2017. október 17.

Egy vállalkozó köznemes

Szerző: R. Várkonyi Ágnes

A 17-18. század fordulóján élt köznemesek gazdasági és műveltségbeli viszonyairól, életviteléről s mindarról, ami politikai súlyában, állásfoglalásaiban közvetlen vagy közvetett utakon meghatározó lehet, hiányosak és esetlegesek az ismereteink. E tanulmány a társadalomtörténeti vizsgálatok egyik lehetséges módszerét kívánja bemutatni. A gazdasági helyzet, a társadalmi meghatározottság és a műveltség távoli síkjait igyekszik egymásra vetíteni egy különlegesen jó forráscsoport, Szirmay András gazdasági naplója és feljegyzései alapján.

Amikor 1680-ban Felső-Magyarország egyik jellegzetes családja, a Szirmay család négy fia felosztotta egymás között a családi birtokot, Andrásnak, a legkisebbik fiúnak mindössze két, összesen 22 hordó bort termő szőlő, egy puszta és némi pénzbeli kielégítés jutott. Ennek ellenére a Zemplén vármegyei alispán apa és a család régi tekintélye egy percig sem tette vitássá, hogy a vármegyei nemesség előkelő rétegéhez tartozik. Családja is a hagyományos pályát szánta neki: Kálmáncsay István ítélőmester keze alá adták joggyakorlatra.

Mintha a Zrínyi által oly maró gúnnyal megrajzolt nemesi aranyifjú lépne elénk, akit nem érdekel más, mint a fényűző ruha s a díszes fegyver: András ugyanis ötszáz forintnyi készpénzörökségének közel egyharmadát ruhára és fegyverre költi. Csaknem 100 forintjába kerül a "veres karmazsin színű" köntös (vagyis a dolmány), a nadrág és a süveg. A tételesen feljegyzett számlák nagyon tanulságosak: a dolmányra és nadrágra való posztó összesen 12 Ft 30 dénárba, az ezüstgombok az ötvös munkájával és a gomboztatással együtt 11 Ft 10 dénárba, a nadrágra és a gombházakra való zsinór 6 Ft 80 dénárba került. Az öv anyaga, a másfél fertály karmazsin selyem pedig ugyanannyi, mint a süveg ára: 18 Ft. Fegyverzete - kard, hegyestőr és egy pár pisztoly - kötésekkel és tarsollyal együtt 50 Ft, s a célszerűség helyett itt is a fényűzés jut döntő szerephez. A kardvas és a hegyes tőrvas 4-4 Ft-ba, egy "igen szép" pár pisztoly 12 Ft-ba került, az ajándékba kapott ezüstcsat aranyozásáért 3 Ft-ot, a lóding és szablyatarsoly anyagáért és a karmazsin skófium varrásáért összesen 11 Ft 40 dénárt fizetett.

Két körülmény azonban mégsem engedi, hogy indulásának pillanatában egyszerűen a köznemesség hagyományos rétegébe soroljuk Szirmay Andrást. Az Odera melletti Frankfurt egyeteméről korszerű filozófiai és természettudományos - főleg orvosi és építészeti - képzettséggel tért haza, és elhatározta, hogy minden kiadását-bevételét fillérre feljegyzi. Elhatározását 41 éven át következetesen betartotta.

Viszontagságos életpályát futott be. Thököly titkára lett, majd 1685-ben tömlöcbe került, s az 1686-os esztendőt a császár fogságában töltötte. Azután Zemplén vármegye, majd a felső-magyarországi kerület pénztárnokaként tevékenykedett, és 1704-ben csatlakozott Rákóczihoz. Javait kétszer konfiskálták, a háborúk alatt tetemes károk érték. De bármi is történt, 1720-ig pontosan vezette gazdasági naplóját. Negyvenegy éven át feljegyezte a birtokaiból, jobbágyszolgáltatásokból, kereskedelemből, közszolgálatból és egyéb forrásokból származó jövedelmeit. Ugyanilyen gonddal és következetességgel írta fel, hogy mennyit költött szőlőmunkára, építkezésre, orvosságra, könyvre, alkalmazottai fizetésére, mennyibe került az időközben hét élő gyermekkel kiterebélyesedett család ruházkodása, élelmezése, mennyi ment el háztartási eszközökre, világításra, fiai iskoláztatására vagy mennyi perköltség terhelte, mennyit fizetett adóba és mennyit tudott megtakarítani. A nagyobb tételeken belül pontosan elkülönítette a részköltségeket, így például, hogy mennyibe került évente a só, a fűszer, a papír, a kocsikenőcs. Minden építkezés során feljegyezte az anyagok és a munkadíjak árát is. Évente készített egyenleget vagyonáról, melyben nem csupán például ékszerei értékét tüntette fel, hanem azt is, hogy mennyi az őszi gabona vetése. Élete végén pedig összesítő táblázatokba foglalva, magyar forintba átszámítva csinálta meg csaknem fél évszázados gazdasági tevékenységének mérlegét.

Bizonyára akadtak köznemesi családok, akik hasonló pénzügyi fegyelemben élték le életüket, s valószínűleg nem csupán a nyugat- és közép európai, hanem a magyarországi polgárcsaládok is nyilvántartották bevételeiket és kiadásaikat. Az azonban kétségtelen, hogy Szirmay András "könyvelése" a 17-18. század fordulójáról máig egyedülálló forrás, mely lehetőséget nyújt az ország gazdaságilag egyik legfontosabb vidékén, a Hegyalján, Zemplén, Gömör, Borsod Ung és Sáros vármegyékben szétszórt részbirtokokkal rendelkező köznemes gazdasági erejének felmérésére és a gazdálkodását jellemző tendenciák kitapintására.

Szirmay András gazdaságában az úrbéri jövedelmek viszonylag alacsonyak, s nem is mutatnak különösebb fejlődést. A szántók, rétek, kertek hozama és az állattenyésztésből származó haszon messze elmarad a szőlőművelésből, bortermelésből származó bevételektől. A pénzkölcsönzés és pénzváltás haszna ugyancsak elenyésző a boreladás nyeresége mellett.

Gazdasága bővítésében három fő irány figyelhető meg. Szirmay egyrészt következetesen és szisztematikusan növelte, fejlesztette szőlőbirtokát, másrészt szántót, pusztát, falurészt, földbirtokot vásárolt, de adott is el bőven, valószínű, hogy ezzel birtokát kívánta koncentrálni. A gazdaság bővítésének harmadik területéről építkezései tájékoztatnak: malmokat, vendégfogadót, gazdasági épületeket - istállókat, ólakat, csűröket, élésházat, majorházat, szülőszínt -, új üzemegységet, sernevelőt [sörfőzdét] építtetett. Életformájával hozhatók összefüggésbe a nagyszentmihályi kastély, a pazdicsi udvarház, a miskolci és eperjesi házak építkezései, illetve felújításai.

A gazdaság bővítésének tendenciája kétségtelen: majorkodás, bortermelés, kereskedelem. Gazdaságának termelési szerkezete azt mutatja, hogy a jövedelem zöme nem a jobbágyi munka közvetlen kisajátításából származik, elsősorban nem robotra épül. Jobbágyait előszeretettel bocsátotta árendára; birtokain időszakonként eltérő mértékben, de magas volt az árendások aránya. 1708-ban 43 falujában vagy falurészében és majorságában 118 jobbágy és 128 árendás volt, 25 család mesterségével szolgált, és 132 jobbágyhelye állott pusztán. A Rákóczi-szabadságharc második felében örökös jobbágyainak száma némileg emelkedett.

Jobbágyai munkáját általában fuvarra vette igénybe, s ennek értékét szigorúan számon tartotta. Előfordult, hogy felvásárolt sovány állatokat adott ki hizlalásra jobbágyainak, de a szigorúan követett szaporulatról, elhullásokról vezetett kimutatásai és egyéb feljegyzései figyelmeztetnek: az eladott állatok és állati termékek javarészt majorsági tartozékok. A szőlőművelést csaknem kizárólag bérmunkában végeztette. Bora kis részben dézsmából, árendából, esetleg viszonteladásra összevásárolt nedűből, döntő részben azonban saját szőlőiből származott. Általában ennek négyötöd része került eladásra és egyötöde az asztalra. Gondosan feljegyezte a jobbágyok lakodalmára ajándékozott 3 hordó bort vagy a császári tisztnek küldött ajándékot éppúgy, mint az építőmesternek, kővágónak bér fejében, esetleg áldomásra adott mennyiséget.

Érdekes következtetésre juthatunk, ha azt vizsgáljuk, hogy ez a köznemesi háztartás és gazdaság mennyiben önellátó. Szirmay arra törekedett, hogy ami lehet, a gazdaságból kerüljön ki, pénzt minél kevesebbet kelljen kiadni. Így például a család és a nem túl nagy alkalmazotti kör fehérneműje részben - de csak részben - a falvakban szőtt len- és kendervászonból származott. Ugyanakkor a vetőmagot, kerti veteménymagot rendszerint pénzért szerezte be. Rendszeresen vásárolt szőlővesszőt és karót: 1700-ban egyszerre 15 000 darabot. Sok pénzt költött a család ruházkodására, élelmezésére, húsra, italra. A háztartás és a gazdaság üzemeltetése igen fejlett munkamegosztásra és az európai piacokat is megcélzó árutermelésre épült. Bekapcsolódott a közvetítő kereskedelembe: főleg textileladásból származott nagy haszna.

A Szirmay-gazdaság 1711-ig, ha nem is az egyenletes, de a folyamatos fejlődés jeleit mutatja. Két nagy felfutási szakasz figyelhető meg: az 1690-es évek közepe és a Rákóczi-szabadságharc ideje. Noha ezekben az időszakokban Szirmay hivatali fizetése is számottevő, a fejlődés rugója az árutermelés. Az első ciklusban a pénzváltásból, a másodikban a közvetítői, elsősorban posztókereskedelemből származó bevételek növelik jövedelmet, de a gyarapodás döntő tényezője mindvégig a borkereskedelem.

Talán ennyi is elegendő, hogy leszögezzük: Szirmay András árutermelésből sikeresen gyarapodó köznemes volt, pedig az ország történetének talán legkritikusabb évtizedeit élte át. őt sem kímélte a sors: kétszer szenvedte el a konfiskáció megpróbáltatásait, és gondos feljegyzéseiből tudjuk, mennyi kár érte a fosztogató császári és kuruc katonák miatt, jobbágyait és szolgálóit pedig pestis tizedelte. ő azonban ilyen pusztító időben is jelentős összeget fektetett be és halmozott fel! A csúcs kétségtelenül az önálló államiság, a Rákóczi-szabadságharc ideje, amikor is igen tetemes adót fizetett. 1711 után szembeötlő a gazdaság struktúrájában bekövetkezett változás, bizonyos hanyatlás, bár nehéz lenne megmondani, hogy ez milyen tényezők együtthatásából következett.

Milyen mentalitás jellemezte Szirmay Andrást? Egyrészt sokat adott az öltözködésre, otthonára, s főleg fiatalabb korában nem sajnálta a pénzt a divatos holmikra, másrészt rendkívül precíz volt. Az építési költséget a felhasznált anyagok mennyiségét, árát, az elfogyasztott élelmiszer értékét és az építőmesternek, esetleg a munkásoknak fizetett készpénzt gondosan összeírva állapította meg. Így például a Topolyán két évig épülő háromkövű malom a vecturán kívül 354 Ft 80 krajcárba került, malomkövekkel, deszkákkal, a 8000 zsindellyel és 12 000 zsindelyszeggel együtt.

Számadásaiból takarékos, a javakat megbecsülő ember képe bontakozik ki előttünk. Takarékosságára jellemző a következő példa. Családjában évente 4-5 tábla szappan fogyott, ez összesen nem került többe, mint 4-5 Ft. Ugyanakkor építkezésre 1700-ban - kerekítve - 1900 forintot költött, vagy például a nagymihályi kastélya    12 000 forintba került. Mégis 1709-ben megjegyzi: "Feleségem erdélyi asszonyoktul megtanulván szappant főzni, azért szappant nem kellett venni." Büszke volt arra, hogy feleségét, Rooth Juliannát nem a vagyonáért, hanem szerelemből vette feleségül. Az eperjesi bíró leányának azonban meglehetősen jövedelmező vagyonrésze volt. 1711-ben például felesége osztályrészéből a bányák osztatlan részén kívül 4915 Ft növelte a család vagyonát. Gazdasági alapelvét a következőképp foglalta össze: "Ha vagyonaid nem elégségesek neked, mérsékletes életed módjával te lény vagyonaidnak elegendő."

Vajon milyen helyet foglalt el a művelődés ebben a minden szem búzát, minden icce vajat és minden darab szeget számon tartó, okosan, racionálisan gazdálkodó, gyarapodásra beállított köznemes életében? A könyvek árát a háztartási cikkek, vasfazekak, rézedények, üvegek rubrikájában jegyezte fel négy évtizeden át. Évente körülbelül 10 forintot költött könyvekre. Ez fele a világítás 20 Ft körül mozgó évi költségének.

Fiai iskoláztatására költött összeget külön jegyezte, és ez igen magas: 1700-ban például 100 Ft. A taníttatás többletköltségeit, a tanuló fiúk ruházkodásának, külön háztartásának kiadásait a család élelmezésénél, valamint a családi szolgák, szakácsok fizetésénél és járandóságánál tartotta számon. 1701-ben a fiúk kassai taníttatása tankönyveik árával (5 Ft) együtt 120 Ft. 1713-ban fiait 120 körmöci arannyal indította külföldi akadémiákra. Figyelméből és pénzéből arra is tellett, hogy az eperjesi kollégiumot rendszeresen támogassa készpénzzel és természetbeni juttatásokkal.

Példás rendben tartott könyvtára európai műveltséget tükröz. Könyveinek 1707-ben saját kezűleg elkészített, szakcsoportokba osztott katalógusa szerint 12 vallási tárgyú és teológiai mű mellett 12 orvostudományi, 23 matematikai és geográfiai, 26 bölcseleti kötete volt. Behatóan foglalkozott a katonai és a polgári építészeti irodalommal. Szenvedélye lehetett az országlás tudománya, mert 132 kötetet sorol a politika és a történelem tárgykörébe. Könyvei között megtalálhatók Machiavelli, Lipsius, Bodin, Grotius művei, Bacon öt kötete, Puffendorf és Weber munkái, melyek a különböző országleírásokkal együtt komoly államelméleti műveltséget sejtetnek.

Azon kevesek közé tartozott, akit Regius hazai receptorai között tarthatunk számon, és talán az elsők egyike, aki a gazdasági irodalmat külön szakcsoportba osztotta. Felvilágosult szellemére vallanak öntudatos, a munkát megbecsülő, a rangkórságot elítélő megjegyzései. Polgárias mentalitására jellemző - a takarékos, szinte puritán életvitel mellett - otthonának berendezése, a függönyök, kárpitok, a posztóbevonatú székek. Szerette az órákat, a korban legmodernebbnek számító londoni óráért 72 forintot adott.

Szirmay András értékrendjével, pénzkezelési fegyelmével, takarékosságával a polgárosodás irányába tartó köznemes példáját látszik megtestesíteni. Arcéle a vállalkozó földesúr, a felvilágosult nemes vonásaiból tevődik össze. Vajon mondható-e típusnak már ebben a korban, vagy csupán egyedi eset, kuriózum? Válaszunkat megnehezíti, hogy hasonló áttekintéssel egyetlen köznemesi gazdaságról sem rendelkezünk. Szórványos adatokból azonban nagyon jól kirajzolódnak a köznemességen belül egy világosan elkülönülő társadalmi csoport erővonalai. Feltűnő, hogy éppen ez a közösség alkotta Rákóczi államának vezérkarát. Ebbe a körbe tartozott Ráday Pál, Jánoky Zsigmond, Gerhard György, Radvánszky János, Kálmáncsay István, Hellenbach János, Plathy Sándor, Brenner Domokos, Lányi Pál, Rooth Mihály és még többen mások. A csoport egyik jelentős tagját, Kajali Pál szenátort és hadbírót így nevezték: "Rákóczi messzelátó szeme világa".

Ez a csoport korántsem volt homogén, akár politikai múltjukat, vagyonukat, képzettségüket, akár foglalkozásukat nézzük, ám a 17-18. század fordulóján már kétségtelenül létezik egy közösséget teremtő sajátosság: valamennyiüknél szerves egység mutatható ki a gazdasági, műveltségi és a politikai tényezők között. S ez a körülmény adja meg e köznemesi csoport történelmi jelentőségét Rákóczi államának rövid fennállása idején.

Mit is jelent a gyakorlatban ez az egység? Valamennyien árutermelők, áruértékesítők: vagy úgy, hogy majorságukból, szőlőikből borral, búzával, állattal kereskedtek, vagy réz, vas, só, esetleg nemesfém bányarészük vagy bányájuk és kohójuk volt. Nem vetették meg a pénzkölcsönzésből szerzett jövedelmet sem. Számukra a Thököly-felkelés bukása, a török kiűzése nehéz idő, de előbb-utóbb megtalálták anyagi egyensúlyukat, sőt többé-kevésbé sikeresen gyarapodtak is. Gazdasági és politikai tájékozottságukat külföldi egyetemeken vagy hazai iskolákban, kiválóan képzett professzorok keze alatt, majd önműveléssel, gyakorlati tennivalóik során szerezték meg.

E köznemesi csoport tevékenységét a Rákóczi-szabadságharc idején még csak vázlatosan sem tekinthetjük itt át. Csupán néhány lényeges elemet említhetünk. Az államszervezésben, az állandó hadsereg megteremtésében, a közhatalmi jobbágypolitikában, a merkantilista és protekcionista gazdaságpolitikában Rákóczi mellett ők a kezdeményezők és végrehajtók. A nemesség megadóztatásáról Plathy, Bulyovszky, Prileszky, Spáczay és Kajali Pál készített javaslatokat. Némileg eltérő rendszerben, de valamennyien azt javasolták, hogy a kiváltságos osztályok és rétegek, nemesek, főurak, egyháziak egyaránt fizessenek adót: "Ne pöngössük csak nyelvünkben hazafiságinkat... ki-ki mindnyájunk édesanyját e hazát tehetsége szerint" segítse. Machiavelli híres mondatát idézik: Háború nincs katona nélkül, katona nincs pénz nélkül, pénz pedig nincs adózás nélkül. Javaslataikat 1706-ban Károlyi Sándor a rendi szabadság érveivel utasította vissza: "Az szabadságnak tisztán való magyarázatja azt hozza magával, hogy minden adózástul ment legyen" a nemes. De Szirmay András gazdasági naplójában az 1707-es, 1708-as, 1709-es éveknél bejegyzett adóösszegek azt mutatják, hogy az ő szabadságfelfogásával nagyon jól összeegyeztethető volt a nemesség megadóztatása. Persze azok, akik az árutermelő, zömében bérmunkára, árendára épülő, nyitottabb gazdaságaikra támaszkodtak, könnyebben tudtak rendszeresen és készpénzben országos adót fizetni, mint a kizárólag jobbágyrobotra épülő, önellátó, zárt és ily módon a termelés bővítésére képtelen földesúri gazdaságból élők.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy ez a köznemesi csoport az adókérdést korántsem csupán a Habsburg-állam és Magyarország relációjában szemlélte, hanem felismerte a kérdés gazdasági, társadalmi jelentőségét. Talán egyetlen példa is megvilágítja ennek a lényegét. 1692-ben az adóelosztásból nagyszabású botrány robbant ki a Hegyalján. Az ügyben folytatott vizsgálat során 36 tanút hallgattak ki. Vallomásaikból kiderült, hogy Klobusiczky Ferenc Zemplén vármegyei alispán a főispánnal, Barkóczy Ferenccel egyetértésben, a saját falvaikra eső adóösszeget és általában a terhek zömét a hegyaljai járásra zúdították, azzal a bevallott céllal, hogy az ottani extraneusokat, szegény nemeseket, taxásokat az erejüket meghaladó súlyos fizetési kötelezettség szőlőik eladására kényszerítse, ők pedig ily módon minél több szőlőt vásárolhassanak össze. Ebben a vitában a Szirmay fivérek már a kiszolgáltatottak oldalán álltak. Szirmay András pénzkölcsönző könyvében több bejegyzés tudósít, hogy rendszeresen kisegített jobbágyokat, jobbágycsoportokat az esedékes adó összegével. Előfordult, hogy a bajbajutottak munkával törlesztettek, "ledolgozták" vagy kamat nélkül, apránként fizették vissza a kölcsönt. Szirmay, mint a felső-magyarországi kerület pénztárnoka, ugyancsak az egységes adóelosztást igyekezett megvalósítani.

Ez a köznemesi csoport Rákóczi államában éles ellentétbe került saját osztályostársaival, földesurakkal, egyes vármegyei testületekkel, rendi közösségekkel, főúri tábornokokkal. A sok példa közül ismét egyet említünk. A szécsényi országgyűlésen Bercsényi kijelentette "készebb a fegyvert letenni", mintsem Szirmay Andrással egy tanácsban legyen. Végrendeletét írva Szirmay meg is jegyezte: szerencsésnek mondhatja magát, mert Isten nemcsak a háborúk viszontagságaiban oltalmazta meg, hanem "az véremet szomjúhozó Bercsényinek dühösségétül is megmentett".

Közös elvek vezették a köznemesi csoport tagjait Rákóczi államának művelődéspolitikájában is. A műveltség felfogásuk szerint nem haszontalan ékesség, fényűző kedvtelés. Nem unaloműzésből olvastak vagy írtak, hanem azzal a meggyőződéssel, hogy így igazítható helyesebb kerékvágásba a világ menete. Példaként egyetlen ténnyel vázoljuk viszonyukat az önálló magyar állam létéhez és művelődésügyéhez. A sárospataki országgyűlés idején, 1708 decemberében a csoport tagjai közösen tőkésített alapítványt hoztak létre az eperjesi főiskola javára. Az iskolaalapítványok, egyáltalán az alapítványok mint történelmi jelenségek kettős arculatúak. Az alapítók a jövőt tartják szem előtt, és tisztában vannak a tanulás és műveltség országformáló erejével. Ugyanakkor vagyonmentési célokat is szolgál az ilyen alapítvány. Az eperjesi alapítvány azért figyelemre méltó, mert egy közösség hozta létre, és az alapítványi összegek az alapítók között lévő vagyoni különbségeket is híven kifejezik.

Mekkora súlya volt a köznemesség e vállalkozó, művelt csoportjának Magyarországon? Készséggel elismerjük, hogy Szirmay András egy nagyon vékony réteg típusa. Sokkal jellemzőbb a robotoltató földesúri szinten vegetáló, parlagias köznemes. Ám a köznemesség a 17-18. század fordulóján nem homogén társadalmi réteg, hanem gazdálkodás, mentalitás, műveltség tekintetében nagyon is különböző, igen széles skálán elhelyezkedő csoportokból áll. A kereskedelmi, ipari vállalkozásokkal próbálkozó árutermelői köznemes európai műveltségével, az önálló és korszerű magyar állam megteremtésére elkötelezett politikájával reformkori unokáinak méltó elődje volt. Ellenvethető: Szirmay és csoportja csak néhány évig tevékenykedett az országos politika kormányrúdjánál. Nem feledhetjük azonban, hogy 1705 ősze után is nagyon jelentős tényező volt ez a csoport. Szirmay 1708-ban még a Törvényes Tábla elnöke, 1711 után pedig - igaz, fokozatosan kiszorul az új politikai fórumokból, de - az országgyűlésen Károlyi Sándor mellett Ráday és Szirmay kezdeményezi az ipar és kereskedelem fellendítését követelő tervezet elfogadását. S a politika központi fórumairól a törvényenkívüliségbe taszított még nem biztos, hogy elveszti politikai érzékét és súlyát. Hosszú távon a műveltség síkján érvényesülnek bizonyos politikai tendenciák.

Más kérdés, hogy miért esett ki ez a réteg a történelmi köztudatból. Miért lett jellemző mentalitás a 19. század közepének nemességében - Mocsáry és Nagy Iván megfigyelésével élve -, hogy önmaguk múltját kizárólag a katonai dicsőségben keressék vagy álmodják vissza olyannyira, hogy ha fiaik ipari vagy kereskedelmi pályára léptek, úgy hitték, méltatlanok lettek őseikhez. Nem magyar sajátosság ez, hasonló jelenség figyelhető meg a lengyel nemesség körében is. Történelmi tudatunk e furcsa emlékezetkihagyásának csapdáját Szekfű Gyula sem kerülhette el. Faji sajátosságaink a gazdaságtörténet világánál című tanulmányából idézünk: "Csukjuk be szemünket és előttünk áll a századforduló átlagos magyar bortermelőjének a lelki típusa, mondhatnánk kvintesszenciája, a legendás ősmagyar lovas, a puszták végtelenségében egyedül magára hagyatva, bízva csak a saját jószerencséjében, mely századokon át annyiszor megcsalta ugyan, de amelyben mégsem szűnt meg bízni, azon egyszerű okból, mivel illúziók nélkül nem szeret élni és tehetsége sincsen a lelki nyugalmát veszélyeztető, ravaszul nyerészkedő termeléshez és kalmárkodáshoz."

Szekfű a 19. századi nemességre és 20. századi imitátoraira vonatkozó remek megfigyeléseit visszavetítette az előző századokba. A 17-18. század fordulójára ez nem érvényes. A fonákjára fordított romantika bűnébe esnénk, ha ma is elfogadnánk. A megoldandó feladat azonban nehéz: miért maradt kisebbségben ez a réteg?