Szerző: Gerő András

A Habsburg-dinasztiának nem volt Erzsébet királynénál népszerűbb tagja Magyarországon. A közvélemény nemcsak elfogadta, hanem magáénak érezte személyét, sőt, szinte glóriát vont köréje.

A Habsburg-dinasztia uralma Magyarországon a 16. század első negyedétől tekinthető folytonosnak. Majdnem 400 évig tartott a hol békésebb, hol békétlenebb formákat felmutató együttélés, s egy vesztes világháború kellett ahhoz, hogy megszakadjon. Tizenhét király uralkodott ez idő alatt Magyarországon, s ha hozzávesszük a 15. század egyetlen, rövid ideig regnáló Habsburg uralkodóját, Albertet is, akkor tizennyolc Habsburg állt az ország élén.

A szerep születése
Tekintélyes az idő, s jelentős a számosság – mégis, jószerivel alig van a dinasztiának olyan tagja, akinek kultusza lett volna Magyarországon. No, persze nem „hivatalos” kultuszra gondolunk, hiszen a középkorias világképhez hozzátartozott a felkent királyok s így az Istentől származtatott uralom elfogadása, tisztelete. (Tegyük hozzá: a magyarság háromszor is szakított az örökletesség feltétlen követésével, hiszen mind Rákóczi, mind Kossuth, mind az I. világháború utáni magyar parlament – igencsak különböző okokból – megfosztotta trónjától a dinasztiát.) Amikor kultuszról beszélünk, akkor valami olyasmire gondolunk, hogy az adott kor közvéleménye (amely persze igencsak változó kört ölel fel) a kötelező megnyilvánulásokon túl is elfogadta, magáénak érezte az adott személyt, kisebb-nagyobb glóriát vont köréje.

A 19. századig szinte csak Mária Terézia mondhatta el magáról, hogy a magyarok részéről valaminő kultikus tiszteletben, szeretetben részesült volna. A Mária Terézia iránti vonzalomban igen nagy szerepet játszott a nemesi nemzet önképe: a magyar lovagias s megsegíti, támogatja a bajbajutottat – különösen, ha női személyről van szó. A pozsonyi országgyűléstől segítséget kérő királynő pontosan tudta ezt, s életre szólóan biztosította magának a vitam et sanguinem patetizmusát.

A magyar Habsburg
A 19. századtól némileg változik a kép, hiszen a modern nemzettudat kialakulásával párhuzamosan megjelenik az igény a nemzettel azonosuló hatalomra is. A király pedig – ha a törvények alapján Magyarország uralkodója is – ennek nemigen tud megfelelni, hiszen a birodalom sajátos szerkezetének megfelelően, ő nem kizárólag a magyaroké. A nemzet tehát – hogy a lojalitás, a törvénytisztelet és a magyarosítás tényezőit ötvözze – megteremti a „magyar Habsburg” szerepét. Első képviselőjét abban a József nádorban leli fel, aki valóban sokat tesz a magyar kultúra felvirágoztatásáért, s akinek emlékét éppen ezért 1848-ban a hatalomra került liberális reformerek, a nemzeti közvélemény kifejezői törvénybe is iktatják. Emléke a kiegyezés után sem vész el: Johan Halbing szobra 1869 óta áll Budapest belvárosában, a nádorról elnevezett téren. (A 20. század sok köztéri névváltoztatása között ez a tér megőrizte elnevezését!)

Az 1796-tól 1847-ig nádori funkciót betöltő főherceg nem élte meg a dinasztia és a magyarság konfliktusát, így állást sem kellett foglalnia abban a kérdésben, amely kitaszíthatta volna a nemzeti pártvédet jelentő szerepből. Fiát, Istvánt, az őt követő nádort – legalábbis a közhit szerint – mindenesetre megeskette: sohasem nyúl a magyar korona után. István a kiélesedő konfliktusra úgy reagált, hogy 1848 őszén elmenekült Magyarországról, ő tehát alkalmatlannak bizonyult a József halálával megüresedő szerepkör betöltésére. „Emigrációjával” távol került a magyar ügyektől, a közélettől. (Az udvar is tudta, hogy a Habsburg nádor veszélyes politikai játéklehetőséget jelent a nemzet hatalmi fensőségét kereső magyar vágyak számára: senki nem követte Istvánt az el nem törölt, noha 1867 után már helyet is vesztett funkcióban.)

A nemzet lelki uralkodója
1849 után teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarság elvesztette a nemzeti főhatalom lehetőségét. A veszteség kettős volt. A magyar forradalom leverésével megszűnt a saját, önálló kormányzás lehetősége. Másrészt az is kitűnt, hogy az 1847-ben – éppen István beiktatásakor – még „csak” főhercegi minőségében megjelenő Ferenc Józseffel szemben megfogalmazódó elvárások csalóka reménynek bizonyultak. Akkor ti. osztatlan lelkesedést váltott ki, hogy az ifjú, mindössze 17 esztendős főherceg, aki V. Ferdinánd megbízásából a nádori beiktatást végezte, magyarul, látszólag nemzeti érzésektől áthatva szónokol. A „szeretett honról” a „magyar nemzethez való élénk ragaszkodásról” beszélt. Konzervatív szövegírói pontosan mérték fel, hogy mi kell a magyaroknak, s persze azt is, hogy ezek a szavak semmire sem köteleznek.

1849-re világos lett, hogy Ferenc József és a nemzeti jellegű főhatalom egymást kizáró fogalmak.

A magyar közvélemény a kettős csalódásra kettősen reagált. Egyrészt megteremtette saját „királyát”, a nemzet lelki uralkodóját – aki mint minden „igazi uralkodó, egyben „apa” is volt – Kossuth apánkat.

Másrészt azonban a nemzet és a hatalom érzelmi viszonyát – legalábbis a nemzet részéről – egyfajta kielégületlenség is jellemezte. A nem spirituális, hanem tényleges főhatalomban a nemzet hiába kereste a maga találta, noha érzelmileg továbbra is szüksége volt erre.

A szerep megvolt, a szereplő hiányzott.

A bajba jutott asszony
1854-ben Ferenc József megházasodik, elveszi a szinte még gyereklány Erzsébetet. A magyar közvélemény tudomásul veszi az eseményt, bár nem különösebb lelkesedéssel. (Jól jelzi a közönyt, hogy az esemény alkalmából 83 emlékkönyv jelent meg Erzsébet tiszteletére, s ezek közül mindössze kettő íródott magyarul.) Részvétre ad okot, hogy 1857-ben, magyarországi látogatásukkor hal meg kétesztendős kislányuk, Zsófia. Az együttérzés azonban még nem szimpátia, túl közel vagyunk még a megtorláshoz, amelynek nyomán nemcsak a Zsófia név vált gyűlöletessé (sokan Ferenc József anyjában látták a véres események egyik fő mozgatóját), hanem az is meggyőződéssé vált, hogy a 13 vértanúért a Habsburg-családnak is 13 tragikus halálesettel kell adóznia.

A 60-as évek közepére fokozatosan Erzsébet kerül a József nádor halálával megüresedett, de politikailag olyannyira hiányzó pszichológiai szerepbe. És Erzsébet tesz is gesztusokat. Magyar ruhában fogadja a hozzá látogató küldöttséget; a közhit szerint amnesztiákat eszközöl ki. 1866-ban pedig, amikor Ausztria a poroszokkal háborúba keveredik, gyermekeivel nem a kényelmet és biztonságot nyújtó messzi tájakra utazik, hanem Pestre, a magyarok közé jön. A nemzet lovagias: a bajba jutott asszonynak s a gyermekeinek menedéket nyújt, s örömmel nyugtázza, hogy a még mindig ifjú és szép császárfeleség tüntetően a magyarokba helyezi bizodalmát.

A bennfentesek azt is tudják, hogy Erzsébet arra ösztönzi urát: egyezen meg a magyarokkal, s így teremtse meg a dinasztia biztonságát. (Nem véletlen, hogy a koronázás után kilenc hónappal született Mária Valériát Erzsébet „ajándékának” tartották – olyan ajándéknak, amelyet a királyné 10 évvel a trónörökös születése után „adott” férjének a kiegyezésért. Mária Valériát épp ezért hangsúlyosan magyarul nevelték – amit ő aztán igencsak ellenszenvvel fogadott.) A koronázás során egyébként Erzsébetet soha nem tapasztalt tisztesség érte: a magyar közjog szerint semmilyen hatalommal nem rendelkező házastársat – történelmünkben először – egyszerre, egy időben koronázták a királlyal.

Szabadnak érzi magát
Erzsébet látszólag a kiegyezés után sem maradt adós a feléje irányuló szimpátia viszonzásaival. Legtöbbet idézett mondatát 1873-ban Jókai Mórnak címezte, de a sajtó gondoskodott arról, hogy szavai feledésbe ne merüljenek. Magyarországról ezt mondta: itt örökké szabadnak érzi magát az ember. A mondatot csak egyféleképpen érthették: Erzsébet rajong Magyarországért, a magyarokért, érzelmeit – szemben férjével – nem is titkolja. Pedig lehetett volna másként is értelmezni a kijelentést. Például úgy, ahogy Erzsébet tette. Anyjának írta Gödöllőről: „Itt a rokonságtól távol, piszkálódás nélkül, oly nyugodtan élhet az ember – míg (Bécsben) ott ez az egész császári família! Itt engem senki nem zavar, mintha egy faluban laknék, ahol egyedül jöhetek-mehetek oda, ahová akarok!”

Így senki nem akarta Erzsébet szavait értelmezni. A magyarok nem megérteni akarták Erzsébetet, hanem saját világképükbe beépíteni.

Az idő múlásával azonban a királyné helyzetét egyre inkább a magukéhoz hasonlónak érezték. Erzsébet is hozzá van kötve férjéhez, akárcsak a magyarok. Egyre gyakoribbá váló utazásaival, különállásával azonban azt mutatja, hogy menekül előle, otthagyná, ha tehetné. Akárcsak a magyarok. Mégsem szakít. Szintúgy a magyarok. Pedig érzelmei alapján megtenné. Mint a magyarok. Erzsébet mindamellett nő. Szép nő. Gyengéd érzések lehetséges tárgya. A nemzeti érzés egyszerre lehet lojális s mégis Ferenc József-ellenes, lovagias és esztétikus.

Erzsébet magyar hölgyeket vesz maga mellé, s egyáltalán nem bánja, ha a Lajtán túl sértődötten magyar asszonynak nevezik. Pedig igazából nem a magyarsághoz, hanem saját szabadságához kötődik. Nem a magyar földhöz, hanem Gödöllőhöz, önállósága és lovaglószenvedélye magyarországi helyszínéhez ragaszkodik. Márki Sándor, a királyné biográfusa kiszámolta: 1867-ig 114, 1867-től 1898-ig, haláláig 2549 napot, azaz összesen alig több mint hét évet töltött Magyarországon. Negyvennégy évi házasságából tehát hatszor annyi időt volt máshol, mint Szent István birodalmában. Azonban 1866 és 1898 között – az utolsó évet kivéve – minden évben idelátogatott. A királynéként itt töltött 2549 napból csak 69-et volt máshol, mint Gödöllőn és Budapesten. Ahogy Márki írja: öt hétig üdült egyszer Mehádián (1867), negyedfél évig Bártfán (1895); egyszer járt Zágrábban és Fiuméban, különben sehol nem mulatott Magyarországban, melynek szépségei kevéssé érdekelték.

Nemzeti királynémítosz
Erzsébet annak ellenére lett a véleményformáló magyar dzsentrivilágkép hőse, hogy igazából nem sokat tett ezért. Ennek a világképnek nem okozott problémát Erzsébet halála sem. A királyné meggyilkolása után két évvel Gábel Gyula szerkesztésében jelent meg Erzsébet emlékkönyve, amelyben a dinasztia és a magyar nemzet jelesei nyilatkoztak Erzsébetről. Itt már gátak nélkül nyilvánul meg mindaz, amit Erzsébet életében nem lehetett teljes nyíltsággal megfogalmazni. Nem törvényes akadályok, hanem a szembeszökő tények miatt. A nemzeti királynémítosz gyöngyszeme Pósa Lajos verse. Címe: A királyné álma.

Erzsébetet – Habsburg-családi szokás szerint – a bécsi kapucinus temetőben helyezték örök nyugalomra. A költő viszont hazahozza őt. A versben ugyanis a bánatos magyarok záporozó könnye tengerré dagad. A tenger behatol a kriptába. A síró hab a koporsót fölemeli, és hazaviszi magyar földbe. A magyar földet pedig áldja meg az Isten.

A királyné halála után immár egyértelmű: Erzsébetnek Magyarország volt az igazi hazája.

S a haza nem hálátlan. Halála után több helyen is emlékművet, szobrot emelnek neki. Ha sírja Bécsben van, szobra legyen Budapesten, abban a városban, melyet annyira szeretett – írta a Vasárnapi Újság nyolc nappal a merénylet után.

Erzsébet önmagában is rendkívül izgalmas személye nemzeti kultusz, nemzeti érzelmek tárgya lett. A nemzet következetesen őrzi emlékét és saját hitét. Azt a hitet, amelyet egykoron a realitás bizonyosságaként lehetett megélni.

A szerep és a szereplő egymásra talált – pedig valójában nem is egymást keresték.