2017. június 22.

Egy elhíresült Ohrana-provokáció. A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei

Szerző: Bebesi György

1905 decemberében egy furcsa dokumentum jelent meg Oroszországban egyszerre kétféle változatban is, a feketeszázas szélsőjobb prominens figuráinak kiadásában. A különböző alcímekkel ellátott kötetek a zsidó világ-összeesküvés, a zsidók világhatalom megszerzését célzó aspirációinak bemutatását ígérték az olvasónak. Minderre az első orosz forradalom idején, alig egy hónappal az cári monarchia történetének legsúlyosabb pogromhulláma után került sor, abban az időszakban, amikor a szélsőjobboldali szervezetek rohamtempóban építették ki vidéki bázisaikat és teremtették meg országos hálózatukat. Ez a dokumentum később "jegyzőkönyvek" néven vált ismertté, és egyikévé lett a történelem leghírhedtebb, legvitatottabb iratainak.

Az írásbeliség feltalálása óta az emberiség iratok milliárdjait termeli, de csak néhány van közöttük, amely jól megfogható hatással van a történelem menetére, népek sorsának alakulására. A jegyzőkönyvek ezek közé tartoznak, ugyanis egy hosszú 19. századi ideológiai-politikai folyamat végén olyan gondolatok öltöttek bennük testet, amelyek az egész 20. század során szemléletformáló erővel alakították Európa és a világ közgondolkodását a témáról.

Az emberiség szellemi fejlődése során létrejött gondolati alkotások, filozófiák, teóriák, iratok, koncepciók sokféleképpen hathatnak az egyes népek kultúrájára, gondolkodásmódjára, értékrendjére vagy éppen világképére. Szerencsés esetben ez a hatás pozitív és értéket közvetít, vagy éppen egy másik kultúra másságára, eltérő értékrendjére mutat rá, és segít megérteni az adott nép, néplélek sajátosságait, jellegzetességeit, esetleg hídként tud működni különböző kultúrák, civilizációk között.

Vannak azonban olyan hatások is, amelyek szintén erősek és hosszú távúak, csak éppen negatív módon, negatív irányban hatnak, alapvetően befolyásolva a közvéleményt valamely tárgykörben. Az ilyen hatást keltő iratok közül talán a leghírhedtebb a már említett a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei címen ismertté vált hamisítvány, amely a zsidó világ-összeesküvés teóriájának ősforrásaként ismert a kutatók körében, és amelyet az Ohrana, az orosz politikai rendőrség operatív tisztjei a 19. század végén felsőbb belügyi utasításra állítottak össze - kétségkívül professzionális módon - annak érdekében, hogy olyan irat birtokába jussanak, amely alátámasztja a cári kormányzat zsidóellenes politikáját, és felerősíti a tömegek körében egyébként is hangsúlyosan jelen lévő antiszemitizmust. Az utolsó két Romanov-uralkodó, III. Sándor és II. Miklós kormányzatának, politikai elitjének ugyanis szilárd meggyőződése volt, hogy az Orosz Birodalom belső rendjét elsősorban a birodalomba betelepült, illetve befogadott idegenek, zsidók, lengyelek veszélyeztetik elsősorban. Az Ohrana titkos részlegében készült áldokumentum olyan elemi erővel hatott, hogy számos országban a közvélekedést saját tárgykörében a mai napig alakítja, sőt sok helyütt meghatározza.

Megalkotása után a dokumentum kalandos utat járt be, először francia nyelven jelent meg a 19. század végén Párizsban, majd németül látott napvilágot, az orosz kiadások csak 1903-tól követték egymást, egy külön akció keretében, "mint külföldről becsempészett" iratok. Már az első világháború előtt számos kiadást megért, megjelent olcsó papírkötésben és díszkiadásban, vagy éppen sorozatban közölve különböző újságokban, jellemzően mindig akkor, amikor valamely ok miatt súlyos belpolitikai feszültség robbant ki, például az első orosz forradalom, az orosz vérvád-per, az ún. Bejlisz-ügy, vagy éppen az első világháború. Majd a bolsevik forradalom és polgárháború után "visszakerült" Európába, sőt Amerikába is, és ezzel történetének egy újabb szakasza kezdődött el.

A háború utáni kétségbeesett légkörben az élelmiszerjegyeken élő, megfogyott, spanyolnátha által is megtizedelt világ kereste a bűnbakot szenvedéseiért, kereste azokat az erőket, amelyek a nagy világégéshez és az azzal járó pusztuláshoz vezettek. A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei látszólag kifogástalan választ adott erre, hiszen éppen azt tartalmazta, hogy a zsidók hogyan kívánták átvenni a világ fölötti uralmat titkos szervezeteikkel és különböző manipulációkkal, így a nagy háborúért, ahogy akkoriban hívták, felelőssé lehetett őket tenni.

Az irat hitelességének kérdése persze már a kortársakban is felmerült, de sokan osztották a húszas években Adolf Hitler álláspontját, aki azt mondta, nem érdekli, hogy eredeti-e a mű avagy sem, olyan kitűnően jellemzi a zsidókat. A későbbi higgadtabb, konszolidáltabb légkörben aztán az iratok átmenetileg feledésbe merültek, különösen azután, hogy a harmincas évek első felében egy független svájci bíróság emigráns Ohrana-tisztek tanúvallomására alapozva kimondta az iratok hamisságát, és betiltotta svájci terjesztésüket.

A dokumentum azonban a jogi megítélés és tudományos kutatás álláspontja ellenére mind a mai napig hat, több mint félszáz nyelvre fordították le, egyik kutatója szerint a Biblia után a legszélesebb körben ismert mű. Időről időre felmerül hitelességének kérdése, parázs viták folynak eredetéről, tartalmáról, bizonyos politikai erők pedig ideológiai fegyverként használják. Ma különösen népszerű az arab országokban, ahol szinte minden könyvesbolt folyamatosan kínálatában tartja.

A téma és annak dokumentációja, irodalma jelen cikk szerzőjének, aki történeti russzista, az orosz feketeszázas mozgalom, valamint a cári politikai rendőrség, az Ohrana kutatása kapcsán került az érdeklődési körébe, hiszen az orosz szélsőjobb gyakran finanszírozta társadalmi krízishelyzetekben a "mű" megjelentetését, a Védelmi Osztály pedig gyakran szervezett manipulatív, provokatív akciókat, és gyártott hamisítványokat. Az alábbi, terjedelmi okokból óhatatlanul vázlatos áttekintés ennek a bizonyos, óriási reflexiókat kiváltó dokumentumnak a keletkezéstörténetét és sorsát kívánja bemutatni, mind magáét az iratét, mind a tartalmában foglalt állításokét a kutatás jelenlegi állása szerint, hangsúlyozva, hogy mind a mai napig még tudományos szempontból is vannak nyitott kérdések, és folynak élénk viták a "dokumentummal" kapcsolatosan.

A jegyzőkönyvek előzményei és keletkezéstörténete
A jegyzőkönyvek keletkezésének előzményei a 19. század utolsó harmadában kibontakozó orosz-német politikai-ideológiai együttműködésre nyúlnak vissza. A századvég faji antiszemitizmust valló német gondolkodói - főként Stocker és Aldvart - intenzív levelezést folytattak az orosz abszolutizmus szellemi képviselőivel, és többek között azt javasolták az akkor még csak vallásos antiszemitizmus szintjén álló orosz monarchistáknak, hogy a zsidókérdést az arab-, a török- és a tatárkérdés mintájára kell megoldaniuk. A német jobboldal képviselői a cári Oroszországban a rend és az erős állam utolsó európai bástyáját látták a terjedő liberalizmus közepette. Sztolipin, Pleve, Szergej nagyherceg a legnagyobb államférfiaknak számítottak a szemükben. Mivel azonban a szlávokat - indoeurópai eredetük ellenére - nem sorolták az árja népek közé, Stocker az együttműködés érdekében kénytelen volt egy ideológiai csavarral a "kereszténység felvételével árjává lett népekről" írni, ily módon hidalva át a nézetkülönbséget, és teremtve meg a közös ideológiai platformot.

1882-től, a II. Sándor ("zsidók általi") meggyilkolása utáni évtől felerősödtek az orosz-német politikai és ideológiai kapcsolatok, a Drezdai Manifesztum kiadása után valóságos "antiszemita internacionálé" jött létre, amely jelentős propagandatevékenységet fejtett ki, brosúrák, könyvek tucatjaival kívánták az orosz és a német lakosság körében nézeteiket terjeszteni, zsidóellenes közhangulatot kialakítani, a meglévő előítéleteket felerősíteni. Ezek a füzetek, kiadványok a "Cion bölcsei.…" előfutárai. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy az antiszemita irodalom jelentősnek mondható historiográfiával rendelkezik, és a "modern" korszakát megelőzően is született nem egy mű a tárgykörben. A teljesség igénye nélkül említhető pl. a Oszman-bej kapitány álnéven publikáló, Milengen nevű, román származású Ohrana-ügynök 1840 körül megjelentetett munkája, amely a "A világ zsidók általi elfoglalása" címet viselte Eszerint a zsidó parlament Krakkóban került összehívásra, azzal a céllal, hogy kijelöljék a kiválasztott nép vezéreit, valamint meghatározzák azokat az eszközöket, amelyek leginkább alkalmasak arra, hogy a zsidóság a földkerekség egésze felett uralkodhasson. Ez az alapötlete a "Cion bölcseknek" is: létezik egy titkos zsidó világkormány (tagjai a bölcsek, vagyis a rabbik), amely iniciatívákat jelöl ki a világuralom megszerzése érdekében.

Egy középszerű német irodalmár, German Gedse Biarritz című regénye tartalmazott egy fejezetet, amely A prágai zsidótemetőben alcímet viselte. Itt a szerző kifejtette, hogy a szinhedrion tagjai 100 évente egyszer találkoznak (természetesen éjjel és temetőben), hogy megvitassák a zsidó világuralom tervét és megvalósításának eszközeit. A "szépirodalom" nem nagyon hatott, mert a német antiszemiták nem figyeltek fel a műben rejlő lehetőségre. Amikor azonban Theodor Fritsch, akit gyakran neveznek a zsidóellenesség atyjának, önállóan jelentette meg az említett részletet a "Főrabbi beszéde" címmel, immáron széles körben érdeklődés mutatkozott iránta. Az említett mű még ugyanebben az évben Oroszországban is nagy példányszámban megjelent, ekkor még különösebb visszhang nélkül.

A Biarritz nem egyetlen előfutára volt a jegyzőkönyvnek: orosz oldalról ismeretlen szerző írt a nyolcvanas években Leleplezések II. Sándor gyilkosainak kapcsolatairól címmel hírhedtté vált művet, amely a jegyzőkönyvek egyik amerikai kutatójának megállapítása szerint a legérdekesebb azok közül, amelyeket a bolondok házának falain kívül írtak. A szerző tétele szerint Németország zsidó uralom alatt áll, és a sorban most Oroszország következik. Ezzel összefüggésben a keletnémet rabbikról tudnunk kell, hogy ők tulajdonképpen az "ostromló csapatok tisztjei", központjuk Königsberg, és parancsnokuk a helyi rabbi, Bamberger. Az összeesküvést az "Össznépi Zsidó Szövetség" irányítja, feladatuk az orosz határ megnyitása, a behatolás akadálytalanná tétele.

Zagyvaság - intézhetnénk el egy kézlegyintéssel, már csak azért is, mert a zsidóknak nem kellett behatolniuk Oroszországba, hiszen az 1700-as évek utolsó harmadában Lengyelország felosztásai során mintegy másfél milliónyian kerültek az Orosz Birodalom fennhatósága alá, amely kényszerlakhelyet, úgynevezett "Zónát" jelölt ki a számukra. Ám más megvilágításba helyezik ezeket az irományokat orosz levéltárakból előkerülő adatok. 1917 után bukkant elő Oroszországban a Pétervári irattárból gróf Lamsdorf memoranduma. Ebben a vezető orosz diplomata kifejtette, hogy egyetért a zsidó összeesküvés teóriájával, valamint azzal is, hogy az 1905-ös lázadást a Rothschildok finanszírozták. Még figyelemreméltóbb azonban ugyanezen a dokumentumon II. Miklós saját kezű feljegyzése, szó szerint idézve: "teljességgel osztom az itt kifejtett véleményt."

Ilyen előzmények után születtek meg maguk a jegyzőkönyvek, vázukat a Főrabbi beszédei és a "zsidó összeesküvés" teóriája alkották. Első, még kezdetleges változata 1895 februárjában jelent meg A?zsidóság titkai címmel, amely inkább még csak azt próbálta sugallni, hogy azok a modernizációs reformok, amelyekkel Vitte, a kor orosz pénzügyminisztere kívánja az elmaradott orosz agrárállamot korszerű ipari országgá tenni, nem egyebek, mint a titkos zsidó kormány mesterkedései annak érdekében, hogy majdan könnyebben átvehesse az ország fölötti uralmat. Nem lehet a megjelenés időpontjának értelmezésénél a franciaországi Dreyfus-per összefüggéseit sem figyelmen kívül hagyni, ugyanis ez az öt év - 1894-1899: a vádemeléstől a felmentő ítéletig - nemcsak a francia belpolitikára volt hatással, egész Európa figyelemmel követte az eseményeket. A jegyzőkönyvek kiadásában és végleges formájuk elnyerésében A?zsidóság titkai feltehetőleg jelentős szerepet játszott.

A zsidó világ-összeesküvés teóriája
A mintegy füzetnyi kiadvány 24 jegyzőkönyvet tartalmaz, a következő címmel: Szó szerinti feljegyzések a világ zsidó vezetőinek 24 titkos üléséről. A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei érvelése és tematikája három főbb gondolatkör köré szerveződik:

1. a liberalizmus kritikája
2. azoknak az eszközöknek és technikáknak a számbavétele, amelyek segítségével a zsidók a világ fölötti uralmat megszerzik
3. az eljövendő judaista állam működési mechanizmusának vázlata.

Ezek a témák nem programpontszerűen kidolgozva, hanem az érvelés során keverten jelennek meg, a szövegből mégis jól elkülöníthetők. Maga a textus a bölcsek szájával beszél, és sajátos világlátásmódot és világmagyarázatot közvetít.

Eszerint a politikai szabadság fölösleges eszme, amely csak káoszhoz vezet, a néptömegek a szabadsággal valójában nem tudnak mit kezdeni, az csak anarchiát, zűrzavart kelt körükben. A liberalizmus ezért valamennyi ország életében, amely a politikai szabadság felé tart, romlást, káoszt fog hozni. A tömegek képtelenek az állami élet összefüggéseit helyesen átlátni, képtelenek a helyes döntések meghozatalára, amikor arra szükség van. Korábban a gazdasági hatalom és vele együtt a politikai hatalom az arisztokrácia kezében volt, amely azt a saját érdekei szerint használta fel, ugyanakkor gondoskodott a parasztokról és a munkásokról is, egyértelműen megszabva adott esetben számukra a szükséges kereteket, teendőket. De az arisztokrácia már a múlté, és az a kaotikus liberális államrend, amely felváltotta uralmát, a világ legtöbb országában szükségszerűen despotizmusba fog torkollni. Egy társadalomban mindig az erősebb akarat érvényesül, csak az erős képes kormányra kerülni és irányítani az országot, a modern világban ilyen erőnek pedig a (zsidó) tőke mutatkozik, amely az arany révén gyakorlatilag uralja és irányítja a világot. A világ vezetését végső soron azok kezébe kell adni, akik képesek ezt a hatalmat helyesen felhasználni, és ők a Cion bölcsei. Ennek érdekében már a jegyzőkönyvek megírása előtt is sok minden történt,  írják a jegyzőkönyvek -, a feladat azonban még nincs elvégezve. Ahhoz, hogy a bölcsek átvehessék a világ fölötti irányítást, a nem zsidó államokat először meg kell gyengíteni, meg kell törni. Az ehhez vezető úton eleinte minden országban elégedetlenséget és nyugtalanságot kell kelteni. Szerencsére, ennek természetes eszközéül kínálkozik a liberalizmus. Erőteljes kampányt kell folytatni a liberális eszmék elterjesztése érdekében, hagyni, hogy a különböző szabadelvű intézményekben - pl. a parlamentekben - a gójok (nem zsidók) csak hadd fecsegjenek. Mindez a bölcsek közreműködésével segít a teljes tanácstalanság és tájékozatlanság érzetét kelteni az egyszerű nép tudatában. A többpártrendszer léte ugyanebben az irányban hat, a rabbiknak fel kell erősíteniük a véleményeltéréseket, ezzel párhuzamosan befolyásuk alá vonni valamennyi pártot. A népet el kell idegeníteni a saját vezetésétől, például támogatni kell a munkásság követeléseit, de eközben mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy életszínvonaluk tovább csökkenjen, elsősorban az élelmiszerárakat kell emelni. Az arisztokráciát a megerősödő földbérlők és új tulajdonosok végleg háttérbe fogják szorítani, így nem lesz ereje, hogy ellentmondjon a nagy változásoknak. A társadalmi-gazdasági zűrzavar végül is a legtöbb államban elnöki rendszer bevezetéséhez fog vezetni. A prezidenciális rendszer lehetőséget ad a bölcseknek, hogy ezekre a posztokra a saját embereiket ültessék, akiket aztán marionett-figurákként tudnak majd mozgatni. A múlt "sötét erőit" hatalmi pozícióba kell juttatni, mert így könnyebb ellenőrizni a tevékenységüket. A páholyokkal és a titkos társaságokkal a saját módszereikkel kell elbánni, amennyiben szembeszállnak a változásokkal, fizikailag meg kell semmisíteni őket. A gazdaság kézbentartása érdekében az ipart néhány gigantikus nagyvállalatba kell tömöríteni, hogy ezek segítségével alá tudják vetni a gójokat, amennyiben azok a bölcsek, illetve az általuk bevezetett rend ellen fordulnának. Szükséges az államok közötti kapcsolatokat is lerombolni. A nemzeti érzés fontosságát kell hangoztatni addig a pontig, ameddig a nemzetközi kapcsolatok feszültséggel telítetté nem válnak. A fegyveres fenyegetettség érzését fenn kell tartani, ahol lehet, háborúkat kell kirobbantani, minél gyakrabban. Ezeket a háborúkat nem kell engedni valamelyik fél teljes győzelméig, mert az véget vetne a konfliktusnak; a fontos csak az, hogy a háború tovább növelje a gazdasági káoszt. A nem zsidók morális-erkölcsi tartását is meg kell törni. Széles körben propagálni kell az ateizmust, a fényűző életformát, elő kell segíteni az alkoholizmus, a fertőző betegségek és a prostitúció terjesztését. A bölcsek tudják, hogy amennyiben a nem zsidók felismerik az összeesküvést, nyilván ellen fognak állni, ekkorra azonban már nem lesznek olyan erők a kezükben, amelyekkel hatékonyan védekezhetnének, az új rend mindenféle szembenállás megtörésére képes lesz. A hatalom megszerzésére a bölcsek az egyszerű tömeget fogják felhasználni, olyan mértékben fokozva elégedetlenségüket, hogy a világ valamennyi országában egy nagyjából egy időben kirobbantott forradalommal meg fogják szerezni a hatalmat, és kisajátítani a magántulajdont, kivéve természetesen a zsidók tulajdonát. Az új hatalom kormányai egymást fogják váltogatni, állandó lesz a belső hatalmi harc, és mivel ezek az államok rendkívül instabilak, könnyen újabb háborúk robbanhatnak ki. Az ateizmus propagálása révén a papság védtelenné válik, mód nyílik a keresztény vallás megsemmisítésére bármelyik pillanatban. A kormányok presztízse rohamosan csökken, rendszeressé válnak a gyilkosságok, a merényletek. A vezetők csak testőrök gyűrűjében mernek mutatkozni, teljesen elszakadnak országuk tömegeitől. A gazdasági káosz körülményei között ravasz pénzügyi manőverekkel el kell érni, hogy az aranyalapra történő átállással nemzetközivé tett valuta a zsidó világtőke függésébe vonja őket. Ennek érdekében minél nagyobb államadósságot kell felhalmozni és a gójokat hitelek felvételére kell kényszeríteni. Ilyen körülmények közepette az utolsó kormányok vezetői örömmel fogják a bölcseknek átadni a hatalmat, akik erre már felkészültek és lefektették a jövő alapjait. Ha pedig terveik idő előtt lelepleződnének, akkor sincs gond: titkos földalatti vasutakkal kötik össze a világ fővárosait, és egész egyszerűen kormányostul, mindenestül felrobbantják őket. Amennyiben esetleg zsidók állnának ellen az új rend kialakításának, akkor az antiszemitizmust kell felhasználni ellenük. Az anarchia fokozása érdekében követelni kell a személyiség szabadságának a biztosítását, és egyidejűleg hirdetni az osztályharcot.

Bár a bölcsek elvben liberálisok és demokraták, kormányzati elképzeléseiket valójában a hatalomnak való vak engedelmesség jellemzi. Mint írják, műveltséget minden rétegnek csak a számára szükséges mértékben kell juttatni, színvonalasabb képzést csupán a nép szűk vezető rétege számára szükséges biztosítani, a tömeget távol kell tartani a politikától. A megjelenő műveket kíméletlen cenzúra fogja ellenőrizni. A kialakítandó új világrend új kormányának kíméletlenül el kell intéznie azokat, akik szembe mernek szállni vele, ebben hatalmas, a társadalom minden rétegéből toborzott titkosrendőrség fogja segíteni, és minden polgár tiszteletbeli kötelességévé teszi a spionkodást. A politika teljes egészében a bölcsek ellenőrzése alatt fog állni, minden pártot függőségbe kényszerítenek a legkonzervatívabbtól a szélsőradikálisokig. A nagy cél végleges elérése kb. 100 évig fog tartani, és nyilvánvalóan sok zsidó és nem zsidó életét fogja követelni. A messianizmus századában csak egy vallás marad, és ennek keretében fog az emberiség egyesülni egy Dávid házából való király uralma alatt, és ez a vallás természetesen a judaizmus lesz. Az Írás szövege világosan kimondja, hogy Isten a zsidókat választotta ki a világ fölötti uralkodásra, ezért ez a hatalom valamennyi korábbitól különbözni fog. Az oktatás során a múlt anarchiáit és bűneit állandóan szembe kell állítani a jelenlegi kormány sikereivel, és fel kell vázolni egy ideális jövő ígéretét. Erre a meghatározatlan idejű jövőre kell ígérni a szabadságot, a jelenben viszont a liberalizmus bármiféle formájának véget kell vetni. Másik oldalról a lakosság elégedettsége érdekében biztosítani kell minden réteg számára a magas életszínvonalat. Az adókat a jövedelmekkel arányosan kell kiszabni. A fiatalok származásuktól és tehetségüktől függő nevelést és lehetőségeket fognak kapni, az alkoholizmus éppúgy büntetendő lesz, mint a szabad akarat. Mindebben a népnek vezetőit kell követnie, a törvényeknek érthetőknek és állandóknak kell lenniük. Az új világállam vezetői az arra alkalmas zsidók közül választódnak ki, valamennyiüknek tehetséges, munkaszerető, jóakaratú embereknek kell lenniük. Az első számú vezető közvetlenül érintkezhet népével, fogadhat petíciókat, senkinek sem szabad észrevennie, hogy titkosrendőrök hadával van körülvéve. Állandóan a kormány munkájával kell foglakoznia, semmilyen személyes tulajdonnal nem rendelkezhet. Mindennek következtében az emberek jól érzik majd magukat, szeretni fogják kormányukat, és az általános társadalmi megelégedettség körülményei közepette a Cion hatalma sokáig fennmaradhat. Így lett ez kigondolva a Cion bölcsei által.

A jegyzőkönyvek tartalmi forrásai
A "Cion bölcseinek" tartalmi részét F. Graves, a Times újságírója fejtette meg 1921-ben, amikor Odesszában, ahol tudósítóként dolgozott, a menekülő fehérgárdistáktól a birtokába került egy példány. Feltűnt neki a hasonlatosság egy általa jól ismert szatírával, Maurice Joly "Montesquieu és Machiavelli dialógusa a pokolban" című művével. Ez a pamflet eredetileg 1864-ben jelent meg Genfben, Joly néven publikálták, 25 párbeszédes részt tartalmazott, és nem volt nehéz észrevenni, hogy III. Napóleon despotizmusa ellen íródott, az akkoriban oly gyakori illegális politikai röpirat, vagyis pamflet formában, hiszen nyilvánvaló, hogy az önkényuralmi rendszerek nyilvános kritizálása tilos volt. Az első teljes címmel történő publikálás még ugyanebben az évben Brüsszelben jelent meg, a könyv a genfi kiadás eredeti adatait is tartalmazta. Ebben a zseniális, találó, vitriolos tollal megírt darabban Montesquieu szelleme azt igyekszik bizonyítani, hogy a liberalizmus és a demokrácia felvilágosult eszméi az egészségtelen és igazságtalan despotizmus felett állnak, míg a vitából győztesként kikerülő Machiavelli szelleme érveket javasolt a demokrácia ellen, azt állítva, hogy a tömegek nem képesek önmaguk irányítására, csak akkor képesek boldogan élni, ha egy erős személy irányítása alatt állnak. A Joly-darabban jól elkülöníthetők a hatalomátvétel előtt álló Napóleon szájába adott mondatok azoktól, amelyeket már a hatalom átvétele után mint uralkodási koncepciót fogalmazott meg. A szövegnek ez a kettős rétege a jegyzőkönyvekből már hiányzott, ott a kétféle koncepció összekeveredett egymással. A jegyzőkönyvek kutatói összevetették a "Dialógus" és a "Cion bölcseinek" szövegét: a 25 fejezetből 24 részben vagy egészben megegyezik egymással, csak az utolsó zsidó messiás által létrehozandó állam felrajzolásánál engedett meg magának a szerző némi önállóságot. Ha szemelvények szerint nézzük az ily módon tagolt szöveget, akkor észrevehető, hogy a 160 cikkely 2/5-e nyíltan "egy az egyben", további kilenc fejezet bekezdései részben (legalább fele-háromnegyede az átvétel) egyeznek meg, ezenkívül a szemelvények sorrendje is azonos. A konklúzió egyértelmű: a hamisító, mint később kiderült, egy Golovin (más iratokban Golovinszkij) nevű másodrangú irodalmár, nem erőltette meg magát: a Cion bölcseinek szájába "Machiavelli" mondatait adta, ezt egészítette ki nem túl koherens módon a korabeli antiszemita irodalom néhány közkeletű megállapításával. Nem ügyelt arra sem, hogy a hitelesség érdekében legalább utalást tegyen a Tórára, avagy a zsidó kabalisztikus irodalomra. Így a jegyzőkönyvek tulajdonképpeni szerzője Maurice Joly - csak éppen nem tudott róla, hiszem művét plagizálták, és a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei megjelenésekor már régen halott volt.

A megrendelő és a hamisító
A kutatás mai szintjén már egyértelmű, hogy az áldokumentumok az orosz politikai rendőrség, az Ohrana megbízásából készültek, annak titkos műveleti, provokációk kidolgozásával foglalkozó részlegében. Ogrejevszkij generális, a Védelmi Osztály parancsnoka bízta meg Racskovszkij ezredest, a politikai rendőrség külügyi osztályának vezetőjét (későbbi párizsi rezidensét) a dokumentumok elkészítésével. Racskovszkij 1879-től dolgozott a rendőrség kötelékében, amikor is belekeveredett egy merényletügybe, és az Ohrana letartóztatta. Bár csak barátja volt a merénylő rejtegetésével vádolt illetőnek, a kor gyakorlata szerint megkapta az ajánlatot: vagy börtönbe megy, vagy a hatóságoknak dolgozik. Racskovszkij több ezer sorstársához hasonlóan az utóbbit választotta, az ő esetében azonban ez egy rendkívül sikeres karrier kezdetét jelentette. Már 1881-ben részt vett a Szent Csapat, egy titkos nemesi szabadkőműves páholy szervezésében, 1883-ban már a pétervári titkosrendőrség vezetőjének adjutánsa volt, 1884-től lett a párizsi iroda vezetője, ezt a tisztséget 19 éven át töltötte be. Az ő nevéhez fűződik az orosz titkosrendőrség svájci, angliai és németországi hálózatának kiépítése. Racskovszkij volt a cári rendszer titkos szeme, aki felügyeletet gyakorolt a külföldre emigrált orosz forradalmárok fölött, és nemritkán akciókat is hajtott végre ellenük, ezek során messzemenően alkalmazta a provokáció módszerét, nagy gyakorlattal rendelkezett az irathamisítás terén is, nem egy emigráns orosz ellen lejárató röplapokat íratott, gyakran "idegen zászló alatt" vagy a saját nevükben.

Zsidók elleni kampányának szándékáról 1891-es levelében tájékoztatta feletteseit. Ennek első eredménye egy Gehan Préval álnév alatt megjelent munka 1892-ben, amely egyes részleteiben nagyon hasonlít a jegyzőkönyvekhez, és egészen nyilvánvalónak tűnik, hogy Racskovszkij hatására vagy utasítására írták. A könyv alapkoncepciója szerint a francia forradalom óta a zsidók lettek az "európai helyzet igazi házigazdái", és az európai fővárosok bevétele után már csak "Moszkva erőd" áll ellen nekik. Mindezért, vonja le a szerző a konklúziót, létre kell hozni egy francia-orosz ligát a "titkos, sötét és felelőtlen hatalmak" elleni harchoz. A "Cion bölcsei" felé a következő lépés A zsidóság titkai című kiadvány volt, amelyet - szintén egy emigráns vallomásából ismertté váltan - bizonyos Julianna Glinka nevű, a "szezon" egy részét Párizsban töltő orosz úrhölgy, a lisszaboni orosz nagykövet lánya, ténylegesen az Ohrana párizsi rezidentúrájának ügynöke továbbított mint tanulmányozásra érdemest Ogrejevszkij generálisnak, az Ohrana parancsnokának, személyes jóbarátjának. Ugyancsak ő gondoskodott arról, hogy eljusson a könyv Cseverin tábornokhoz, a cár belső testőrségének vezetőjéhez, akinek feltehetőleg az lett volna a feladata, hogy továbbítsa magához a cárhoz, erre azonban akkor még - nem tudni, pontosan mi okból - nem került sor. Feltehetőleg ez a "mű" ihlette meg az Ohrana első emberét, és ő adott utasítást egy "hasonló", de nyilván alaposabb, átfogóbb munka elkészítésére.

Az még ma is viták tárgyát lépezi, hogy végül is a jegyzőkönyveket személy szerint ki állította össze. Borisz Nyikolajevszkij és Henry Roland kutatók egyaránt azt állítják, hogy egy Oroszországban Ilja Cion, Franciországban pedig Eli de Cyon néven ismert "közíró" a jegyzőkönyvek összeállítója. Az említett személy a nevével való inkább csak játékos azonosságon túl elméletileg valóban lehetett a jegyzőkönyvek szerzője, mert több, a kilencvenes évek orosz kormányzatát élesen támadó pamfletet írt, ezek között voltak a "Cion bölcseihez" hasonlóak is. Ami azonban az ő neve alatt lejött, az nem az, amit mi ma jegyzőkönyvekként ismerünk. Elképzelhető, feltehető esetleg, hogy A zsidóság titkai az ő műve, de még erre nincs semmi bizonyíték. A tény az, hogy az említett szerzőnek 1892-ben rendes kiadásban megjelent egy könyve Modern Oroszország címmel, és ebben határozott szimpátiáját fejezte ki az oroszországi zsidósággal kapcsolatban, egyenlő politikai jogokat és gazdasági lehetőséget követelt a számukra, s elítélte az antiszemitizmust és a pogromokat. Ez felkeltette Racskovszkij érdeklődését, mert feljegyzések vannak arról, hogy Ilja Cion svájci házába 1897-be betörtek, és nagy tömegű iratot vittek el tőle. Az elrabolt iratok között voltak Joly-variánsok is (ezek szerepét a jegyzőkönyvek tartalmi részeinél érintettük). A későbbi rekonstrukciók szerint Racskovszkij parancsára történt a dolog, elképzelhető, hogy az ott talált kéziratokból dolgozták ki a végleges szöveget, ezt megfejelve azzal, hogy "Cion" (!) bölcseiről van szó, tehát amolyan "racskovszkijos" módszerrel egyúttal lelepleznék a szerzőt is, ezzel a cári titkosszolgálat két legyet ütött volna egy csapásra. Elképzelhető, hogy így történt, de erre napjainkig a jegyzőkönyvek kutatói semmi bizonyítékot nem találtak, és akkor még mindig nem világos, hogy a szerzett anyagból a mű megírását végül is kivel végeztették el.

A jegyzőkönyvek első megjelentetésének pontos dátuma sem ismert, mert a francia szöveg évszám nélkül jelent meg, az azonban egészen bizonyos, hogy az időzítésben az 1897-es Bázeli Első Cionista Világkongresszus döntő szerepet játszott, így a benne lévő, korra vonatkozó utalásokat is figyelembe véve valamikor 1898 és a századforduló között jelenhetett meg. Kevesen hitték el ugyanis még a kor politikusai közül is, hogy a világ zsidósága valóban az őshaza visszaszerzésére, egy önálló palesztinai állam megteremtésére törekszik, ahogy a kongresszus programjában ezt deklarálták; sokkalta inkább mögöttes célokat, összeesküvést, a "kiválasztott nép" világuralmi ambícióit sejtették benne. Azt vélelmezték, hogy a legális kongresszus leple alatt a világ összegyűlt zsidó vezetői titkos tárgyalásokon titkos programot dolgoznak ki. Az 1917-es orosz kiadás előszavában a szöveget közzétevő Szergej Alexandrovics Nílus is úgy nyilatkozik, hogy "ez egy stratégiai terv a világ elfoglalására, amelyet a zsidó nép vezetői dolgoztak ki a szétszóródás hosszú századai alatt - és amelyet T. Herzl terjesztett be - végül is nem más, mint az 1897-es év augusztusában Baselben összehívott kongresszus anyaga". Az 1919-es német fordítás kiadója, Gottfried Beck szintén úgy foglalt állást a kötet előszavában, hogy a Cion bölcsei tulajdonképpen a bázeli kongresszus küldöttei voltak.

1903-ban Pleve belügyminiszter Racskovszkijt visszarendelte, mert túlságosan a saját szakállára kezdte szervezni az akciókat, kicsúszott a belügy ellenőrzése alól, tőzsdei szenvedélye pedig, amely Párizsban luxuskörülményeket biztosított számára, egyúttal komoly veszélyforrás is volt. A volt külügyi rezidensnek 1905-ben kezdtek ismét jól menni a dolgai, mert a forradalom leverésére teljhatalmat kapó Trepov belügyminiszter a rendőri ügyosztály helyettes vezetőjévé nevezte ki, feladata brosúrák, röplapok készítése, a forradalomellenes propaganda lett elsősorban.

Mindenesetre a jegyzőkönyvek elkészítésére parancsot adó személy, illetve az összeállító neve még sok vitát kavart, e tekintetben számos hipotézis született. Minden bizonytalanság ellenére úgy tűnik, hogy a századforduló orosz emigrációjával foglakozó Zavjagin kutatásaiból mégiscsak ismerjük a valódi összeállító nevét is. Radzivill hercegnő, aki az 1890-es években élt Párizsban, 1929-ben publikálta memoárját; ebben azt írta, hogy szalonjában több ízben megfordult egy bizonyos Matvej Golovin nevű irodalmár, aki bizalmasan tájékoztatta a grófnőt arról, hogy a párizsi könyvtárban magas rangú felkérésre egy olyan irat összeállításán dolgozik, amelyet a rendőrség a zsidó szabadkőműves páholyok ellen kíván felhasználni, a végső cél a zsidók Oroszországból történő kiutasítása lenne. A későbbiek során mutatott is a grófnőnek egy füzetet, amely a jegyzőkönyvek francia nyelvű szövegét tartalmazta, sőt azt is elárulta, hogy a megbízás Racskovszkij ezredestől származik. Munkájában egy Ivan Manaszevics Manujlov nevű, Párizsba telepített Ohrana-ügynök segítette, aki fedőfoglalkozásként újságíró volt, francia és orosz bulvárlapokba publikált. Az irat összeállítását a párizsi Bibliotheque Nationale-ban végezték, tevékenységüket egy A. Vint nevű ügynök felügyelte, illetve biztosította a technikai feltételeket, de időnkét személyesen részt vett benne maga Racskovszkij is. A grófnő állításait több dolog is alátámasztani látszik: a könyvtárban a mai napig fennmaradt a kipreparált Joly-kötet amelyben bejelölték a kimásolandó részeket, a jegyzőkönyvek első megjelenésére Párizsban, francia nyelven és a 90-es évek végén került sor. Radzivill hercegnő állításait alátámasztotta egy magát antiszemitának valló amerikai újságírónő, Henriette Herbleth, az American Hebrew munkatársa is, akinek a grófnő még Párizsban megmutatta az eredeti, franciául írt, több kézírással készült iratot. Amikor Amerikába is eljutottak a jegyzőkönyvek, és hivatalosan nyomtatásban megjelentek, az újságírónőnek azonnal feltűnt az általa megismert irattal való teljes megegyezés. Golovin, mint láttuk, középszerű képességeit plágiummal kívánta feledtetni, és önálló alkotás, illetve a rendelkezésre bocsátott nyersanyag feldolgozása helyett Maurice Joly darabját adaptálta.

A jegyzőkönyvek sorsa Oroszországban, az antiszemitizmus felerősödése és felerősítése
Az anyag első oroszországi megjelentetésére 1903. augusztus 28. és szeptember 7. között került sor, a szélsőséges besszarábiai antiszemitának, Krusevánnak a lapjában, a Znamjában (Lobogó). A rövidített, cikksorozat formájában megjelenő közzététel a Szabadkőművesek és cionista bölcsek világszövetsége üléseinek jegyzőkönyvei címet viselte, de az alcím utalt a lényegre: A világ zsidók általi elfoglalásának programja. A megjelentetésre alig néhány hónappal a véres kisinyovi pogromok után került sor, mintegy utólagos elméleti igazolást adva az eseményeknek. Hozzá kell tennünk, hogy a pogromok kirobbantásában Kruseván másik lapja, az 1898-ban alapított moldáviai Besszarabec (Besszarábiai polgár) komoly szerepet játszott. A pogromhangulat kialakításával párhuzamosan terjeszteni kezdte a Főrabbi beszédeit, illetve annak egy átdolgozott formáját is. A Znamjában Kruseván igazi feketeszázas stílusú cikket publikált a pogromot követően, amely lényege szerint üdvözölte azokat a hős patriótákat, akik a pogromokat elkövették és ezáltal a cárt és Szent Oroszországot megvédték. Két évvel később brosúra formájában a jegyzőkönyvek újból megjelentek Nyomorúságaink gyökere címmel, az engedélyezési kérelmet 1905. december 9-én nyújtották be a Pétervári Cenzúrabizottságnak, és az engedélyt szinte azonnal meg is kapták. Kruseván sem 1903-ban, sem 1905-ben nem volt hajlandó elárulni, hogy milyen módon kerültek a jegyzőkönyvek a birtokába, csupán annyit közölt, hogy ez egy francia dokumentum orosz fordítása, a névtelen fordító ezt annyival egészítette ki, hogy a jegyzőkönyvek egy titkos cionista főkancellária irattárából lettek nem kis nehézség árán megszerezve (sic!). Ezzel nyilván igazolták, alátámasztották az Ohrana eredeti koncepcióját, mely szerint a külföldön, francia nyelven íratott dokumentumot úgy kellett Oroszországba "visszacsempészni". Mai tudásunk szerint az első orosz változatok a Julianna Glinka által behozott iratok "szamizdat" változatai voltak, amelyet egy Filip Sztyepanov nevű kistisztviselő nyomtatott ki néhány száz példányban 1898-ban, hely és kiadó megjelölése nélkül, és kezdte őket a saját szakállára terjeszteni. Ezek az iratok nyilván elkerültek az orosz szélsőjobb több, antiszemita irodalmat már korábban is publikáló képviselőjéhez, pl. Krusevánhoz.

A második megjelentetés G. Butmi nevéhez fűződik, és időben egybeesik a november 8-án bejegyzett Orosz Nép Szövetsége, a legjelentősebb feketeszázas szervezet országos hálózatának kiépítésével, amelyben mind Kruseván, mind a szintén besszarábiai Butmi jelentős szerepet játszott. 1906 januárjában újból kiadták a brosúrát, amely ezúttal Az emberi faj ellenségei cím alatt jelent meg. A hamisság-valódiság kérdésének eldöntéséhez a kötet előszavában Butmi a következőket közli: "A jegyzőkönyvek minden sorából kitűnik az a szemérmetlen öndicséret, az egész emberiség lenézése és az arcátlanság a cél eléréséhez szükséges eszközök megválogatásában, vagyis azok a tulajdonságok, amelyek a világon egyedül csak a júdeaiaknak tulajdoníthatók." Ez a brosúra ebben az évben még két kiadást, 1907-ben pedig egyet ért meg. Az olcsó tömegterjesztésre szánt változatok mellett a szélsőjobb vezérkara gondolkodott egy reprezentatív kiadványban, amely esetleg magára az uralkodóra is képes lenne hatást gyakorolni, egy ilyen publikáláshoz azonban jóval nehezebb volt olyasvalakit találni, aki ehhez hajlandó a nevét adni. Végül is egy, a saját és a felesége vagyonát francia ruletten eltékozló, pszichopata, üldözési mániában szenvedő besszarábiai kishivatalnokot, Szergej Alexandrovics Nilust sikerült rávenni a feladatra. Ő ugyanis második felesége révén az Erzsébet nagyhercegnő körül csoportosuló ún. "misztikusokhoz" tartozott (ebből a körből került ki a cári udvar Raszputyin előtti leghíresebb sarlatánja, Philippe), és feltehető, hogy környezete erős nyomást gyakorolt a pszichésen sérült fiatalemberre. Nilus szeretőjével éppen Párizsban tartózkodott, amikor jószágigazgatója közölte vele, hogy tönkrement. Ez gyökeres változást hozott az addig rendkívül bohém ember életében, vezekelni kezdett, járta a kolostorokat, fanatikusan pravoszláv lett és Szent Oroszország védelmezőjének hirdette magát. Mindez alkalmasnak mutatta őt a feladatra, ám Nilus még ilyen körülmények között is csak úgy volt hajlandó a nevét adni a kiadáshoz, ha az saját alkotásának részeként jelenik meg. Már 1903-ban megjelent egy "műve, A nagy a kicsiben, avagy az Antikrisztus eljövetele mint közeli politikai lehetőség című könyv, amely nem annyira történeti, mint inkább pszichiátriai kutatás tárgya lehet elsősorban. A könyvet komolytalansága miatt nem kívánták újból közölni (az első kiadást is felesége pénzelte), azonban azzal a feltétellel, hogy "Az Antikrisztus…" ismét megjelenik, Nilus hozzájárult, hogy ennek a könyvnek a részeként jelenjen meg a Cion bölcseinek új, immáron teljesnek gondolt változata.

Így az első reprezentatív jegyzőkönyv-kiadás 1905 decemberében, a brosúra változattal egy időben látott napvilágot, ez a változat további három kiadást ért meg Oroszországban 1905 és 1917 között (1911, 1912, 1917). Figyelemre méltó, hogy az elsőt a Cárszkoje Szeló-i udvari nyomda (hivatalosan a helyi Vöröskereszt kiadásában), az utolsót a Szergijevi Szentháromság főkolostor nyomtatta, ez a Közel van, az ajtók előtt címet kapta. A túlfűtött, elkeseredett légkörben, ami Oroszországban 1905 "forró őszét" jellemezte, a jegyzőkönyvek hatottak. A városokban a falakat ilyesféle plakátok borították el: "Az Isten által felkent egyeduralkodó cár alkotmányra és a parlament bevezetésére irányuló törekvéseit mind a vérszopó zsidók, örmények és lengyelek szítják! Minden gazság, minden gonoszság, minden szerencsétlenség, amely országunkat sújtja, a zsidóktól ered." Lamsdorf gróf, külügyminiszter memorandumot állított össze, amelyben azt javasolta, hogy Oroszország, Németország és a Vatikán fogjon össze egy közös akció keretében a zsidók világszövetsége és a franciák ellen, utóbbiak ellen azért, mert a zsidók eszközként használják őket. 1911-ben Markov II. a feketeszázak egyik vezére az orosz Állami Dumában elmondott beszédében megfogalmazta a kiirtás gondolatát is a zsidókkal kapcsolatban. Maga Nilus 1913-ban, a jegyzőkönyvek második kiadása után két évvel egy józan pillanatában bevallotta: "Művem először nyolc évvel ezelőtt jelent meg, és sohasem gondoltam, hogy komolyan viszonyulnak hozzá." Ugyanakkor Nilus szilárdan meg volt győződve a jegyzőkönyvek eredetisége felől, idézett megállapítása saját "Nagy a kicsiben..." című munkájára vonatkozik. Meggyőződését az sem ingatta meg, hogy mint Du Saila (Chayla) francia származású nyugalmazott kapitánnyal folytatott beszélgetésében elismerte, az első példányt Racskovszkijtól kapta, akit ő tábornoknak nevezett. Nilus hite olyan szilárd volt, hogy 1911-ben egyidejűleg fordult a keleti patriarchához, a szent szinódushoz és a római pápához azzal a kéréssel, hogy az Antikrisztussal szemben hívjanak össze egy ökumenikus zsinatot a kereszténység megmentése érdekében. A "mű" megjelenése után az orosz szélsőjobb köreiből többen nehezményezték is, hogy Nilus vallásos rajongása, ostobasága és üldözési mániája lejáratja, hiteltelenné teszi a "zsidó összeesküvés" gondolatát. Mindenesetre a pravoszláv egyház rendkívül sokat tett azért, hogy Nilus munkáját népszerűsítse. 1905 decemberében, az első megjelenés alkalmával a Moszkvai Metropolita körlevelet adott ki, amelyben utasította az egyházközségeket, hogy a templomokban - Moszkvában mind a 386-ban - olvassák fel a "Nagy a kicsiben..." című "teológiai munkát".

Az orosz állami hatóságok ugyanakkor nem tekintették hitelesnek a művet. Lopuhin rendőrfőnök Sztolipin miniszterelnök utasítására megvizsgáltatta a jegyzőkönyveket, és már ekkor bebizonyosodott hamisságuk, kiderült, hogy saját titkos provokációs részlegük készítette a 90-es években. Sztolipin erről referált az uralkodónak, aki ezt "mély szomorúsággal vette tudomásul". Más felelős rendőri vezetők is tisztában voltak a jegyzőkönyvek hamisítvány jellegével. Sz. P. Beleckij, a Rendőri Ügyosztály igazgatója, 1910-1916 között belügyminiszter, úgy nyilatkozott, hogy az 1911-1913 között zajló orosz vérvádperben, a Bejlisz-ügyben, amelynek a rendőrség részéről egyik előkészítője volt, a vád azért nem használta fel a Cion bölcseinek jegyzőkönyveit, mert annak hamisítvány volta az egész orosz közvélemény előtt jól ismert volt, és bevetése a per azonnali elvesztését jelentette volna.

1918-ban, a polgárháború idején a jegyzőkönyveket ideológiai fegyverként használó feketeszázak délen gyűltek össze, a fehérgárdisták - elsősorban Kolcsak és Gyenyikin - által ellenőrzött területen. A feketeszázasság nagy újjászerveződési kísérlete, a Nemzeti Közösségek Szövetsége intenzíven terjesztette a kiadványt, ebben szerepet játszott az első számú szélsőjobboldali vezér, az alapító atya Puriskevics, aki Rosztovban, Gyenyikin tábornok törzskarában szolgált a polgárháború alatt. Az olcsó, brosúraszerű kiadást fehérgárdista tisztek, katonák, terjesztették. Itt a dokumentum megélt még néhány "délorosz" kiadást, majd talaját, közegét vesztette a bolsevik győzelemmel.

A "Cion bölcseinek" utóélete, nemzetközi hatása
Az irat pályafutása azonban nem fejeződött be: Alfred Rosenberg balti német báró, egykori cári kormányzó személyesen juttatta el 1919-ben Németországba, és a későbbiek során ő maga fordította le Hitler számára. A "Cion bölcsei" annyira elnyerte Hitler tetszését, hogy alapolvasmányai közé került, döntő módon hatott a zsidóságról alkotott elképzeléseire, még fő művébe, a Mein Kampfba is beépítette, illetve utalt rá. A jegyzőkönyvek eredetisége sohasem érdekelte: a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak és más lapoknak az iratok hitelességét vitató cikkeit azzal utasította vissza, hogy nem érdekli az eredet kérdése, "oly kiválóan jellemzi a mű a zsidókat". Hiba lenne ugyanakkor azt gondolnunk, hogy csak a protonáci csoportok mutattak fogékonyságot a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei iránt: az I. világháború utáni társadalomlélektani állapotban (áldozatok, forradalmak, polgárháborúk, infláció, munkanélküliség, járvány stb.) az európai közvélemény jelentős része hajlamos volt az összeesküvés teóriájának befogadására. Angliában, Franciaországban, az Egyesült Államokban, sőt Magyarországon is egymást követték a gyors és sikeres kiadások, a jegyzőkönyveket a világ több tucat nyelvére lefordították. Vezető újságok - például a Deutsche Zeitung - folytatásban közölték a dokumentumot jegyzetekkel ellátva, a német jobboldal és arisztokrácia pedig élénk kommentárokat küldött a sorozathoz. Angliában is tekintélyes lap, a Morning Post közölte először a jegyzőkönyveket, majd hamarosan megszületett a könyvkiadás is. Amerikában a híres autógyáros, Henry Ford tett talán a legtöbbet azért, hogy a jegyzőkönyvek széles körben ismertté váljanak: több mint 100 ezer példányt adtak el kiadásában és közreműködésével, sőt, külön újságot alapított, a Deurborn Independentet, kifejezetten a "Cion Bölcseinek" terjesztése céljából, bár a tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy később kijelentette: megingott a bizalma a jegyzőkönyvek hitelességét illetőleg. A legnagyobb sikert arab nyelvterületen érte el a dokumentum, ahol még a harmincas években, sőt a II. világháború után is egymást követték az újabb megjelentetések. A húszas évek második felének nyugodtabb, konszolidáltabb légkörében azonban egyre erőteljesebben merült fel a jegyzőkönyvek hitelességének kérdése.

A jegyzőkönyvek hivatalos jogi megítélése
1933-ban Bernben perbe fogtak egy fasiszta csoportot, a Svájci Nemzeti Frontot uszító-rágalmazó antiszemita iratok terjesztése miatt. Az eljárás során szabályos nyomozás folyt az iratok eredetisége tárgyában, és ez a harmincas években komoly érdeklődést keltett az egész világon. A bíróság látókörébe került az Ohrana, ezért orosz emigránsokat is beidéztek a tárgyalásra. Egyikük, Sz. Szvatyikov mensevik szociáldemokrata, 1917 után levéltáros-történész vallomásából kirajzolódtak a dokumentum elkészíttetésének főbb szálai. Szvatyikov levéltári iratokkal tudta bizonyítani, hogy Racskovszkij feladata a titkosrendőrség párizsi osztályának megszervezése volt. Egyik munkatársa, egy elzászi francia ügynök, bizonyos A. Vint 1890-körül kapott utasítást Racskovszkijtól a protokollok elkészíttetésére, ez egybecseng azzal a dokumentummal, amelyben Racskovszkij jelzi Pétervári feletteseinek egy ilyen irat elkészíttetésének szükségességét. Golovint már Vint bízta meg a feladattal, sőt, mint láttuk, Ivan Manaszevics Manujlovval maga is közreműködött a plagizált hamisítvány összeállításában, személy szerint elsősorban a technikai feltételeket biztosította. Előadta azt is, hogy Golovin elsősorban Maurice Joly anyaga alapján dolgozott. V. Burcev tényfeltáró újságíró, egykori orosz szociálforradalmár hasonló tartalmú tanúvallomást tett, szerinte is Racskovszkij szervezte meg a jegyzőkönyvek elkészíttetését és kiadatását. Ugyanilyen értelemben nyilatkoztak az emigrációban élő, az akcióról tudomással bíró, illetve abban részt vevő egykori titkosrendőrségi tisztek is. W. Meyer bíró ítélőszéke végül is hosszas és alapos vizsgálódás után az egykori Ohrana-ügynökök által tett, tehát első kézből származó tanúvallomások alapján 1935-ben hozott ítéletében hamisítványnak, egyben plágiumnak minősítette a jegyzőkönyveket, betiltotta svájci terjesztésüket, a vádlottak fellebbezési kérelmét a fellebbviteli bíróság elutasította. A párhuzamosan Bázelben zajló hasonló tartalmú perben is a Bernivel megegyező ítélet született. Ez az európai joggyakorlat számára egyértelművé tette a "dokumentumok" megítélését. (Hozzá kell tennünk, hogy a második világháború után bizonyos szélsőséges csoportok és egyes jogászkörök kétségbe vonták a svájci bíróság tárgyilagosságát és jogi korrektségét.)

A jegyzőkönyvek ma
Válságtól sújtott korunk ismét rendkívül fogékony az összeesküvés-elméletekre, a legsikeresebb könyvek, mozifilmek és televíziós sorozatok valamilyen nagy leleplezésre, háttérben megbúvó, manipulatív eszközökkel élő és visszaélő hatalmi, gazdasági csoportosulások bemutatására törekednek, a korhangulat így ismét megnövelte az érdeklődést a jegyzőkönyvek iránt.

A Cion bölcseinek jegyzőkönyveinek ma Magyarországon számos változata forog közkézen, illetve található fent az interneten, némely verziónak már nem sok köze van az eredeti változathoz. A minden gyengéje ellenére professzionális hamisítvány az 1890-es évek orosz titkosrendőrségi tudásának szintjén arra törekedett, hogy minél több, a valóságra épülő vagy arra asszociációkat keltő elemet építsen magába, a hitelesség látszata érdekében.

Megítélése ma is sokrétű, vannak, akik úgy gondolják, hogy nem érdemes foglakozni vele, oly mennyiségű képtelenséget foglal magában, vannak, akik hisznek benne, és nem érdeklik őket az ezzel kapcsolatos kutatások, tudományos eredmények. Kritikátlan olvasása, a benne foglaltak faktumként történő elfogadása ma is alkalmas hangulatkeltésre. Az is tény, hogy mivel az irat elkészíttetése titkos akció volt, számos eleme még pontosításra, tisztázásra szorul, ezért a dokumentumok felbukkanásának fényében még újabb publikációk, közlemények várhatók, amelyek azért a lényegen már bizonyosan nem változtatnak.