Szerző: Názer Ádám

Tudor (I.) Máriát az utókor jószerint csak Véres Mária (Bloody Mary) néven ismeri. Ennek az értékítéletnek az elterjedésében az is közrejátszott, hogy Mária uralkodásáról a leghíresebb történeti forrás, John Foxe műve 1563-ban a protestáns I. Erzsébet királynő kormányzatának védelmében jelent meg.

A Mártírok könyve tartalmazza a legrészletesebb leírást I. Mária rövid regnálásáról és az üldöztetésekről, s mindezt a politikai ellenfél szemszögéből. Foxe, aki a pápaság harcos ellenfele és az egyház feletti királyi dominancia híve volt, lesújtó képet festett Máriáról és a katolikus egyházról. Uralkodását kegyetlen összesküvésként írta le, amit a pápák és a spanyol uralkodók szerveztek a protestáns Anglia ellen, és amiben bábként használták I. Máriát. Felrótta a vallási üldöztetéseket, de a „véres” jelzőt egyszer sem írta le, ez a későbbi történetírás kegyetlen címkéje.

John Foxe ítélete talán mégis túl egyoldalú. Mária intézkedései a parlament, a hajózás, a gazdasági élet és az állami és egyházi adminisztráció terén mind Anglia – I. Erzsébet uralkodása alatt – beköszöntő egyik fénykorának alapjai és előfeltételei voltak. I. Erzsébet, aki politikai megfontolásból tartózkodott attól, hogy I. Mária uralkodását törvénytelennek nyilvánítsa, hisz így saját uralkodásának legitimitását is megkérdőjelezte volna, a Mártírok könyvének többszöri kiadását használta fel arra, hogy elődjének és féltestvérének emlékét megtiporja és kifejezze, hogy a katolikus Anglia ideje végképp lejárt.

Thomas Cranmer, az idős, korábbi canterburyi érsek 1556. március 21-én, egy borongós napon máglyán halt kínhalált Oxford városában. A baljós esemény nyilvános volt, mint a kor kivégzései általában. A város polgármestere és az elöljárók is ott álltak az összeverődött tömegben. Cranmer, a protestáns hitszónok előzőleg már részben visszavonta tanait. Eretnek tévelygéseit tételekben vallotta meg. Mégis, közvetlenül a kivégzése előtt a St. Mary’s templomban ismét kiállt protestáns hite mellett, amelyet az elmúlt tizenöt évben gyakorolt. A papság és a városi tisztségviselők felháborodtak, míg némelyek a tömegben csendben igazat adtak neki. A hitvány politikai színjáték egy csapásra dicsőséges mártíromsággá alakult. A drámát fokozta, hogy az idős hitvalló azt a kezét tartotta először a lángokba, amelyikkel aláírta a protestáns hitét megtagadó tételeket.

Mária és Cranmer
Thomas Cranmer az angol protestantizmus egyik pillére volt, s halála a hit és az ellenállás szimbólumává vált. Cranmer Canterbury érseke volt 1533-tól, VIII. Henrik társa a pápaság elleni küzdelemben és az angol nyelvű Biblia elterjesztésében. VIII. Henrik uralkodása után pontosan kidolgozta reformer tanait, melyek középpontjában az egyedül a hit általi üdvözülés elve és a liturgia megújítása állt. I. Mária uralkodása (1153–1558) kezdetén határozottan elutasította a visszatérést a katolikus hitre. Sorsa már ekkor megpecsételődött, de csak évekkel később teljesedett be. A királynő egy felségárulási perben még megkegyelmezett Cranmernek 1553-ban, miután a volt érsek Jane Grey trónbitorlót támogatta a koronáért folyó küzdelemben. Ennek oka I. Mária hitbuzgóságában keresendő. A királynő hitbéli kérdésben akarta elérni a hitszónok halálos ítéletét. A reformátortól a nővére és spanyol szerzetesek által kicsikart nyilatkozatok, melyekben megtagadta a katolikus hittől eltérő nézeteit, épp ezért nagy zavart keltettek az udvarban. A királynő környezete a tételek írásos példányait megpróbálta eltüntetni. John Foxe az Acts and Monuments (Mártírok könyve) szerzője meg is jegyezte: „a királynő célja az volt, hogy megégesse őt.”

A hitszónok és az uralkodónő konfliktusát súlyosbította a múltban gyökerező személyes ellentét is. I. Mária elégtételként tekintett Cranmer máglyahalálára. Engesztelhetetlen dühe onnan eredt, hogy őt tartotta a felelősnek, amiért VIII. Henrik mostohán bánt anyjával, Aragóniai Katalinnal és vele 1533-ban. Aragóniai Katalin kegyvesztettsége után Mária is elvesztette udvari rangját. Az általa nagyra tartott katolikus egyház szerepe és befolyása csökkent, és nem utolsósorban Cranmert okolta azért is, hogy bátyja, VI. Edward protestáns hitre tért.

A királynő nemcsak Cranmernek szánta a halál e fájdalmas formáját: számos protestáns esett áldozatul a katolikus uralkodónő fanatikus hitének. Veszélyes társra lelt pokoli terve végrehajtásához az angol katolikus egyház vezetőjének, Pole bíborosnak a személyében.

Reginald Pole Salisbury hercegnőjének fia és IV. Edward király leszármazottja volt. VIII. Henrikkel a király pápasággal történt szakítása után romlott meg a viszonya, s gúnyos röpiratokban támadta az uralkodót. A király Pole családján állt bosszút, több rokonát kivégeztette, és a bíborost is felségárulóvá nyilvánította, így lett Pole a reformáció ádáz ellensége.

A királynő vakbuzgó hite
Az uralkodónő beteges gyűlöletet táplált az eretnek tanok iránt. A buzgón gyakorolt katolikus hit fontosabb volt a királynőnek, mint a politikai képességek vagy a személyes rátermettség.

Számára is iránymutatók voltak a tridenti zsinat intézkedései, melyek a Fülöp spanyol herceggel – a királynő férje – érkezett és hamar nagy udvari befolyásra szert tevő spanyol jogtudósok közvetítésével kerültek az angol udvarba. A tridenti zsinat a reformáció visszaszorítását tartotta fő céljának. Három szakaszban üléseztek a katolikus főpapok és jogtudósok: 1545–47, 1551–52, és 1562–63 között. A zsinat szellemiségének megfelelően a királynő is bevezette az egységes misézés rendjét, elismerte a pápa egyházi fennhatóságát és megerősítette, illetve visszaállította a VIII. Henrik által eltörölt cölibátus intézményét. Ez utóbbi egyébként sok katolikus püspök és pap ellenkezését is kiváltotta.

A protestánsok üldözését a királynő beleegyezésével Pole bíboros irányította, aki egy személyben a pápai legátus tisztségét is betöltötte. A főpap, aki egy ravasz és szofisztikált elme volt, műveltségét és egyházi hatalmát állította könyörtelen szándékai szolgálatába. Az áldozatok többsége tudatlanságáért vagy tévedéséért fizetett az életével. Pole bíboros rengeteg embert küldött a halálba. John Foxe szerint két püspök járt még élen a protestánsok üldözésében: Stephen Gardiner és Edmund Bonner. De mind a katolikus egyház, mind az állami apparátus kivette a részét az eljárásokból, amelyek során a rekatolizáció és a kínhalál között lehetett választani. Sokan vallási fanatizmusból, sokan személyes érdekből álltak a terrorgépezet szolgálatába.

A korabeli angol katolikus egyház nemcsak a terror eszközeivel harcolt a lelkek feletti hatalomért. A püspökök különös érzékenységgel fordultak gyülekezeteik felé, számos magyarázó, vallásos témájú kiadványt adtak ki angol nyelven, és prédikációik még ellenfeleik körében is irigyeltek voltak. A királynő és Pole bíboros is nagy figyelmet szentelt a VIII. Henrik és VI. Edward által jócskán megtépázott intézményrendszer újjáélesztésének. Az apátságok, kápolnák alapítása mellett nem egyházi jellegű beruházások is megvalósultak, melyek segítettek helyrebillenteni a királyság megroggyant kereskedelmi és gazdasági egyensúlyát.

A kor legnagyobb ellentmondása az, hogy az angol katolikus egyház, amely saját gyülekezetével modern és felvilágosult hitéletet élt, s meglepően gyorsan tanulta el ellenfeleitől sikereik receptjét, soha nem látott mértékű kegyetlen vallásüldözés élére állt. Az angol katolikus egyház által vezetett terror 1555 és 1558 között több ezer halálos áldozatot követelt.

Tudor Mária baklövései
Ez a disszonancia részben I. Mária személyével magyarázható, aki rövid uralkodása alatt hibát hibára halmozott. A királynő nagy munkabírású uralkodó volt, de szerencsétlen sorsa és torzult személyisége meghatározta uralkodását. Egész életét az udvari intrikák, a családi viszályok és a vallási ellentétek határozták meg. Amikor a hatalom csúcsára ért, már csak kevesekben bízott és kevesen bíztak benne. Legnagyobb szövetségese a spanyol uralkodó, V. Károly volt, akihez rokoni szálak fűzték, és az erős, katolikus hit is összekapcsolta őket. V. Károly fia lett a férje, bár ez a házasság meglehetősen elhibázott volt, mert a parlamenttel kötött megállapodás eleve kizárta Fülöpöt az angol örökösödésből, illetve Fülöp éppen apja halála után minden érdeklődését elvesztette Mária és Anglia trónja iránt. Viszont angliai spanyol udvartartásának költségei magasak voltak, amit az angol állami jövedelmekből fizetett, illetve az Albion-szerte gyűlölt spanyol uralom lehetőséget teremtett protestáns ellenfeleinek, hogy angol hazafiként mutatkozzanak a trónért folyó harcban.

Ráadásul II. Fülöp birodalmának részeként Anglia háborúba keveredett a Francia Királysággal. A háborút az angolok elveszítették, és kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy Calais, a legnagyobb kontinentális angol erősség is francia kézre került. Ezt a vereséget mind az utókor protestáns angol történetírása, mind a kortársak Isten büntetésének tudták be.

A királynő 43 éves korában megkeseredve, magányosan halt meg, azzal a tudattal, hogy az angol trónt régi ellenfele, az „eretnek” Erzsébet örökli. Uralkodása egyértelmű kudarc volt. Gyermektelenül hunyt el egy végzetes influenzajárványban.

Az elfeledett érdemek
Angliában I. Mária volt az első valóban uralkodó királynő. Hatalmát és kiváltságait ténylegesen gyakorolta. Bár megházasodott, méghozzá korának talán legbefolyásosabb uralkodója vette feleségül, mégis saját jogon kormányozta Angliát. Miniszterei újjászervezték a királyság gazdasági rendszerét, a hajózás szabályait újraírták, és növelték a katonaság hatékonyságát. Legfontosabb történelmi tette az volt, hogy továbbvitte a Tudor-ház örökségét, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Trónra kerülése nemcsak személyes diadala volt, hanem a birodalmi legitimáció folytatása is. Az 1543-as trónöröklési törvény alapján utódja VIII. Henrik másik lánya, a protestáns Erzsébet lett, akit Mária gyűlölt és megvetett, mégis elismerte a törvény alapján őt illető öröklési jogot.

Bár nem szívelte a parlament intézményét, politikai megfontolásból több olyan törvényt visszavont, ami a parlament jogkörét csorbította, akár az angol egyház életébe is beleszólást engedett. Cserébe Pole bíborossal együtt próbálta meg elérni az egyházi birtokok visszaszolgáltatását, amit azonban a parlament megtagadott. Így fordulhatott elő, hogy 1559-ben, amikor I. Erzsébet a protestáns Anglia törvényeit nyújtotta be a parlamentnek, annak nem kellett megtagadnia saját múltját.

Kronológia: I. Mária uralkodása

1553. július 6. VI. Edward halála. Mária bejelenti igényét az angol trónra. Riválisa Jane Grey, VI. Edward unokatestvére.

1553. július 19. I. Mária néven Anglia királynője lesz.

1553 ősz Megállapodik V. Károly német-római császárral Fülöp herceggel kötendő házasságáról.

1554 tél Leveri a Wyatt-lázadást és összeesküvést.

1554. július Házasságot köt Fülöp spanyol herceggel Winchesterben. A herceg népes udvartartással érkezik, ami viszálykodást szül.

1554. november A parlament megerősíti a pápai hatalmat. Pole bíboros visszatérése Rómából, Fülöp herceg és III. Gyula sikeres megállapodása után.

1555 tél A pápai hatalom ismételt megerősítése a parlament által. Az egyházi bíróságok újbóli felállítása. Kezdetét veszi a protestánsok üldözése.

1555 nyár I. Mária képzelt terhessége. II. Fülöp spanyol király lesz és felhagy angol terveivel.

1556. március Cranmer kivégzése.

1557. május Anglia a spanyolok oldalán háborúba lép a Francia királysággal. A költségeket a spanyol udvar állja.

1558. január Calais-t a franciák egy váratlan támadással elfoglalják. II. Fülöp és az angolok egymásra mutogatnak. Influenzajárvány tör ki Angliában.

1558. november 17. I. Mária gyermektelenül hal meg. I. Erzsébeté az angol trón.

1563 John Foxe Mártírok könyvének első kiadása, melyben élesen támadja a katolikus egyházat és I. Máriát.