Szerző: Valuch Tibor

A magyar társadalom a XX. század második felében jelentős változásokon ment keresztül. Az átrendeződési folyamatok két időszakban voltak igen dinamikusak: először 1945 és 1970 között, majd a nyolcvanas évek utolsó harmadától az ezredfordulótól. Mindkét esetben egy-egy teljes körű, ám ellentétes előjelű rendszerváltás volt az átalakulás oka, amelyeket általános jelleggel sokan és sokféleképpen próbáltak meg értelmezni, a társadalmi nemek szempontjaiból azonban ezt viszonylag ritkán tették meg. A család, háztartás, női tevékenységszerkezet és a szerepfelfogás révén az e téren mutatkozó hiányok mérsékléséhez (is) szeretnék hozzájárulni.

I. A demográfiai jellemzők
A XX. század második felében a magyar társadalom nemek szerinti megoszlásában nem történt jelentős változás a korábbi időszakhoz képes. A húszas-harmincas években már meglévő nőtöbblet a háború következtében jelentősen nőtt, és a korszakban végig megmaradt, bár 1949 és 1970 között átmenetileg csökkent, a hetvenes évek elejétől ismét jelentősen növekedett. A negyvenes évek második felének nőtöbblete nyilvánvalóan a háborús események következménye, a hetvenes évektől ismét növekvő nőtöbbletet pedig elsősorban a férfiak rosszabb halálozási aránya, magasabb halandósága okozza.

1. táblázat: A népesség nemek szerinti aránya 1930-2009
Forrás: A népszámlálások demográfiai adatai, Mikrocenzus 1996. - A népesség és a lakások jellemzői. Budapest, 1996.

A népességi előre számítások szerint a nőtöbblet tartósnak ígérkezik. 2020-ban már a magyar lakosság 53,1 %-a lesz nő, ezer férfira 1109 nő jut majd. A nemek szerinti megoszlás területileg eltérő. A kilencvenes évek első felében ? 1994-ben ? a nőtöbblet Budapesten volt a legmagasabb: 1 164 , a vidéki városokban 1 086, a községekben 1 051 volt ugyanez a mutató. A különbséget alapvetően az okozta, hogy a főváros népessége elöregedettebb, mint a vidéki városoké vagy községeké. Az életkor előre haladtával a férfiak magasabb halandósága miatt egyre jelentősebb a nőtöbblet.

A kormegoszlás tekintetében a korábbi trendek folytatódtak, és egyre markánsabbá váltak. A növekvő számú idős korosztályokkal szemben csökkenő számú fiatal korosztályok állnak. A magyar társadalom elöregedését az átlagéletkor emelkedése is mutatja. 1949-ben a magyar népesség átlagéletkora 32,4 év, 1990-ben 37,3 év, 1995-ben pedig 37,8 év volt. A gyermekkorúak aránya a társadalmon belül 1949-ben még 24,9 % volt, 1995-ben 18,2 %. A 60 éves és idősebb korosztályok létszámának aránya a magyar társadalmon belül 1949-ben még csak 10,7 %, 1995-ben pedig 19,4 % volt. 2020-ra a számítások szerint az időskorúak aránya elérheti a 23 %-ot. A nők és a férfiak kormegoszlása eltér egymástól. A női népesség - miután nagyobb létszámú, és a születéskor várható élettartama is hosszabb - “jobban” öregszik, mint a férfi. 1995-ben az átlagos magyar nő 39,6 éves, a férfi 35,9 éves volt. Ugyanekkor a nők 22,5 %-a, a férfiaknak pedig csak 16 %-a volt 60 évesnél idősebb.

 
1. sz. ábra: A nemek arányának változása Magyarországon 1930-2009 között

 
2. sz. ábra: A népesség száma Magyarországon nem és életkor szerint 1949-2003 között
Forrás: Demográfiai évkönyv, 2003. Bp. KSH. 2004.

A halandóság nemenkénti különbségei a fiziológiai adottságokra és a társadalmi munkamegosztásban észlelhető különbségekre vezethetők vissza. A férfiak halandósága Magyarországon az elmúlt évtizedekben átlagosan 2 ezrelékkel magasabb volt, mint a nőké. Ezt a különbséget még szemléletesebben fejezi ki a nők és a férfiak születéskor várható élettartamának különbsége. A nők 1950-ben 64,2 évre, a férfiak 59,9 évre számíthattak, az 1990-ben a megszülető lányok már 73,7 évet, a fiúk viszont csak 65,1 évnyi életet remélhettek.

 
3. sz. ábra: A férfiak és a nők várható élettartamának változása 1900-1999 között

A népesség családi állapot szerinti összetételében is jelentős változások történtek. 1949-től 1980-ig csökkent a nőtlenek és a hajadonok aránya. Ennek oka: a házasságkötések számának emelkedése, a házasodási kor csökkenése, a házasságkötési idő előrehozása. 1980-ban a nőtlen férfiak aránya 22 % volt a felnőttkorú népességen belül, a hajadonoké pedig 13,8 %. Ez a trend a férfiak esetében a nyolcvanas években, a nők esetében 1990-től fordult meg. 1995-ben már a férfiak 29,1 %-a nőtlen volt, a nők 19,1 %-a pedig hajadon. A változások hátterében a társadalmi normák és szokások átalakulása áll, amelyek közül a hagyományos családi kötelékek relatív értékvesztését lehet kiemelni.

1945 és 1960 között igen magas házassági arányszámok alakultak ki, folyamatosan nőtt a házasságban élők száma. A világháborút követő másfél évtizedben a házasságkötési arányszám 10 ezrelék körül mozgott, s néhány évben a 11 ezreléket is meghaladta. Ebben szerepe volt a háború miatt elhalasztott házasságok megkötésének, a megözvegyültek, az elváltak újraházasodásainak. Összefüggött azonban azzal is, hogy a háború utóhatásaként a család értéke erősödött, nőtt a családi élet vonzereje. Emellett a nagyarányú társadalmi átrétegződés, a munkanélküliség felszámolása, illetve a nők tömeges beáramlása a munkahelyekre megnövelte a párválasztási lehetőségeket is, és kedvezően hatott a házasságkötési kedvre. Ehhez társult a házasságkötések jogszabályi megkönnyítése, a megváltozott politikai rendszer ideológiájának megfelelő párválasztási szabadság növelése és a szülői hatalom csökkentése érdekében bevezetett házassági korhatár-módosítás, 1950-ben 24 évről 20 éves korra, majd 1952-ben 18 éves korra.

A következő 1960 és 1980 közötti periódusban a korábbi időszak 10 ezrelékes átlagához képest 9 ezrelékre csökkent, de ez még mindig elég magas házasodási kedvet takart. A nyolcvanas évek elején kezdődött az a - kilencvenes években is tartó - harmadik szakasz, amikor a házasodási arányok jelentős és tartós visszaesése figyelhető meg. Ennek megfelelően az 1980-as 7,5 ezrelékes házasságkötési mutató 1996-ra 4,8 ezrelékre süllyedt. A házasságkötések visszaesésében fontos szerepet játszott a népesség kormegoszlása, vagyis az, hogy folyamatosan csökken(t) a hajadon és nőtlen fiatal korosztályok létszáma.

 
4. sz. ábra: Magyarország népessége nem, életkor és családi állapot szerint 2003-ban
Forrás: Demográfiai évkönyv, 2003. Bp. KSH 2004.

Általában megfigyelhető a házasodási kedv mérséklődése, ezzel párhuzamosan pedig az élettársi kapcsolatban élők számának növekedése. Jelentősen befolyásolta a házasságkötések számának változását, hogy mérséklődött az újraházasodási szándék az elváltak körében. A háború utáni évtizedekben a férfiak általában később kötöttek házasságot, mint a nők, vagyis a házasságkötési életkoruk magasabb volt. A negyvenes évek végén az először házasságot kötő férfiak átlagéletkora 26,4, a nők 22,8 év volt. Ez a hetvenes évek végéig a férfiak esetében 23,8 és nőknél 20,9 évre csökkent, majd ismételten emelkedésnek indult.

A családi állapot terén a legnagyobb változást a válások mutatják. A férfiak és a nők esetében is a háború előttinek közel tízszeresére nőtt az elváltak aránya. A válások gyakorisága az 1944/45 utáni évtizedekben szinte minden korcsoportban növekedést mutat a házasságban élők számához viszonyítva. A jelenség hátterében a család megváltozott szerepét és értékelését, a vallásossághoz kötődő etikai normák háttérbe szorulását, az értékek átrendeződését lehet megemlíteni. 1978-tól a megszűnő házasságok (válás, haláleset) száma rendre meghaladta a megkötött házasságok számát. 1995-ben a 15 évesnél idősebb népességen belül a férfiak 7 %-a, a nők 9 %-a volt elvált.

 
5. sz. ábra: A 15 éves és idősebb férfiak családi állapot szerint 1930-2001

 
6. sz. ábra: A 15 éves és idősebb nők családi állapot szerint 1930-2001

Részben új jelenségként, az európai trendekkel összhangban az 1970-es évektől jelentősen nőtt - 25 év alatt megkétszereződött - a házasságon kívüli kapcsolatban tartósan együtt élők száma. Ugyanakkor jól megfigyelhetők a nagycsalád bomlásának a jelei is. 1970 és 1995 között a felére csökkent a családokkal élő rokonok száma. A családok átlagos nagysága is visszaesett a gyermekszám csökkenése miatt. 1949-ben 100 családra átlagosan 340 családtag jutott, 1990-ben már csak 300. A hat és annál több tagból álló családok aránya a családok összeségéhez viszonyítva az 1949. évi 9 %-ról 1 %-ra esett vissza. A korábban általános több - 3-4 - gyermekes családmodellel szemben a kétgyermekes családok váltak uralkodóvá. A negyvenes évek végén a családok 1/4-e élt gyermek nélkül, 1990-ben arányuk már meghaladta az 1/3-ot. A háromgyermekes családok aránya 10 %-ról 5 %-ra esett vissza. A négy vagy több gyermeket nevelő családok aránya 1949-ben még megközelítette a 10 %-ot, 1990-ben már az 1,5 %-ot sem érte el.

A magyar társadalom demográfiai magatartásának átalakulását többek között az is mutatja, hogy 1980-ban a házas nőknek mindössze 9 %-a, 1990-ben pedig már csak 6 %-a szült négy vagy annál több gyermeket. (1920-ban ez az arány még meghaladta a 40 %-ot.) A háromgyermekes anyák száma is erősen csökkent, a kétgyermekesek szerepe vált meghatározóvá. Az elemi - 2 főből álló - családok aránya a négy évtized alatt 33 %-ról 43 %-ra emelkedett. A gyermekes házaspárok aránya az 1949. évi 60 %-ról 1990-re 50 %-ra esett vissza úgy, hogy a csökkenés nagy része a nyolcvanas években következett be. A teljes családok aránya csökkent, a csonka családoké viszont értelemszerűen nőtt 1980 és 1990 között. A családok száma az 1990-es népszámlálás adatai szerint 2,9 millió volt, családi kötelékben pedig valamivel több, mint 8,6 millióan éltek. 1990-ben 3,8 millió háztartást írtak össze a népszámlálás során, háromnegyedük egy vagy több családot foglalt magában. A háztartások nagyságának csökkenése a nyolcvanas években is folytatódott, 1990-ben száz háztartásra 266 fő jutott, ami 13 fővel volt kevesebb a tíz évvel korábbinál.

II. Foglalkozás és tevékenységszerkezet
Az elmúlt 60-70 esztendő során jelentősen megváltozott Magyarországon a nemek közötti munkamegosztás elsősorban a munkaviszonyban végzett kereső tevékenység vonatkozásában. A harmincas évektől a negyvenes évek végéig lassan, majd 1980-ig gyorsuló ütemben emelkedett a munkát vállaló, a családba második keresőként belépő nők aránya. A nyolcvanas évek elejétől viszont előbb lassan, a kilencvenes években pedig gyorsuló ütemben csökkent az aktív keresők nők száma. A csökkenés mérsékeltebb volt, mint a férfiak körében. Ezzel párhuzamosan 1949-től meredeken zuhant az eltartott nők száma és aránya, amíg 1930-ban a nők 76 %-a eltartott volt, addig 1980-ban már csak 36 %-kuk. Az inaktív keresők körében mind a nők, mind pedig a férfiak aránya 1960-ig meglehetősen alacsony volt. 1960 és 2001 között az inaktív kereső nők száma és aránya a hétszeresére, a férfiaké pedig ötszörösére emelkedett.

A női munkavállalás változásának hátterében az általános európai trendek mellett, a kor sajátos viszonyai álltak. A szocialista rendszer erőforrás felélő gyakorlatának köszönhetően a nők tömegesen kényszerültek munkavállalásra. 1949-ban mégcsak 1,2 millió, 1980-ban már 2,2 millió kereső nő volt az országban. Ez egyben azt is jelentette, hogy a keresők ebben az időszakban végbement létszámbővülésének igen jelentős része a nők munkavállalásából eredt. Mindennek természetesen messzeható és széleskörű társadalmi következményei voltak. S a jelenség hátterében egyértelműen az húzódott meg, hogy Magyarországon az ötvenes és a hatvanas években az egykeresős családmodell életképtelenné vált, hiszen - a ritka kivételektől eltekintve - nem volt képes biztosítani a családok számára a megélhetési minimumot. A nők tömeges munkavállalása tehát nem szabad választáson alapuló döntés volt, hanem a megélhetés kényszeréből fakadó döntés. A nők munkavállalási kényszere alapvetően átalakította a nő szerepfelfogást, a családon belüli munkamegosztás hagyományos rendszerét, drasztikusan csökkentette a születések számát, amit az ötvenes években hatalmi eszközökkel, a hatvanas évek végétől, pedig szociálpolitikai támogatásokkal igyekeztek ellensúlyozni, illetve ezzel próbálták a szülési kedvet fokozni. (Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a XX. század utolsó harmadában kialakult kedvezőtlen demográfiai helyzet kialakulásában ezek a változások is fontos szerepet játszottak.) A női munkavállalást a korabeli propaganda az egyenjogúság vívmányaként kezelte, ezzel szemben a valóságban a megélhetés kényszere volt a valóságos ok. Zárójelben azt is meg kell jegyezni, hogy a női munkavállalás bővülésének a hátterében, a hatvanas években fontos szerepe volt a kollektivizálásnak is. A magángazdálkodás időszakában, a háztartásban és a családi gazdaságban tevékenykedő parasztasszonyokat nem tekintették aktív keresőnek, annak ellenére sem, hogy munkájukkal jelentősen hozzájárultak a paraszti gazdálkodás sikeréhez. A hatvanas évek elejétől, immár téesztagként napi 4-6-8 órás munkaviszony keretében dolgoztak, akiket így immár a statisztika is aktív keresőként kezelt. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a nők potenciális munkaerő-tartalékot képeztek az erőforrásokkal meglehetősen pazarló szocialista rendszerben. Ha többletmunkaerő bevonására volt szükség, akkor a még kereső tevékenységet nem folytató nők bevonhatók voltak, ha a tervanarchia bizonyos tevékenységek leépítését követelte meg, akkor a nőket vissza lehetett küldeni a főzőkanál mellé. Harmadrészt a teljes foglalkoztatást a szocialista korszakban a rendszer szociális vívmányaként értelmezték, ezért a mezőgazdasági termelés iparszerűvé válásával párhuzamosan, amikor a gépesítésnek és a kemizálásnak köszönhetően mérséklődött a gyalogmunka iránti igény, a felszabaduló (női) munkaerőt a hetvenes évektől a téeszek melléküzemágaiban (varrodákban, szakértelmet nem igénylő összeszerelő üzemekben) próbálták meg lekötni.

Az eltartottak arányának és számának a csökkenését a szocialista korszak első évtizedeit meghatározó erőltetett iparosítás mellett a jövedelemszerzési kényszer és a demográfiai magatartásváltozás egyaránt befolyásolta.

Az inaktív keresők – nők és férfiak esetében – egyaránt jól látható, hogy a szociális ellátó rendszer kapacitása 1930 és 1960 között csak kismértékben változott, kevesen voltak a nyugdíjjogosultak. A helyzet a hatvanas évek elejétől kezdett megváltozni. Ekkor terjesztették ki a nyugdíjjogosultságot a téesztagokra, az évtized végén bevezették a GYES-t, a hetvenes évek közepén pedig lényegében alanyi jogon biztosították a nyugdíjat, a nyolcvanas évek elején pedig bevezették a GYED-et. A férfiak és nők demográfiai helyzetének különbségei mellett a gyermekvállalási támogatások kiterjesztésével magyarázható az, hogy inaktív kereső nők száma és aránya 1970-től dinamikusabban növekedett, mint a férfiaké.

 
7. sz. ábra: A magyar társadalom gazdasági aktivitásának változása nemek szerint 1930-2001 között

A nők és a férfiak közötti társadalmi egyenlőtlenségek a XX. század második felében jelentősen csökkentek. Egyértelműen mutatja ezt a két nem közötti iskolázottsági különbségek csökkenése, a nők felsőoktatásban részvételének tömegessé válása.

A befejezett felsőfokú végzettséggel rendelkezők száma és nemek szerinti megoszlása 1941-1990 között
Forrás: 1980. évi népszámlálás 34. kötet. Felsőfokú végzettséggel rendelkezők adatai. Budapest, 1983, KSH.; Magyarország népessége és gazdasága - múlt és jelen Budapest, 1996, KSH.

Lényeges változás volt, hogy nagymértékben emelkedett a nők aránya az értelmiségi társadalmon belül. Korábban ez nem volt jellemző. 1949-ben Magyarországon 17000 nőnek volt befejezett felsőfokú végzettsége, 1990-ben már 376000-nek. Ez egyben azt is jelenti, hogy az értelmiségiek, diplomások létszámgyarapodása jelentős mértékben a nők felsőfokú beiskolázásából, illetve diplomaszerzéséből adódott. Számos felsőfokú végzettséghez kötött pálya – tanár, tanító, orvos, jogász – elnőiesedett, igaz változó mértékben.

 
A befejezett felsőfokú végzettséggel rendelkezők számának változása 1941-1990 között

III. Háztartás és életmód
A huszadik század közepén a háztartás és az életmód terén a magyar társadalomban meglehetősen határozottak voltak a nemi szerepek szerinti választóvonalak és az ehhez kapcsolódó munkamegosztás. A háztartási tevékenységek szinte kivétel nélkül a női feladatok közé tartoztak, az ezek megkönnyítésére irányuló törekvések meglehetősen kezdetlegesek voltak, különösen a jelenből visszatekintve. A háztartási forradalom Magyarországon csak a hatvanas években bontakozott ki, vagyis a háztartási teendők egy része továbbra is nehéz fizikai munkának minősült. Ennek a súlya és a szerepe azonban az ötvenes-hatvanas években rendszerint csak akkor vetődött fel, ha a „dolgozó nők” második műszakkal kapcsolatos gondjait, nehézségeit kellett mérsékelni valamilyen módon.

Mindezt jól mutatják a hatvanas évek elején rögzített első magyar időmérleg felvétel adatai. A felmérés szerint hatvanas évek első felében egy kereső, szellemi foglalkozású nő a nap 24 órájából 7,6 órát töltött kereső tevékenységgel, 2,5 órát házimunkával, 0,7 órát a gyermekek ellátásával és egyéb tevékenységgel, 7,7 órát aludt, 2,5 órát személyi tevékenységgel, 3,5 órát pedig szabadidős elfoglaltsággal töltött. A fizikai foglalkozásúak esetében a kereső tevékenységre 7,3 óra, a házi munkára 3, óra a gyermekekre 7,7 óra, az alvásra 7,9 óra, a személyi ellátásra 2,4 óra a szabad időre pedig 2,2 óra jutott. A kereső nők a hatvanas évek első felében továbbra is szombaton délután és főleg vasárnap igyekeztek pótolni a hét közben elmaradt tennivalókat. Vasárnap már csak azért is több volt a dolguk, mint hét közben, mert ekkor minden családtag otthon ebédel(t). Erre utal az is, hogy vasárnap a főzéssel töltött átlagos idő 1 órával volt hosszabb a hétköznapinál. „A nem kereső asszonyok hétköznapi-vasárnapi időbeosztása között általában az a sajátosság érvényesül, hogy a szombat valójában hétköznap -, sőt minthogy szombaton több a vásárlás és valamit előredolgoznak vasárnapra is, még „inkább” hétköznap - és a vasárnap is csak viszonylag kevéssé jelent kikapcsolódást hétköznapok sorából. (…) A nem kereső nőknél hétköznap és vasárnap között valójában csak annyi a különbség, hogy vasárnap a házimunkára fordított idő másfél órával rövidül, és ennyivel megnő a szabadidő (főleg tévé-nézést és családi körben töltött időt jelent ez a többlet. (…) érdemes itt kiemelni a munkás és alkalmazotti kereső nő helyzetével szemben, hogy ez utóbbiaknál vasárnap, a szokásosnál több a házi munka, a nem keresőknél viszont kevesebb. A kereső nők vasárnapja ennek ellenére tartalmasabb: vasárnapi házimunkájuk így is eleve kevesebb, mint a nem keresőké és ez a kb. egy órányi különbözet elsősorban a szabad időt növeli, amit változatosabban használnak ki, mint a nem keresők.”

A hatvanas évek első felében a házimunka körébe tartozott a lakással, lakóházzal, udvarral, lakberendezéssel kapcsolatos munkák összessége, a főzés, terítés, mosás, vasalás, varrás, takarítás, rendrakás, vízhordás, fűtéssel, illetve a tüzeléssel kapcsolatos teendők - a tüzelőkészítés és behordás, a hamuzás, tűzgyújtás -, a vásárlás, az élelmiszerek tárolásával, tartósításával kapcsolatos tevékenységek.

Egy-egy háztartás összes házimunka szükséglete igen sokféle tényező függvénye. Azt, hogy mennyi időt fordítottak egy-egy családban ezekre a teendőkre erőteljesen befolyásolta a család tagjainak a száma, éppen úgy, mint az, hogy a családtagok minden házi tevékenységet maguk végeznek vagy külső, esetleg fizetett munkaerőt is igénybe vettek-e vagy az, hogy a mindennapos tevékenységeket megkönnyítő szolgáltatások elérhetők-e és mennyiben élnek ezekkel. „a házimunkák zöme hagyományos módon ma is a „háziasszonyokra” hárul, akár van, akár nincs kereső foglalkozásuk.” A kereső foglalkozással rendelkező nők a hatvanas évek elején átlagosan napi 2-5 órával több házimunkát végeztek, mint a férjek. A családon belüli hagyományos munkamegosztás továbbélését jól mutatta, hogy 1962-es adatok szerint a férfiak 45 %-a semmiféle házimunkát nem végzett, a nők között ezzel ellentétben mindössze 4 %-ot tett ki azok aránya, akik nem végeztek házimunkát. A lassan modernizálódó háztartás vezetése továbbra is elsősorban női munka maradt, a férfiak általában olyan tevékenységekben vettek részt ezen a téren, amelyek férfias jellegűnek minősültek.(tűzrakás, vízhordás, a lakás vagy a ház karbantartásával kapcsolatos teendők). A főzés, mosás, vasalás kizárólagos női munka maradt. Háztartási alkalmazott foglalkoztatása elsősorban a magas jövedelmű és szellemi foglalkozásúak körébe tartozók körében volt az átlagosnál gyakoribb, de ez a továbbra is tipikusan női munka, már jóval kisebb kört érintett, mint a két háború között.

A Központi Statisztikai Hivatal 1963-as felvételt követően, 1977-ben, 1986-ban és 1993-ban végzett ilyen felméréseket. Az időfelhasználás szerkezetében bekövetkezett változások közül a legfontosabb a keresőmunkára fordított idő csökkenése, és a szabadon felhasználható idő mennyiségének a növekedése. A kiegészítő jövedelemszerzés időtartama azonban a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évek végéig lényegében folyamatosan emelkedett. A fiziológiai szükségletek kielégítésére fordított idő nem változott lényeges mértékben.

1963 és 1977 között a férfiak kereső tevékenységének napi időtartama 450 percről 378 percre csökkent, ez elsősorban a törvényes munkaidő-csökkentések következménye. A nők esetében ugyanekkor a munkaidő 204 percről 245 percre emelkedett, ami a nők növekvő munkába állásának volt az eredménye. A nők háztartási munkára fordított ideje viszont 1963 és 1977 között 336 percről 260 percre csökkent. A nők a főzésre, fűtésre, mosásra, vízhordásra fordított időből takarítottak meg, amit a háztartások gépesítése, a közműhálózat (víz, gáz) fejlődése tett lehetővé.

1977 és 1986 között a nők és a férfiak esetében egyaránt 10-15 perccel csökkent a munkára fordított napi idő. A férfiak esetében ezen belül jelentősen nőtt a jövedelem kiegészítése érdekében folytatott tevékenység időtartama. Ez is arra utal, hogy az életszínvonal megőrzését vagy az életkörülmények javítását biztosító jövedelemszerzési lehetőségek a hetvenes-nyolcvanas években kibővültek, a nők háztartási munkaideje pedig tovább mérséklődött.

Az 1986 és 1993 között, az időfelhasználásban megfigyelhető változások már egyértelműen tükrözik a rendszerváltozás hatásait is, a foglalkoztatottsági szint csökkenését, a munkanélküliség megjelenését és tartóssá válását, jelentős társadalmi csoportok anyagi helyzetének a romlását. A férfiak keresőmunkára fordított ideje ebben az időszakban 367 percről 296 percre, a nők esetében 230-ról 163 percre csökkent. Ezzel párhuzamosan a korábbi évtizedek trendjével ellentétesen nőtt a nők háztartásra és a család ellátására fordított ideje. A keresőtevékenységre fordított idő mérséklődésében feltételezhetően szerepe volt annak is, hogy a nyolcvanas évek közepének mellékfoglalkozása a kilencvenes évek elejére igen gyakran főfoglalkozássá vált.

A hatvanas évek első felében a magyar háztartások átlagát tekintve a nők háztartásvezetésre fordított ideje négyszerese a férfiakénak. Ez elsősorban a hagyományos női szerep továbbélésének a következménye. A nők háztartásokban töltött ideje a hetvenes évek Magyarországán sem csökkent, a férfiak háztartási tevékenységre fordított ideje ellenben folyamatosan növekedett. A heti háztartási munkacsúcs időpontja szombat lett, különösképpen a szabad szombat - a nyolcvanas évek elején történt - bevezetését követően. A szabad idő felhasználásában a legdinamikusabban a tévénézésre fordított idő növekedett. Az 1963. évi napi 24 perccel szemben 1993-ban a férfiak 159 percet, a nők 139 percet töltöttek naponta a televízió előtt. Ezzel összefüggésben az olvasásra, a zenehallgatásra és a társasági életre fordított idő folyamatosan csökkent.

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján elkezdődött gazdasági szerkezetváltás ezeket a folyamatokat felerősítette. Az 1993-as adatok szerint a foglalkozási viszonyok átrendeződése, a munkanélküliség tömegessé válása következtében a termelő tevékenységre és a közlekedésre fordított idő erőteljesen csökkent, ugyanakkor a megnőtt szabad időt nem a kiegészítő jövedelemszerzésre, hanem tévézésre, a háztartás és a család ellátására, valamint fiziológiai szükségletekre fordították. A televíziózáson kívül a rekreációra fordított aktív szellemi és fizikai szabad idő terjedelme stagnált, illetve csökkent a nyolcvanas évek közepétől. Az időmérlegek tanúsága szerint nem változott lényegesen a nemek közötti munkamegosztás. A férfiak összmunkaidején belül továbbra is a keresőtevékenység, a nők esetében pedig a családdal és a háztartással kapcsolatos foglalatosságok voltak legnagyobb arányúak.

Az életmód sajátos tükre az öltözködés és a divat. Az 1945 és 1949 között kiadott könyvek, brosúrák, lapok kisebb változtatásokkal lényegében a háború előtti szokásokat követték, illetve ehhez adtak tanácsokat a háziasszonyoknak és – egyre hangsúlyosabban - a dolgozó nőknek. Ekkor azonban még jobbára az esztétikai szempontok álltak az előtérben. “A nő szépségét kiemelni és megjelenésének hatását fokozni, örök változatosságot vinni külső megjelenésébe, ez a divat célja.” Az érvényes szokások szerint az igényes nő mindig a napszaknak és az alkalomnak megfelelően öltözködik. Az ötvenes években a többé-kevésbé uniformizált öltözködés korszaka következett puritán a munkáserkölcs felmagasztalásának jegyében. Minden feleslegesnek ítéltetett az öltözködésben, ami szemben állt az egyszerűség, a praktikusság és a munkavégzéshez megkövetelt célszerűség követelményével. A korabeli divatlap már nem az egyedi ízlést, hanem a sok állami konfekcióipari tízezer darabos sorozatokban készülő termékekeit dicsérte. A vásárlóközönség azonban nem lelkesedett túlságosan az egyenszabású ruhadarabokért.

A hetvenes években ennek már nyoma sem volt. Az öltözködésnek, mint a női önkifejezés egyik eszközének nem voltak érdemi ideológiai és politikai korlátai. A korabeli sajtóban legfeljebb a célszerűség szempontjait kérték számon a női egyenjogúságra hivatkozva. „A divat iránytóit arra kérjük, még az eddigieknél is jobban vegyék figyelembe, hogy a keresőképes korú nők 70 százaléka dolgozik. Az ipar, az építőipar, a mezőgazdaság, a szállítás, a hírközlés, a kereskedelemben foglalkoztatottak 43 százaléka nő, az összes műszaki irányítók 12, az állami és gazdasági vezetők 23, az egészségügyi és kulturális irányítók 45 százaléka nemünkből tevődik ki. Közéleti aktivitásunkat jelzi, hogy a pártvezetőségnek 25, a parlamenti képviselők 24 százaléka nő és a szakszervezetek országos vezető testületében 30 százalékkal vesznek részt. A nők aránya a felsőoktatási intézményekben 47 százalék.” A nyolcvanas évekre már ezek a „nőpolitikai” szempontok is teljesen háttérbe szorultak.

IV. Emancipáció, női szerepfelfogás változások
Igen érdekes az emancipációs kérdésének változása is az elmúlt hatvan-hetven esztendő során. Ebben egyfelől érzékelhetőek a természetes mozzanatok, a felemelkedési vágy, a normális emancipálódási törekvések, másfelől e téren érhető tetten a legszembetűnőbb módon a politika szerepe és hatása. A természetes egyenjogúsítási törekvésekre utal többek között az, hogy az ötvenes-hatvanas években folyamatosan mérséklődött a nemek közötti iskolázottsági egyenlőtlenség. Társadalmilag elfogadottá vált, a szebbik nem javuló beiskolázása, a nők iskolázottsági és a képzettségi szintjének folyamatos emelkedése.

A nők kereső tevékenysége fokozatosan vált elfogadottá, a XX. század közepének nőideálja még egyértelműen a családjáért élő, a háztartást vezető, az otthon nyugalmát fenntartó nő volt. Az 1946-ban kiadott népszerű háztartási tanácsadó könyvben is ennek szellemében fogalmazódott meg a „költői” kérdés: „Van-e magasztosabb feladat a nő számára, mint férjének jólétéről, nyugalmáról, rendezett életéről gondoskodni és gyermeket nevelni?” A háborús pusztítás következtében „a ma háziasszonyára minden tekintetben lényegesen nehezebb feladat vár, mint boldog békebeli elődjére. Már a lakás megszerzése, az otthon megteremtése és berendezése, felszerelése is annyi erőkifejtést és kitartást igényel, hogy csak az a tudat adhat elegendő erőt ehhez a nagy munkához, hogy saját ízlésének és vágyainak megfelelő otthont teremthet magának. Ebben az otthonban élni, a család és önmaga jólétéről gondoskodni nagy, nemes és szép feladat. Ezért a saját háztartásában dolgozó nő egyenrangú a hivatásban dolgozó nővel.”

Az ötvenes évek elejétől olyan mesterkélt és gyakran erőszakos emancipációs propagandakampány bontakozott ki, amelynek hátterében a női foglalkoztatottság gyors ütemű bővítését szorgalmazó (gazdaság)politikai törekvések álltak. Ennek szellemében „csak” a valamilyen munkaviszonyban álló, lehetőség szerint a gyárakban, bányákban, üzemekben, a gépállomásokon traktorosként vagy a termelőszövetekben dolgozó nő minősült a társadalom hasznos tagjának. Mindez ellentétes volt a még széles körben elfogadott, hagyományosan családcentrikus női szerepfelfogással, a családon belüli munkamegosztás rendjével és az ehhez kapcsolódó értékekkel. Mindezt a háború után kiadott háztartási tanácsadó a következőképpen fogalmazta meg: „Van-e magasztosabb feladat a nő számára, mint férjének jólétéről, nyugalmáról, rendezett életéről gondoskodni és gyermekeket nevelni?” Erre a kérdésre a kor szelleménél fogva, akkor még lényegében csak egyféle válaszlehetőség kínálkozott, különösen a polgári társadalmi csoportokban. A városi munkáscsaládokban – a megélhetés kényszeréből fakadóan - általában gyorsabban vált elfogadottá a kétkeresős család modellje, a tisztviselői, polgári egzisztenciák körében ez már jóval lassabban és nehezebben ment. A falvakban pedig a mezőgazdasági munka ciklikussága által megszabott rend, a hagyományosan „férfias dominanciájú szokásjog” gátolta ezt a változást. Ráadásul a paraszti családokban a szokások révén meglehetősen finoman szabályozott, a nemek testi adottságait is figyelembe vevő, kötelező érvényű munkamegosztás érvényesült.

Az erőltetett emancipáció az élet szinte valamennyi területére kiterjedt. A korabeli sajtó ennek meglehetősen nagy figyelmet és teret szentelt, különösen az „évszázados elnyomásból szabaduló parasztasszonyok” propagandisztikus egyenjogúsításának. Az újságok sorozatban közölték a “munkaversenyben is kiemelkedő, a férfiak teljesítményét túlszárnyaló” munkásnők, szövetkezetekben dolgozó asszonyok portréit, de ezek mellett az ideálisnak tekintett nőkkel szemben támasztott elvárásokról is beszámoltak. “A női ideál szerencsére megváltozott. Nem kötelező már nádszálkarcsú, légies tüneményként járkálni a világban. Az esett vállú, kígyózó modernség már senkinek sem tetszik. Örülünk a gyermekkocsi fölé hajló telt fiatalasszonynak, jól felépített “stramm” nőket szeretünk látni a darun, s az sem baj, ha a SZIT-es kislány majd kicsattan a duzzadó élettől.” Ennek megfelelően a negyvenes-ötvenes évek fordulóján az egyre ritkábban megrendezett divatbemutatókon manökenek helyett gyakran munkáslányok léptek a kifutókra. “Nem a külön célra kitenyésztett és lefogyasztott, múmiává aszalt próbakisasszonyok viselték a ruhákat, hanem az egészséges termetű fiatal lányok, asszonyok, dolgozó nők.” A korszakban az általánosan követendőnek tartott női és férfi ideált a munkásnő és -férfi öltözéke jelentette.

Az ötvenes és hatvanas években a nemiség és divat egymással szoros összefüggésben az emancipációs küzdelmek fontos területét jelentette. Az ötvenes évek elejétől az öltözködés is a politika felügyelete alá került s csak az évtized közepétől figyelhető meg az elmozdulás a „kényszerpuritanizmustól” és a konzervatív társadalmi igényeket kiszolgáló prüdériától az önrendelkezés felé. Az ötvenes években igen sajátos helyzet alakult ki, hiszen a politika lényegében egyfelől ráerősített a hagyománytisztelő normákra a nemi szerepek, a viselkedés, az illem terén (pártfegyelmi járt a házasságtörésért), másfelől sokat tett azért, hogy a korábbi viselkedési normák érvényüket veszítsék. (vallásellenesség és álközösségi buzgalom)

A háztartásvezetéssel kapcsolatos szokások és normák átalakulásában jelentős fázis eltolódás volt megfigyelhető a falvakban és a városokban, hiszen a két-keresős család-modell a városi háztartásokban valamivel korábban és gyorsabban vált általánossá, mint a falvakban. A családdal és a háztartással kapcsolatos teendők ellátására alapozott hagyományos női szerepfelfogást - elsősorban a jövedelemszerzés kényszerének következtében - az ötvenes évektől háttérbe szorította a “dolgozó nő eszménye”, “aki nappal gazdasági munkát végez, mint a férfi, este pedig főz, mos, varr, gyermekeit neveli..” Az ötvenes években kiadott háztartásvezetési szakkönyv szerzője ezt a változást a női egyenjogúság sikereként ábrázolta, hozzáfűzve azt, hogy az egyenjogúság akkor lesz teljes, ha a háztartási feladatok nem egyedül a nőket terhelik. “Bölcsődék, óvodák, napközi otthonok, üzemi étkezdék, háztartási gépek, készételek, konzervek, a boltok nyitva tartása és sok más - mind a dolgozó háziasszonyokat segítik. ... A szocializmus megvalósítása a nő válláról is le fogja venni a házimunka terhét...” - fogalmazódott meg az ideális jövőkép.

A hetvenes évekre a nőkkel kapcsolatos társadalmi vélekedés is átalakult, a korábbi időszakok politikai-ideológiai alapon erőltetett egyenjogúsításával szemben egyfajta természetes emancipálódás ment végbe. Miközben számos vonatkozásban a hagyományos szerepfelfogások is továbbéltek. Politikai szempontok szerint meghatározott, „kötelező” nőideál egyre kevésbé volt, a női ízlés formálását azonban továbbra is központilag irányítandó, kiemelt „nőpolitikai” kérdésként kezelték. Az ízlésformáló előadásokat több-kevesebb rendszerességgel beiktatták a nőket foglalkoztató munkahelyek és a szocialista brigádok programjai közé. A dolgozó nő ideologikus és mitizált képe is fokozatosan elhomályosult, hiszen a női szerephez egyre szorosabban és magától értetődőbb módon tartozott hozzá a kereső tevékenység. Az egyenjogúság magasztos elveinek hangsúlyozását pedig időről-időre háttérbe szorította a szocialista gazdasági rendszer munkaerő igénye. A hivatalos megnyilatkozásokban hol együtt érző sajnálkozással, hol pedig a teljesítménynek kijáró tisztelettel a két műszakban - a munkahelyen és a háztartásban, családban - helytálló nőket emlegették, akik e többletteher vállalásával „járulnak hozzá a fejlett szocialista társadalom építéséhez.”

Az emancipációnak sajátos metszetét jelentik a nők önképének változásai is. E téren is jelentős változások mentek végbe, hiszen a XX. század közepén a férfiakéhoz viszonyítva másodlagos szerep a század végére a múlt feledésébe merült. A házastárs, háztartás, család „szentháromsága” a nyolcvanas-kilencvenes évekre jelentősen háttérbe szorult a női önképben, szerepfelfogásban, különösen a fiatal női generációk esetében s a helyére az önmagában is társadalmi érvényesülésre, karrierépítésre, önmegvalósításra képes, nő önképe, szerepfelfogása lépett. Mindez természetesen egy hosszú társadalmi és értékrendbeli változás következménye volt, aminek itt csak néhány elemét lehet kiemelni.

1. / A hatvanas évektől mind a falvakban, mind a városokban élők körében jelentősen mérséklődött a tradíciók szerepe.

2./ Az életmóddal és az életkörülményekkel párhuzamosan a női szerepfelfogások is változtak. Az emancipálódás a városokat és a falvakat egyaránt érintette. A nőiesség korábban szokatlan hangsúlyozása a viselt ruha radikális átalakulásával párhuzamosan vált elfogadottá.

3./ Városban és a falvakban egyaránt fontos a nemi és a korosztályi szerepfelfogások változása, generációs különbségek a házasság, válás és szexualitás megítélésében. A korábbi kötöttségek (pl. a „kibeszéléstől való félelem) a század utolsó évtizedeiben megszűntek. A nők közösségnek való kiszolgáltatottsága fokozatosan megszűnt, az önálló kezdeményező szerep fokozatosan erősödött.

4./Jelentősen átalakult a párválasztás rendje, ami a XX. század második felében egyrészt fokozatosan kikerült az idősebb generációk kontrollja alól, másrészt a nők fokozatosan a férfiakkal egyenrangú helyzetbe kerültek. A század közepén még általános érvényű, ehhez kapcsolódó morális szempontok háttérbe szorultak.

5./ A házasság értékelése a hetvenes évektől megváltozott, a válás társadalmi szinten elfogadott megoldássá vált, egy házasság megromlásában, és/vagy a házasságtörésben immár nem kizárólagos elmarasztaló vélekedéssel illetik a nőket, akik egyre gyakrabban és határozottabban léptek fel kezdeményezőként e téren is. A hatvanas évek végéig érvényes kettős mérce fokozatosan érvényét vesztette.

6./ Radikálisan megváltozott az 1970-es évektől a szexuális erkölcs, különösen a premaritális szexualitás terén, s ezzel összefüggésben természetesen a lányokkal kapcsolatos magatartási normák vonatkozásában is, jóllehet a lányok nevelésében a hagyományos minták tovább maradtak érvényben, mint a fiúk esetében. Nemcsak az idevonatkozó szigorú normák fellazulása, de az a nyíltság is új, ahogy ezeket a kérdéseket kezelik. A lányoknak, az esetek nagy részében, anyjuk által is hallgatólagosan jóváhagyott újfajta engedékenysége a megváltozott házassági stratégia részének is tekinthető. A kettős nemi erkölcsnek megfelelően más erények tartoztak a férfiak, mint a nők szexuális viselkedéséhez. Így a tartózkodást a nőktől várták el, a férfiak szerepe itt is inkább a kezdeményezés volt. A kettős nemi szocializáció a morális fékeket mindenekelőtt a lányokba építette be ezen a területen is. A nyolcvanas évekre mindez gyakorlatilag teljes mértékben érvényét veszítette. A női test tabuja teljes mértékben megszűnt.

7./ Hetvenes-nyolcvanas évektől a női szerepfelfogásnak egyre fontosabb részévé az önmegvalósítás, a társtól/férjtől független, önálló karrierépítés, amit a kilencvenes évektől a szinglijelenség térhódítása egészített ki.

Összegzés helyett
A társadalmi struktúra átalakulása, a rendszerváltozások, az általános európai változástrendek együttesen befolyásolták az értékrendszer a közgondolkozás, a férfi és női szerepfelfogások átalakulását a XX. század második felében Magyarországon. E folyamatban – részben eltérően a nyugat-európai változásoktól - időnként meghatározó szerep jutott a politikai akaratnak, másfelől az emancipálódás erőszakolt és/vagy természetes törekvései társadalmi konfliktusokat keltettek, hiszen a magyar társadalom jelentős csoportjaiban egészen a hetvenes évekig továbbéltek a tradicionális férfi és női szerepértelmezések.

Lábjegyzet:

1 A nap 24 órája. 12000 ember napi időbeosztása. Budapest, 1965. Statisztikai Időszaki Közlemények 75. kötet. KSH. 19-21. o.

2 Uo. 28.

3 Simon Blanka: Házi mindentudó. Budapest, 1946. Atheneum. 69. o.

4 Németi Irén: Változó életünk és a divat. Ez a divat, 1975/1. sz. 2-3. o.

5 Simon Blanka: Házi mindentudó. Budapest, 1946. Atheneum. 6. o.

6 Simon Blanka: Házi mindentudó. Budapest, 1946. Atheneum. 6. o.

7 „A női egyenjogúság mindennél beszédesebb bizonyítéka, hogy az üzemi munkásnők a férfiakkal vállvetve harcolnak a tervek megvalósításáért. Mint a saját egyéni sikerünknek örülünk annak, hogy a sztahanovisták egynegyede nő. Büszkék vagyunk a Divat Cipőgyárban dolgozó Tóth Sándorné kétszeres sztahanovista, Munka Érdemrenddel kitüntetett tűzőnőre, aki állandóan180-200 %-ra teljesíti tervét vagy Spelleg Gyulánéra, a Konzervgyár sztahanovista munkásnőjére, akinek átlagos teljesítménye 160 %.” Az MNDSZ elnökének Beszámolója. Budapest, 1954. MNDSZ 1954- 15. p.

8 A kérdés történetéhez lásd Schadt Mária: „Feltörekvő dolgozó nő”: nők az ötvenes években. Pécs, 2003, Pro Pannónia., Gyarmati Gyöngyi: Nők, játékfilmek, hatalom. In. Vonyó József et al.(szerk.): Az 1950-es évek Magyarországa játékfilmeken. Pécs, 2004. Asoka Bt. 41-68. o.

9 Simon Blanka: Házi mindentudó. Budapest, 1946. Atheneum.

10 Részletesen lásd Fél Edit-Hofer Tamás: Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban. Budapest, 1997. Balassi. 146-149. p.

11 Nők Lapja, 1950. 17. sz.

12 F. Dózsa Katalin: Magyar Divattörténet 1945?1959 I. rész. História, 1991. 4. sz. 22-24. p.

13 Pataki Mária: A dolgozó nő háztartása. Budapest, 1956, KJK.

14 Egy 1962-es riport így számolt be az új szokások elterjedéséről és fogadtatásáról. „Újdivatú ruha van rajta, a frizurája magasított, lábán tűsarkú cipő. A kapuban megáll egy pillanatra, riadozva kidugja a fejét, majd gyorsan visszakapja. Zsebkendőt kap elő a retikülből, letörli ajkáról a rúzst, mert ismerős jön szembe az utca túlfeléről. Mindez pedig a több mint tízezer lakosú nagyközségben, Kistelken történik, Kiss Eszter kozmetikusnő háza előtt. Péntek van, a heti vásár napja – ilyenkor sok az ismerős és megszólják az embert a kozmetikázásért. Pedig sokan járnak ide, az udvaron biciklisor. […] Az első évben a legtöbben este jöttek, sötétedés után és a kozmetikus lelkére kötötték: meg ne tudja senki, hogy itt voltam!” Nők Lapja, 1962. 8. sz. 9. p.