2017. május 28.

Donna Maria Anna útja. A tárgyalóasztaltól az oltárig

Szerző: Hiller István

A politikai házasság a kora újkori diplomácia szerves része, eszköze volt. A tárgyalóasztaltól azonban hosszú út vezetett az oltárig. Maria Anna magyar királyné esetében évekig tartott.

1623 márciusában szokatlan készülődés folyt a Plaza Mayoron. Madrid egyik legszebb tere előkelő és tekintélyes vendég érkezésére várt, s IV. Fülöp király sem pénzt, sem energiát nem sajnált az előkészületekre, az illő fogadtatás megszervezésére. Károly walesi herceg előzetes diplomáciai tárgalások után leánykérőbe jött Spanyolorságba, s a spanyol királyi család pompás ünnepséggel köszöntötte őt a város szívében. Az üdvözlés alapján mindenkinek úgy tűnt, hogy az angol trónörökös Maria Annával, Fülöp testvérével kötendő házasságának nincsen különösebb akadálya.

A szövetség megpecsételése
A walesi herceg s a spanyol infánsnő tervezett esküvője a két ország közötti politikai közeledést, sőt szövetséget szimbolizálta, amelynek várható nemzetközi hatása a már fél évtizede dúló harmincéves háború menetét is befolyásolta volna.Olivarez gróf, Spanyolország erős embere, az Államtanács elnöke azonban ellenezte a szorosabb együttműködést Angliával. Fülöp király legfontosabb tanácadója mindent meg is tett a házasságkötés meghiúsítása érdekében. Egyre gyakrabban hangoztatta az angol terv ellenében a Béccsel és Münchennel meglévő érdekazonosságot, s nyíltan érvelt egy olyan szövetségi rendszer kialakítása mellett, amely Bajorországot, a császárt és Spanyolországot fogta volna össze. Szívós és kitartó munkája eredményre vezetett, s bár Károly herceg több hónapos madridi ottléte a külvilágnak még mást sugallt, 1624 elejére már világosan látszott, hogy Maria Anna nem lesz walesi hercegné.

Az ekkor 18 éves infánsnőnek persze egy pillanatig sem kellett aggódnia amiatt, hogy férj nélkül marad. Majdnem egyidejűleg azzal a döntéssel, amelynek értelmében elvetették az Angliához való közeledést, megkezdődtek a tárgyalások IV. Fülöp, Miksa bajor választó és II. Ferdinánd császár diplomatái között. Márpedig ahol tárgyalások folytak, ott lehetőség nyílt a megegyezésre is. A kor Európájában pedig szövetségkötés szinte elképzelhetetlen volt házasságkötés nélkül.

A politikai tervekben Maria Anna szerepe változatlan maradt, csupán a szövetséges ország s a leendő férj személye változott meg. Khevenhüller gróf, madridi császári követ egyeztette az álláspontokat. 1625 nyarára meg is született a megállapodás: az együttműködés biztosítékaként Ferdinánd főherceg, a császár elsőszülött fia feleségül veszi Donna Maria Annát.

Király legyen
Problémák természetesen ekkor is adódtak. A protokollra hallatlanul kényes spanyol udvar ragaszkodott ahhoz, hogy a szövetség fontosságának s az infánsnő rangjának megfelelő házasság jöjjön létre. Ferdinánd főherceg személyével nem volt semmi gondja Olivarezéknek, annál inkább a rangjával. Királyi esküvőt akartak, s a bécsi követen keresztül többször is a Hofburg tudomására hozták, hogy menyegzőről addig szó sem lehet, amíg Ferdinándot magyar királlyá nem választják. Magyarországon viszont királyt csak az országgyűlés választhatott, s a bécsi udvar nem szívesen vállalkozott arra, hogy a számos politikai veszélyt, kellemetlenséget magában rejtő rendi országgyűlést összehívja.

Más kiút azonban nem nyílt, s a helyzetet csak súlyosbította, hogy időközben meghalt a magyar nádor is, így – a madridi kéréstől teljesen függetlenül – már az itthoni rendek is követelték az országgyűlés összehívását. Hosszas viták után végül 1625 őszén Sopronban gyűltek össze a rendek, s nem kis huzavona, udvari taktikázás és kemény hangú szócsaták után november legvégén a főherceget III. Ferdinánd néven Magyarország királyává választották, majd meg is koronázták. 1626 tavaszán pedig megtörtént a házasságkötés nyilvános kihirdetése, s mindezek után Maria Anna már joggal gondolhatta, hogy közeli esküvője elől elhárultak az utolsó akadályok is. Tévedett.

Richelieu bíboros, a francia diplomácia irányítója aggódva figyelte a két Habsburg-birodalom, Spanyolország és a császár szoros együttműködését. Kiváló taktikai érzékkel s rendkívüli gyorsasággal rendezte Itáliával kapcsolatos vitás kérdéseit Spanyolországgal, biztosítva IV. Fülöpöt arról, hogy Madridnak nincs mitől tartania, s felesleges terhelnie az államháztartást újabb és újabb költséges szövetségek létrehozásával. A politikus-kardinális érvei és tettei visszhangra találtak Spanyolországban. Az Államtanácsban, a Conseyo de Estadóban felülkerekedtek azok a nézetek, melyek Olivarezzel szemben nem tartották lényegesnek a Madrid–Bécs–München szövetségrendszer kialakítását, így az erre irányuló tárgyalások 1626 őszén megszakadtak.

Milyen úton?
Mindez a házasságkötés tervén már nem változtatott, de az események menetét nagyon lelassította. További gondokat okozott, hogy Khevenhüller követ időközben hazautazott Bécsbe, s több mint egy évig nem is tért onnan vissza Spanyolországba. A császár új követet nem küldött, ezért a házassági szerződés végső ratifikálása csak Khevenhüller megérkezése után, 1628 szeptemberében történhetett meg. Több mint három év telt el azóta, hogy Ferdinánd és Maria Anna egybekelésének gondolata felmerült a politikusok fejében, s a leendő házastársak még nem is találkoztak egymással!

A dolgok intézése az elkövetkező időszakban sem haladt sokkal gyorsabban. Megkezdődött a házasságkötés „részleteinek" aprólékos kimunkálása. Már az infánsnő bécsi útjának kérdésében, kísérete összetételének ügyében s az indulás időpontját illetően is komoly nézeteltérések adódtak. Hosszas levelezés, számos megbeszélés, egyeztető tárgyalás eredményeképpen végül Bécs és Madrid megegyezett abban, hogy Maria Annát 6 lovagon, 7 főrangú udvarhölgyön, 8 komornán, az útimarsallon s a gyóntatón kívül csak a szolgálók s a tehervivők kísérik el, így „csupán" 200 személy utazásáról kellett gondoskodni!

A karavánhoz külön megbízatás alapján csatlakozott az új bécsi spanyol követ, Cadereyta gróf és a sevillai érsek. Az előzetes számítások alapján az útiköltséget 600 000 aranydukátban állapították meg. Az indulást 1629 áprilisára tervezték, az útiterv összeállításánál azonban ismét megakadtak. Lehetséges útvonalként számításba jött, hogy Maria Anna és kísérete Franciaországon, Németalföldön, majd német területeken át érkezzék az osztrák örökös tartományok határára. Ezt az alternatívát Bécs határozott véleményére, háborús állapotokra hivatkozva gyorsan elvetették.

Biztonságosabbnak tűnt a Madrid–Barcelona–Genova–Milano–Trento útvonal, de mire ezt pontosították, beköszöntött a nyár, s a tanácsadók szerint a rekkenő mediterrán hőségben őrültség lett volna útra kelni. Megvárták tehát, amíg eljött a kellemes ősz, amely utazásra igen alkalmas lett volna, de október közepén megszületett Balthasar Carlos herceg, s a szigorú protokolláris előírásoknak ellentmondott volna, hogy a keresztelő előtt az infánsnő elhagyja Madridot. 1629. december 26-án végre nekivágtak az útnak, de Fülöp király úgy döntött, hogy szeretett húgát elkíséri Zaragozáig, ami ismételt késedelmet okozott.

Gondok jelentkeztek a technikai részletek terén is. Barcelonába nem érkezett meg időben minden hajó, amelyekkel megtehették volna az utat Genováig, így jó néhány hétig ismét várakozni kellett. Már 1630 júniusát írták, amikor a császár nevében Franz Dietrichstein herceg, Olmütz érseke a geonovai kikötőben üdvözölhette a leendő magyar királynét, s egyben közölte Alba hercegével, az útimarsallal a rossz hírt: Lombardiában kitört a pestis. Az érsek tett ugyan egy bátortalan kísérletet, hogy rávegye Albát: gyorsan vonuljanak át Lombardián, s a Velencei Köztársaságon át jussanak el Tirolba, de ezt a javaslatot az utazásért felelős herceg rögtön elvetette, s levélben a bécsi tanácsosok is tiltakoztak Dietrichstein elképzelése ellen.

Az első találkozás
Minden érvet számba véve, többnapos gondolkodás után amellett döntöttek, hogy lehajóznak Nápolyba, onnan aztán újabb terepszemle után ismét útra kelnek. Dél-Itáliában ismét kiújultak a viták. Bécs azt ajánlotta, hogy Abruzzón és, Romagna átvágásával, Velence érintésével jöjjenek császári területre. Alba azonban – aki időközben szinte mindenkivel összeveszett – úgy határozott, hogy Nápolyból Anconába mennek. Anconában – amit szokatlan gyorsasággal értek el – váratlanul meghalt a sevillai érsek, ami újabb kényszerpihenőt jelentett, s így csak 1631. január 26-án, jó egy évvel az indulás után érkeztek meg Triesztbe, ahol az útimarsall nagy megkönnyebbülésére az infánsnőt – a felelősséget – átadhatta Lipót főhercegnek, a leendő férj öccsének, aki a császári család nevében fogadta Maria Annát.

Triesztből a túlzott költségekre hivatkozva 140 személyt – illendően magajándékozva – hazaküldtek Spanyolországba, s a szerénynek még így sem mondható csapat Lipót kíséretével együtt Karintián, Stájerországon át eljutott a Bécshez már közel fekvő Semmeringig. Harminc császári lovag üdvözölte itt Magyarország majdani királynéját, s ekkor – a házassági szerződés ratifikálása után két és fél évvel – találkozott először egymással Ferdinánd és Anna.

A király spanyolul köszöntötte jövendőbelijét, aki miután megismerkedett anyósával, Eleonóra császárnéval és sógornőivel, 1631. február 24-én érkezett meg Bécs előtti utolsó megállóhelyére, Ebersdorfba. II. Ferdinánd császár ötvenhat hatfogatú hintóval jött eléje. Február 26-án pedig a bécsi Augustinerkirchében adták össze az „ifjú párt". Kerek egy hónapig tarott a lakodalom, s Maria Anna még ekkor sem tekinthette magát tényleges magyar királynénak. Megkoronázására csak hét évvel később, 1638-ban került sor Pozsonyban, tizenkét évvel azután, hogy kihirdették a házasságkötés tervét, s kilenc évvel azt követően, hogy elindult Madridból.

A házasságkötés körüli bonyodalmak s az utazás viszontagságai egyáltalán nem törték meg Donna Maria Annát. Jó kedélyű, kiegyensúlyozott személyként jellemezték őt a kortársak s a későbbi történetírók is. Őt gyermeknek adott életet, köztük a majdani IV. Ferdinánd magyar királynak s I. Lipót német-római császárnak. Leányát, Maria Annát – politikai tárgyalások eredményeként – már a bölcsőben a spanyol trónörökösnek ígérték. 1649-ben indult útnak Bécsből Spanyolországba.