2017. május 01.

Kritikák

Magyar Nemzet - Írta: Barna T. Attila
Megjelent: 2002. október 1.

„Megjártam a Don-kanyart”

A 2. magyar hadseregben katonaorvosként szolgált Somorjai Lajos naplóiratait Megjártam a Don-kanyart - Oroszországi napló, 1942-43. címmel adta közre a Rubicon Kiadó. Miként azt a keddi fővárosi sajtóbemutatón Rácz Árpád szerkesztő elmondta, a napló szerzője a közvetlen szemtanú hitelességével számol be a doni front hétköznapi eseményeiről és a háború borzalmairól.

Szavai szerint a kötet unikális jellegénél fogva hasznosan és érzékletesen egészíti ki a második világháború magyar katonateljesítményeiről napjainkban újraformálódó képet.

A cselekmény két világban játszódik: egyrészt a front küzdelmes világában, amelynek borzalmaival nap mint nap meg kellett vívni, s a szerző gondolati, virtuális világában, amelyben családját idézi, s ez ad erőt számára a háború túléléshez.

Somorjai Lajos a naplóban beszámol a katonakapcsolatokról, a fronton szolgálatot teljesítők között kialakult barátságokról és konfliktusokról, másrészt "véleménye" van a háborúról, a helyi és a felső katonai vezetésről és a németekhez fűződő viszonyról is. A szerző egészségesen tért vissza a háborúból. Zala megyei körzeti orvosként hosszú ideig praktizált, a napló mégsem Magyarországról került elő: Amerikába elszármazott fia hozta vissza szülei halála után, s kínálta kiadásra.

A kéziratot Varga J. János hadtörténész rendezte sajtó alá.

Elmondása szerint olyan történelmi tanulságot is hordoz a kiadvány, amelyet az emberiségnek újra és újra le kell vonnia, nevezetesen: az a nemzet, amelyik nem okul saját történelméből, az arra kényszerül, hogy újraélje azt.

A gazdag képanyagot tartalmazó kötet a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatásával látott napvilágot.


Magyar Nemzet - Írta: T.T.
Megjelent: 2002. október 7.

Megjártam a Don-kanyart

A 2. magyar hadseregben katonaorvosként szolgált Somorjai Lajos naplóiratait Megjártam a Don-kanyart – Oroszországi napló, 1942–43 címmel adta közre a Rubicon Kiadó. A napló szerzője a közvetlen szemtanú hitelességével számol be a doni front hétköznapi eseményeiről és a háború borzalmairól, a katonakapcsolatokról, a fronton szolgálatot teljesítők között kialakult barátságokról és konfliktusokról, elmondja véleményét a háborúról, a helyi és a felső katonai vezetésről, valamint a németekhez fűződő viszonyáról is.



Magyar Nemzet - Írta: Barna T. Attila
Megjelent: 2003. február 8.

Frontnapló, férfinapló. Egy sebész a Don-kanyarnál

„A második magyar hadsereg elvesztette becsületét! Az ellenség benyomhatta állásainkat, ez nem szégyen, de szégyen ennek a fejvesztett, rendezetlen csürhének a futása.”

Ezekkel a szavakkal kezdődik a hadseregparancsnak titulált kirohanás, amelyet a magyar vezérkar adott ki közvetlenül azután, hogy a Donon átkelt szovjet csapatok – 1942. augusztus 6. és 9. között – áttörték a magyar arcvonalat. Miképpen reagált a fent idézettekre a borzalmas napokat átélt magyar honvéd – akit a kellő ellátás, megfelelő fegyverzet és ruházat nélkül vezényeltek aztán Tél tábornok ellen –, megtudhatjuk dr. Somorjai Lajos hadinaplójából. Az immár három évtizede elhunyt orvos kétgyerekes családapaként került a frontra. Harcolt, gyógyított – és írt. Naplója izgalmasabb, olvasmányosabb és tanulságosabb sok, mégoly kitűnő háborús regénynél. A leghitelesebben tükrözi a végtelen orosz hómezők néma, fehér poklában menetelő magyar katona lelkiállapotát. Aki joggal érezte úgy, hogy magára hagyták, s akire hazájától, családjától egyre távolabb csak a hólepte síkságok ragyogtak vissza hidegen, ellenségesen.

Dr. Somorjai könyve amellett, hogy frontnapló, férfinapló is. A felesége, gyerekei, a békés munkában telő hétköznapok után vágyódó férfi egyszerű költészete. Írója nem szégyelli bevallani, mennyire fél, mikor gránátok és bombák tombolnak körülötte, miközben sebesült bajtársait amputálja, s őszintén meggyónja botlását egy orosz asszonnyal, akitől az első jó szót kapja több hónapos kimerítő menetelések, életveszélyes helyzetek, kilátástalanság után, a téboly rövid szünetében. Mert feleségének írta naplóját, abban a reményben, ha egyszer hazatér, együtt olvassák majd el. A naplóból kiderül: a magyar nem a harcos fanatizmus, de a gondolat népe (bár az előbbiből is elkelne olykor, mikor igazán szükség van rá). A szerző már az első oldalakon levonja a következtetést: a magyarokat megint eszköznek használják idegen célok érdekében, és ezzel nemcsak ő, de valamennyi egyszerű bajtársa tisztában volt (kivéve néhány karrierista tisztet, aki a háborútól remélte anyagi felemelkedését – ezeket a naplóíró kemény szavakkal ostorozza). Imákból és káromkodásokból, gyűlöletből és megbocsátásból, félelemből és – sokszor öntudatlan – bátorságból van megírva ez a könyv. Gyengeségből és erőből.

„Nem ezt ígérték nekünk, mikor beléptünk a háborúba. Ez nem közlekedési utakra való felügyelet, hídőrzés s megszállás. Ezt ígérték pedig nekünk expressis verbis! Most pedig itt hull a nemzet színe, virága. Az idei veszteség összesen 14 ezer fő. Hát a magyarnak megint van felesleges vére a »Nyugat s civilizáció védelmében!?« Ezt csináltuk ezer éven át, s folytatjuk a német szirénhangra tovább. Nem okultunk”

– állapítja meg keserűen a magyar katona, aki gyógyításra esküdött fel, s akit ölni küldtek. Véssük jól az eszünkbe szavait, ha nem akarjuk, hogy egyszer megint fejvesztett csürhének nevezzen minket egy másik hadparancs. Mert a szirénhangok újra szólnak.

(Dr. Somorjai Lajos: Megjártam a Don-kanyart. Rubicon-Ház Bt., Budapest, 2002. Ára: 1980 forint)


Heti Válasz - Írta: Szekér Nóra
Megjelent: 2003. február 28.

Háborús emlékek

"Be akarok neked a mi napi életünkről számolni részletesen, hogy úgy ismerd azt, mint mi magunk. Mert, hidd el, az otthoniaknak fogalmuk sincs arról, hogy ez alatt az év alatt mit is álltunk ki. És hogy mit jelent egy hónapon keresztül állandóan menni és menni! Talán hallottak valamit, vagy olvastak kényelmes, meleg ágyban, lefekvés után s elalvás előtt, hogy van orosz tél is a világon, -35-40 fokos hideggel, süvöltő hóviharral, farkasokkal, megfagyásokkal s partizánokkal! De megérteni, átérezni csak az fogja, aki keresztülment ezen a történelmi nagy visszavonuláson, 1943. január-februárban."

E sorok a szerző feleségéhez íródtak, mint ahogy a napló fő címzettje is ő, a katonafeleség, akit várandósan, kisgyermekkel, beteg szülőkkel otthon hagyott a magyar hadtörténet egyik legszomorúbb színhelyére induló magyar katonaorvos. Annak a 2. magyar hadseregnek az orvosa, melynek vesztesége hat hónap alatt 30 000 ember. Somorjai Lajos városába, Szombathelyre 6500 férfiból csupán 1456-an tértek vissza.

"Istenem, látom-e még kis családomat valaha?" A borzalmak, félelem a sorok között vibrál, hiszen minden mondat ott és akkor született. "Minden másképp van, mint otthon elképzeltük. Istenem, milyen naivan is próbáltuk önmagunkat áltatni a különböző feltevésekkel!"

A napló szomorú fejezete, amikor tanúi lehetünk annak, hogyan élték meg az érintett katonák az oly sokat vitatott hadparancsot, mely kimondja, hogy a 2. magyar hadsereg elvesztette a becsületét, hiszen az ellenség benyomhatta állásait, ezért nem érdemel mást, mint élelmezési korlátozásokat.

"Ez volt a köszönet a csekély számú, a poklon átment megmaradottaknak, s ez volt a gyászbeszéd a többség felett, mely idegen érdekekért harcolva, távol hazájától, javarészt temetetlenül hever holtan az orosz sztyeppéken."

A testileg-lelkileg meggyötört, hazatérő katona e szavakkal zárja feleségéhez írott naplóját:

"Én befejeztem, s most kezdődik a Te harcod, hogy visszavezess közétek, tanuljak meg ismét gondtalanul boldog lenni. Tanuljak meg ismét örülni annak az életnek, amelyet oly nehezen tudtam megvédeni és hazahozni Neked."

(Dr. Somorjai Lajos: Megjártam a Don-kanyart. Harctéri napló, Oroszország, 1942-43. Rubicon-Ház Bt., Budapest, 2002. Ára: 1980 Ft)


MaNcs - Írta: Barotányi Zoltán
Megjelent: 2003. február 20.

Könyv: "Az élet nagyon ronda"
(Dr. Somorjai Lajos: Megjártam a Don-kanyart Harctéri napló, Oroszország 1942-1943

Somorjai Lajos katonaorvosként szolgált a keleti fronton éppen a legkritikusabb időben, naplót is vezetett, amit most, mindannyiunk szerencséjére, nyomtatásban is kezünkbe vehetünk. Fontos dokumentum és lebilincselő olvasmány: egy értelmes, jó megfigyelőkészséggel és kellő mértékű empátiával felvértezett, "nadrágos" ember vetette papírra tapasztalatait, ráadásul real time üzemmódban, közvetlenül a történtek után, minden utólagos szépítéstől mentesen. Megrendítő élmény megismernünk a szerző érzelmi hullámzásainak stációit, elvégre a katonaorvos gondolatai, legalábbis naplójának tanulsága szerint, folyton fiatal felesége, Jolika körül keringtek. Az egykori "stábarc" figyelmét azonban a körülmények sajnálatos összejátszása miatt csak részben tölthette ki a fantáziálás és az otthonról rendszertelenül érkező lapok és levelek miatti aggódás: az ellenség állandó intenzív jelenléte legalább ennyi gondot okozott dr. Somorjainak. Pedig a kezdet még nem ezt sejttette: legalábbis kevés frontra induló katonajelölt hallhatta egy kiképző őrmester szájából, hogy "Doktor úr! Legyen szíves egy >>Jobbra át!"

Tán a doktor apróbb-nagyobb megfigyelései a legértékesebbek: igen sokat tudunk meg az orosz civil lakosság (különösen a nők) viselkedéséről, a magyar tisztikarról, a német szövetségesekről, az orosz katonáról, a partizánháború borzalmairól, a katonanők kegyetlenségéről stb. Érdekes követni dr. Somorjai gondolkodásának átalakulását. Bár fogalmait észlelhetően a jobboldali sajtópropaganda formálta (képes volt a háborúzó feleket szocialista, internacionalista és plutokrata államok csoportjára osztani), s a zsidók iránt is érezhető, kevéssé leplezett ellenszenvvel bírt (lásd Petschauerről írt sorait), a munkaszolgálatosok sorsa, a kegyetlen bánásmód mégis megindítja őt (az pedig naplójából is kiderül, hogy az ukrán partizánok a zsidó munkaszolgálatosokat ugyanúgy lemészárolták, mint a "keresztény" honvédokat.). A háború végkimenetelét tekintve meglepően realista, a fejlemények utólagos ismeretében az általa (már 1942 nyarán) felvázolt analízis meglepően találó, s abban sem téved sokat, amit a megszállt lakosság megosztottságáról ír. Ami pedig a fronteseményeket illeti, hősünknek alaposan kijut: az első vonalból éli át az urivi hídfőcsatát (1942. augusztus), majd a következő év elején, közvetlenül a front mögött a voronyezsi katasztrófát, a maradék magyar csapatok, a II. hadsereg töredékeinek fejvesztett menekülését, a Jány-féle hadparancsot, melyen persze ő is rettenetesen felháborodik, s mint később annyian, a szövegét szó szerint idézi. Majd a visszavonulás után, már a hátországban az újabb kínos meglepetés: a megszállt Ukrajnában mindenhol partizánok, s az első vonallal ellentétben itt már nem lehet tudni, hogy pontosan honnan támad az egyenruhát nem viselő ellenség.

Somorjai végül szerencsésen hazakerült, túlélte a háborút, naplója is fennmaradt, emlékei immáron a mieink is - okuljunk belőlük.

Rubicon, 2002, 256 oldal, 1980 Ft.


Múltunk
Megjelent: 2003/2.

Egy katonaorvos emlékei az orosz frontról [Dr. Somorjai Lajos: Megjártam a Don-kanyart. Harctéri napló. Oroszország, 1942-1943. Szerk.: Rácz Árpád. Sajtó alá rendezte: Varga J. János. Rubicon, 2002. 256 p.] (Bolvári-Takács Gábor)


Népszabadság - Írta: Hovanyecz László
Megjelent: 2004. augusztus 6.

Frontjegyzetek hatvan év után
Dr. Somorjai Lajos: Megjártam a Don-kanyart

„Írnom kell a bomlasztó századról is. Hát ha a múlt világháborút az antantnak a propagandája nyerte meg - állítólag -, akkor a mostanit a mienk fogja elveszteni... Két támadási nap közt kis szünetet tartott az orosz, mikor befut két nagy autó, a híradósok »bomlasztó százada«. Az autót jól elrejtették (ebben nem volt hiba), s egy hosszú vezetékkel elvitték a hangszórót Urivba, egészen a Don partjáig. Majd gramofonlemezről közvetítették egy átszökött orosz százados felhívását, hogy itt nem bántják a foglyokat, szökjenek át minél többen stb. Eddig nincs is semmi baj. No de eztán! Feltettek különféle katonainduló lemezeket, ami már kevésbé alkalmas módszer az orosz bomlasztására, majd mindezek betetőzéseként jött Karády »Valahol Oroszországban«, felejthetetlen búgó hangjával. A bomlasztás a közvetítés végére tökéletes eredménnyel járt - nálunk."

Számtalan ilyen és ehhez hasonló részletet olvashatunk abban a naplóban, amelyet a magam részéről a II. Magyar Hadseregről valaha írt legjobb könyvnek tartok. Már az elképesztő, hogy tengernyi irodalom megjelenését követően, hatvan esztendővel az események után kerülnek elő egy hallatlanul intelligens magyar értelmiségi embernek a frontjegyzetei. Nem értesülünk róla, hogy mi lett az 1907-ben született orvos, dr. Somorjai Lajos sorsa a háború után. Kár, mert fantasztikusan tehetséges ember lehetett. Valami döbbenetes megfigyelőképesség, hihetetlen önfegyelem, kivételes írni tudás jellemző rá. Ami a legfontosabb: neki az égvilágon semmi baja nem volt a Horthy-rendszerrel. Hacsak egy nem: a harctéren egyfolytában vágyta vissza annak békeidejét. Mindhiába várva nem csupán a háborús rettenetről ír szívszorítóan, hanem a rendszer anatómiájáról is. De persze mindennél sokkal több van ebben a könyvben. Sok-sok történelemórán kellene vele foglalkozni a középiskolákban.

Az igazság persze az, hogy a Rubicon meg is adta a módját a napló kiadásának. Kiváló szakemberek segítik az olvasót az események megértésében: Rácz Árpád, Varga J. János és Szabó Péter történészek. Czeizel Balázsnak köszönhetően pedig még szép is a Megjártam a Don-kanyart. (Rubicon, 256 oldal, 1980 forint)


Népszabadság - Írta: Hovanyecz László
Megjelent: 2004.

Angyalfej őrangyalkának
Hatvan esztendeje történt: magyar tragédia a Don-kanyarban

A történelem bizonyos szempontból nézve nem egyéb, mint egymásba illeszkedő kényszerpályák folyamata. Kevéssé valószínű, hogy őseink önszántukból indultak el az Urál vidékéről, mint ahogy az is, hogy utódaik tudatosan keresték a Kárpát-medencét. Annyi azonban bizonyos, hogy amióta rátaláltunk, szinte folyton kényszerpályán vagyunk. Itt voltunk kénytelenek tudomásul venni, hogy Európában nem lehet nomád és pogány módra élni. Itt kellett megtanulnunk, hogy a magyart nem feltétlenül csak magyar uralhatja. Majd félezer esztendő adatott erre Mohács után. Ezt a harmadmillió négyzetkilométernyi területet mégis szokás valami kizárólagosan magyar világnak tekinteni. Pedig a horvátok, a szerbek, a románok, a szlovákok nemzeti öntudata éppúgy itt fejlődött ki, mint a miénk. Jó kétszáz éve nem tudjuk ezt megemészteni. Nem mintha mások meg tudnák azt emészteni, hogy ők hungarusként lettek azok, amik. Ők is kényszerpályán vannak persze. De nekünk a magunk kényszerpályáival kell törődnünk. Azzal például, amelyre az 1867-es kiegyezéssel kerültünk. Amely Trianonba torkollott. Most meg afölött illő eltöprengeni, ami Trianonból eredt. Persze nem azért, hogy megmondjuk, mit kellett volna tennie Tisza Istvánnak vagy Horthy Miklósnak. Már a kérdést is tökéletesen értelmetlen feltenni: mit kellett volna csinálnia ennek vagy annak a politikusnak? Ha csupán a XX. századot tekintjük, tapasztalhatjuk, hogy a politikus talán akkor sem döntene optimálisan, ha a jövőbe látna. Legfeljebb a tények rögzítésére szorítkozhatunk.

Ma már világosan kivehető, hogy mennyire tudathasadásos állapotba jutott a magyar politika a két világháború között. Trianonnal persze nem lehetett mit kezdeni. Már Ady sem tudott, aki csak a zsigereiben érezte, hogy egyszer majd szétesik a régi Magyarország, de még 1915-ben is hitetlenül írt róla:

"Az oláh mumus elszenvedhető, lebírható, s Romániának nem kívánhatnék rosszabbat Erdélynél. Csak Kolozsvárra, Brassóra, Marosvásárhelyre s még néhány városra intek. Belepusztul az oláh, ha ilyen kultúrás helyeken el tudna helyezkedni."

Karinthy, aki nagyon megvetette a századelő bornírt magyar nacionalizmusát, 1920-ban, a versailles-i döntést követő döbbenetben írta a "hazáról":

"Nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról - arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok - meg fogod tudni, mire gondoltam."

Így az írók. Hát a politikusok? Trianont mondták éjjel- nappal, és nem csináltak semmit. A hatalmon lévők folyton a revízióról beszéltek, de nem tettek érte semmit. Sem Bethlen, sem Gömbös, sem Teleki, sem Horthy nem készült rá. A mából visszanézve realistáknak látjuk őket. Egészen addig, amíg a kényszerpálya törvényei szerint el nem veszítették a realizmusukat. Meg a tettrekészségüket. Vegyük csak Horthy Miklóst. Gyakran vádolják őt azzal, hogy megszegte esküjét, amikor 1921-ben kitessékelte az országból Károly királyt. Mert állítólag már akkor a dinasztiaalapításon törte a fejét. Erre semmi bizonyíték nincs, mint ahogyan nem is szegte meg az esküjét. Nem volt mit megszegnie, mert nem kormányzóként esküdött fel a királyra. Csak épp 1921-ben ereje teljében lévő, ötvenhárom esztendős politikus volt. És igen súlyos nemzetközi konfliktusoktól mentette meg az országot határozott döntésével. Erre nem volt képes hetvenhárom, még kevésbé hetvenhat évesen. Először 1941-ben, amikor a háborúba való belépésre kellett volna nemet mondania. Azután 1944-ben, amikor márciusban a német megszállás elleni tiltakozásul, majd októberben, a háborúból való tényleges kiugrás érdekében kellett volna az országot megrendítően, felrázóan lemondania a kormányzóságról. Pedig, hogy egyszerű lett volna a megoldás, azt már 1942-ben világosan látta egy tábori orvos is. Szeptember 15-én ezt írta a Don-kanyarban a naplójába doktor Somorjai Lajos:

"Ha nekünk fegyverrel kellett volna minden talpalatnyi földet visszahódítanunk - amiket eddig visszakaptunk -, akkor sem lenne több veszteségünk... Nekünk passzív szerepet kellett volna vállalni. Fél óra ellenállás s demonstrálás után hagyni békésen megszállni az országot... S a végén örökké csak nem lehet egész Európát megszállva tartani a németnek".

(Dr. Somorjai Lajos: Megjártam a Don-kanyart. Rubicon 2002.)

De vajon le lehet-e mondani egy már-már király kormányzónak egy tekintélyuralmi rendszerben? Nem, ő mindvégig a helyén marad.

Sokan sokszor elmondták, leírták, mennyire örültek a nagyváradiak, a kolozsváriak, amikor a magyar csapatok 1940-ben bevonultak városaikba. Azt viszont nagyon kevesen tudják, hogy milyen szomorú arccal érkezett haza a Magyar Revíziós Liga megteremtője, Teleki Pál Bécsből, ahol Ciano és Ribbentropp rendelkezett arról, hogy visszakapjuk Észak-Erdélyt. Nem is múlt el a szomorúsága, míg önkezével véget nem vetett életének. És a többiek. Bethlen ekkor már nem volt döntési helyzetben. Bárdossy meg Imrédy kifordult magából. Az egyik kiváló hivatalnok, a másik az angolok bizalmát bíró tehetséges pénzügyér volt azelőtt. A még a Bethlen által megteremtett stabil világban. De amikor minden összekuszálódott, nácik lettek.

És elkezdődött a háború. Először úgy látszott, hogy megússzuk a Szovjetunió elleni támadást. A németek villámháborús tervei majdnem sikerültek. Csupán Tél tábornok szólt közbe, mondta a Führer. Meg is született a sláger, és rövidesen ezt fújta mindenki: Minden december egy új májust ígér. Az 1941. júniusi hadba lépésünket követő esztendőben 4200 főre rúgtak a magyar honvédség veszteségei. Hogy ez nagyon csalóka szám, azzal tisztában volt a legfelső vezetés. Annyira azért nem, hogy megtette volna azt a fordulatot, amire szükség lett volna. Csupán annyira, hogy a mintegy 200 kilométer hosszú, Voronyezs környéki doni frontvonalra nem a legjobban képzett, legértékesebb korosztályokat küldte ki. A 2. hadsereg 207 ezer katonája a magyar haderő egyharmadát tette ki csupán, de a hozzájuk rendelt fegyver és a gépjármű a rendelkezésre álló mennyiség fele volt. A katonák persze nem túl vidáman meneteltek. Az első világháborúból mindenki tanult. De azt senki nem gondolta, mi fog következni. Néha úgy tűnt, hogy a háborúnak még kellemes következményei is lehetnek. A már idézett Somorjai Lajos, ez a kitűnő orvos, ez a született civil értelmiségi, akit épp azelőtt rángattak be a frontra induló seregbe, hogy második gyermeke világra jött, július 8-án, miután már értesült róla, hogy felesége egészséges fiúnak adott életet, sajátos feljegyzéseket is rögzít ukrajnai naplójában.

Íme, az idézet Somorjai Lajostól:

"Az úton bementem több házba. Szereztem egy szép, faragott angyalfejet, otthon a gyerekszobába lesz jó, az ágy fölé, őrangyalkának. Kis javítással nagyon szép lesz. Aztán egy zománcozott, templomi Mária-képet. A templom romjai alatt maradt épen. Van még egy festett, régi, kb. 200 éves ikon, elhagyott, feldúlt házban volt. Egy zománcozott Szent Miklós-képet szép kerettel egy házban egyszerűen leakasztottam a falról. Egy szót sem mertek szólni. Ezeket tehát már beszereztem, a későbbiek közül már csak válogatni fogok. Nagyon szép darabok, csak ne lenne az ember oly lusta és fáradt, hogy mindig leszálljon a kocsiról a házakat átkutatni."

Három nappal később pedig ez kerül a naplóba:

"Csapataink feladata a Don-kanyarulat megszállása és biztosítása lesz. Nem hiszem, hogy orvosilag sok dolgunk fog akadni. Kis nyaralás, s aztán haza! Így lenne ez jó, ha igaz lenne."

A magyar politikai vezetők persze jól tudták, hogy nem lesz abból semmi, amibe 1942 nyarán a fronton lévők reménykednek. Horthy már márciusban leváltja Bárdossyt, és helyére a hozzá és Bethlenhez hű Kállay Miklóst állítja. Ez a jó arcú vidéki politikus pedig színészkedni kezd. A nyilvánosság előtt Bárdossy németbarát nótáját fújja, de szabotálja a szövetségesi kötelezettségeket. Karakánul szembeszáll a német nagykövettel, amikor az a magyar zsidók deportálását követeli. Visszautasítja azt is, hogy a német kisebbség kivételes jogait kiterjesszék Magyarországon. Kapcsolatokat keres az angolszász hatalmakkal a háborúból való kiugrás ügyében. A hatalmon lévők tehát tudják, hányadán állunk. Mégis megdöbbennek a doni katasztrófa hírére.

Két nappal azután, hogy a Vörös Hadsereg megkezdte utolsó, döntő támadását a Sztálingrádban körülzárt óriási német haderő ellen, 1943. január 12-én reggel 9 óra 55 perckor aknavetők, sztálinorgonák és ágyúk iszonyatos pergőtüze után a szovjetek elsöprő erejű támadást indítottak a 2. magyar hadsereg ellen is. Az ezen a napon tartott minisztertanácsi ülésen a Honvédelmi Minisztérium képviselője azt jelenti, hogy nincs előterjesztenivalója. A fronttól akkor már biztonságos távolságban lévő Somorjai doktor is csupán ennyit jegyez be naplójába január 13-án:

"Az éjjel 41 Celsius-fok hideg volt. Napközben is 25 fok körül. Csendesen élünk. Minden reményt feladtam már."

A Magyar Távirati Iroda január 16-án adta ki az első hadijelentést a szovjet offenzíváról:

"Január 12-én reggel, 20 fokos hidegben, rendkívül sűrű ködben, igen erős tüzérségi előkészítés után indultak harcba a bolsevista tömegek, amelyeket nagyszámú harckocsi támogatott... A honvéd csapatok rendületlen küzdő szellemének, elszántságának, valamint rugalmas védelmének köszönhető, hogy a nagyszabásúnak szánt bolsevista roham ereje lankadóban van... Az ellenség embervesztesége igen nagy."

Somorjai Lajos ugyanerről január 19-én ezt írja:

"Végre mindent tudunk... Nagy offenzívát indított az orosz. Nyolcvanezer ember és 300 harckocsi támadott az alig nyolc kilométer széles arcvonalon... Minden egészségügyi felszerelés, minden fogat, ágyú, puska, felszerelési cikk stb. ott maradt. A sebesültek megfagytak. Aki elmaradt, az a halál fia volt. Napokig jöttek gyalog, étlen-szomjan a 40 fokos hidegben. És mögöttük állandóan puskalövésnyire az orosz tankok és gyalogság. Minden kötelék felbomlott, a fegyelem megszűnt. Itt, 120 kilométerre az ellenségtől, még mindig kettesével-hármasával szállingóznak a katonák, felszerelés, élelem nélkül, hiányos ruházatban."

Az 1943. január 12-i doni áttörésnél 70 ezer volt a sebesült és a hadifogoly. Elesett 40 ezer ember. A doni volt a magyar történelem legsúlyosabb katonai veresége.

Ezt beismerni képtelennek bizonyult a Horthy-rendszer. Amint az idézett MTI-jelentés mutatja, a történelemhamisítás már az események közben elkezdődött. Hogy valójában mi is történt a Don-kanyarban, azt nagyon sokáig nem fogta fel még az értelmiség sem. Hogy mit jelentett Sztálingrád, azt a külföldi rádióhíreket hallgatva, sőt a magyar újságokat olvasva is azonnal tudni lehetett. Németh László ezt jegyezte fel naplójába 1943. január 26-án:

"A tegnapi Magyarországban Sztálingrád védőihez hasonlítják egész Németországot. Mi ez? Taktika az angolszászok felé, vagy az utolsó felvonás?"

Nemde feltűnő, hogy Némethnek nincs egy szava sem a Don-kanyarról. Mert nem tudta, nem is tudhatta, hogy a 2. hadsereg elpusztult. Így azt is csak nagyon kevesen tudhatták, hogy a katonák emlékének befeketítése Jány Gusztáv hadseregparancsnok január 24-i hadseregparancsával kezdődött:

"A második magyar hadsereg elvesztette becsületét! Az ellenség elnyomhatta állásainkat, ez nem szégyen, de szégyen a fejvesztett, rendezetlen csürhe futása..."

Az elhallgatás, elhallgattatás pedig azzal folytatódott, hogy először Kijevben és környékén gyűjtőtáborba szedték össze a 2. hadsereg megmenekült katonáit, majd idehaza ismét gyűjtőtáborban tartották őket.

A rettenetes háborús veszteségek, az országot majdnem teljesen romba döntő pusztítások tovább homályosították a Don-kanyar emlékét. Sokáig csak anynyit lehetett tudni, amennyit a katonák családjuk körében elbeszéltek róla. A háborút követően pedig megint kényszerpályára kerültünk. A Rákosi-korszakban nemcsak a Don-kanyarban történtekkel, de az egész háború történetével nem volt lehetséges tárgyilagosan foglalkozni. Egyetlen szempont volt érvényes a tények megítélésében: a sztálini történetírásé, a szovjet propagandáé. 1958-ban azonban éppen a doni katasztrófa dokumentumainak közzétételével kezdődött meg a második világháború magyar vonatkozásainak a valóságnak megfelelő bemutatása. A történettudomány egyre előrébb jutott. A tudomány és a köztudat azonban sohasem halad egyazon sebességgel. Így történhetett, hogy a Don-kanyarban történtekkel kapcsolatban a közvéleményt először Nemeskürty István 1972-ben megjelent, Requiem egy hadseregért című könyve bolydította fel. Másodszor egy évtizeddel később Sára Sándor és Csoóri Sándor filmje, a Pergőtűz. Ennek ellenére a rendszerváltásnak is nagy témája lett a doni tragédia. Számos, a hatalomba újonnan bekerült politikus és a körükhöz tartozó neofiták szerint arról a Kádár-rendszerben nem lehetett beszélni. Nemeskürty István állapította meg 1991-ben:

"Erre csak az az ijesztő magyarázat kínálkozik, hogy sajnos hazánk vezető politikusai immáron hagyományosan hajlamosak a saját hatalomra kerülésük időpontját a nulladik esztendőnek tekinteni."

A Horthy-rendszer felmagasztalásának eszközéül kívánták bizonyos konzervatív erők felhasználni a doni tragédiát. Azt a felfogást kívánták érvényre juttatni, amellyel a keresztény nemzeti kurzus is felmentést szeretett volna adatni a maga számára: a rezsim a bolsevizmus elleni világméretű küzdelem részese volt, a Szovjetunió területén harcoló katonái pedig az antikommunista háború hősei. Mások mellett ugyancsak Nemeskürty István nyújtott be ez ellen óvást:

"Ne avassuk a vereséget győzelemmé, az esztelen kalandot a hazáért vívott küzdelemmé!"

Lehetséges, hogy ma nem vagyunk kényszerpályán. Úgy tetszik, a hatvanadik évfordulón csendben emlékezhetünk a Don-kanyarban történtekre. Ám emlékezni kell, méghozzá tisztességgel és méltóképpen, mert a világ könnyen és gyorsan felejt. A Napvilág Kiadónál 2002-ben megjelent Oxford Világtörténet a XX. században című munka legutóbbi kiadása semmit nem tud a 2. magyar hadseregről, semmit nem tud voronyezsi tragédiánkról. Még csak lábjegyzet sincs rólunk. Csupán ennyi:

"1942 nyarán ragyogó kilátások nyíltak a németek és a külföldi - román, magyar, spanyol, norvég és más kommunistaellenes önkéntesekből álló - segédcsapataik előtt".


Zalaegerszeg Megyei Jogú Város Portálja
Megjelent: 2004. november 24..

Dr. Somorjai Lajos: Megjártam a Don-Kanyart.

A 2. hadsereg egyik egészségügyi oszlopához, illetve rövid ideig egy első vonalbeli gyalogzászlóaljához beosztott orvos őszinte sorai valóban frontközelben, olykor a harcok hevében születtek. A hadinapló íróját először a Donon átkelt szovjet csapatok 1942. augusztus 6. és 9. közötti sikeres támadása, az ellenség általi arcvonaláttörés, körülzárás és fogságba ejtés veszélye gondolkodtatta el igazán kényszerű áldozatvállalásáról, annak miértjéről. A hadinaplóban éles, olykor kíméletlen kritikát, egyéni véleményt olvashatunk a 2. hadsereg magasabb parancsnoki karának vezetési módszereiről. Somorjai Lajos frontnaplója lebilincselő olvasmány, egyben történeti értékű dokumentum.


Fészek, a Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karának lapja - Írta: Rita
Megjelent: 2003. március 6.

Dr. Somorjai Lajos: Megjártam a Don-kanyart

Dr. Somorjai Lajost - mint orvost - 1942 áprilisában vonultatták be a 2. magyar hadsereghez és vitték el Oroszországba. Már ekkor elkezdte írni harctéri naplóját, amely a fronton töltött egy évet tárja elénk. Történelmi hitelességéhez nem fér kétség: az adott helyen és időpontban megélt eseményeket a szerző azonnal, vagy néhány napos késéssel rögzítette. Írása közben első benyomásai, reményei, csalódásai és indulatai vezérelték; ugyanakkor tárgyilagosan ítélte meg a magyar hadsereget, a német szövetségest és az ellenséget. ?A napló segítségével átélhetjük honfitársaink küzdelmeit az ellenséggel s a talán még annál is keményebb hideggel szemben; valamint beleláthatunk a lelkekben dúló harcokba, átérezhetjük a katonák félelmeit, kétségeit, pesszimizmusukat vagy adott esetben optimizmusukat. Az írásból megismerhetjük csapataink korszerűtlen fegyverzetét, felszerelését és akadozó ellátását, a németek felkészültségét, jó szervezettségét, modern technikáját, valamint az orosz tájat és mentalitást. Mindezekről a szerző saját készítésű fotói is tanúskodnak. ?A könyv bizonyára érdekfeszítő olvasmány azoknak, akiket személyesen is érintett a tragédia, akiknek családtagjaik vettek részt a harcokban; de ajánlom minden történelem iránt érdeklődőnek, hisz a naplóból hiteles képet alkothatunk második világháborús katonai részvételünk végzetes Don melletti krónikájáról.