Szerző: Németh György

Szapphó életéről nem sokat tudunk. Az újkori hírét megalapozó, lakóhelye miatt leszboszinak nevezett szerelem mindenesetre egyáltalán nem mindig és főként nem kezdettől volt része a róla szóló hagyománynak. A források alapján azonban úgy tűnik, mintha nem is egy, hanem legalább két-három Szapphó létezett volna: egy tiszteletre méltó költőnő, egy fehérmájú férfibolond és egy saját neme iránt érdeklődő, feslett asszony. Életrajzának legfontosabb forrásai saját versei, amelyek – kettő híján – töredékesen maradtak fenn. Ókori, lexikoncikkszerűen rövid életrajzaiban kuszán keveredik fantázia és valóság, rosszindulat és rajongás, de ami hitelesnek tűnik, mind a versekből merített információ.

A férfibolond
Szapphónak még a születési helye és ideje is bizonytalan. Sőt, nevét sem így írta, hanem Pszapphónak, ahogy verseiben és Mütiléné római császárkori érmein olvashatjuk. Kr. e. 612 körül látta meg a napvilágot a leszboszi Ereszoszban vagy Mütilénében, a későbbiekben mindenesetre az utóbbi városban élt, és Kr. e. 550 körül halt meg ugyanott. A leszboszi arisztokrata családok belső harcai miatt néhány évig a szicíliai Szürakuszaiban töltötte száműzetését. E harcokról neves kortársa, Alkaiosz szenvedélyes verseket írt, Szapphó azonban csak annyiban emlékezik meg róluk, hogy a zavaros viszonyok miatt nem tudott divatos lüdiai fejdíszt venni lányának, Kleisznek.

Életéről már az ókorban alaptalan pletykák kaptak szárnyra, ami azt jelezte, hogy a férfiközpontú társadalom nehezen fogadott el egy költőnőt, különösen akkor, ha tehetségesebb volt, mint számos férfi társa. Elterjedt róla, hogy férfibolond volt, aminek kiélését nem könnyítette meg állítólagos csúnyasága (alacsony volt és sötét bőrű). Az athéni komédiaírók (jóval halála után) megtették több híres költő szeretőjének, köztük Anakreón, Arkhilokhosz és Hippónax barátnőjének, és még az sem zavarta őket ebben, hogy e férfiak nem is voltak Szapphó kortársai.

A fiktív életrajz azzal végződött, hogy egy Phaón nevű ifjú révész iránt érzett szerelmi önkívületében Leukasz szigetén egy szikláról tengerbe vetette magát. A forrás ebben az esetben is egy athéni komédia, Menandrosz darabja volt, de e pletykát örökítette meg később a római Ovidius is a Hősnők leveleiben. Minthogy a középkori Európa csak latinul olvasott, Szapphóról sokáig csupán annyit tudtak, amennyit Ovidiusból ismerhettek meg – ez pedig bizonyosan rágalom volt. A kereszténység Szapphó-képére jellemző a Kr. u. 2. századi egyházatya, Tatianosz kirohanása:

„Szereleméhes, rimaként viselkedő asszony, aki saját bujaságát énekli meg.”

A leszbikus
Szapphó saját versei egészen mást árulnak el: a költőnő szerelmes verseit szinte kivétel nélkül lányokhoz írta, akik ráadásul többnyire tanítványai voltak, minthogy házában, amit Múzsák házának nevezett, fiatal arisztokrata lányokat tanított művészetre, költészetre és karénekre. Szapphó aiol nyelvjárásban alkotott, mint Alkaiosz is. Sokáig úgy tűnt, mindössze egyetlen verse maradt fenn teljes terjedelemben, az Aphrodité-himnusz, ám három éve egy másikkal ajándékozott meg minket egy szerencsés papiruszlelet, a többi 191-ből viszont pusztán kisebb-nagyobb töredékeket ismerünk.

Eredetileg mintegy tízezer sornyi versét az alexandriai filológusok kilenc könyvbe osztották versformájuk alapján. Az első könyvben szerepeltek a – róla elnevezett – szapphói strófában írott költemények. Szapphó verseinek szemléletét alapvetően meghatározta az, hogy mint nő, ki volt zárva a férfiak közösségéből, a politikából, így legfőbb témája a szerelem volt, mivel abban nem a közösségi értékek fogalmazódtak meg, hanem az érzést átélő költő szenvedélye. E szenvedély fizikai tüneteit 31. töredékében olyan kendőzetlenül írja le, amire aztán évszázadokig nem volt újabb példa az európai irodalomban:

„... a könnyű tűz
egész bőröm befutossa végig
nyomban, és nem lát a szemem se, zúgván
zúg a fülem már.

És veríték önt el, egész valómban
reszketek, fűnél szinem íme zöldebb,
s mint ki végéhez közelít, olyannak
látszom...”

(Devecseri Gábor fordítása)

Szapphó ezt a verset is egy lányhoz írta. A 19. századi (természetesen férfi) filológusok megpróbálták "tisztára mosni" a költőnő hírét, és megfogalmazták, hogy a hasonló dalok búcsúversek, amelyeket a Múzsák házának igazgatónője írt férjhez menni készülő tanítványaihoz. Vagyis a látszat ellenére nem szerelemről, hanem különösen mély tanár-diák viszonyról árulkodnak. Egy 20. századi brit kutató, D. Page szavait idézve megjegyezném: nem hinném, hogy akadt Leszboszon olyan vőlegény, aki örült volna annak, ha menyasszonyát volt nevelőnője ilyen szerelmi önkívületben búcsúztatja el iskolájától.

Szapphó Aphrodité-himnusza az istennőhöz intézett szerelmi könyörgéssel zárul. Megidézi Aphroditét, aki meg is jelenik, és megkérdezi, mi bántja a költőt. Ígéretet tesz rá, hogy aki eddig kerülte, az majd üldözni fogja szerelmével, még akkor is, ha már nem akarja. Szapphónak köszönhetjük azt a szót is, amely talán leghívebben írja le a szerelem lényegét – keserédes (glüküpikron):

„Észbontó szerelemmel emészt megint
keserédes Erósz, ez a szörnyeteg.”

(Horváth István Károly fordítása)

Ezekben az esetekben nem tudjuk, hogy a szerelem tárgya ki volt, fiú-e vagy lány. Mindenesetre egyik leghíresebb versében egy lány panaszkodik arról, hogy egy ifjú iránti emésztő vágya miatt nem tud odafigyelni a szövésre. De hát nincs ezen mit csodálkozni: Szapphónak is volt férje és legalább egy lánya. A görög világban az azonos neműek kapcsolata sohasem volt kizárólagos: a közösség megkövetelte, hogy mind a férfiaknak, mind pedig a nőknek legyenek utódaik. Ha ezt a kötelességüket teljesítették, és bizonyos szabályokat betartottak, a homoerotikus kapcsolataikat nem tiltotta senki. A legfőbb szabálynak azt tekinthetjük, hogy egy felnőtt férfi vagy nő egy éppen felserdült fiúval vagy lánnyal létesíthetett kapcsolatot, amely egyben a közösségbe való bevezetés iskolája is volt. A szexuális együttlét tehát hozzátartoz(hat)ott ehhez, de a kapcsolat nem állhatott csak abból, a közösségi beavatást elhanyagolva.

A nagyra becsült költő
Szapphót nagyra becsülték kortársai. Alkaiosz „ibolyafürtű, szent, édesmosolyú Szapphónak” nevezte, az athéni Szolón pedig kívülről megtanulta egy versét, kijelentve: „nem halhatok meg addig, amíg ezt a dalt meg nem tanultam.” E tiszteletet egyáltalán nem befolyásolták a költőnő lányok iránt táplált érzelmei. A kortárs görög társadalom – egy iskolarendszer és felsőoktatás nélküli korban – az ilyen intenzív és mindenképpen nevelő jellegű kapcsolatokban a közösség erősítését látta. A házasságtörést viszolt a férfitársadalom semmiképp sem tolerálta, ezért lehetünk biztosak benne, hogy a komédiaírók – tudatlanságból, irigységből vagy pusztán rossz tréfából – hamisan vádolták meg vele Szapphót.

Csakhogy nemcsak a közönség, hanem maga Szapphó is tisztában volt vele, mennyivel szárnyalt túl tehetségével minden korábbi és kortárs költőt. Őnála jelent meg először a költő személyes öntudata. Kijelentette, hogy róla a jövőben is meg fognak emlékezni (147. töredék), nem úgy, mint azokról, akik a múzsák pieriai rózsáiból sohasem szedtek (55. töredék). Egy kölni papirusztöredék szerint pedig arra számított, hogy hírneve még az alvilágban sem fog halványodni:

„a föld alatt vegyen körül nagy múzsai hírnév engem, hisz illendő tiszteletben részesülök majd, s csodáljanak mindenfelé, ahogyan most is, míg a Földön vagyok.”

Igaza lett. A római Catullus átdolgozta Szapphó egyik versét latinra, Ovidius pedig költeményében állított emléket neki, és a mai napig a világirodalom legjelentősebb költőjeként tartjuk számon.

Volt azonban egy dolog, ami megkeserítette az életét idősebb korában: az öregedés, és különösen annak külső jelei. Láttuk, hogy szerelmi költészetének is ez volt az újdonsága: a szerelem fizikai tüneteinek ábrázolása, amelyekből megérthetjük, milyen viharok dúlják fel a szerelmes nő lelkét. Egy újonnan kiadott papiruszról megismert versében arra figyelmezteti a lányokat: addig táncoljanak és élvezzék a művészet adományait, az életet, amíg tehetik, és amíg az öregség mindezt el nem rabolja tőlük. Felpanaszolja, hogy bőre elvesztette korábbi hamvát, ráncos lett, haja feketéből őszbe fordult.

Nem a halált tartja igazán félelmetesnek, hanem a szépség elvesztését. Tithónoszt hozza példának, a Hajnal istennőjének szerelmét, akit az istenek örök élettel adományoztak meg, de örök fiatalsággal nem. Tithónosz, ahogy vénült, egyre töpörödött, míg végül tücsökké változott. Ez a vers is azt bizonyítja, hogy Szapphónak mint nőnek – hiába emelkedett ki sok szempontból kora asszonyai közül származása, műveltsége és tehetsége révén – ugyanaz volt a sorsa és ugyanazok a félelmei, mint az általa nevelt lányoknak. A nő zárt világából csak szépségével (és esetleg tehetségével) ragyoghatott ki, de ez a csillogás fájdalmasan hamar szertefoszlott, és utána nem maradt semmi, csak az öregedés és a halál.

Az új Szapphó (58. vers)

Múzsák gyönyörű szép adományát gyakorolva, lányok,
Dallamszerető lantnak a hangját feleselje szátok!

Egykor ruganyos volt, ma öregség megaszalja bőröm,
Éjnél feketébb fürtjeimet dér lepi, ősz vagyok már.

Szívem de nehéz! Gyenge a térdem, kibicsaklik egyre,
Bár lábaim őzként szaladoztak, ha a tánc kavargott.

Mindezt siratom már keserűen. De mi mást tehetnék?
Még nem született ember, akit messzekerült a vénség.

Mondják, hogy a rózsáskönyökű Hajnal a szép Tithónoszt
Elvitte a Földnek peremén túl, szerelemben égve.

Szép volt s fiatal. Mégis, a vénség leteperte szürkén.
Nem védte meg őt, hogy feleségét a halál kerülte.

(Németh György fordítása)