzétették (Nagyszombat, 1687 majd 1697). Ez a büntetőjog Benedikt Carpzov döntvénykönyvén (1635) alapult, amelynek ideái az alsó-ausztriai területi jogban kristályosodtak ki (1656). Ennek átdolgozott kézikönyve a boszorkányüldözés nyugat-európai hagyományát és stílusát honosította meg egész Magyarországon, különösen az újonnan visszahódított területeken (kivéve Erdélyben).

Az üldözés utolsó nagy hulláma
Az „új berendezkedés” a katolikus egyház megerősödését és a protestáns egyházakkal szembeni radikálisabb fellépést jelentette, újjáélesztette a Nyugat-Európában már-már elfelejtett vallási türelmetlenséget. A nem katolikusokkal szembeni hatalmi fellépéssel egy időben a népi kultúra számos, a katolikus és protestáns egyházak által egyaránt kárhoztatott mágikus tevékenységet folytató szereplőjét (jósok, halottlátók) is bíróság elé idézték. A gyógyítók, bábák ilyesfajta veszélyeknek voltak kitéve már e területek protestáns, puritán időszakában is. De csak az „új berendezkedés” nyomán került vád alá a legtöbb jóember (boszorkányazonosító, néző, táltos). A Debrecen városi vagy a Bihar megyei, illetve a jász, kun, hajdú területek táltosait zömében akkor vádolták meg boszorkánysággal, amikor a vallási türelmetlenség, a katolikus–protestáns ellentét a legintenzívebb szakaszába került.

A Habsburg Birodalom peremvidékének civilizáló mechanizmusai és a büntetőjog kérlelhetetlen jogalkalmazói hálóba fogtak a helyi hiedelmekből szinte mindent (a hozzájuk kapcsolódó fogalmakat és az azt magukra öltő szereplőket is), ami/aki megfeleltethető voltak a Praxis Criminalis által karakterizált boszorkányfigurának, boszorkányszombatra járó militáns csapatoknak, ördöggel közösülő aberrált asszonyoknak/embereknek. Nem véletlen, hogy ekkor bukkannak fel a temesi, az erdélyi, a felvidéki, a morvaországi és a sziléziai vámpírperek is, sőt a zsidók elleni újabb vérvádakat is ekkor frissítik fel. A Nyugat civilizált közvéleménye mindezt kíváncsian figyelte, különösen a szerb határőrvidék vámpíreseteit és a szegedi boszorkányok vallomásait. A vámpír szó is ekkor jelent meg a nyugat-európai nyelvekben a szláv liturgia upír névalakjának tudományos átírásaiból. Mindezekről azonban tudnunk kell, hogy a helyi közönség szintjén ezek a hiedelmek az üldözés előtt/alatt nem feltétlenül kuriózumok vagy a babonaság példái voltak, hanem a természet és az Isten elleni bűn megtestesítői a bíróság előtt és a túlvilág, a halál mindennapokat meghatározó magyarázóelvei a köznép gondolkodásában.

Az üldözés a szegedi boszorkányperekben csúcsosodott ki. A 17. századi nyugat-magyarországi nagyobb, de módszereit tekintve nyugodtabb üldözései után itt valódi, tömegeket mozgató, láncreakciószerű és pánik jellegű vádaskodásra került sor. A nagyobb üldözési esetek számát annak alapján tudjuk megbecsülni, hogy egy adott esemény kapcsán hány személy keveredik boszorkányság gyanújába. 32 olyan pert ismerünk, ahol egyszerre tíznél több fő került bíróság elé vádlottként. Ebből a 11-20 főt mozgató, területileg és társadalmilag is kisebb hatósugarú perek száma 22, a 21-30 fő közötti, közepes méretű csoportos perek száma 5, a monstre perek száma (30-80 fő) pedig ugyancsak 5 volt. Figyelemre méltó, hogy ez utóbbiak mindegyikére határterületeken került sor: 1647–48-ban és 1653-ban a német–magyar; 1704-ben a magyar–román, 1728-ban a magyar–szerb és 1753-ban a magyar–román határterületeken.

A kisebb boszorkányüldözéseknél – zömmel az egyszemélyes vádaskodásoknál – a helyi közösségek lökték ki magukból és citálták bíróság elé megrontóikat, a nagyobb pereknél viszont az általános bűnvizsgálatnak (megyei, városi cirkálások) vagy egy korszerű adminisztrációs rendszernek (pl. Batthyány-uradalmak) köszönhetően tartóztatták le azokat, akiket a közösségek boszorkánynak tartottak.

A szegedi perek esetében a hatóság a közösség egy jelentős hányadát bűnözőnek gondolta, ezért az észlelt társadalmi krízist drasztikus megoldásokkal próbálta orvosolni. Nem riadt vissza (Delumeau és Gurevics fogalmait használva) a horror propagandájától és a terror nyelvezetétől sem. A III. Károly idején széles körűen alkalmazott mechanizmusok nem véletlenül keltik bennünk azt a benyomást, hogy a büntetőjog új intézményei szinte megsemmisítőüzemként működtek. Az ítélet-végrehajtás rettenetes látványosságait a szánalom hangján megszólaló kortársak is a mészárszékekhez hasonlították. Az állam hatóköreinek nyilvánvaló túllépését Mária Terézia korlátozta rendeleteivel, amelyekben a hatékonyság mennyiségi fokozása helyett a minőség szempontjából új módszerekre fektette a hangsúlyt. Az üldözés ezzel ugyan nem szűnt meg teljesen, de az új jogi, hatalmi és orvosi mércék szerinti valódi esetek szétválasztása a nem annak tartottaktól alapvető átalakulást hozott.

Az első rontáselbeszélés, 1441

Az első esetek, ahol a nyilvános gonosztettek (gyilkosság, rablás, útonállás, pénz- és oklevélhamisítás, eretnekség, vérfertőzés) elkövetői körében ráolvasó igézők és varázsló jósok szerepeltek, a nádor és a vármegyei törvényszékek hatósága előtt zajlottak. Az ítéletek fej- és jószágvesztésre szóltak. A vármegye 12 esküdtje az alispán vezetésével bűnfeltáró nyomozás során írásba foglalta, lajstromba szedte a térség bűnelkövetőit, amit a nádor pecsétjével hitelesített. 1406-ban Zala megyében, 1408-ban Vas megyében, 1429-ben Sopron megyében, 1435-ben Bereg és Szabolcs megyében foglalták oklevélbe, levelesítették (proskribálták) a megyéből elmenekült varázsló személyeket, hogy bárki által, bárhol elfoghatók és megölhetők legyenek. Az első olyan esetet, ahol nem csak a megvádolt személyt, de a hozzá kapcsolódó rontáselbeszélés történetét is megismerhetjük, 1441-ben foglalták írásba a kolozsmonostori konvent előtt. A néhai Herman-i Lőrinc nemes leánykája, Margit az oklevélkészítő hatóság előtt kijelentette, hogy munkaadó urát, szántói Bán Györgyöt, annak felesége biztatására különféle igézésekkel és mérgekkel (diversis incantationibus et intoxicationibus) megrontani szándékozott. A rontó szándék felfedezése után a leányka fogságot is szenvedett, de emiatt sem ő, sem pedig testvérei bírósági keresetet nem támasztottak. A történet oklevélbe foglalását a megrontott fél, Bán György kezdeményezhette, hogy az üggyel kapcsolatban keletkezett vitát az oklevél bizonyságával a jövőre nézve is rendezzék.

Az első magyar nyelvű jegyzőkönyvek

Az első magyar nyelvű részleteket is tartalmazó jegyzőkönyvezett boszorkánypereket Kolozsvár város törvényszékén rögzítették 1565-ben. Csak közvetett előzménye a pernek, hogy a boszorkány szót magyar nyelven először itt, Kolozsváron rögzítette írásban Heltai Gáspár az 1552-ben megjelent, töredékben fennmaradt Biblia-fordításában a közkeletűbb bűbájos megnevezés mellett. 1565-ben a kolozsvári bíró és a királybíró személye elé kerülő boszorkányperekben – a mai olvasónak úgy tűnik – szinte teljes fegyverzetben bukkan fel a megvádolt boszorkánytársaság. A velük való bánásmód is a város bírósága részéről kiforrott eljárásra utal. Az ügyek ekkor még nem a közvádas, a társadalom kényszereitől részben függetlenített intézmény keretén belül születtek, hanem magánvádas kezdeményezésre.

A vádak elindítója Gruz Péter szabómester volt, aki a város közössége előtt ilyen erőszakos módon bizonyította jelenlétét, a helyi nyilvánosságban betöltött „fontos” szerepét. Kőmíves Prisca volt a dokumentumok szerint az első áldozat, akit a bíróság halálra ítélt. Prisca bábaasszony volt, aki további öt személyt vallott bűbájosnak, köztük Bóci Klárát, ugyancsak bábaasszonyt. Klára az említett személyeken kívül még egy nevet említett a tortúrán, akikkel éjjel együtt mulatott átváltozó boszorkányok (lemur) módjára. Kettejükön kívül még a szász nációjú Zeibertné Gedrudot és a besztercei Rúsa asszonyt ítélték máglyahalálra a szokott helyen, a városfalon kívül.

Aki a legtöbb boszorkányperben szerepelt

Fejér Anók
A legtöbb boszorkányperben szereplő személy Fejér Anók volt, aki elsősorban a falusi boszorkányság megrontott áldozatait segítve boszorkányazonosítóként tevékenykedett Bihar, Bereg, Ugocsa, Szabolcs és Máramaros megyékben, valamint a Hajdúságban. A falusi társadalomnak segítségére lévő, de a hatalom szemében kétes hitelű asszony veszedelmes munkáját 1716-tól 1737-ig tudjuk nyomon követni debreceni, nagybányai és vármegyei dokumentumok segítségével. A legtöbbet Dabolcon tartózkodó „táltos” Fejér Anókhoz széles sugarú területről (Nagybányáról, Beregszászról, Borsováról, Hegyközpályiból, Debrecenből, Tiszaújlakról, Tiszaújhelyről, Feketeardóról, Nagyszőlősről, Fancsikáról, Nagykállóról, Kisvárdáról, Jákóról és Apagyról) érkeztek páciensek, hogy bajaikat orvosoltassák, megrontóikat azonosítsák.

A nagyhírű szegedi perek idején maga Fejér Anók is tömlöcbe került boszorkányság gyanújával. A 17. században a táltosság még némileg mentő érv, a 18. században azonban éppolyan vádpont volt, mint a boszorkányság. Ebből a perből ismerjük Fejér Anók egyetlen személyes megnyilvánulását is, amit tömlöcbeli társa idézett fel a bíróság előtt: „minek előtte a tatár meg nem rontott, egész tátos voltam, de már csak féltátos [vagyok].” Szavai tanúsága szerint a boszorkányokat diagnosztizáló, közösségi „jótevő” táltos karrierje akkor tört derékba, amikor egy török–tatár támadásban, vagyis a pogányok elleni küzdelemben a térség társadalma és közösségei hosszabb-rövidebb ideig alulmaradtak.

A szegedi nagy boszorkányper, 1728

A legszomorúbb magyarországi boszorkányperre Szegeden került sor. 1728. július 23-án, a város ma Boszorkányszigetnek nevezett részén egyszerre 12 boszorkányt kötöztek négyesével a cölöpökhöz, hogy máglyán megégessék őket. Korábban a gyanúsítottakat vízpróbának és mérlegpróbának vetették alá, aki „könnyűnek találtatott”, azt elítélték. Hosszú tűkkel szurkálták őket, hogy az ördög testi bélyegét megtapasztalhassák rajtuk. Testük ezeken a pontokon érzéketlen volt, nem vérzett. Egy-egy szőrtelen hónalj vagy gyanús anyajegy ugyancsak a nem emberi természet bélyegét mutatta.

A máglyán való kivégzés látványos volt. Az összegyülekezett tömeg elégedetten állapíthatta meg: közösségének ellenségei – akik jégesőt és szárazságot, szegénységet és betegséget hoztak városukra –, megbűnhődtek tettükért. A boszorkányokat megnevező közvélemény kezdetben Kökényné Nagy Anna bábaasszony személyében állapodott meg, aki betegek gyógyításával foglalkozott, de bábaként a város asszonyainak termékenységét is felügyelte. Kökényné rossz természetű, veszekedős asszony volt, aki hamar fenyegetőzni kezdett, ha egy szüléshez nem hívták. A fenyegetőzés azonban visszahullt Kökényné fejére. A terméketlen, éhínséges idők morális pánikja őt tartotta felelősnek a sorscsapásokért, ám azt senki sem tette szóvá, amíg Kökényné szabadon járt-kelt a városban. Csak akkor szakadt fel a félelem burka, amikor elfogták. A félelmeik gátlásaitól szabadult emberek vádaskodó tanúvallomások áradatát zúdították a bába nyakába. Sorra kerültek elő a szakmai hibákból adódó gyermek- és asszonyhalálesetek, melyeket Kökényné nevéhez kötöttek.

A tortúra után Kökényné nyelve is megoldódott. Mivel az egyenlőtlen bírósági párbeszédben ő maradt alul, sorra mártotta be azokat a személyeket, akikkel korábban baráti-ismerősi kapcsolatban volt. A vádaskodás hullámgyűrűje egyre tovább terjedt, s a város tömlöcei egykettőre megteltek boszorkányokkal. A tömlöcben lévők vallomásai szerint a szegedi boszorkányok valóságos katonai szervezetbe tömörültek. Volt kapitányuk, hadnagyuk, strázsamesterük, zászlótartójuk, dobosuk, trombitásuk. A zászlót az egyik boszorkány dióhéjban őrizte. A dob lóköröm volt, verője szamárlábszár. A trombitát szamárcsontból vájták. Plutó, egyesek szerint Dromó ördögnek esküdtek fel, aki jegyet nyomott testüknek egy illetlen részére, meg kellett tagadniuk a keresztény hitet, és nagy vigasság közepette közösülniük is kellett vele.

A boszorkányszervezet többségében szegény városi polgárokból állt, de akadt köztük egy ismertebb személy is, aki a bíróság szemében már korábban is szálka volt, ő lett a csapat vezére. A katonai ranglista alsó fokaira könnyű volt akármelyik szegény embert kinevezni. De a kapitány csakis Szeged város egykori főbírája, Rózsa Dániel lehetett. A 82 éves Rózsa Szeged egyik legvagyonosabb polgára volt. Képviselte a várost a pozsonyi országgyűlésen, volt városi tanácsnok, majd főbíró. A gyors vagyoni és politikai karriert befutó, szorgalmával juhászbojtárból fölvergődött birtokos gazdának számos irigye akadt a perek tanúsága szerint. Az idős Rózsa a kínzókamrába kerülve megtört, és a jegyzőkönyvbe már azt mondta, amit hallani akartak tőle. Társaival együtt egy akó pénzért hét esztendőre adták el a csapadékot a töröknek. A vád szerint az esőt egy zacskóba kötötte el, amit hordói alá rejtett.

Az elbeszélés hiedelmei mögött egyértelműen kiviláglik az a központi hatalom által megfogalmazott törekvés, hogy minden személyt meg kell regulázni és törni, aki a pogányság megtestesítőjével, a törökkel akár csak lelki közösséget is vállalni mer, onnan politikai vagy vagyoni hasznot remél. III. Károly 1723. évi IX. és XI. törvénycikkelyei a nyilvános gonosztevők között sorolták fel – a rablók és gyilkosok mellett – az eretnekeket és a törökkel társalkodókat mint államellenes bűnözőket. A vádakból egy militáns politikai összeesküvő társaság képe rajzolódott ki, legalábbis az, amit az üldözők a kurucokról, a törökkel cimborálókról a maguk félelmetes módján elképzeltek. Szövetségük külső megjelenésükben is tetten érhető volt: cifra, magyaros, keleties dolmányt viseltek az akkor divatos nyugatias, osztrák ruhákkal szemben. A gyászos történet egyben a városok függetlenségének, szabad királyi városi rangjának megtörését is példázza a török alól felszabadított területeken.

Mindettől függetlenül az őslakosok és a tömegével betelepülő új lakók közötti vallási, etnikai és politikai természetű feszültség a máglyák fellobbanásával rövidebb-hosszabb időre csökkenni látszott. A közvéleményt – legalábbis a politikai propaganda szintjén – megnyugvás töltötte el, hogy „a közjóra és Isten dicsőségére ezen példaadó büntetés” mint szükséges és hasznos cselekedet végrehajtódott, és a keresztény társadalom megszabadult egy újabb nagy veszedelemtől, a pogány törökök megjelenésétől. Szegeden még ezután is tovább folyt a boszorkányfogdosás több-kevesebb megszakítással, amíg csak a bécsi udvar meg nem sokallta a halálos végű eseteket, és Mária Terézia 1755-ben – apja vehemens pogány-, kuruc- és törökellenes küzdelmeit lezárva – a boszorkánypereket az egész monarchiában betiltotta.