2017. augusztus 21.

Egy történeti alternatíva kérdéséről. Kállay Miklós és az 1943-as olasz fordulat, nemzetközi összefüggésrendszerben

Szerző: Erdős Márton

Az eddigi magyar történetírás és a Magyarország második világháborús szerepléséről szóló visszaemlékezések nagy része Hazánk megváltoztathatatlan kényszerpályájáról szól, továbbá, hogy döntés csak a „rossz és a még rosszabb között volt” alapos történeti korrekcióra szorul, ami pedig Kállay Miklós miniszterelnökünk (1942-1944) munkásságát illeti fontos lenne  egy további konzervatív szemléletű interpretáció, mert ez a magyar férfiú még mindig nem került a magyar köztudatban és kollektív emlékezetben, továbbá történelmünkben az Őt megillető helyre. Témánk szempontjából az egyik alapvető problematika Kállay politikai vonalvezetésének kérdése. A régebbi és néhány helyütt az újabb keletű baloldali vagy liberális értékrendű történetírás szerint, Kállay Miklós és a korabeli magyar elit állítólag rádöbbent az 1943-as doni katasztrófa után arra, hogy a németek el fogják veszíteni a háborút és sürgősen kapcsolatokat kell keresni az angolszász hatalmak felé, hogy Magyarország még időben a győztes hatalmak táborához csatlakozhasson. Téves beállítás. Szerző az ún. kontinuitás mellett teszi le voksát. Szóval a miniszterelnök, hivatalba lépése kezdetétől fogva arra törekedett, hogy Hazánk épségét megóvja, először a németektől fokozatosan eltávolodva, majd kedvező történeti pillanat esetén átvezesse Magyarországot a Szövetséges táborba, nevezetesen Nagy-Britanniáról és az Amerikai Egyesült Államokról van szó! A magyar béketapogatózások az angolszász hatalmak felé már 1942 nyarán megindultak, sőt több jel utal arra, hogy akár már hamarabb is. Magyarország útja ekkor már súlyos kényszerekkel volt teli, de hogy ez mennyire nem volt 100%-ig determinált, arra próbálunk meg e cikkben rávilágítani és egy a maga idejében létező, de meg nem valósult történeti alternatívát felvázolni, mely hogy ha a történelem folyása úgy alakul, Kállay Miklós miniszterelnökünk politikája akár teljes sikerrel járhatott volna. Az események csak visszafelé tekintve tűnnek elkerülhetetlennek. Itt érkeztünk el egy történeti alternatíva kérdéséhez, nevezetesen az 1943-as olasz fordulathoz és egy az angolszász Szövetségesek által kihagyott párját ritkító történeti eshetőséghez.

Az ún. második front megnyitásának kérdése 1941 óta terítéken volt az angol és amerikai vezetés asztalán és folyamatos politikai viták tárgyát képezte. Az amerikai vezető körök, élén Roosevelt elnökkel, már-már mániákusan ragaszkodtak a franciaországi partraszálláshoz és gyanakodva figyelték Churchill és Brooke brit vezérkari főnök az ún. mediterrán stratégiáról vallott elképzeléseiket a Földközi-tenger térségét illetően. Pedig a Churchill által a Tengely Achilles-sarkának tekintett Olaszország elözönlése óriási lehetőségeket tartogatott, amely világos volt a brit államférfi és tanácsadói számára. Azt, hogy ezt a vonalat Charles De Gaulle tábornok is ellenezte, az teljesen érthető. Az amerikaiak pedig hajlamosak voltak az egészben a régi brit birodalmi törekvések újabb kiadását felfedezni. Pedig messze nem erről volt szó!

Churchillnek és Brooke-nak annyit azonban mégis sikerült elérnie, hogy végrehajtsák az ún. Fáklya (Torch) hadműveletet, így 1942 őszén angol-amerikai haderők partra szálltak Francia Északnyugat-Afrikában. Ami ezután következett, az politikai bravúrnak volt tekinthető!  Véletlen úgy hozta, hogy ebben az időben Francia Algériában tartózkodott egy magas rangú francia vezető, nem is akárki, hanem egyenesen a Vichy-Franciaország fejének (Pétain marsall) helyettese, Francois Darlan tengernagy. Érdekesség, hogy azért volt éppen ott, mert csak beteg fiánál volt látogatóban.

Az angol-amerikai Szövetségesek, jó reálpolitikai érzékről tanúságot téve, szinte villámgyorsan megegyeztek Darlannal, így nem került sor számottevő francia ellenállásra, és Francia Északnyugat-Afrika a kezükre került. Ezzel a német „Führer” birodalmának egyik szárnyán fenyegető, stratégiai pozíciót foglalhattak el.

Ezzel párhuzamosan a George B. Montgomery vezette 8. brit hadsereg megverte a Rommel vezette német-olasz erőket, a nagyszerű német hadvezér pedig végrehajtotta a világtörténelem egyik legbravúrosabb, legimpozánsabb és leghosszabb visszavonulását El-Alameintől Tunéziáig.

Tunéziában pedig a két irányból támadó Szövetségesek felgöngyölítették és fogságba ejtették a Tengely erőit. Megnyílt az út Olaszország felé.

De megkezdték a Szövetségesek saját külön bejáratú komédiájuk előadását is, amely politikai volt.

Az első felvonás az ún. casablancai konferencia volt 1943 elején, ahol Roosevelt és Churchill jöttek össze, hogy megfogalmazzák és proklamálják a páratlan politikai ostobaság egyik jellemző iskolapéldáját, a „feltétel nélküli megadást”. E mögött az egyik alapgondolat az volt, amit Churchill is már korábban megfogalmazott, hogy Hitlert és a nemzetiszocializmust, továbbá kapcsolt részeit gyökerestül ki kell irtani. Ezzel értelemszerűen nincs is semmi gond. Bár nagyon elgondolkodtató, hogy az ukrán parasztok millióit halálra éheztető, a saját elvtársait is kiírtó, majd saját hadserege vezetését lefejező és Hitlerrel minden további nélkül szövetséget kötő, Lengyelországot negyedszerre is felosztó és nem utolsósorban Katyn-ban lengyel tisztek ezreit meggyilkoltató Sztálin elvtárs és visszataszító, életellenes, szennyes kommunista ideológiája, amely a klasszikus orosz világhatalmi igényeket fedezte, szóval mindez elfogadható volt a Szövetségesek számára… Arról már nem is beszélve, hogy egészen 1943 késő őszéig a szovjet diktátor szívesen különbékét kötött volna a „Führer”-rel. A dolog nem Sztálinon bukott meg.

A második felvonás sem váratott magára sokáig, ez pedig az ún. Trident-konferencia volt, mellyel jó alaposan megfejelték a stratégiai, sőt nagystratégiai baklövést a Szövetségesek. A Darlan-alkuhoz hasonló kiváló reálpolitikát egyszerűen sutba dobták. Pedig az elkövetkezendő olaszországi eseményekben mindennél nagyobb szükség lett volna ilyesmire. A konferencián ugyanis döntés született arról is, hogy az Afrikában állomásozó angol-amerikai haderők nagyobb része nem vethető be az olaszországi invázióban. Körvonalazódni kezdett az eljövendő itáliai tragédia, még mielőtt a Szövetségesek partra szálltak volna Szíciliában. Pedig nem sokkal utána olyan váratlan fejlemények történtek olasz földön, mely páratlan történeti helyzetet teremtett. A Szövetségeseknek nem Mussolinival, de még csak nem is fasisztákkal kellett volna politikailag a kibontakozást elősegíteni. A Szövetségesek 1943. július 9-10-én végrehajtott szíciliai partraszállása a volumenét tekintve megegyezett a 8 hónappal később végrehajtott normandiai partraszállással. A Szövetségeseket nagy örömmel üdvözölte az olasz lakosság. Dwight D. Eisenhower kiáltványt készült intézni Olaszországhoz, melynek lényege abban állott, hogy ha az olaszok gyorsan átállnak, hétköznapi nyelven szólva nagy jutalomban lesz része az országnak. Az amerikai katonai vezető teljesen rendbe levő módon úgy gondolta, hogy mint a történelem többi győztes hadvezére, jogában áll a politikai feltételeket is megszabni. Eisenhowert felülről leintették, aki mellesleg emiatt vérig is lett sértve. Mussolinit eközben az olasz király körül szervezkedő konzervatív elemekből álló összeesküvő csoport, kiegészülve a fasiszta párton belüli változást akarókkal (kapcsolat létezett közöttük!), megbuktatták a „Ducét”. Olaszország (Szíciliát leszámítva) ekkoriban még nem „volt tele német csapatokkal”. Kesselring tábornok, az olaszországi német katonai egységek parancsnoka meg volt győződve róla, hogy itt a vég. Ha a Szövetségesek villámgyorsan, a Darlan-alkuhoz hasonlóan megegyeznek a fellázadt olasz hatalmi intézményekkel, gyors katonai és stratégiai húzásokkal villámgyorsan a hitleri Harmadik Birodalom déli határainál találhatták volna magukat és megnyílt volna az út Közép-Kelet-Európa és Budapest felé is. Egy korabeli elsődleges levéltári forrás, Máriássy Zoltán római követ jelentése fényesen támasztja alá a fentebb elmondottakat! A következők állnak 1943. augusztus 5-én kelt jelentésében: „Ezeknek szemei elé (A Szövetségesek – E.M) Mussolini és a fascizmus bukása mint tündérálmot tárta azt a lehetőséget, hogy Szícilia és az egész olasz félsziget úgyszólván további harc és újabb áldozatok nélkül hull az ölükbe, minden hadifelszerelésével, flottájával, harci támaszpontjaival és az ott tartózkodó megsemmisítésre váró német csapatokkal is. Olaszországot, mint a Németország elleni felvonulási területet szinte már a kezükben vélték tartani. Talán még arra is számítottak, hogy a feltétel nélkül behódoló ország csapatai az ő parancsnokságuk alatt a németek ellen fognak harcolni. További reményeik lehettek az azonnali teljes felfordulás a Balkánon, a szatelliták gyors letöredezése, sőt Németországban mindezen körülmények által kiváltandó visszahatás következtében, talán az egész náci rendszer összeomlása is.”

Kállay Miklós miniszterelnök tökéletesen képben volt ezt illetően! „Kész vagyok cselekedni”-mondta. Horthy Miklós kormányzó mindössze annyit óhajtott, hogy a szakítást a maga idejében a németekkel is tudatja. Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke már 1941 őszén kijelentette, hogy magyar katona nem fog angol és amerikai katonák ellen harcolni, hanem leteszi előttük a fegyvert. Szövetséges haderők megjelenésével Hazánk délnyugati határainál, hangsúlyozzuk, hogy Kállay Miklós politikája akár teljes sikerrel is járhatott volna. A Balkán és Kelet-Közép-Európa pedig biztosan nem kerül szovjet érdekszférába. A második világháború pedig egy évvel korábban, legkésőbb 1944 tavaszán véget ér.

Ezt a meg nem valósult történeti alternatívát Franklin D. Roosevelt amerikai elnök és bizalmasaiból álló köre megakadályozták. A szovjet diktátor J. V. Sztálin elvtárs kegyei fontosabbak voltak nekik. Kállay Miklós teljesen jogosan írja emlékirataiban az olasz fordulat kapcsán: „Megvolt minden chance-unk…”