Szerző: Hahner Péter

Mint mindennek, a történelmi fogalmaknak is megvan a maguk  története: megszületnek, átalakulnak, és nemegyszer eredeti jelentésüket elveszítve egészen új jelenségekkel kapcsolódnak össze. Így van ez a feudalizmus fogalmával is. Talán érdemes megvizsgálnunk, mit őrizzünk meg és mit felejtsünk el belőle.

Az 1989-90-es rendszerváltásig senki sem kérdőjelezhette meg hazánkban nyíltan azt a tételt, hogy a világtörténelem öt, egymástól élesen elkülönített korszakra bomlik, ezeket a korszakokat pedig egy-egy rájuk jellemző termelési móddal azonosíthatjuk: az ősközösségi, a rabszolgatartó, a feudális, a kapitalista, illetve a szocialista gazdálkodással. Talán túlságosan is hozzászoktunk ezekhez az elnevezésekhez, és félő, hogy most, a rendszerváltás után, amikor már ideológiai megkötésektől mentesen felülvizsgálhatnánk a vulgármarxizmus valamennyi tantételét, puszta szellemi renyheségből továbbra is úgy használjuk ezeket a fogalmakat, mint - mondjuk - harminc évvel ezelőtt.

Bár a feudalizmusnak nevezett társadalmi viszonyrendszer igen régi, maga a szó ebben a formájában viszonylag újabbkeletű: a 17. században használták először. A nyelvtörténészek szerint a germán vieh kifejezésből származik, ami nyájat jelentett. Ez került át a latinba feo, feus, fevum, majd később feudum formát öltve. Valamilyen alárendelt személynek szánt adományt értettek alatta, amelynek fejében az illető támogatással és szolgáltatásokkal tartozik az adományozónak.

Ilyen társadalmi viszonyrendszer már a Római Birodalomban is létrejöhetett, igazi jelentőségére azonban csak Nagy Károly birodalmának felbomlása után derült fény, amikor Nyugat-Európában évszázadokon át nem jött létre szilárd és tartós központi hatalom. A különböző helyi előkelőségek, bárók és grófok gyakorlatilag független uralkodókká váltak, s hatalmuk öröklődött. Nem tarthatták el azonban saját lakóhelyükön fegyveres kíséretük valamennyi tagját, ezért földbirtokot, feudumot adományoztak nekik, amelyből megélhettek. Az új birtokon a vazallus ennek fejében hűségesküt tett urának, katonai szolgálattal tartozott, s bizonyos esetekben ajándékokat vitt neki. A feudális viszony tehát a politikai hatalom szétaprózódásának következtében kialakuló, helyi kormányzati rendszer volt, két szabad ember szerződéses viszonya, s ezért nem téveszthetjük össze a jobbágyi függőséggel.

A királyok arra törekedtek, hogy a "hűbérurak hűbéruraivá" váljanak, s bár olykor sikerült elérniük, hogy a hűbérurak letegyék előttük a hűségesküt, tényleges hatalmuk csekély maradt. E hűségeskük inkább afféle "megnemtámadási szerződések" voltak. A feudális viszonyrendszer két szintje abban különbözött egymástól, hogy helyi szinten az úr és a vazallus között ténylegesen szoros kapcsolat jött létre, országos szinten viszont a király és a főurak között inkább csak afféle laza, szimbolikus szövetség alakult ki.

Ilyen feudális viszonyrendszer csak Nyugat-Európában és Japánban jött létre, más országokban - mint például hazánkban is - hiába keresnénk nyomait. A királyi hatalom megnövekedésével aztán Nyugat-Európában is egyre jelentéktelenebbé váltak a feudális kapcsolatok, s az újkor elején, 1500 táján, a nagy, szuverén államok kialakulásával már csak maradványaik éltek tovább. Immár mindenki a király alattvalója lett, neki tartozott hűségesküvel, s az uralkodók szemében árulásnak számított, ha valaki földbirtok reményében másnak ajánlja fel katonai szolgálatait.

A királyi hatalom megszilárdulásával és a feudális viszonyok felszámolásával azonban mind a főurak, mind az egykori vazallusok megőrizhettek számtalan gazdasági, társadalmi és politikai előjogot, kiváltságot. Ezért egyre inkább a földesúri rendszerre alkalmazták a "feudális" jelzőt, s az ezzel kapcsolatos jogi problémákat sorolták a feudális jogok címszava alá. A 17. század végére ez a jelző egyre pejoratívabb színezetet kapott, s az "elavult", "ódon", "igazságtalan" jelzők szinonímája lett. "Izmussá" csak a 18. század közepén vált: a "feudalizmus" kifejezés ekkor jelent meg a francia szótárakban, s egyre inkább egy régebbi időszakot neveztek így, az abszolutizmus kialakulása vagy a felvilágosodás elterjedése előtti korszakot.

A nagy francia forradalom idején nevezték el először az egész forradalom előtti korszakot feudalizmusnak. 1789. augusztus 4. éjszakáján Le Guen de Kerengal képviselő így szónokolt az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben: "Uraim, felesleges lenne feltárni a francia nemzet szolgaságának okait, vagy kimutatni, hogy kizárólag a nyers erő és erőszak vethetett alá bennünket egy feudális rendszernek! Kövessük Angol-Amerika példáját, ahol az egyenrangú tulajdonosok egyáltalán nem ismerték a feudalizmust!" A képviselők eltörölték a földesúri jogok nagy részét, a kiváltságokat, a papi tizedet és a hivatalvásárlás rendszerét, s mindezt hamarosan úgy ünnepelték, mint a feudalizmus felszámolását. Vagyis ekkorra már a feudalizmus velejáróinak tekintettek olyan jelenségeket is, mint a nemesi és papi kiváltságok, amelyek sokkal régebbiek voltak a feudális viszonyrendszernél, és a hivatalvásárlás gyakorlatát, ami viszont sokkal későbbi volt.

A feudalizmus fogalma hamarosan teljesen összeolvadt a "régi rend", a forradalom előtti gazdasági, társadalmi és politikai berendezkedés egészének fogalmával. Az alkotmányos monarchia bevezetésével a fejedelmi abszolutizmust is a feudalizmus sajátosságai közé sorolták (pedig éppen a megerősödő királyi hatalom számolta fel a feudális kötelékeket!), majd a királyság megdöntése után a monarchiát is a feudalizmus velejárójának tekintették. Azokban a közép- és kelet-európai országokban, amelyekben fennmaradt a jobbágyság, természetesen a jobbágyi függést tartották a feudalizmus legjellegzetesebb sajátosságának.

A 19. század végén elterjedő marxizmusnak az volt az egyik alaptétele, hogy minden történelmi korszakot egy-egy termelési mód határoz meg. Az ókorra könnyű volt rásütni a "rabszolgatartó gazdálkodás kora" elnevezést, s meglepően kevés történészt zavart az a közismert tény, hogy a rabszolgák által elvégzett munka egyetlen ókori társadalomban sem haladta meg a szabadok által elvégzett munka mértékét, s ráadásul a rabszolgaság végigkísérte az emberiség történelmét, egészen 1863-as amerikai felszámolásáig.

Az is nyilvánvalónak tűnt, hogy az újkorra a kapitalista gazdálkodás a jellemző. De vajon milyen termelési mód jellemző a középkorra? A válasz magától értetődő volt. A "feudális gazdálkodás", amelyen egyre inkább olyan gazdasági-társadalmi berendezkedést értettek, amelyben egy uralkodó osztály földesúri uralom vagy jobbágyi függés révén elvonja a parasztság által megtermelt javak egy részét. Ezzel a definícióval azonban az a probléma, hogy a többé-kevésbé függőségben tartott parasztság kizsákmányolásának jelensége végigkísérte az emberiség történelmét az ókortól a 20. századi kolhozrendszerig.

Napjainkra a "feudális" jelző minden leíró és magyarázó jellegét elveszítve, afféle általánosan használatos pejoratív kifejezéssé vált. Általában akkor folyamodunk hozzá, ha valamely nemkívánatos jelenség elavultságát szeretnénk hangsúlyozni. Alkalmazható homlokegyenest ellentétes törekvésekre is: nevezhetjük feudálisnak a fejedelmi abszolutizmust, ugyanakkor a vele szembeszálló rendi függetlenségi mozgalmakat is - attól függően, hogy az illető történész melyik törekvést tartja visszahúzóbbnak. Egyesek a földesúri függőséget tekintik a feudalizmus megkülönböztető jelének, mások a jobbágyi kötelékeket, és olyanok is vannak, akik a rendi társadalmat. Egy francia forradalomról szóló tanulmánykötetben "feudális várkastélyokról" olvashatunk (hiszen minden feudális, ami a múltat jelképezi!), egy Széchenyi-életrajzból pedig megtudhattuk, hogy a gróf felesége cigarettázott, modern asszony volt, tehát nem afféle "feudális dáma".

A feudalizmus fogalmának problémáját Engel Pál határozta meg legsikeresebben Beilleszkedés Európába... című kötetének 25. oldalán: "...minél pontosabban definiáljuk, annál kevésbé általánosítható, és megfordítva, minél tágabban, annál kevésbé lesz alkalmas adott viszonyok leírására." A középkor túlságosan nagy történelmi korszak ahhoz, hogy egyetlen fogalommal leírható legyen. Éppen a sokrétűség, a változatosság a jellemzője. A legtöbb történész egyszerűen a középkort érti a feudalizmus alatt, de ezzel - ismét Engel Pált idézve - "merőben különböző kultúrájú és társadalmi rendszerek mosódnak egybe egyetlen és korántsem a legfontosabb vonásuk alapján". Ez a vonásuk pedig - a parasztság kizsákmányolása - sajnos valamennyi történelmi korszakban megtalálható a magántulajdon kialakulása óta. A feudalizmus fogalmának differenciálatlan használatával tulajdonképpen elfogadjuk a vulgármarxizmus leegyszerűsítő tételét, mely szerint minden történelmi korszakot egy-egy sajátos termelési mód határoz meg.

A legésszerűbb eljárás talán az lenne, ha felhagynánk azzal a gyakorlattal, hogy a földesúri rendszer, jobbágyrendszer vagy rendi társadalom helyett feudalizmust írunk és mondunk, hiszen az előbbi fogalmak sokkal pontosabban jelzik, hogy mire utalunk, mint az utóbbi. Vissza kellene térnünk a feudalizmus eredeti jelentéséhez: földért teljesített katonai szolgálat, sajátos politikai kapcsolatrendszer, amely térben és időben korlátozott jelenség, s nem található meg valamennyi európai országban.

Le kell mondanunk arról az elképzelésről is, hogy az emberi társadalom fejlődésének több évszázados korszakait egyetlen termelési módra utaló fogalommal jellemezhetjük. A Római Birodalom bukásától a nagy földrajzi felfedezésekig tartó középkor után az újkor következett, ám a 16-18. századot nem írhatjuk le sem a feudalizmus, sem a kapitalizmus fogalmaival. Gazdaságilag, társadalmilag, politikailag, valamint kulturális és vallási téren egyaránt különbözött a középkortól, de mégis preindusztriális világ volt, amely több szálon kötődött középkori és agrárjellegű múltjához, mint az ipari forradalom után beköszöntő, kapitalista jövőjéhez. De a világtörténelem korszakolása már egy másik probléma, amely ugyanúgy érdemes a megfontolásra és az átgondolásra, mint a feudalizmus fogalmának a használata.