Szerző: Mezey Barna

A nemi bűncselekményekkel kapcsolatos büntetőjogi szabályozás bővülését, illetőleg szűkülését mindenkor az uralkodó közfelfogás, a társadalom erkölcsi viszonyainak általános helyzete és a hivatalos ideológia határozza meg. A középkorban tilalmazták és büntették a nemi ösztön házasságon kívüli kielégítését. A kánonjog befolyása alatt álló középkori jogalkotás a nemi bűncselekmények körét szélesen határozta meg, s a család védelmét szolgáló rendelkezéseken túl büntetőjogi szankcióval fenyegetett bármilyen házasságon kívüli szexuális magatartást, sőt a házasságon belüli szexuális szokások szabályozójának szerepében is fel kívánt lépni. Az évszázados büntetőjogi szigor csak a feudalizmus alkonyán kezdett enyhülni, nem is annyira a jogszabályok szövegében, mint inkább a büntető praxisban. A közvélemény által el nem ítélt magatartásokat a bírák a törvénykezés során enyhébben büntették, elnéző ítélkezési gyakorlatuk pedig előkészítette a racionális polgári szabályozást.

„Sok gonosz tevő vagy házasság törő, akiket közönségesen nyíri pajkosoknak mondanak, akik az erdőbe‚ s oda, ahová nekik tetszik, rossz nőket visznek ki, s istent igazságos bosszúra ingerlő szörnyű bűntettet, a paráznaságot követnek el” – fogalmazták meg Szabolcs vármegye rendjei 1711. évi statútumukban, s nyomban szigorú büntetést helyeztek kilátásba. Az ekként vétkező „bűnözők” azonnali „befogatását” s a szolgabírának történő átadását írták elő.

Bikálkodás, paráznaság
Mai szemmel megmosolyogtató az erkölcsök büntetőjogi eszközökkel történő védelmezése, a középkorban és késő középkorban azonban teljesen természetesnek találták ezt, sőt példának okáért a lopásnál – amely igencsak elterjedt bűncselekménynek számított – súlyosabb véteknek tekintették. Magyari István, a kor híres prédikátora így beszélt 1602-ben:

„Az szegényekben meg büntetik a lopást, mely a paráznaságnál kisebb bűn: ez nagy fertelmesség penig (melyért meg ölni hagyta Isten az embereket) szabadjába nyargal büntetés nélkül.”

Másutt azonban igen komolyan felléptek az erkölcsök védelmében. Ennek részben vallásetikai okai voltak, részben azonban a kisebb közösségeken belüli erkölcsi szabályok betartatásának igénye magyarázta a kemény fellépést. A középkor társadalma kisközösségek halmazából állt össze egésszé: városok, falvak, szomszédságok kis köreiből épült föl. E mikroközösségek sajátossága volt a bensőséges együttélés, a mindenki mindenkit ismer természetessége, a mainál jóval nagyobb fokú egymásrautaltság. A helyi elöljáróságok mindent elkövettek annak érdekében, hogy a csoporton belüli széthúzást, villongásokat minimálisra csökkentsék. E nézeteltérések egyik forrása volt s lehetett a nemi kapcsolatok szabadossága.

Az egyik legfőbb védelmezendő érték a család volt, melyre legveszélyesebbnek a nemi erkölcsök szabadon engedése látszott. Ez magyarázza a szigorú fellépést. Hogy ez mennyire igaz, bizonyítja a különbség, mely a házasságon kívüli és a házas paráznaság büntetése között mutatkozott. A paráznaság enyhébb esetében a házasságon kívüli nemi kapcsolat büntetése megszégyenítés, megveretés, legfeljebb – ha a bűnnek látható nyoma lett, vagyis terhesség következett be – kiűzés, kiközösítés a faluból, városból, uradalomból. A magyar úriszéki gyakorlat egy sajátos bírsága volt a bikapénz, melyet a házasságon kívüli nemi kapcsolatot létesítőktől szedtek. A „paráznabírság” az úriszék egyik fő bevételi forrásának számított. Várpalotán 1573-ban évi 100 forintra becsülték ezt a jövedelmet, miközben a földesúri malom 134 forintot hozott!

Ha viszont házasságban élők követtek el a paráznaságot (házasságtörés, adulterium bilaterale és unilaterale), a büntetés sokkal súlyosabb volt, hiszen az elkövetők nem csak a hétköznapi erkölcsöt sértették meg tettükkel, hanem a vallásnak a családra vonatkozó parancsait is. A házasságtörők a házasság szentségét tagadták, s a család stabilitását kérdőjelezték meg. Ilyen esetekben nem ritka a vízbe fojtás, a tűzhalál, de Nyugat-Magyarországon előfordult a tövissírba élve eltemetés, valamint az egymásra fektetett vétkesek karóval átverése is.

Szajhálkodás, bujálkodás
A bírósági akták tanúsága szerint különbséget tettek a paráználkodás, szajhálkodás és bujálkodás között. A pusztán félrelépő, egyébként tisztességes asszonyok, hajadonok vétkezése paráznaság volt. Az minősült szajhálkodásnak, ha valaki egy időben vagy egymást követően több partnerrel is testi kapcsolatot létesített – az üzletszerűség bármiféle követelménye nélkül. A szabados élet, a hivatásos vagy üzletszerűséggel összekapcsolható tartós és eseti nemi kapcsolatok létesítése már a bujálkodás kategóriájába tartozott. Ez esetekben az illető leány „saját testével rútul kereskedve” folytatta nemi kicsapongásait. E kategóriára nézve így rendelkezett egy Küküllő megyei statútum:

„mely leány vagy asszonyember paráznaságon esvén azután abban nem élt, elég lészen 12 forinttal megbüntetni, ha abban perversálna, meg kell pellengéreztetni. Így sem akarván megszűnni, vettessék az vízben.”

A „bujálkodás” főként városokban, forgalmas kereskedelmi centrumokban virágzott, s voltaképpen bevett szórakoztatási formája lett fogadóknak, szállodáknak, kávéházaknak. A 18. században, a szokások és az erkölcs változásainak megfelelően, már nem nézték oly szigorú szemmel a könnyűvérű lányok ténykedését, s csak a magistratus keményebb erkölcsöt megkövetelő, vallásosabb tagjai értek el időnként keményebb fellépést.

Kezdettől fogva büntették a kerítést. Az ítélet szerint az anya, aki menyecske lánya paráználkodását három ifjúval elősegítette, sőt vigyázott időközben, „mint parázna kerítő, zsákban bújtatván, vettessék vízben”. Szakolca város ítélete szerint lábvasban elvégzendő 3 havi közmunkára ítéltetett az a polgár, aki „más ágyának csalárd megkísérlése” bűnében marasztaltatott el. A jogtörténet számos esetet jegyzett föl, amikor kocsmárosok a vendégek szórakoztatására tartottak szajhákat‚ könnyűvérű lányokat, s ez okból elítéltettek.

Nemi erőszak, szodómia és bestialitás
Az erőszakos közösülés igen ritkán válhatott befejezett bűncselekménnyé.

„Az esetek csaknem felében a cselekmény kísérleti stádiumban marad azért, mert a megtámadott segélykiáltásaira a közelben levők összefutnak – a közösségi szolidaritás parancsa még eleven ekkortájt az emberekben –, megakadályozzák, hogy egy nőt meggyalázzanak.”

Talán éppen ezért igen erős a követelmény, hogy a megtámadott hangosan kiáltozva hívjon segítséget, s még olyan esetben is, ha lakott helytől távol történt az esemény – legalább azt követően – hangos siránkozással, ruhája megtépésével kell hírül adnia meggyaláztatását. 1643-ban Szalai Ilona a lósi úriszék előtt arra hivatkozott, hogy „meghasasulván”, „mostani nehézkessége erőszak szerint lett légyen”, s vádolta ennek elkövetésével Balogh Györgyöt. De minthogy az erőszak „eddig ki nem kiáltván [...] ebbeli mentségének hely nem adatik”.

Ugyanakkor a bíróságok is súlyosabban ítélték meg azon elkövetőket, akik lakott helytől távol, országúton avagy erdőben, minden segítségtől távol vitték véghez cselekedetüket.

A nemi erőszak elkövetője ellen általában a legsúlyosabb szankciókat alkalmazták, de még ha nem is halált szabtak ki, a büntetés mindenképpen igen szigorú volt. Kisebb súlyú erőszakos bűncselekmények is előfordultak: Veszprém törvényszéke negyven botütésre ítélte azt a férfit, aki „gyönyörködni vágyott” egy szép női testben, s ezért kényszerrel lemeztelenített egy leányt, de nemi erőszakot nem követett el rajta.

Ritkán fordult elő, annál nagyobb vihart kavart a szodómia és a bestialitás. Szodómiának nevezte a magyar bírósági joggyakorlat az azonos neműekkel végrehajtott „elegyülést”, az állattal történő közösülést pedig bestialitásként, olykor brutalitasként emlegették – jóllehet a szodómia sokfelé átterjedt az utóbbi bűncselekménytípus megjelölésére is. A cselekmény szigorú megítélésére jellemző, hogy büntetése halál volt, s a bíróságok nem mulasztottak el rendelkezni a kivégzettek tetemeinek elégetéséről – gyakran a szerencsétlen állattal együtt.

1738-ban a Batthyányak úriszéke előtt állt Németh András, akit természet elleni fajtalansággal vádoltak. Szemtanú vallomása szerint

„a legény háromszor a kezére köpött, majd azzal a borjú hátulját megtörölgette‚ s a dolgát elvégezte vele; a borjút két kezével átkarolva tartotta, jó darab ideig. A borjú eleinte hánykolódott, de csak megtette neki.”

A legénynek fejét vették‚ s a borjúval együtt tűzre ítélték. Farkas András juhászbojtár ellen a tanúk azt vallották, hogy „neki mindegy, akár a barom, akár a felesége”. Ő maga bevallotta, hogy

„széket tett a tehén farához, s azon actust el akarta vele követni. De az tehén meg nem állván, szándékát akkor véghez nem vihette, hanem azután fektiben” próbálkozott, „de a gazdájától megszólíttatván, ugyancsak azon gonosz szándékát végben nem vihette.”

Mivel a juhászbojtár még a tortúra alatt sem ismerte be a magömlést, csupán testi büntetést kaphatott, s kitiltották az uradalom területéről.

A vérfertőzés (incestus – egyenesági rokonok vagy testvérek közötti nemi kapcsolat) büntetőjogi megítélése koroktól és társadalmaktól többnyire függetlenül alakult. A társadalom nagyfokú fenyegetettsége miatt e bűncselekmény elkövetője leggyakrabban halálbüntetést kapott, ritkábban közel azonos súlyú börtönbüntetést (a két-három évi börtönbüntetés a kor törvényszéki felfogása szerint felért a halálbüntetéssel).

Szemérem elleni bűncselekmény
A polgári büntető törvényhozás átértelmezte a nemi bűncselekmény fogalmát. A büntetendő cselekmények körének megvonása immáron nem ideológiai megfontolásokon, még csak nem is a család fokozott védelmének eszméjén nyugodott, hanem a nő erkölcsi értékének az erőszakos támadásokkal szembeni megóvásának koncepcióján. Az első magyar büntető törvénykönyv, az ún. Csemegi Kódex (1878:5. tc.) – az eredetileg erkölcs elleni bűncselekmények közé sorolt tényállásokat a személy elleni cselekmények közé helyezve – a szemérem elleni bűncselekmények közé sorolta az erőszakos nemi közösülést, az erőszakos fajtalanságra kényszerítést, a 14 évesnél fiatalabb lánnyal történő közösülést, a természet elleni fajtalanságot (hasonneműek és embernek állattal elkövetett testi érintkezését), a vérfertőztetést, a házasságtörést, a csábítást (saját gyermekének kerítését), a szeméremsértő iratok, képek terjesztését, a szeméremsértő cselekmény általi közbotrányokozást és a kerítést.