2017. szeptember 20.

Civis Romanus. A római társadalom jogi kategóriái

Szerző: Szabó Béla

A rómaiak számára az emberi nem legmagasabb polcán a római polgár, a civis Romanus állt. A római polgár rendelkezett a legteljesebb szabadsággal, s a római törvények kezdetben csak a római polgárokat védték. Bár idővel más szabad emberek is bizonyos elismerést nyertek a rómaiak szemében, a civis Romanus kitüntetett helyzete továbbra is megmaradt. Római polgárnak lenni annyit jelentett, mint jogképességgel rendelkezni. A polgár a római köz- és magánjog legfontosabb alanyaként olyan jogokkal rendelkezett és olyan kötelezettségek terhelték, melyekből más közösségek tagjai részben vagy teljesen ki voltak zárva.

Cicero a római köztársaság végnapjaiban barátjának, Atticusnak írt levelében azt vetette kortársa, Cato szemére, hogy úgy politizál, „szavazgat” a senatusban, mintha Platón ideális államában élne, és nem „Romulus csőcselékével” volna dolga. Az elkeseredett Cicero megjegyzése nemcsak arra az erkölcsi romlásra utal, amelyet a Kr. e. 2. század második felétől oly sokan hangoztattak, hanem arra is, hogy a Város már korántsem tekinthető – mint korábban századokon át – a közügyekért felelősséget érző római polgárok közösségének, hanem egy olyan „olvasztótégellyé” vált, melyben a legkülönfélébb származású, életmódú, célú és jogállású emberek élnek.

Az egyre csökkenő arányú római polgárság mellett beköltözött, szabad születésű, római polgárjoggal nem rendelkező idegenektől felszabadított rabszolgákig ezrek és ezrek húztak hasznot a városi lét előnyeiből, s adtak társadalmi hátteret a legradikálisabb törekvéseknek. Hasonlóan sokszínű kép jellemezte az egyre növekvő birodalom Rómának a legkülönfélébb módokon alárendelt területeit. Bármennyire is áttekinthetetlennek látszott azonban a Róma uralma alatt egyesített népek sokasága, ebben a „világvárosállamban” minden embernek megvolt a maga szigorúan meghatározott helye.

Jogképesség
A rómaiak szemében az egyén társadalmi helyét elsődlegesen a jog határozta meg. A római jogrend az egyéneket csak valamely közösség tagjaként ismerte el a politikai és jogi élet lehetséges résztvevőjeként. A közösséghez tartozás vagy éppen az abból való kizártság meghatározta az adott egyén viszonyát a többi emberhez, társadalmi helyzetét, életlehetőségeit: tulajdonképpen teljes életét. Ettől a státustól függött ugyanis a rómaiak szokásokon és jogszabályokon alapuló felfogása szerint, hogy egy adott közösségen belül milyen mértékben részesült valaki a jogokból és volt alanya bizonyos kötelezettségnek.

Elsődleges szempontként azt vizsgálták, hogy valaki a szabad emberek közé sorolható-e (status libertatis). Az ókori világban a legfontosabb rendező elv ember és ember között az volt, hogy egyesek szabadok, mások viszont rabszolgák voltak. A szabad emberek közösségében – melyhez természetesen a rómaiak sem csak magukat sorolták – a rabszolgák nem rendelkeztek jogokkal.

A szabad emberek közösségén belül húzták meg a rómaiak a második határvonalat: önmaguk, a római polgárok (cives Romani) és az összes többi néphez, állami közösséghez tartozók (status civitatis) között. A római állam elsősorban saját polgárainak életviszonyait kívánta a köz- és magánjog által szabályozni. A nekik biztosított saját jog, a ius Quiritium (későbbi elnevezéssel: ius civile) által olyan lehetőségeket és kötelezettségeket írt elő, melyek az apró, majd egyre erősödő közösség tagjait az összes környező idegen néptől megkülönböztették. A saját jogrend és a római öntudat évszázadokon át egymást erősítő kölcsönhatásban álltak.

A harmadik választóvonal a római családon belül húzódott. Az ókori népek közül talán a rómaiaknál beszélhetünk leginkább az egyes családok autonóm hatalmi és jogközösségi szerepéről. A római polgár belső családi élete az állam számára szent volt. A családfő (pater familias) ezen autonóm közösség egyeduralkodója volt, aki felett a házon kívüli világ csak egészen kivételesen gyakorolhatott hatalmat. A család tagjai teljes mértékben alárendeltek voltak a családfőnek, aki a családon belül a legmagasabb státust birtokolta (status familiae). Egyedül ő rendelkezett a jogok összességével, a hatalma alá tartozó családtagok – lehettek bármily megbecsült és tekintélyes római polgárok – a jogélet bizonyos, elsősorban vagyoni-gazdasági területein, éppen a családfőnek való alávetettségük miatt, csak korlátozott lehetőségekkel bírtak.

A római polgár jogai
A fejlett köztársaság korában a népgyűléseken részt vevő, római polgárjoggal rendelkező férfiak választhattak (ius suffragii) és meghatározott szabályok szerint választhatók voltak (ius honorum) a különböző köztársasági tisztségekre. A megfelelő életkorú (17 és 46 év közötti) polgárok joga és kötelezettsége volt a legiókban való szolgálat (ius militiae) és a részvétel a vallási szertartásokon. A plebsnek nevezett alsóbb néprétegek e jogok elnyerése érdekében századokon át elkeseredett küzdelmet folytattak.

A római polgár legősibb szabadságjogai közé tartozott a hivatali visszaélésekkel szembeni állami védelem joga, a legendás ius provocationis. A lex Valeria Horatia (egyes történetírók szerint már Kr. e. 509-ben, illetve 449-ben, de valószínűleg csak 300-ban) azzal biztosította a polgárok politikai függetlenségét, hogy a Városon belül római polgáron a népgyűlés megkérdezése nélkül nem lehetett halálos ítéletet végrehajtani. Kezdetben a Városon kívül, ahol a római polgár katonaként, parancsnokának alávetve tartózkodott, a katonai fegyelem megőrzése érdekében alkalmazhattak halálbüntetést, ám ezt a lehetőséget a Kr. e. 2. század elején keletkezett lex Porcia megszüntette. Ekkor tiltották meg a római polgár elleni testi fenyítést, valamint biztosították a halálbüntetés elől a száműzetésbe vonulás lehetőségét (ius exilii). Bár a védelem jogának érvényesülését a köztársaság utolsó évtizedeiben a gyakori „szükségállapotok” (senatus consultum ultimum) és a politikai ellenfelek proscribálása Sulla és a triumvirek részéről gyakran kétségessé tették, ez az alapjog mégis mindvégig fontos alkotórésze maradt a római polgár öntudatának.

A principatus korában, midőn a római polgárokkal szemben a halálbüntetés alkalmazása szinte teljesen kiment a gyakorlatból, a ius provocationis a princeps személyes bíráskodása igénybevételének lehetőségét jelentette. Római polgárjoga miatt mentette ki az ezredes Pált a jeruzsálemi zsidók karmai közül, római polgárjogára hivatkozva „provokált” Felix helytartó előtt Pál, és kérte ügyének a császár bírósága elé helyezését („Caesarem apello!”). A ius provocationisból alakult ki azon a szokás, hogy római polgárt nem ítéltek halálra, hanem inkább száműzetésbe kényszerítették. Ha mégis meg kellett halnia az „elítéltnek”, római polgárként megválaszthatta a halálnemet, gondoljunk csak Nero korából Seneca vagy Petronius halálba kényszerítésére. Ez utóbbi szokás semmibevétele keltett felháborodást, mikor Galba egy római polgárt – aki megmérgezte gyámfiát – keresztre feszíttetett. A keresztre feszítés ugyanis kifejezetten rabszolgabüntetésnek minősült.

A magánéletben a római polgárjoggal (civitas Romana) együtt járt a vagyonjogi jogképesség (ius commercii) és a családjogi jogképesség (ius conubii). Az előbbi alapján a római polgár az állam által védett tulajdonnal rendelkezhetett és a római civiljog alapján vehetett részt a közösség gazdasági életében: szerződéseket köthetett polgártársaival, bizonyos feltételek megléte esetén végrendelkezhetett, örökölhetett. A conubium joga nemcsak lehetővé tette, hogy a római polgárok házasságot köthessenek, hanem e jog mindkét házasulandó félnél való megléte alapfeltétele volt a római jog szerinti szabályos házasságnak (matrimonium iuris civilis). Mivel Kleopátra nem rendelkezett polgárjoggal és családjogi jogképességgel, nem köthetett Marcus Antoniusszal a római jog által elismert házasságot. Házasságuk a makedón jog szerint jött létre (a római megfogalmazás szerint: matrimonium iuris gentium), de ehhez a római jog semmilyen joghatást nem fűzött: továbbra is érvényesnek tekintette Antonius római házasságát Octaviával, s bigámiáról, kettős házasságról szó sem eshetett.

A polgári státus és a polgárok személye fokozott védelmet kapott. A polgárság vagy a szabadon születettség színlelése joggal való visszaélésnek és főbenjáró bűnnek számított: még Claudius korában is bárddal végezték ki az Esquilinus mezején azt, aki a római polgárjoggal illetéktelenül élt. A római polgár tekintélyének védelmét mutatja az a kirívó és a szemlélet mély gyökerét mutató eset, melyet Augustus korából ismerünk: a princeps halálba kergette egy szabadosát, aki római polgárnőkkel folytatott nemi viszonyt.

A római állam fennállásának hosszú századai alatt természetesen a polgárok jogi helyzete sem volt mindig egységes. Polgár és polgár jogi lehetőségei és kötelezettségei gyakran eltértek. Ez a megkülönböztetés eredményezte az évszázados patricius–plebeius versengést, melynek végeredményeként a Kr. e. 3. század első felére nagyjában-egészében eltűntek a különbségek a rómaiak között mind a magánjogban, mind a politikai jogokban. A politikai lehetőségek terén azonban megmaradtak a szokás, a politikai praxis által fenntartott eltérések a senatori rend és a lovagrend tagjai között. Az utóbbiak sorából az informális, de jogszokásnak tekintett szabályok alapján csak ritkán kerülhetett be egy-egy „új ember” (homo novus) – mint Cato Censorius vagy Cicero – a politikai elitbe.

A közéletben való részvétel tekintetében hátrányos jogi megkülönböztetésben részesültek a nők. Politikai jogaik nem lehettek, s magánjogi jogképességük is több jogszabály által jelentős csorbát szenvedett: a nő nem gyakorolhatott családfői hatalmat, s a késő császárkorig nem lehetett gyám, nem volt teljes végrendelkezési és öröklési joga sem.

A polgárjog megszerzése
Római polgárjoggal eleinte csak a Rómában élők rendelkeztek. Később azonban a Városon kívüli, rómaivá vált területeken (ager Romanus) is létrejöttek olyan közösségek, melynek tagjai római polgárjogot kaptak. E közösségek egyik fajtáját a teljes polgárjogú közösségek (oppida, majd municipia civium Romanorum) alkották. Elsőként a latin városok – Kr. e. 338-ban, a latin háborúk után – tagozódtak be a római közösségbe. Ezek megőrizték helyi igazgatásukat, a lakosság azonban a ius civile alapján élt, s gyakorolta a teljes politikai és magánjogokat.

A polgárjogot szerzett közösségek másik fajtáját a római alapítású városok képezték. A Kr. e. 4. század végén Róma elsősorban kikötőkben (Ostia, Antium) erődített támaszpontokat hozott létre polgártelepülések formájában (coloniae civium Romanorum), melyek kezdettől a teljes polgárjoggal élhettek, de csak korlátozott önkormányzattal rendelkeztek. A Kr. e. 2. századtól tömegesen telepítettek le hasonló közösségekbe földhöz juttatott proletárokat és kiszolgált katonákat, s már egyre gyakrabban Itálián kívül is. Az ezredfordulóra a római polgárjoggal rendelkező városoknak az egész Birodalomra kiterjedő hálózata jött létre. Lakosaik Rómától több ezer kilométerre is ugyanazon jogokat élvezték, mint az Urbs polgárai.

A római polgárjogot elsődlegesen születési jogon lehetett megszerezni. Alapfeltétel volt, hogy az apa a fogantatás idején római polgár legyen. Házasságon kívül született gyermek akkor válhatott római polgárrá, ha anyja a szülés idején rendelkezett a civitas Romanával. A Kr. e. 1. században elfogadott Lex Minicia de liberis szerint egy polgár és egy idegen „házasságából” született gyermek az alacsonyabb jogállású szülő státusába került. Ez volt az akadálya annak, hogy az ókor talán leghíresebb fattya, Kaiszarion, Caesar és Kleopátra gyermeke római polgár lehessen és apja hatalma alá kerülhessen. Ezt a szabályt Hadrianus törölte el. A korabeli római magánjog örökbefogadás útján sem adott lehetőséget Kaiszarion polgárrá tételére.

Mesterséges módjai is voltak a polgárrá válásnak: a polgárjog egyéni vagy csoportos adományozása, valamint rabszolgáknak a ius civile szabályainak megfelelő, római polgár által történő felszabadítása révén. Caesar például a Rómában élő összes orvosnak és a szabad művészetek mestereinek megadta a polgárjogot, Augustus pedig azokat a városokat ajándékozta meg latin vagy római polgárjoggal, melyek a „római népnél érdemeket szereztek”. Nero már egy-egy szépen ellejtett táncért is polgárjogot adományozott külföldi nemesifjaknak, nem beszélve azon görög versenybírákról, akik hellaszbeli útja során elhalmozták versenydíjakkal.

A Kr. u. 1. század végének polgárjog-adományozásairól ifjabb Plinius és Traianus császár levélváltásai tudósítanak: Plinius orvosának, ismerősei felszabadítottjainak eszközölte ki a polgárjogot császári barátjánál. Orvosának, Harpocrasnak, aki idegen polgárjogú asszony szabadosa volt, eléggé nehezen sikerült az áhított civitas Romana kijárása, mert előbb az alexandriai polgárjogot kellett megkapnia. Ezt szintén Traianus ítélhette oda, s csak ezután ismerte el az orvos római polgárjogát. A khairóneiai Plutarkhosz számára római barátja, Mestrius Florus járta ki a polgárjogot, s a történetíró a szokás szerint barátja nevét kapta meg, így rómaiként Mestrius Plutarchusnak hívták.

Történtek nagyobb mérvű polgárjog-adományozások is Róma történetében. Kr. e. 90–89-ben a szövetséges háború lezárásaként adtak polgárjogot azon szövetséges városoknak, melyek hűségesek maradtak Rómához, vagy bizonyos időn belül letették a fegyvert. Kr. u. 212-ben Caracalla híres rendeletében (constitutio Antoniniana) – elsősorban adópolitikai megfontolásból – kevés kivétellel az akkori birodalom összes szabad lakosának megadta a római polgárjogot.

A polgárjog azonban nemcsak megszerezhető, hanem elveszthető is volt. Ez következett be akkor, ha valaki elveszítette személyi szabadságát. A római polgárjog elvesztését eredményezte eleinte, ha valaki kivándorolt a Városból, később ha latin jogú coloniába települt vagy oda telepítették, illetve ha bűncselekmény elkövetése miatt száműzték. Amikor Atticusnak, Cicero bizalmasának athéni tartózkodása alatt felajánlották az athéni polgárjogot, azzal a felkiáltással utasította azt vissza, hogy akkor elveszítené római civitasát. A polgárjog megvonásával nemcsak bűncselekmények esetében találkozhatunk: Claudius egy tekintélyes görögöt, aki nem tudott latinul, nem csupán a bírák névjegyzékéből törölt, hanem megfosztotta római polgárjogától is. Kivételesen egész polgárközösségektől is elvehették polgárjogukat: így járt Kr. e. 210-ben a Hannibállal szövetkezett Capua, majd Kr. e. 81-ben Arretium és Volaterrae.

A polgárjog nélküli szabadság
A rómaiak szerint azt, aki nem volt civis Romanus, nem lehetett szabad embernek tekinteni, hiszen nem rendelkezett azon szabadságjogokkal, melyeket a római állam védelmül polgárainak biztosított. Az idegen védtelen, jog nélküli és – legalábbis háború idején – a római államhatalomnak és a római polgárok önkényének kiszolgáltatott volt. Békeidőben azonban a rómaiak csakhamar elismerték az idegenek tényleges szabadságát. Amennyiben az idegen mint vendég egy római polgár vagy a római állam pártfogásába adta magát, akkor vendégbarátként (hospes) vagy cliensként fokozott biztonságban érezhette magát, s már nem tekintették ellenségnek. Ilyen cliensi viszonyban állhattak egyes személyek, de államszerződések is biztosíthatták az idegenek fokozott védelmét.

Ezeknek a szerződéseknek köszönhető, hogy a rómaiak szemlélete megváltozott, és egyre inkább elismerték a polgárjog nélküli szabadság állapotát az idegenek, az úgynevezett peregrinusok számára. Ezek eleinte közvetve, római pártfogóik útján vehettek részt a jogéletben. Később, midőn a római felségterület egész Itáliát, majd a Földközi-tenger medencéjét is magába foglalta, mind politikai, mind gazdasági okokból egyre inkább szükségessé vált a merev civis–peregrinus szembeállítás lazítása. Megjelentek olyan jogállásúak, akiknek helyzete valamely oldalról a római polgárok státusához közelített.

Korlátozott római polgárjoggal bírtak a latinusok, eredetileg a latiumi városállamok polgárai. Később a latin joggal (ius Latii) rendelkezőknek különböző kategóriái alakultak ki. Legtágabb lehetőséggel az állami különállásukat elvesztett ősi latin városok lakossága (prisci Latini) rendelkezett. Róma szövetségesként szorosan magához kötötte ezeket a municipiumokat, amelyek egymással semmilyen kapcsolatot nem tarthattak, lakóik azonban rendelkeztek a római vagyoni és családjogi jogképességgel, Rómába költözhettek, s ekkor a politikai jogok teljességét is élvezhették.

Itália meghódítása során az újonnan alapított coloniák közül egyesek nem a római polgárjogú városok, hanem a latin szövetségesek jogállását nyerték el. Ezen új „latin” közösségek lakóit Latini coloniarii elnevezéssel illették, jelölve, hogy e jogállás nem foglalja magában a római családjogi jogképességet és a Rómába költözés lehetőségét. Csak e városok legmagasabb tisztségviselői szerezhettek esetenként római polgárjogot. A szövetséges háború után ezek a latin közösségek betagolódtak a római polgárjogú közösségek közé, tagjaik nemcsak magánjogi, hanem politikai téren is egyenjogúak lettek, besorolást nyerve Róma 35 közigazgatási egységébe. Ettől kezdve ius Latiival már csak Itálián kívüli közösségeket ruháztak fel. Caesar Gallia Narbonensis legtöbb törzsének megadta a latin jogot, majd az Ibériai-félsziget több városát tette latin jogú municipiummá. Egész tartománynak adott latin jogot Nero is, mikor az Alpes Maritimae lakosságát emelte erre szintre.

A latin jog jellegét talán a harmadik ilyen kategória, a latin joggal felruházott libertinusok helyzete mutatja leginkább. Itt tulajdonképpen csak elnevezésbeli összefüggést kereshetünk a félpolgár szövetségesekkel. Ezt az ún. Latinus Iunianus jogállást ugyanis bizonyos felszabadított rabszolgák nyerték el, akik sem római polgárok, sem teljesen idegenek nem lettek, s pusztán korlátozott vagyonjogi jogképességet szereztek.

A római államszervezet felépítésére jellemző, hogy a Város uralma alá az idők folyamán olyan, többé-kevésbé autonóm, Rómától csak bizonyos „nemzetközi szerződések” alapján függő közösségek, városok és államok is bekerültek, melyek lakosai egyáltalán nem részesültek a római jog áldásaiból. A rómaiak uralma alatt nagyon sok idegen (eredeti elnevezéssel hostis, majd peregrinus) élt, akik egymás között továbbra is saját eredeti joguk alapján kereskedtek, házasodtak, éltek. Így fordulhatott elő, hogy két alexandriai lakos jogvitájában a római bíróságok is az alexandriai jog alapján ítélkeztek.

A római jog az idegenek jogállását az ún. személyi jog elve (ius personale) alapján ítélte meg: bárhol is tartózkodott egy peregrinus a birodalom területén, jogi viszonyaiban hazája joga szerint élt, „honfitársaival” fennálló jogviszonyait e jog alapján bírálták el. Ez a „mindenkinek a saját joga szerinti státus” elve azonban csak azokra az idegenekre (peregrini certae civitatis) vonatkozott, akiknek államával Róma barátsági szerződést (foedus amicitiae) kötött, illetve amely közösségeket egyenrangú (foedus aequum) vagy alárendelt (foedus iniquum) félként vont be szövetségesei közé.

Alacsonyabb jogállásúak voltak azok az idegenek, akiknek államát, közösségét Róma szétverte, megszüntetve civitasát és saját jogéletét (peregrini dediticii). Az ilyen peregrinusoknak nem volt hazai joguk, hontalanoknak tekintették őket, s az ún. ius gentium vonatkozott rájuk. A késő köztársaság római jogászainak felfogása szerint a ius gentium olyan jogintézményeket foglalt magába, melyek hasonlóan érvényesek minden emberre, s amelyek a természetes ésszerűség alapján segítenek a különböző státusú, különböző jogrendeknek alávetett emberek jogi problémáinak megoldásában. Ennek értelmében a ius gentium szabályai kerültek alkalmazásra a római polgárok és a peregrinusok egymás közötti magánügyleteiben, illetve a különböző „nemzetiségű” idegenek jogi nézeteltéréseinek megoldásában. A római állam az ilyen jellegű magánjogi viták rendezésére Kr. e. 242-ben egy külön magistratust állított be: a praetor peregrinus feladata volt a római polgárok és a peregrinusok, illetve az idegenek egymás közötti vitáinak a ius gentium szabályai szerinti, állami úton történő elrendezése. E jogszolgáltató tisztviselő megjelenése bizonyos értelemben a római állam szemében is jogalannyá, jogképessé tette az idegeneket, annak ellenére, hogy a római polgárokra vonatkozó sajátos jog, a ius civile köréből a Kr. u. 3. század elejéig ki voltak rekesztve. Az idegenek – a peregrini dediticii kivételével – a Constitutio Antoniniana révén ekkor kapták meg a római polgárjogot.

Az idegenek – magánjogi helyzetük fokozatosan kialakuló, viszonylagos rendezettsége ellenére – ki voltak szolgáltatva a római államhatalmi szerveknek, a római érdekeknek. A kiszolgáltatottság ellensúlyozására egyes idegeneket a tekintélyes rómaiak vendégbaráttá fogadtak, és ezzel személyes védelmük alá helyezték őket. A köztársaságkor végén és a principatus alatt gyakran alkalmazták ezt a módszert, sőt az ilyen magánbaráti viszonyt sokszor közjogi szintre emelték: legismertebb példája ennek, midőn a Caesar vendégeiként Rómában tartózkodó Kleopátra és férje, XIV. Ptolemaiosz kapták meg a „római nép szövetségese és barátja” címet. Természetesen nem minden idegennek volt tekintélyes pártfogója Rómában, mégis egyre inkább megtűrt lakosaivá váltak Rómának, illetve a többi polgárközösségnek. Ennek ellenére viszonylag gyakran tudósítanak a történetírók olyan intézkedésekről, melyeket az idegenek Rómából való eltávolítása, kiüldözése érdekében hoztak az állam vezetői. Egy éhínség idején Augustus az összes idegent elűzte a Városból, Tiberius pedig egy alkalommal „több zsidót és a hozzájuk hasonló vallásúakat” kiutasította Rómából, s örök rabszolgasággal fenyegette meg őket, ha parancsának ellenszegülnének. E két példából is látható, hogy akár gazdasági, akár vallási okokra hivatkozva minden további nélkül fel lehetett lépni az idegenek ellen.

Jogképtelen rabszolgák
A társadalmi és jogi értékelés szerint azon a ranglétrán, melynek csúcsán a teljes jogú római polgár állt, a legalsó lépcsőfokon a rabszolgák foglaltak helyet. Servi res sunt, azaz a rabszolgák dolgok – mondja egy közismert római jogi regula. Ez a megállapítás tükrözi a köztársaságkor tipikus megközelítését: a rabszolga nem jogalany, hanem jogtárgy.

A rabszolgák jogképtelenek voltak, és a római tulajdon egyik legfontosabb tárgyaként egy rabszolgatartó tulajdonát képezték: adhatók-vehetők, örökölhetők, a legnehezebb munkákkal terhelhetők, tetszés szerint fenyíthetők és megölhetők lehettek. A rabszolga feletti tulajdonosi hatalmat azonban nem tulajdonjognak, hanem rabszolgatartói hatalomnak tekintették.

A rabszolgákkal szembeni kegyetlenkedés bizonyos formái ellen már a köztársaság korában felléphettek a censorok, a principatus alatt pedig egyedi császári rendelkezésekből eredően bizonyos jogi védelemben is részesültek. Seneca megállapítása: „ahány rabszolga, annyi ellenség!” ennek ellenére jól tükrözi a korszak rabszolgákkal szembeni fenntartásait. E felfogás egyik nevezetes, jogszabályban megjelenő példája az augustusi időkből származó (Kr. u. 10) senatus consultum Silanianum rendelkezés, mely halállal sújtotta mindazokat a rabszolgákat, akik egy fedél alatt laktak erőszakos halált halt urukkal, és nem védték meg őt gyilkosaival szemben. Ezen szabály alapján mészárolták le Nero korában (Kr. u. 61.) az egyik rabszolgája által meggyilkolt Pedanius Secundus csaknem 400 rabszolgáját, tekintet nélkül ártatlanságukra vagy bűnösségükre. A nagy felháborodást kiváltó senatusi döntést Gaius Cassius Longinus senator, a neves jogtudós az alábbi szavakkal támogatta:

„mióta idegen nemzetek vannak házunk népe között, kiknek mások a szokásaik, idegen isteneket vagy semmit sem imádnak, ezt a zagyva tömeget csak megfélemlítéssel tarthatjuk féken.”

(Tacitus Ann. XIV. 44., Borzsák István fordítása.)

Ugyanakkor a jogrend is értékelte azt a körülményt, hogy a rabszolga értelmes ember. Bár nem volt jogképes, és így vagyona sem lehetett, egészen a korai időktől szokássá vált, hogy a gazda egyes rabszolgáinak önálló gazdálkodás céljára bizonyos, bármikor visszavehető javakat (peculium) biztosított. Ezt a juttatást ténylegesen a rabszolga vagyonának tekintették, aki azt önállóan kezelhette, gazdálkodhatott vele, s az így szerzett pénzen megválthatta magát a szolgaságból. Arra is felhatalmazást nyerhetett, hogy ura helyett bizonyos ügyletekben eljárjon, urát képviselje. Természetesen ilyen kedvező helyzetbe csak a magántulajdonban álló rabszolgák kis hányada, elsősorban művelt rétegük (gondoljunk Cicero legendás Tirójára) kerülhetett a köztársaság idején.

Általában kedvezőbb helyzetben voltak az állami rabszolgák (servi publici). A principatus korában a császári udvarban hivatali teendőket ellátó rabszolgák szinte azonos sorba kerültek a szabad (felszabadított) hivatalnokokkal. A késő principatuskorban pedig olyannyira kedvezővé vált a közszolgák helyzete, hogy alig-alig lehetett társadalmi és jogi határvonalat húzni a legalsó szabad rétegek és a servi publici között.

Rabszolgává fogságba eséssel, születéssel, illetve büntetésből válhatott valaki. A fogságba esett ellenség vagy foglyul ejtője, vagy az állam tulajdonába került. Az állam megtarthatta, illetve árverés vagy ajándékozás útján magántulajdonba adhatta a foglyokat. A rabszolganőtől született gyermek az anya tulajdonosáé lett. Az idők folyamán kialakult jogszokások és jogszabályok alapján büntetésből lett rabszolgává az, aki átszökött az ellenséghez, valamint akit külföldre eladtak valamilyen vétke miatt. A principatus alatt a birodalom területén vált rabszolgává – mintegy kiegészítő büntetésként – az, akit halálra vagy állatviadalra ítéltek egyes bűncselekmények miatt. Legendás szabály a senatus consultum Claudianum (Kr. u. 52-ből), mely szerint ha egy szabad nő rabszolgával élt együtt, és ez ellenkezett a rabszolga tulajdonosának akaratával, a nő maga is rabszolgává vált, amennyiben felszólításra nem hagyta el a rabszolgát.

Félszabad felszabadítottak
A jogrend fejlődésével számos lehetősége alakult ki a rabszolgaságból történő felemelkedésnek is. A kora köztársasági jog szerint a tulajdonos bizonyos szigorúan meghatározott formák betartásával szabad belátása szerint szabadíthatta fel szolgáit, akár végrendeletében is. A fejlett köztársaság korában a felszabadítás jóval egyszerűbb módjai alakultak ki: például a tulajdonos asztalához ültetéssel, a csak szabad emberek által hordható kalaptípus felvételével vagy szabadságlevél kiállításával. Ezek azonban a felszabadítottakat csak ténylegesen tették szabad emberré, a ius civile szerint nem váltak szabaddá.

A felszabadítás egyébként is volt urától, patronusától függő állapotba hozta a felszabadítottat (libertinus), aki bizonyos munkaszolgáltatással tartozott volt urának, s el kellett tűrnie annak büntető hatalmát. Nero apjáról jegyezték fel, hogy fiatalemberként megölte egyik felszabadított rabszolgáját, mert nem akart annyit inni, amennyit ő parancsolt. A patronus törvényes örököse is volt korábbi rabszolgájának.

A köztársaság utolsó századától Rómában az iparosok, a kiskereskedők, tanárok és orvosok nagy része a felszabadítottak köréből került ki. Sok esetben felszabadításuk ellenére volt uruk házában maradtak, s az addig rabszolgaként ellátott feladatokat végezték továbbra is. A köztársaság végére jellemző tömeges felszabadítások révén Róma szabad, proletár lakosságának nagy részét is a felszabadítottak tehették ki.

A köztársaság végnapjaiban a libertinusok leszármazottjai már rendelkeztek bizonyos hivatalviselési joggal, de az első generációs felszabadítottak még hosszú ideig ki voltak zárva abból. Augustus közmondásosan libertinusellenes volt: nem evett egy asztalnál felszabadított rabszolgával, s korlátozta a rabszolga-felszabadítás lehetőségét is. Ennek ellenére utódai alatt egyes császári felszabadítottak a császári háztartás belső igazgatásából indulva a birodalom legfelső tisztségviselői közé emelkedtek. Legismertebb példaként szolgálhat erre Pallas, aki Claudius „pénzügyminisztereként” háromszázmillió sestertiusra rúgó vagyonával Róma legvagyonosabb emberének számított, s aki az akkor hatályos jog előírásai szerint bizony nem viselhetett volna semmilyen köztisztséget. Pallas testvére, Felix Kr. u. 52-től Iudea procuratoraként tevékenykedett, s e minőségében Pál első bírája és két évig fogva tartója volt. Claudius egyébként ellentmondásosan viszonyult a felszabadítottakhoz, hiszen Suetonius arról tudósít, hogy olyan

„szabadosokat, akik római lovag módjára viselkedtek, vagyonuk elkobzásával büntette; a hálátlanokat, akik ellen patronusuk panaszt emelt, ismét szolgaságra vetette.”

(Suetonius Hist. Aug. V. 25., Kis Ferencné fordítása.)

Nero idején bizonyos törekvések voltak megfigyelhetők a libertinusok és leszármazóik politikai életből való kiszorítására. A libertinusok aranykorának a Kr. u. 2. századot tekinthetjük, midőn a lovag- és a senatori rendbe való bejutás is minden további nélkül lehetővé vált számukra, s betölthették a legmagasabb közigazgatási tisztségeket is.

A fenti példákból jól látható: annak ellenére, hogy a római jogrend valóban igyekezett minden embernek a származása, státusa szerinti megfelelő és állandó helyet kijelölni a közösségen belül, ez a látszólag nehezen változó formális rendszer mégis képes volt rugalmasan követni a mindenkori társadalmi változásokat.