Szerző: Pócs Éva

A boszorkányok elleni védekezés a népi vallásban a boszorkány pozitív szerepet betöltő varázsló ellenfeleinek a feladata volt. E népi szakértőket – gyógyítókat, látókat, táltosokat – kérték fel a boszorkányrontástól szenvedők a feltételezett rontók elleni fellépésre. E varázslók és egy sor hasonló hiedelemlény (tündérvarázsló, farkasember) mágikus képességeihez és tevékenységi formáihoz a boszorkánysághoz hasonló színességű – és azzal genetikus kapcsolatban álló – hiedelemrendszer kötődött. E hiedelmek központi motívuma a jó varázslók és a boszorkányok egymással vívott csatája – ennek magyar és délszláv variánsait vizsgálja a cikk történelmi és néprajzi adatok egybevetésével.

Bartha Andrásné Balássy Erzsébet debreceni táltosasszonyt 1725-ben boszorkányság vádjával fogták perbe. A beidézett tanúk rontásról nem sokat beszélnek, inkább az asszony gyógyítótevékenységéről, és ennek kapcsán különös éjszakai eseményekről. Szó van csatákról, ahol az ellenfelek, akik akadályozzák a gyógyításban, kutya és macska, dongók vagy varjak alakjában jelennek meg, máskor három asszony képében nyomják, tapossák. Egyik éjszakán egy „fátylas és feketebeli asszony” támad rá:

„A fatensnek egy Sára nevű lakója volt. [...] Mond azon Sára: »Héj asszonyom megvívának ez éjjel itten Barthánéval, sokan voltanak itten, de közülük leghatalmasabb volt a Bartháné kis leánya, mert csak a szájjában vévé a kardot, rettenetessen megvívék. Én az ágyon feküttem, úgymond, s néztem. Bartháné mondotta: – ne félj Sára, nem bánt téged senki.« Ezeket azon Sára nevű lakónétul hallotta. Maga szájjábul is a fatens eleget halotta Barthánénak, mikor őreája mennek vívni, ha az a leánya nem volna, eddig megölték volna.” Reggel a csata után össze van „körmölve, hasogatva, vagdalva”. Gyermeke, aki a harcban segít neki, szintén foggal született táltos. „Mondotta elégszer, nem anná azon kis leányát a világi kincsen, mert ha az nem volna, nem tudom hová lennék. Kérdi a fatens, hány esztendős, arra mond Bartáné: – látod e azt a két első fogát, midőn e világra született is megvolt az a két foga.”

Egy másik, tizenkét éves kislányt édesapja – talán szintén táltos – véd meg, a boszorkány képében reájáró rossz szellemtől. Ahogy a gyerek elmeséli egy 1629-es kolozsvári perben, éjszaka szólt apjának, hogy megjelent az ijesztő alak, akit csak ő látott, és akkor

„Édes apám vagdalkozék reá, nekem megálla mindjárt az szóm, viradtig sem szólhattam”.

Debrecenben 1693-ban arról értesülünk, hogy a bevádolt gyógyítóasszony egy ízben nem vállalta a boszorkány rontásának helyrehozatalát, mert „nagyobb én nállam az, aki megrontotta”, és ennek előtte:

„engem a boszorkányok ez éjjel csaknem megöltek leányostul, hogy gyógyítottalak”. A vonakodás ellenére mégis – újra – harcba kellett szállnia. Egy reggel látják sebesült kezét, kérdik, mi érte: „jaj, az éjjel Kis Istvánnét meg akarták ölni, öten voltanak, de én védő voltam, mind elrakták a kezemet, nem is bírom a fél felemet, úgy elroncsolták.”

Ez a fajta páros boszorkány–gyógyító csata nemcsak táltosainkkal kapcsolatban ismert, igen általános mindenfajta gyógyító és „tudós” boszorkányellenes tevékenységével kapcsolatban, folklórgyűjtésekből szinte a mai napig nyomon követhető.

Az éjszakai csaták egy másik – csoportos – típusa is megjelenik a boszorkányperekben, amikor a boszorkányok feltételezett csapatairól, mulatságairól vagy boszorkányszombatnak nevezett ördögimádó gyülekezeteiről esik szó. Az ütközet az ördögök vagy a szomszédos falu, vidék boszorkányai ellen folyik. Máskor a boszorkányok ellenfelei, a rontás felismerőiként, gyógyítóiként fellépő varázslók veszik fel ellenük a harcot. Carlo Ginzburg 1966-ban megjelent könyvében, amely immár a boszorkányságot kutató történeti antropológia egyik klasszikusának számít, a benandante („jóban járó”) nevű varázslókat mutatja be. E személyeket ugyan rontásváddal állította az udinei törvényszék 1575-től kezdve, ismétlődően, mintegy a 18. század közepéig bíróság elé, ott azonban kiderült róluk, hogy ők nem boszorkányok, hanem azok ellenfelei. Éjszakai csatákat vívnak a boszorkányokkal, évente többször, egyes tanúk szerint bizonyos ünnepnapokon.

Bastiano Menos zuianói paraszt 1647. február 16-án ilyen vallomást tett:

„Benandante vagyok, és kimentem a többiekkel a kapitányuk hívására, akinek neve Michel volt, Santa Maria della Lungából [...] Mentem velük és a többi benandantével, kétszer egy héten, minden szerda és csütörtök éjjel, egész évben, egy Szent Katalin mezejének nevezett helyre, útban Cormor felé, másfél mérföldnyire Udinétől, a víz túlsó felén, ahol körülbelül egy órát, vagy másfelet töltöttünk. Egyik oldalon a benandanték voltak, másik oldalon a boszorkányok. A boszorkányok kezében donga volt, olyan, mint a szénvonó, amivel a kemencéből kaparják ki a parazsat. Mi pedig, a benandanték, édeskömény- vagy bodzakarókat vittünk a kezünkben [...] a benandanték és a boszorkányok között gyakran csata keletkezett.”

Magyarország kora újkorában – boszorkánypereink tanúsága szerint – gyakran táltosok léptek fel ebben a szerepben is. Tóth Erzsébet jászberényi asszony, aki „fedeles foggal” (kettős fogsorral) született, 1728-as perében védőszellemeiként Krisztust és Szűz Máriát nevezi meg, magát pedig féltáltosnak vallja. Ő egész Magyarországot megvédte egyszer a földrengéstől, városát pedig a jégveréstől óvja, amelyet a boszorkányok hoztak rájuk:

„midőn az ég villámlik, akkor nékem mindjárt el kell mennem és az szent keresztet az én vállamra adják [...] külső vetéseket, szőlőket én megtartottam, oltalmaztam, harcoltam [...] mikor gonoszok akartak rontani.” Ismerősei is így vallanak róla: „midőn villámlani szokott és táltosok vívnak, ő is ott vagyon jelen és Isten segítségében mehetett oda levegeiben és ottan harcol.”

A csatából hozott jeleket ő is őrzi: karján „lövéseket, vágásokat” mutat környezetének. A csaták idézett, igen különböző típusainak van egy közös vonása: a házban vagy csatamezőn, nagy csapatban vagy néhány személy között, de minden esetben az embereket megtámadó, rájuk betegséget, szárazságot és egyéb csapásokat hozó boszorkányok ellen folyik a harc. Képzelet vagy álom, netalán valóságos csata, ami e színes leírások mögött rejlik? Az adatok értelmezésében a jelenkori folklór is segíthet. A Balkán egyes ortodox területein még a 20. század elején is számos elbeszélést gyűjtöttek a falu jégesőtől való megvédéséről, a zivatar közeledtekor félrevonuló, mély álomba merülő varázslókról. Itt az aloviti (sárkány apától született „sárkányemberek”) úgy tudták a jégesőt elküldeni, hogy míg aludtak, lelkük felszállt és megvívott a zivatarsárkánnyal vagy zivatarboszorkánnyal:

„Aratók kaszáltak a mezőn. Egyikük azt mondja: nem érzem jól magam, megyek, lefekszem az alá a fa alá egy kicsit. Éppen hogy lefeküdt és elaludt, megjelent egy viharfelhő és egyre nagyobb lett. Végül hatalmas jégeső keletkezett és mindent elvert. Ez alatt az az ember mozdulatlanul feküdt a fa alatt. Amikor a jégeső elállt, felébredt.”

Tehát lényegében a samanizmusból is ismert „testenkívüliség-élményről”, „lélekutazásról” van szó.

Szellemcsaták
A varázslók boszorkányellenes ténykedésének sok ága volt: rontás felismerése, boszorkány személyének megtalálása, rontás gyógyítása. A módszerek sokféleségéhez az is hozzájárult, hogy sokféle varázslótípus volt ismert a középkori, kora újkori Európában, a közösségi feladatok széles skálájával. Hogy csak a legáltalánosabbakat említsük: gyógyítás természetfeletti pártfogással (segítő- és őrzőszellemek segítségével) vagy anélkül, csak gyógyfüvek használatával; jóslás, kincskeresés okkult „látó” módszerekkel, kapcsolatteremtés a halottakkal, szerelmi mágia gyakorlása, és nem utolsósorban a jó időjárás, ezen keresztül pedig a jó termés biztosítása.

Változatos sora van a boszorkányok ellen harcba induló európai varázslóknak aszerint is, hogy milyen túlvilágokkal, miféle mitikus lényekkel tartanak kapcsolatot, milyen segítőszellemmel rendelkeznek. Úgy látszik, a magyarságnál és környezetében legfontosabb szerepe a mora típusú „fekete varázslóknak”, a werwolf varázslóknak és a tündérvarázslóknak, valamint a zivatardémonokkal kapcsolatot tartó szélvarázslóknak volt. A mora típusú varázsló (szláv nevén mora, germán/francia mara/mare/mar) testétől könnyen elszakadó szabad lélekkel vagy alteregóval (hasonmással) rendelkezik, és állatalakot öltve éjszakai démonként, sőt visszajáró halottként is meg tud jelenni.

Az éjszakai csatákat vívó női táltosaink viselnek ilyen vonásokat is: lélekcsatáikat hasonmáslelkeik vagy azokkal azonosuló őrzőszellemeik, segítőszellemeik vívják. Ez a lélekharc nemcsak a táltosok, hanem egyéb gyógyítók, látók, tudósok álmaiban, transzélményeiben vagy képzeletében is megjelenik. E szellemcsaták a rontók és gyógyítók valóságos rivalizálásával, a beteg életéért vagy haláláért folyó küzdelmével párhuzamosan – egy földi másvilágon –, alternatív létben zajlanak. Többször visszatérő közös motívumuk: az alternatív létből hozott sebesülések, mintegy a csata végbementének igazolásául.

A werwolf („emberfarkas”) tágabb értelemben állatalakot ölteni képes ember, átmeneti lény az emberi világ és a természet, a kultúra és a natura határán. Emberfarkas mivoltára a burokban vagy állati jegyekkel: kígyóbőrben vagy foggal, szárnnyal, sörtével születés utalhat. A werwolf varázsló e sajátságainak köszönheti transzképességét: testétől elszakadó, állatalakot öltő hasonmása ezért tud csatázni az ellenféllel – köztük a sokszor szintén werwolf tulajdonságokkal rendelkező, állat alteregójuk „képében” megjelenő boszorkányokkal. Ilyesféle varázslók lehettek a benandanték is, vagy a horvát, szlovén kresnik, a szerb és bolgár kígyóemberek, sárkányemberek. A fent idézett jászberényi táltosnő, Tóth Erzsébet is – sárkány segítőszelleme és dupla fogsora révén – talán ide tartozik.

A werwolf varázslók csoportos lélekcsatáit szintén jelenkori folklóradatokkal tudjuk közelebbről megvilágítani. Nagy Magdolna kolozsvári kutatónak egy szilágysági faluban, Kémeren végzett gyűjtésében olvashatunk a werwolf tulajdonságú boszorkányok gyűléseiről, harcairól: „azoknak ki kell menni, öt-hat kilométerre, tizenötön-húszan. Ők együtt harcoljanak szellemileg. [...] Azok, mint macskák vagy a kutyák, kint a mezőn, hogy mennek egyik a másikra, melyik erősebb [...] nem ők együtt, hanem szellemmel, íccaka, szellemmel [harcolnak]. Fekszik az az ágyba otthun, nem megyen ő sehova. Csak az ágyba, csak a szelleme van kinn a Csonkási erdőnél, csak a szelleme, ő az ágyba van.”

A szélvarázslók a zivatarlelkekkel lépnek rituális kapcsolatba. Segítőszellemeik is e lelkek a felhőkben vívott csatákban. Testüktől elszakadó lelküket hozzájuk „küldik fel”.

Elhárító csapásmagyarázat
A varázslók égi csatái nem feltétlenül boszorkányok ellen folynak, hanem például ellenséges varázslók lelkei, jégesőt hozó zivatarlelkek vagy sárkánycsapatok ellen. A boszorkány mint az emberiségre csapást hozó ellenség mindenféle népi démon, sőt a keresztény ördög károkozó vonásait is örökölte. A falusi boszorkányság kora középkori, kora újkori virágzása idején – legalábbis a Közép- és Nyugat-Európában – a néphit sok archaikus démonalakja mintegy érvényét vesztve, átadta helyét a boszorkánynak.

A boszorkányság mint emberhez kötött csapásmagyarázat dominanciája viszonylag új fejlemény volt, mellette ennél archaikusabb magyarázó-elhárító rendszerek is éltek, aminthogy Kelet-, Délkelet-Európának a boszorkányüldözéstől viszonylag mentesült területein még szinte a mai napig élnek. Itt a csapások inkább a természetfölötti világból, a különböző népi mitológiák betegségdémonaitól, gyermekágyas démonaitól, kísérteteitől, „nyomó”, „megszálló” lidércétől, vagy például zivatardémonoktól származnak.

Ahol meghonosodott a boszorkányság intézménye, e démonok az emberi boszorkányt övező hiedelmekbe olvadtak. Így például a valamikori zivatardémonok mellett vagy helyett a magyarság hiedelmeiben ismert a falura zivatart hozó, a termést jéggel elverő boszorkány képzete is. Hvar szigetén a boszorkányok „az égen repülnek, azért, hogy a kárt hozó jégesőfelhőket azoknak a szőlőjére küldjék, akiken bosszút akarnak állni”. Egyes nyugat-balkáni és nyugat-magyarországi képzetek szerint sas képét öltik a zivatarboszorkányok.

A varázslók ellenfeleinek körét tehát egy igen változatos démonvilág jelentette; a térben és időben változó hagyományok szerint kellett például az itáliai, horvát, szlovén boszorkányperek werwolf varázslóinak hol a termést az alvilágba elrabló halottakkal, hol a jégesőt hozó viharlelkekkel, hol pedig a szomszéd falu boszorkánynak kikiáltott „rossz” varázslóival szellemcsatát folytatniuk. A kora újkorban, a boszorkányságnak – mint a kisközösségek normaadó, viselkedésszabályozó, feszültségoldó rendszerének – virágkorában minden közösségi varázsló alapvető kötelessége volt, hogy a boszorkányságellenes harcba is beszálljon. Természetes, hogy adataink nagy része boszorkányellenes csatákról szól.

Tündérvarázslók
Démonok boszorkánnyá „változása” ment végbe a kora újkori tündérvarázslók esetében is. Tündérvarázslónak a mágia azon közösségi funkcionáriusait nevezzük, akik egy mitikus tündérmásvilággal tartottak fenn mediátori kapcsolatot: képzeletben, álomban, transzban kommunikáltak a tündérekkel. Mint a tündérek beavatottjai, elsősorban gyógyítással foglalkoztak, ezt a tudományt tündér pártfogóiktól tanulták. Ők, ahogy más varázslótársaik, szükség esetén a boszorkányok csapásait is el tudták hárítani, noha „eredeti” ellenfeleik nekik is démonok voltak, mégpedig maguk a kétarcú tündérek, akik tabuik megsértőit „tündérbetegségekkel” sújtották. Ezeket a bajokat kellett az erre specializálódott tündérvarázslóknak gyógyítani, a haragvó tündérek kiengesztelésére áldozatokat bemutatni.

Amikor és ahol a tündérek csapásokat hozó változatai többé-kevésbé boszorkánnyá váltak (így történt például a magyar szépasszonnyal is), ott e varázslók is betagozódtak a boszorkányellenes küzdelembe. Sokszor pártfogó tündéreik segítették alternatív, éjszakai létben elképzelt lélekcsatáikat. Boszorkányellenes ténykedésük révén azután ők maguk is könnyen boszorkányhírbe kerültek. A balkáni tündérvarázslók – és szicíliai rokonaik – a boszorkányper-aktákban megőrzött vallomásaikban ismételten hangsúlyozzák, hogy ők jó varázslók, Szűz Mária vagy Jézus nevében gyógyítanak. A dél-európai tündérvarázslók sokszor földi társaságokba tömörültek, és közös, csoportos éjszakai lélekutazásokon vettek részt, illetve csapatosan léptek fel a boszorkányok ellen. Egy dubrovniki boszorkányper tárgyalásán az 1680-as években Janjina Vilenica azt állította, hogy ő egy kilenctagú társaság tagja; fel tudják ismerni a boszorkányokat, akiktől egyébként élesen elhatárolódnak: ők gyógyítással és nem rontással foglalkoznak.

Magyar boszorkányvádlottjaink közt is vannak tündérvarázsló-gyanús személyek. Ilyen áll előttünk egy mennyben beavatott Heves megyei asszony, Antal Mihályné Zsófia személyében, akit 1720-ban Egerben állítottak bíróság elé: „eő 9 napigh halva feküvén elragadtatott az más világra az Istenhez, ottan nagy gyönyörűségben volt és vendégségben, s jól volt ott dolga; de azért jött vissza, hogy az Isten küldte eőtet, hogy gyógyítson és orvosoljon, az mint levelet is adott neki tudományul, mely az nyaka alatt a válla fölött találtatott, mikor feltámadt kilencednapra”. Ilyen Csordós Mihály gyalókai (Sopron m.) tehénpásztor is, akinek 1743-as peréből kiderül, hogy tündérek avatják be, akiket „valamilyen asszonyok”-ként emleget vallomásában. Ezek a „jelentett asszonyok segítenek felismerni, hogy rontás-e”.

Magyar (vagy talán nyugat-dunántúli horvát) tündértársaság rítusainak emlékei lelhetők fel Forintos Mátyás 1561-es kőszegi boszorkányperében, amelyet Bariska István tárt fel. Bariska közleményében a boszorkányellenes csaták egyik legteljesebb magyar leírását olvashatjuk. A vád szerint Michael Wacker vádlott 1552-ben deret, fagyot küldött a kőszegi szőlőkre, amiben a magyar Forintos Mátyás is segédkezett neki. A kínvallatás során egyebek mellett arra derült fény, hogy ők egy ördögi boszorkánytársaság tagjaiként a Szent Vid-hegyen álló puszta templomnál tartották összejöveteleiket, és pünkösdi körtáncukkal termésrontó havazást és fagyot idéztek elő. Tánc után gyertyát gyújtottak, majd valami keselyűféle madár jelent meg, villámlást és jégesőt hozva.

A termésrontó boszorkánycsapattal egy különös, Szent Elena Céhnek nevezett varázslótársaság vív meg. E társaság feje Michael Schwarz volt, és ők képesek voltak éjnek idején akár a legkisebb lyukon át is besurranni a pincékbe, hogy ételhez és italhoz jussanak. Egyszer aztán, amikor a két szekta tagjai a Szent Vid-hegyen álló templomnál egymásra akadtak, Michael Schwarz éppen azon kapta Forintost, hogy a gyümölcs- és gabonatermést elrontó időjárást akar a környékre zúdítani. A Szent Elena Céh tagjai azonban megzavarták ebben, a két csoport összecsapott, és a verekedés közben Michael Schwarz olyan sérülést okozott Forintos lábán, hogy az sokáig sántított. Az összetűzés végén Schwarz szektafőnök és a céh tagjai Forintost egészen a Kőszegnél lévő hegy lábáig szorították. Wacker egyik tanúvallomásában arról is beszélt, hogy egyszer hiába kísérelte meg Forintost megakadályozni a jégverés előidézésében, nem sikerült; olyan heves harcba bocsátkozott a keselyűvel, hogy három vagy négy napig is betegen feküdt utána.

Lehetséges, hogy más, boszorkányellenes tündércéhek is működtek Magyarországon. Ezt a feltételezést erősíti egy Szent Ilona nevét viselő testületre vonatkozó Sopron megyei adatunk. Rácz Erzsébet 1745-ös csornai boszorkányperében egy tanú megemlíti a vádlott állítólagos boszorkánytársaságát, amire „ő aszt mondotta, hogy nem boszorkányok azok, kiket annak tartanak, hanem Szent Ilona Szerzetibül valonak tartyak magokat, és irtóznak még a boszorkányok említésétől is”. (Tudnunk kell ehhez, hogy Szent Ilona – mint Tündér Ilona is – fontos mitikus szerepet játszik a balkáni népek tündérkultuszában.)

***
A varázslók boszorkányellenes szellemcsatái a természetfeletti világgal való kommunikáció archaikus rendszerébe illeszkednek, amelynek nyomai még őrződtek a kora újkor varázslóinak rituális gyakorlatában is. A középkor mágikus kozmoszában a két világ közti határ – látomásokban, álomban vagy képzeletben – bárki által könnyen átjárható volt. A kettős lélek különböző megnyilvánulásai: a szabad lelkek, az alteregók, az őrző- és segítőszellemek emberi sorsokat – életet vagy halált, betegséget vagy gyógyulást – meghatározó jó–rossz, saját–idegen csatái általános, az egész európai kultúrát behálózó kereszténység előtti képzetek, amelyek a varázslók tevékenységétől függetlenül is léteztek.

Lélekutazások

A samanizmusból is ismert „testenkívüliség-élmény”, a „lélekutazás” felfedezhető magyar táltosaink történeti dokumentumaiban is. Egy 1741-es, Bodgál Ferenc közzétette miskolci táltosper tanúvallomásaiból nemcsak az világos, hogy „módosult tudatállapotban” történik a táltosok „utazása” és csapatos hadakozása, hanem Ádám Istvánné, 24 éves fiatalasszony még azt is igen szemléletesen ecseteli, hogy a transz állapotát (és a lélekutazással járó állattá változási élményt) víztükörbe nézéssel érte el az egyik perbe fogott táltos, Szűcs Judit: „Pünköst Innepe harmadik napján hajnalban, ki ment az udvarra, és egy tálat vevén a kezében, abban belé nézett [...] az után pedig egy kevés idő múlván meg rázván magát, hallá változott, és el tünt, és harmad napig oda vólt.” Egy másik tanú ugyanebben a perben ezt mondta Kőmíves Zsuzska táltosnak: „ha te akarod, galamb leszel, ha te akarod, hal leszel, ha te akarod, róka lészel.”

Arra a kérdésre, hogy ezek a táltossal kapcsolatos elképzelések a valamikori magyar samanizmushoz köthetők-e, nehéz lenne egyértelmű választ adni. Ahogy több eurázsiai nép sámánjairól tudjuk, hogy lélekutazásaik során ellenséges démonokkal kell csatázniuk, úgy e táltosok majd mindegyikéről megtudhatjuk a perek tanúvallomásaiból, hogy lelkekkel csatázik, változatos felállásban, egyedül vagy csoportosan. Bár boszorkánypereink egyik adata egy sajátosan magyarnak látszó típust (páros viaskodás, ló segítőszellem) képvisel, boszorkányság miatt perbe fogott táltosaink általában különböző európai varázslókkal rokoníthatók. Több északkelet-magyarországi perjegyzőkönyvben olvashatunk például az itáliai benandantékhoz hasonlóan felálló csapatokról, fél eget beborító csapatzászlókkal. A táltosperben Tapodi György táltos kijelentését említi egy tanú: „ők ebben a vármegyében hétszázan vagynak Tátossok.” Ugyanitt magától a kollégái által legerősebbnek tartott táltostól, Kőmíves Zsuzskától tudja egy tanú, hogy „az Leányok külön hadakoznak, a Férjfiak is külön, ezt is magátul hallotta, hogy el kell nekiek menni, mivel ők az égben is hadakoznak”.

Az angyal és az ördög harca

A mitikus csataképzetek egyetemességét (és az európai kultúrában való folyamatos jelenlétét) illusztrálja egy moldvai magyaroktól gyűjtött, boszorkány rontását gyógyító ráolvasás, amely mitikus angyal–ördög harcra utal, és szinte a Világosság és Sötétség fiainak a qumráni Háborús tekercsből ismert apokaliptikus csata-előkészületeit idézi, rossz tündérekre, tejrontó boszorkányokra alkalmazva. A szöveget egy magyarcsügési kéziratból Takács György közli, ebből következik néhány sor (az őáltala közölt eredeti helyesírást módosítva):

...az Úr Jézus Krisztus
megsajnálta a keresztény híveket....
Parancsot ada az angyali seregnek,
hogy beszálljanak Jeruzsálem hegyeiről.
Arany lajtorjákon leszálljanak,
és rögtön felszereljenek
kilencvenkilencen fehér lóval,
kilencvenkilencen szürkével
kilencvenkilencen barnával,
kilencvenkilencen sárgával,
kilencvenkilencen fegyveresen,
kilencvenkilencen kardosan,
kilencvenkilencen szuronyosan,
kilencvenkilencen késekkel
...
a lovasok a tündér boszorkányokot bekerítsék...
lovakkal letapodtassák,
...
a fegyverekkel lelövöldözzék,
a kardokkal összevágják ...

Lássuk, hogyan aktualizálja egy udvarhelyi parasztasszony a mitikus angyal–ördög csatát a mai tudósok boszorkányellenes „lélekharcához” (Gagyi József gyűjtéséből idézem):

„az ő szellemei a másiknak a szellemeivel meg kell viaskodjanak. Tehát mikor az Isten angyalai az ördögöknek az angyalaival birokra keltek, s az ördögé győztek ugye, a gonosz angyalok győztek, hát ezért adott Isten a Sátánnak szabad kezet… A Sátán uralkodik, azér van a csinálmány [=boszorkányság, rontás], … a sok árulás, vérengzés, bűnözés, mert a Sátán dolgozik és átkoz. S akkor ugye Rebi néni és más is, aki ezzel a dolgokkal foglalkozik, gondolom, hogy ez olyan dolog, hogy meg kell vívjanak egymással. S gondolom, ezér vót az, mikor őt megverték a szellemei, kékre verték. Azér verték, nem úgy csinálta, hogy ők győzzenek, tehát ők vesztesek vótak…”