Szerző: Kristóf Ildikó

Alan Macfarlane szerint a 17. századi puritán angol három lehetőség közül választhatott, hogy kit okoljon az őt ért bajokért: önmagát, Istent vagy a szomszédját. Az első kettőt vallása kívánta meg, a harmadikat boszorkányhite sugallta. Írásunk a boszorkányok ártó tevékenységébe vetett hitet egyfajta balszerencse-magyarázatként értelmezi. Ezek szerint a boszorkányhit arra a mindenkit foglalkoztató kérdésre adott választ: miért engem, miért itt és miért most ért a baj?

Éhséget, háborúságot, „gonosz fenevadak által való nyomorúságot", földindulást, árvizet, szélvészt, tűzvészt, s mint legszörnyűbb csapást, a pestist mind Isten küldi az emberekre – dörögte hívei felé 1661-ben Komáromi Csipkés György, a nagyhatású debreceni prédikátor. A debreceni puritanizmus mind a közösséget, mind az egyént ért mindenféle bajt, kárt Isten keze munkájaként értelmezte, s a véletlen lehetőségét eleve kizárta.

Balszerencse-magyarázat, bűnbakteremtés
Mind a betegségek keletkezését, mind a természeti csapások eredetét magyarázó puritán értekezések hangsúlyozzák, hogy Isten haragját nem más, mint az emberi bűnök váltják ki. „Az meg keményedés, és bűnben való megátalkodás, az hitetlenség, Isten igéjének és parancsolatainak meg-utálása, az kevélység és felfuvalkotság, az bálvány imádás" – olvassa hívei fejére Komáromi Csipkés György. Prédikátortársai kiegészítik e bűnlistát a részegeskedéssel, paráznasággal, káromkodással, a „tánc pestisével". És, mint az „ördöggel való közösködés", az Isten bűntetését kiváltó vétkek közé tartozik a boszorkányság is: „a’ varázslók és büjjös bájosok" bűne. Az ördög ugyanis Isten engedelméből megkísértheti a híveket, s a boszorkányok által kárt okozhat nekik. A puritán balszerencse-magyarázat lehetőséget adott egy olyan bűnbakteremtő mechanizmus kialakulásához, amelyben a bűnbakok között a boszorkány is szerepel.

Nyilvánvalóan Isten csapásaiért a boszorkányokat bűnbakká tevő elképzelés magyarázza, hogy Debrecen városában azokat az éveket követően, amelyekben tűzvész, pestis, földrengés, aszály vagy éppen sáskajárás pusztított, a vádlottak száma az évi átlag 1–2-nél mindig magasabbra emelkedett (5–8 fő). A természeti katasztrófák által kiváltott éhínség, félelmek, nyomorúságérzés megfelelő táptalaj volt a bűnbakkeresés megindulásához.

Betegségtől a gyógyulásig
A boszorkányhit legfőképpen az egyént sújtó betegségek terén jelentett konkurenciát a vallásos balszerencse-értelmezésnek. A vallásos felfogás Isten bűntetéseként, a másik pedig a boszorkány rontásaként magyarázza a betegségeket. A gyógyulás érdekében mindkét elképzelés szerint három fokozatot kell végig járni.

A vallás mélyreható lelkiismeret-vizsgálatot ír elő: „Zárold-bé ajtódat és vizsgáld-meg szívedet". A boszorkányhit szerint is lelkiismeret-vizsgálat az első lépés: a kárvallott megkeresi, kit mivel bánthatott meg úgy, hogy az bosszúból rontást küldhetett rá. A károsúlt az őt ért bajt a boszorkánnyal való konfliktusából származtatja, ahol ő a sértő fél, aki vagy megtagadja a boszorkány kérését, vagy felrúgja a vele kötött megállapodást.

A következő lépés a puritán felfogás szerint a bűn bevallása Isten előtt és a töredelmes bűnbánat: „Emeld-fel kezedet és ismérd-meg magadat a’ menynek földnek Ítélő Bírája előt". A boszorkányság kárvallotja ezen a ponton nem saját bűnét, hanem a boszorkányét – a rontást – helyezi előtérbe, mintegy áthárítja a felelősséget, s megnyugtatja saját lelkiismeretét.

A harmadik lépés, azaz a gyógyulás a puritán hitben Isten kegyelméből következik be, s ebben az embernek semmiféle tevőleges szerepe nincsen. A boszorkányhit nagyon is aktív szerepet szán a kárvallottnak: különféle mágikus ellenakciókat végezhet, s bíróság elé viheti a boszorkányt gyógyulása érdekében.

A Boszorkányvád „szociológiája"
A boszorkány és a kárvallott közötti viszony, Alan Macfarlane megfogalmazásában a „vádak szociológiája", különös figyelmet érdemel: a közösségi eggyüttélés kritikus pontjaira világít rá, a hétköznapok problémáira derít fényt. A kárvallott személy rontásra gyanakodva készen áll a magyarázattal: a boszorkány nem kapta meg a kért szalonnát, árpakását, bort vagy éppen a vasrostát. Az ellenségeskedés azonban évekkel korábbra is visszanyúlhatott, polgári, s egyéb büntetőperekben is kifejezésre juthatott.

Annyi bizonyos, hogy a debreceni perek sem társadalmi konfliktusokat jeleznek. A vádaskodás a magasabb tisztségeket viselő, vagyonosabb rétegeket nem érintette, csak az alsóbb, mezőgazdasággal és kisiparral, kiskereskedelemmel foglalkozó rétegek körében élt. Ezeken a rétegeken belül a „boszorkányvád szociológiája" négy nagyobb problémacsoportot különít el.

1. Elsőként a városi lakosságot vagyon és státusz szempontjából élesen megosztó lakó – gazda ellentét említhető. Debrecen lakossága a török háborúk után oly mértékben felduzzadt, hogy az 1693-as szabad királyi városi jog elnyerését követően tanácsi rendeletek egész sorának kellett foglalkoznia a házzal nem bíró lakók helyzetével. Lebontatták a földkunyhókat, megszigorították a lakók befogadásának feltételeit. Az utcai önigazgatás, a tízházgazdák felügyelete alá rendelték a lakó kérdést, hetente kétszer végig kellett járniuk az utcákat, s bejelenteni, ha valahol „illegálisan" megszállt embereket találtak.

Minden bizonnyal ez a tisztogatási láz csapódott le a boszorkányvádakban is, amikor a hiedelmek szerint a szállás felmondását az elűzött lakó rontása követte. Például 1694-ben Seres György elküldte házától Horváth Istvánnét férjestől, az asszony éjjelente „visszajárt" volt gazdái szolgálóját megnyomni, s a házban rendetlenséget csinálni.

2. A konfliktusok másik típusa a gyógyítók és pácienseik ambivalens viszonyában gyökerezik. A debreceni vádlottaknak majd a fele került ki az úgynevezett Orvos Asszonyok közül, akik mágikus eszközöket, gyógyfüveket egyaránt alkalmazó, s a betegségeket „rontásként" kezelő gyógyító tevékenységet űztek. Érdekes módon az Orvos Asszonyokat nem a hivatásos gyógyítás képviselői, borbélyok vagy doktorok vitték – hatáskörük megsértése vádjával – bíróság elé, hanem pácienseik. Az emberek nagyra becsülték, tisztelték és különböző kedvezményekben részesítették őket, mint a jó szándékú „fehér" mágia ismerőit, ugyanakkor féltek is hatalmuktól. Az Orvos Asszonyok presztízsük erősítése céljából maguk is gyakran hangoztatták, hogy ha megbántják őket, ha nem teljesítik kéréseiket, akkor ártó, „fekete" mágiát is tudnak alkalmazni. Ebből aztán számos konfliktushelyzet adódott, amely pácienst és gyógyítóját szembefordíthatta egymással. A páciens az ezután bekövetkező bajt már gyógyítójának, mint boszorkánynak tulajdonította. Leggyakrabban azon különböztek össze, hogy a páciens késlekedett a gyógyítás díjának megfizetésével vagy keveset adott.

3. A következő jellegzetes problémakör a deviánsnak bélyegzett személyekkel kapcsolatos. A debreceni boszorkányoknak több mint egyharmadát vádolták a társadalmi normák megsértésével is. Paráznaság, istenkáromlás, lopás, gyilkosság, gyújtogatás, részegeskedés szerepel a vádak lajstromában. A „czégéres személyeket" a „becsülletes keresztyénektől" megkülönböztető puritán álláspontban keresendő annak a bírói véleménynek a forrása, amely paráznaság és boszorkányság között összefüggést látott. A paráznákról mint „testük Templomából a Szent Lelket kiűző" s az ördögöt befogadó személyekről ítélkeznek. 1717-ben két asszonyról, mintegy „deviáns-karrierjük" állomásait sorolva mondják: „Ifjúságukban paráznaságban, kurvaságban, kerítőségben éltenek, vénségükre adták magokat bűvölésre-bájolásra, oldásra-kötésre." 1725-ben pedig konkrétan is elhangzott a bírói székből, hogy „Ama köz beszéd szerint a kurvaság boszorkánysággal is jár". Amilyen gyakran fordul elő a boszorkányperekben a paráznaság vádja, olyan ritkán lelünk magából a „parázna életvitelből" eredő konfliktushelyzet nyomára. Mindenesetre valószínű, hogy ezek a személyek kirívó viselkedésükkel, a megszokott, s a szószékről szigorúan megkövetelt normáktól eltérő életvitelükkel magukra irányították a közösség rosszallását, s ezen a talajon a boszorkányvád is könnyebben kisarjadhatott.

4. Az utolsó problémakör, amely az eddigieket tulajdonképpen egységbe is fogja, a térbeliség kérdése, a szomszédság, közeli ismeretség jelentősége. Minél közelebb lakott valaki a boszorkánynak tartott személyhez, annál könnyebben válhatott annak áldozatává. Alan Macfarlane az essexi boszorkányvádakat egyenesen a szomszédi kapcsolatok megromlásából, a hagyományok, a kölcsönösségen alapuló együttélési normák felbomlásából, egy individualista töltetű, új értékrend megszületéséből vezette le.

***
A boszorkányüldözés „fénykora" Debrecenben az 1693–1737 közötti időszak volt. Oka arra vezethető vissza, hogy sokak számára a vallás balszerencse-magyarázata nem volt kielégítő. A baj megtörténte után a vallás parancsai Isten büntetésébe való passzív beletörődést és töredelmes bűnbánatot követeltek. A boszorkányhit azzal, hogy a bajok okát nem egy távo levő, megfoghatatlan isteni hatalom nehezen érthető ítéletében, hanem egy közeli, valóságos személy megmagyarázható rossz szándékában kereste, alkalmazhatóbb értelmezési alternatívát nyújtott, s mintegy „feszültséglevezető szelepként" funkcionált.