2017. november 20.

Egy csonka békerendszer fél évszázados ”jubileumán”. Magyar kálvária feltámadás nélkül

Szerző: Gyarmati György

50 évvel ezelőtt, 1947. február 10-én írták alá a szövetséges és társult hatalmak, azaz a győztesek képviselői az ún. mellékvesztesek képviselőivel – köztük Magyarországéval – a második világháborút lezáró békeszerződéseket. Párizsban korántsem a háborús részvétel arányában szabták meg a békefeltételeket. A szerződések szövegét a győztes hatalmak között kialakuló ellentétek is alapvetően befolyásolták. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió képviselői a béke-előkészítés közepette már annak a diplomáciai világháborúnak a bemelegítő asszóit vívták, amelyet hamarosan hidegháborúként iktatott politikai szótárába a kortárs közvélemény. Ebben az erőpróbában attól függően került kedvezményezett vagy éppen hátrányos helyzetbe egy-egy kisebb állam, hogy békecéljai mennyiben voltak beépíthetők a rivális nagyhatalmak érdekeinek alárendelten születő döntések rendszerébe.

A fegyverzaj elülte nyomán a „békecsináló” nagyhatalmaknak bő másfél évre volt szükségük, hogy konfliktusokkal terhelt tárgyalássorozat eredményeként előállhassanak azokkal a szerződéstervezetekkel, amelyeket a második világháború mellékveszteseinek szántak. De itt meg is állt a tudományuk. A legyőzött nagyhatalmak, Németország és Japán esetében már fő vonalakban sem tudtak egyetértésre jutni. Ezért beszélhetünk a második világháború utáni nemzetközi helyzetben csonka békerendszerről a korábbi kiterjedt nemzetközi konfliktuszáró aktusokhoz képest, amelyek a modern kori Európában – a vesztfáliai békétől kezdődően – átfogó békerendszerekben öltöttek testet.

„Ez a békeszerződés olyan alkotás, amellyel senki sincs megelégedve. Sem a szerzők, sem a szenvedő felek. Sem a győztesek, sem a legyőzöttek” – mondta Sulyok Dezső a magyar békeszerződés ratifikálásának parlamenti vitája során, 1947 nyarán. A Magyar Szabadságpárt vezetője aligha tudhatta, hogy szavaival azt igazolta vissza, amit két évvel korábban Winston Churchill jövendölt. 1945 júliusában a győztes hatalmak vezetőinek potsdami konferenciáján a brit kormányfő úgy vélte: „ami készülőben van, az nem békeszerződés Romániával, Bulgáriával stb., hanem békeszerződés Románia, Bulgária [Magyarország] stb. számára.” A másfél éves béke-előkészítés végeredményeként békének csak erős eufemizmussal nevezhető állapot formálódott: a hidegháború.

A győztesek hierarchiája
A háború fő veszteseinek számító Németország és Japán mellett Olaszország, Finnország, Bulgária, Románia és Magyarország alkották a mellékvesztesek csoportját. A békeszerződések kidolgozásánál egy sajátos eljárásmód érvényesült: minden esetben azok a szövetséges államok működtek közre, amelyek az adott vesztes állammal hadiállapotban álltak, illetve a fegyverszüneti szerződést vele aláírták. Az ennek alapján megteremtett 4–3–2 formula szerint Olaszország esetében a francia, az amerikai, az angol és a szovjet; Bulgária, Magyarország, Románia esetében az amerikai, az angol és a szovjet; Finnország számára pedig az angol és a szovjet külügyminiszter dolgozta ki a békeszerződést. Románia a szovjetek támogatását élvezte, akik fontosnak tartották rögzíteni a békeszerződés-tervezet indoklásában, hogy a román kiugrás és átállás támogatást jelentett a szövetségesek számára a Németország elleni háborúban. A német szövetségről legkorábban leválasztott, társhadviselőként is elismert Olaszország az angolszászok részéről számíthatott kíméletes bánásmódra.

A béke sajátos hierarchikus rendszerben született meg: a fő és mellékvesztesek mellett a győztesek sem voltak egyenjogú szerzőtársai a háború utáni pacifikációs rendszernek. A győzteseken belül a ”három nagy” – Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió – mellett Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelország alkották a mellékgyőztesnek számító államok csoportját. (E két triász között sajátos, köztes helyzetet foglalt el a Külügyminiszterek Tanácsába konzultatív partnerként bevont, de a döntéshozatalból kirekesztett Franciaország és Kína.) A három mellékgyőztes azonban nem részesült egyenlő elbánásban.

Jugoszlávia ugyan némi tekintélyt vívott ki magának „önfelszabadítása” révén, ettől azonban még korántsem tekintették partnernek a békeszerző nagyok politikai klubjában. Az angolszászok nem csupán azért fogadták fenntartással Titót, mert egy protokommunista állami berendezkedés teljhatalmú ura volt, hanem azért is, mert velük fegyveresen is megütközve kívánt érvényt szerezni győztesi aspirációinak Olaszországgal szemben az Isztriai-félszigeten. Tito moszkvai támogatottsága sem volt egyértelmű. Sztálin szimpátiájával találkozott ugyan az a – saját berendezkedésére leginkább hasonlító – militáns-kommunista rendszer, amely Jugoszláviában formálódóban volt, ám a generalisszimusz már ekkor is nehezen tolerálta a partizánháborút sikeresen megvívó marsall önállósági igényét.

Hagyományosan sok konfliktus terhelte a szovjet–lengyel viszonyt. A harcok elültekor Sztálin további megaláztatással fejelte meg a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírását, Lengyelország közös szovjet–német lerohanását, a katyn~i mészárlást s a két állam határkonfliktusát, amikor a lengyel államiság jogfolytonosságát reprezentáló londoni emigráns kormányt nem engedte vissza saját hazájába, és – a szövetséges hatalmak tiltakozása ellenére – az általa kreált lublini komitét ismerte el Lengyelország kormányaként. Ehhez képest volt igazán szembetűnő ellenpont Csehszlovákia moszkvai támogatása. Kárpátalja Szovjetuniónak való átengedésével, valamint stratégiai fontosságú nyersanyag szállítására szóló bizalmas kötelezettségvállalással Benes valóban ”megszolgálta”, hogy Tiso német oldalon buzgólkodó ellenséges-legyőzött Szlovákiája a csehszlovák államegység helyreállításával hirtelenében a mellékgyőztesek státusába kerülhetett.

A magyar béketörekvések
A háborút követően hatalomra jutott új magyar politikai vezetés két „csomagtervben” fogalmazta meg béketörekvéseit. Az egyik a trianoni békeszerződés bizonyos mértékű – etnikai alapon nyugvó – korrekciójával számolt, s elsősorban Erdély egy részének megtarthatóságát (visszaszerezhetőségét) remélte. Az kezdettől nyilvánvalónak tűnt, hogy mellékgyőztesnek számító északi és déli szomszédaival szemben a legyőzött Magyarország nem számíthat semmilyen nagyhatalmi támogatásra. Legfeljebb a szintén mellékvesztes Románia ellenében lehetett (elvi) esélye egy olyan módosításnak, amely a zömében magyar többségű erdélyi területek bizonyos hányadát nekünk ítéli.

Ez annál is kevésbé látszott irreálisnak, mivel a győztes hatalmak Romániával kötött fegyverszüneti egyezménye „Erdély vagy annak nagyobbik része” visszajuttatásáról tett említést. Azaz Bukarest számára e kérdést nyitva hagyta, ami magyar olvasatban azt jelentette, hogy legalább Erdély (nem meghatározott mértékű) kisebbik hányadát illetően Budapestnek is lehet némi keresnivalója. Ezt támasztotta alá, hogy a két világháború közötti nyugati diplomáciai megnyilatkozások, illetve a háború alatti angolszász béketervek újragondolandónak tekintették az első világháborút követően a Kárpát-medencében meghúzott államhatárokat, s hajlottak azok etnikai alapon történő újrarajzolására. A Külügyminisztérium Kertész István által vezetett béke-előkészítő osztálya két változatot dolgozott ki. A ”nagy Partium-terv” egy 22 ezer km2-nyi területsáv igénylésével számolt, amely 2:1 arányban román többségű lakosságot ölelt fel; a ”kis Partium-terv” olyan – az előző feléig terjedő – határ menti térséget foglalt magában, amelyen közel egyenlő arányban éltek magyarok és románok (? 400–400 ezren).

A másik elképzelést a regionális föderáció csomagterve jelentette. Ez az alternatíva korántsem volt új a magyar politikai gondolkodásban. Elég csupán a múlt század közepéről Kossuth Lajos, illetve e század elejéről Jászi Oszkár ez irányú javaslataira emlékeztetni. Sokkal inkább az volt újdonságnak tekinthető, hogy ezúttal határainkon túlról érkeztek hasonló – Magyarország részvételével is számoló – kezdeményezések. Még az európai csatatereken sem ért véget a világháború, amikor jugoszláv–bolgár vonatkozásban 1944–45 fordulóján, Románia miniszterelnöke részéről pedig 1945 tavaszán visszatérően megfogalmazódott a Duna menti államok valamifajta vámuniós, illetve föderatív integrációjának a gondolata. Ez persze aligha lett volna elégséges ahhoz, hogy reális politikai alternatívaként foglalkozzanak vele. Ugyanez a gondolat viszont éppúgy évek óta formálódott a háború utáni béke előmunkálatait végző londoni és washingtoni külügyi apparátus dolgozószobáiban, mint ahogy – a közelmúltban nyilvánosságra került iratok szerint – a szovjet béke-előkészítés moszkvai munkaanyagaiban is szerepelt.

Elvetélt alternatívák
A háború alatt a brit külpolitika, az elvi pártfogáson túl, tevőlegesen is közreműködött a német és a szovjet nagyhatalom által övezett ”Köztes-Európában” szervezendő államszövetségek létrehozásában. A britek 1941–42 fordulóján aktív szerepet vállaltak a görög–jugoszláv, illetve a lengyel–csehszlovák emigrációs kormányok közötti föderációs egyezmények tető alá hozásában, s ezeket lehetséges mintának vélték a térség konfliktusainak oldásához más államok esetében is. Ezzel együtt sem állítható azonban, hogy ez a szigetország politikusainak egyöntetű álláspontja lett volna. Nem lényegtelen persze, hogy Churchill és külügyminisztere, Eden a föderációs projektek elkötelezettje volt, ám felfogásukat – különösen általános regionális rendezőelvként – korántsem fogadta fenntartás nélkül a béketerveken dolgozó stábjuk minden tagja. Seton-Watson, Macartney vagy Toynbee sokkal bonyolultabbnak és nehezebben rendezhetőnek ítélte a dunai térség problémáit.

C. A. Macartney, aki úgy vélte, hogy a térség kisállamai esetenként sokkal inkább közvetlen szomszédaiktól érzik magukat veszélyeztetve, mint a velük esetleg szintén határos nagyhatalmaktól, azt tartotta leginkább járható útnak, ha a határok etnikai alapon történő újrarajzolásával minimalizálnák a kisebbségek arányát, s az új határok között minél inkább közelítenének a „tiszta nemzetállam” eszméjéhez. Ezt viszont Erdélyben látta legkevésbé érvényesíthetőnek. Ezért Erdély esetében különleges megoldást javasolt: ”messzemenő autonómiát a nemzeti kisebbségeknek, vagy az egész térséget külön, autonóm egységgé kell konstituálni”. A mérlegelő, hezitáló brit álláspont még inkább tetten érhető abban az 1943. szeptember végén született dokumentumban, mely Edent a szövetségesek moszkvai külügyminiszteri értekezletére volt hivatott felkészíteni: „Őfelsége kormánya általánosságban szívesen látja a független Magyarország további fennállását a háború után, lehetőleg a Duna-medencében megalakítandó valamely államszövetség tagjaként. Előzőleg azonban Magyarország megfelelő jóvátétellel tartozik a szövetségesek általa megtámadott tagországainak. Erdély kérdésében nincs kialakult vélemény. Az egyetlen tartós megoldás valószínűleg a független Erdély visszaállítása lenne.”

Az Egyesült Államok külügyminisztériuma, a State Department béke-előkészítő háttéranyagainak alapkoncepciója a britekénél is határozottabban épített a régió föderációs elven alapuló újjászervezésére. Az angol anyagokban végig nyomon követhető minden szempontot – különösen a várható orosz reagálást előre beszámító – mérlegelő állásfoglalásokhoz képest az amerikai tervezetekből sokkal inkább kiolvasható a ”mi tudjuk, hogy mi lesz jó nekik” öntudata, ami leginkább azon alapult, hogy a tengerentúliaknak már évszázados gyakorlatuk volt a föderatív demokrácia működtetésében. Miközben az előterjesztések itt is jelzik Köztes-Európa problémáinak kuszaságát, bonyolultságát, az elaborátumok megvitatásáról fennmaradt jegyzőkönyvekből összességében mégis az „Amerika az első” kollektív öntudata sugárzik. A tervezés offenzív, célratörő, eredményorientált és magabiztosan számító volt. Az amerikaiak igyekeztek saját felfogásuk, érdekeik szerint érvényesíteni a klasszikus európai diplomácia erőegyensúly (balance of power) vezérelvét. Eszerint a régióban olyan föderációs formáció(k) kialakítására kell törekedni, amelye(ke)n belül a szovjet- és a Nyugat-orientációs tagállamok belső egyensúlyt képeznének.

Ez a tervezői magabiztosság ugyanakkor megbicsaklani látszott, midőn Erdély kérdése került napirendre. Az angol forgatókönyvekhez hasonlóan éppúgy felmerült az „autonóm vagy független Erdély létrehozása egy kelet-európai vagy Duna menti föderáció keretén belül”, mint az, hogy Erdélyt egy jól körülírt státusú kondomíniummá lehetne formálni Magyarország és Románia között.

Bár az Erdélyt érintő brit és amerikai tervezetek között számottevő gondolati rokonság mutatható ki, nagyon is markáns volt a különbség elképzeléseik képviseletét illetően. Angliában a körültekintően mérlegelő, esetenként egymástól eltérő eredményre jutó szakértői apparátushoz képest a kormányzat reprezentánsai vállalták a regionális föderáció különböző változatainak képviseletét. Az amerikai politikai mechanizmusban ennek inkább a fordítottja volt jellemző. A State Department szakértői egyetértettek abban, hogy koncepcionálisan a föderáció valamely változata lenne a régió jövője számára az optimális megoldás, álláspontjuk viszont a hivatali ügymenet hierarchiáján alig emelkedett akár csak a tárca vezetésének szintjére, illetve „megállt” Summer Welles külügyminiszter-helyettes erősen körülhatárolt kompetenciáján belül. Roosevelt elnök bizalmasát, mondhatni különbejáratú magán-külügyminiszterét, Harry Hopkinst éppoly kevéssé tudták meggyőzni, mint a külügyeket ténylegesen irányító elnököt. Az angolszász politikai vezetés legfelső szintjén ez a kérdés már szóba sem került. Churchill és Roosevelt háború alatti bizalmas üzenetváltásai napi konzultációs munkakapcsolatot tükröznek. Egy évtizede közzétették ezen üzenetváltások – számos kiegészítő adalékkal is gazdagított – ún. „teljes kiadását”. A három vaskos kötetben, kétezer nyomtatott oldalon Erdély neve két alkalommal fordul elő – földrajzi irány megjelöléseként: „Erdélyen keresztül”, „Erdély irányában”.

Moszkvai forgatókönyv
Sokkal élénkebb érdeklődést tükröznek Erdély iránt a Kreml politikájába bepillantást engedő – főleg az utóbbi években hozzáférhetővé vált – iratok. 1940 nyarán az Erdélyt megosztó (második) bécsi döntőbíráskodásra Sztálin azonnal diplomáciai jegyzékben reagált, de nem a döntés tartalma ellen emelt kifogást. Amiatt adott hangot felháborodásának, hogy Hitler – aki akkor még szövetségese volt – nélküle döntött e terület megosztásáról. 1942-től az egykori külügyi népbiztos, Litvinov vezetésével különbizottság dolgozott Moszkvában Európa háború utáni újjárendezésén. E bizottság többször érintette az Erdély-kérdést is. Az egymás követő, 1943–44-ből származó előterjesztések immár tartalmában vetették el a bécsi döntést, mely helyett új alternatívát dolgoztak ki. Az egyik változat szerint ”Románia is ellenséges ország, amely büntetést érdemel, nem jutalmat. Mégis elképzelhető részére Erdély átadása szolid garanciákkal, vagyis a Szovjetunióval való szoros és hosszan tartó együttműködés, valamint Besszarábiára és Bukovinára vonatkozó igényéről történő lemondás esetén. Ily módon Románia Erdéllyel megfelelően kompenzálva volna Besszarábia és Bukovina visszaadásáért, és rá lenne utalva a Szovjetunió támogatására Magyarországgal szemben, amely sohasem fog belenyugodni Erdély végleges elvesztésébe.”

A másik változat bizonyos értelemben egy hatalmi-politikai Erisz almájaként kívánta önállósítani Erdélyt úgy, hogy ezen keresztül biztosítsa a maga számára Jugoszláviáig nyúló közvetlen regionális fennhatóságát. Eszerint ”egy önálló erdélyi állam […] a viszály gyökere maradna a két szomszéd, Magyarország és Románia között, így nem lehetne meg valamelyik hozzá közeli szomszédos állam pártfogása nélkül, ez jelen esetben a Szovjetunió lenne, melynek közös határa van vele. […] Előnyei számunkra más változatokkal összehasonlítva: nem járulna hozzá sem Magyarország, sem Románia megerősítéséhez, az újonnan megalakult állam fölötti ellenőrzés megengedné számunkra a nyomás gyakorlását mind Magyarországra, mind pedig Romániára, és megakadályozná, hogy bármelyik beléphessen valamely, a szempontunkból ellenséges kombinációba. Egy ilyen ellenőrzés megerősítené befolyásunkat a balkáni államokra és részben a Bánáttal határos Jugoszláviára. […] A döntő mindenesetre saját magunkra nézve az, hogy Erdélyt legalábbis átmenetileg meg kell ragadni, amíg a kilátások az együttműködésre Romániával vagy Magyarországgal tisztázódnak.”

A dokumentumban megfogalmazódó „átmenetileg megragadni” javallat vált realitássá 1944 novemberében, miután az Erdély területére visszatért román adminisztráció véres magyarellenes atrocitásai tálcán kínálták Moszkva számára az apropót a szovjet katonai közigazgatás bevezetéséhez. S mivel az európai háború végére – Görögországot leszámítva – Közép- és Délkelet-Európa egészét a Vörös Hadsereg uralta, a rendezés további menete a moszkvai „forgatókönyv” szerint zajlott. Ilyen körülmények között csak idő kérdése volt a Kremlben megfogalmazott másik célkitűzés megvalósítása is, hogy „a térség népei megtalálják helyüket a Duna völgyében megvalósuló szovjet rendszer keretein belül”. Ebből eredően Moszkva visszatérhetett az elsőként ismertetett változathoz. Az általa hatalomra segített Petru Groza-féle román kormányzat valóban „rá volt utalva a szovjet kormányra”, amely Besszarábia és Bukovina elvételét Erdély visszajuttatásával kompenzálta.

Nagyhatalmi diktátum
Az elvi megfontolásokon nyugvó háttéranyagok végül semmilyen szerepet nem játszottak a Külügyminiszterek Tanácsának tárgyalásain, amelyeket 1945–46 folyamán az egyes békeszerződések megszövegezésére több alkalommal is összehívtak. Itt kimondatlanul ugyan, de mindvégig a két új szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió európai hegemóniájának, illetve befolyási övezeteinek az elhatárolása volt a tét. Ebben a rivalizálásban pedig mindkét fél törekvéseit azonos vezérelv mozgatta: ha már kölcsönös engedményeken nyugvó kompromisszumos békekonstrukció megteremtése nem lehetséges, akkor igyekezzünk politikailag is a saját elképzelésünk szerint „pacifikálni” azokat a térségeket, amelyeket megszálló hadseregeink révén magunkénak mondhatunk.

Az engedmények is csak addig terjedtek, hogy kölcsönösen tudomásul vették: a katonai felügyelete alá tartozó területen a másik fél úgyis saját belátása szerint fog cselekedni. Erről legkorábban nem is annyira a vesztes kisállamok, hanem a formailag mellékgyőztesnek számító Lengyelország szerezhetett keserű tapasztalatokat (az ország területének mintegy 200-250 km-rel történő nyugatra tolása, hazatérő emigráns politikusaik elhurcoltatása). Ebből a szovjet megszállási övezetben elhelyezkedő vesztes államok vezetői is okulhattak. Ha az Egyesült Államok és a lengyel emigráns kormánynak otthont adó Anglia politikai reprezentánsai „veszni hagyják” Lengyelországot, amely mellett a háború során annyiszor elkötelezték magukat, milyen támogatásra számíthat a legyőzött Magyarország?

Horthy Miklós 1944. októberi sikertelen kiugrási kísérlete után a békét megkonstruáló nagyhatalmak semmit sem találtak, amit Magyarország javára írhattak volna. De a tétel ugyanígy meg is fordítható. A döntési mechanizmus nagyhatalmi meghatározottságából eredően abban is alig volt érdeme a háború utáni (kül)politikai vezetésnek, hogy végül nem foganatosították maradéktalanul a Magyarországgal szemben beterjesztett követeléseket. Elutasították Prágának azt az igényét, hogy az 1946-ban megkötött magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezményben rögzítetteken túl további 200 000 magyart egyoldalúan áttelepíthessen a Felvidékről; a pozsonyi hídfő kiépítéseként igényelt 5 magyar falu Csehszlovákiának történő átadása helyett a békeszerződés végül három település átengedéséről rendelkezett; s elutasították Bukarest Magyarországgal szemben megfogalmazott jóvátételi követelését is. De az angolszász hatalmak ezeket a követeléseket sem abból a megfontolásból vétózták meg, hogy Magyarországnak kedvezzenek: a Moszkva által támogatott prágai, illetve bukaresti igények elutasításával – közvetve bár, de – sokkal inkább a Kreml ambícióinak kívántak határt szabni.

A trianoni béke formálásában legaktívabb nyugat-európai hatalmak időközben – részben már a két világháború között is – ráeszméltek az első világháborút követő közép-európai újjárendezés elhibázottságára. Ebbéli történelmi felelősségüket viszont úgy próbálták továbbhárítani az újabb rendezést döntő mértékben meghatározó új szuperhatalmakra, hogy közben Pilátusként moshatták kezüket az új békemű felett: lám, lám, az időközben nálunk jóval erősebbé lett hatalmak sem tudtak jobbat alkotni annál, mint amit mi negyedszázaddal korábban kitaláltunk.

Magyarország társadalma számára e két békediktátum – időbeli közelsége miatt – együttesen volt valóban súlyos tehertétel. Az országot a tatárjárás óta többször érték az egész népesség számára megrázkódtatást jelentő háborúk, illetve egyéb pusztítások. A korábbi századokban viszont e nagyméretű pusztulások között többgenerációnyi békekorszak adatott arra, hogy az ország és társadalma magához térjen, regenerálódjon. Századunk első felében nemcsak a pusztulások, veszteségek mértéke, hanem azok időbeli közelsége is súlyos tehertételt jelentett az ország számára.

Talán ebből következik az, hogy a korabeli magyar közvélemény valamifajta „igazságszolgáltatást” remélt az újabb békeszerződéstől. Holott ez alkalommal éppúgy, mint már számos esetben a történelem során, sokkal inkább „jogszolgáltatásról” volt szó. A rendezés a győztesek fegyverekkel kivívott „joga” volt – és maradt. Ez a rendezési elv több mint kétezer éve ismert: vae victis! Jaj a legyőzöttnek!

Magyar békecsinálók

Máig tartja magát az a – történeti szakirodalom egy része által is tovább éltetett – közvélekedés, miszerint Magyarország második világháború utáni „újabb Trianonjáért” a korabeli magyar politikai vezetés, a külügyi apparátus, illetve a párizsi béke-előkészítő értekezletre kiküldött delegáció felkészületlensége, ügyetlensége lenne a felelős. A magyar történeti-politikai gondolkodás több száz éves hagyománya a bűnbakkeresés. E „tradíció” szellemében fogalmazódott, hogy nem elég jó delegációt küldtünk Párizsba érdekeink képviseletére. Ennek „bizonyítéka” azután kimerül egyetlen – egyébként valós – mozzanatban: Gyöngyösi János külügyminiszter nyelvismeretének hiányosságában, diplomáciai körökben való ismeretlenségében. E bűnbakkereső felfogás óhatatlanul átháramlik a delegáció nem politikusi tagjaira, a diplomáciai, szakértői stábra is. Érdemes tehát felidézni, hogy kik voltak a magyar delegáció jelentősebb diplomata szakértői.

Kertész István (1904–1986) A delegáció főtitkára, a háború után a Külügyminisztérium béke-előkészítő osztályának megszervezője és vezetője, a harmincas évek elejétől a magyar kormányt a Hágai Nemzetközi Döntőbíróságnál képviselő bizottság titkára. A világháború kitörését megelőzően két éven át Rockefeller-ösztöndíjjal tanulmányozta az amerikai külpolitikát, a Népszövetség működését, s eközben számos – később értékessé váló – kapcsolatra tett szert Washingtonban, Genfben, Hágában, Londonban. Már ezekben az években is több külpolitikai tanulmány, illetve nemzetközi jogi tárgyú könyv szerzője. A világháború idején előbb a bukaresti magyar követség első titkára, majd a Kállay miniszterelnök „kiugrási” politikájának részeként a Külügyminisztérium politikai osztálya keretében tevékenykedő konspiratív béke-előkészítő csoport munkatársa. Az 1944. évi német megszállás napjaiban ő szervezte meg a veszélyessé vált anyagok elrejtését. Mire a németek letartóztatták, az akták már biztonságban voltak. A frontot túlélve az Ideiglenes Nemzeti Kormány Budapestre költözését követően látott hozzá a béke-előkészítő osztály szervezéséhez, majd azon – kevés példányban fennmaradt – dokumentációs kötetek összeállításához, melyek máig is alapforrását képezik a háború utáni magyar béke-előkészítő munkálatok kutatásának.

Szegedy-Maszák Aladár (1903–1988) Hivatásos diplomata. 1928-tól állt a Külügyminisztérium szolgálatában. 1932–37 között a berlini magyar követségen dolgozott, 1939-től a minisztérium politikai osztályán. 1943-tól nem csupán az osztály vezetője, hanem Kállay miniszterelnök bizalmasaként a konspiratív keretekben megindított béke-előkészítő munkálatoknak is ő volt az irányítója, koordinátora. Az ország német megszállása után Dachauba deportálták. 1945. november 20-ától Magyarország washingtoni nagykövete. E tisztségében delegálták a Párizsba utazó magyar békeküldöttség tagjainak sorába.

Sebestyén Pál (1893–1973) Jogász, diplomata, a húszas években a Külügyminisztérium delegáltja a Vegyes Döntőbíróságok mellett működő kormánymegbízottak hivatalában. A harmincas évek első felében a Nemzetközi Agráralap bázeli titkárságán a magyar megbízott. 1936-tól a Külügyminisztérium nemzetközi közjogi osztályának tisztviselője, egy év múltán az osztály vezetője, 1941-től miniszteri osztályfőnök. A világháború utáni minisztériumban már rendkívüli követ lett, és meghatalmazott miniszteri rangban bízták meg fontos diplomáciai feladatokkal. Ezek egyike volt a róla elnevezett „Sebestyén-misszió”. A nagyhatalmak ösztönzésére magyar részről kezdeményezett 1946. áprilisi diplomáciai akció azt célozta, hogy Magyarország és Románia – még a párizsi béke-előkészítő értekezletet megelőzően – közvetlen tárgyalásokon próbáljon egyezségre jutni a két országot érintő területi, kisebbségi kérdésekről. Ez a törekvés a román kormány vezetőinek elutasításán megbukott, mivel Groza miniszterelnök és Tatarescu külügyminiszter egyaránt úgy vélte, hogy többet nyerhet a nagyhatalmak alkuja nyomán, mint közvetlen román–magyar egyezkedés révén.

Auer Pál (1885–1978) Eredeti végzettsége jogász volt, főleg a nemzetközi gazdasági jog szakértőjének számított, emellett kiterjedt publicisztikai tevékenységet folytatott. A két világháború között külföldi (francia, amerikai) érdekeltségű vállalatok, illetve követségek jogi tanácsadójaként dolgozott. A húszas években a Páneurópai Unió magyar tagozatának vezetője, a Népszövetség szerződéses munkatársa. Közismert Hitler-ellenessége miatt az ország német megszállása után bujkálni kényszerült. 1945-től nemzetgyűlési képviselő, a parlament külügyi bizottságának elnöke. 1946 márciusában nevezték ki párizsi követté s – ugyanúgy, ahogy a többi, nagyhatalomhoz akkreditált követet – a magyar békedelegáció tagjává. Ennek megfelelően lett a delegáció tagja a korabeli moszkvai követ, Szekfű Gyula történész is, akit olvasóinknak aligha kell külön bemutatni.

Bede István (1904–1978) Hivatásos diplomata. 1943-tól a Külügyminisztérium sajtóosztályának vezetője. 1946-tól Magyarország londoni diplomáciai missziójának vezetője, 1947–48-ban londoni követ.

Faragó László A gazdasági főmegbízott személyében – a pártpolitikai rivalizálás részeként – az utolsó pillanatban történt változás. Eredetileg a béke-előkészítés hazai munkálataiban is aktívan részt vevő pénzügyi szakembert, Kárász Artúrt, a Magyar Nemzeti Bank elnökét jelölte a külügyminiszter. A szociáldemokraták viszont kevesellték reprezentáltságukat a delegációban, s mivel Kárász a magyar gazdasági érdekek képviselete miatt a SZEB szovjet tagjai számára már bankelnöki posztján is egyre kevésbé volt kívánatos, a kommunisták szívesen nyújtottak „segítséget” a szociáldemokratáknak, hogy közösen vétózzák meg Kárász kiküldését. Helyette végül is a Pénzintézeti Központ szociáldemokrata vezérigazgatója, Faragó László lett a békedelegáció gazdasági főmegbízottja.

A delegáció diplomata, illetve szakértői tagjainak megítélése alig függött felkészültségüktől, teljesítményüktől. Az ítéletalkotás leginkább két mozzanattal függött össze. Az egyik, hogy – Szekfű Gyulát leszámítva – a felsorolt diplomaták zöme hamarosan leköszönt állásáról, tiltakozásul Nagy Ferenc lemondatása és emigrációba kényszerítése ellen. A másik, hogy nem csupán követték miniszterelnöküket az emigrációba, hanem többen (Auer, Bede, Szegedy-Maszák) aktív szerepet is vállaltak a második világháború utáni magyar politikai emigráció különböző szervezeteiben, valamint a meginduló Szabad Európa, illetve Amerika Hangja rádió magyar osztályainak munkájában. Azaz a Horthy-korszak diplomatái közül éppen azok, akiket demokrata magatartásuk miatt igazoltak s az új adminisztrációba átvettek, fentebbi lépésük miatt azonnal „reakciós horthystákká”, „az imperializmus bérenceivé” minősültek át. Új státusukban pedig a rossz békéért felelős bűnbakként lehetett az egész garnitúrát felmutatni.