2014. április 20.

Egység és megosztottság. Választóvonalak a késő középkori Európában

Szerző: Engel Pál

A történeti Európát a kereszténység hazájaként tartjuk számon, ám területéből hol kisebb, hol nagyobb részt az iszlám világ birtokolt. A köztük lévő határ mély kulturális választóvonal volt. A kereszténység azonban maga is két külön világból állt, s az ortodox keleti és a katolikus nyugati egyházak között szintén egyre mélyülő szakadék tátongott. A latin Nyugat egységét pedig gazdasági törésvonalak kérdőjelezték meg, melyek ugyancsak egyre markánsabbak voltak. Egység és megosztottság: Európa legfőbb jellemzője maradt.

A középkor – ma használatos latin nevén medium aevum – fogalma a 15. század közepén itáliai humanistáknál bukkant fel először, de csak az 1600-as évek végétől terjedt el egész Európában. Eredetileg megbélyegző tartalma volt: a humanisták azt a „köztes kort” értették rajta, amely saját koruk és az általuk oly nagyra értékelt görög–római antikvitás közé esett. Számukra ez – szemben a művelt rómaiak idejével – a „barbárság” kora volt. Ebből a felfogásukból született a középkor két nagy képzőművészeti stílusirányzatának mai neve is: a romanika és a gótika. A kettő közül az elsőről – persze tévesen – úgy hitték, hogy az antik római (Romanus, „román”) kor hagyatéka. Csak a másodikat vélték a megvetett „köztes kor” sajátos művészetének, ezért nevezték el a barbár népek legismertebbjéről, a Rómát is elpusztító gótokról. A középkor elnevezés, mondanunk sem kell, már régen nem pejoratív csengésű. A modern történettudományban megszokásból mindmáig így nevezik azt az évezredet, amely a Római Birodalom és az antik kultúra pusztulását követte.

A külső határvonalak
A középkor fogalmának – már eredetéből következően is – kizárólag az európai történelmen belül van értelme. Európában az 1500 körüli évtizedekben egy sor fontos változás történt, amelyek külön vagy együttesen alkalmasak arra, hogy egy nagy történelmi korszak végének és egy új korszak, az „újkor” kezdetének tekintsük őket. Ilyen például a könyvnyomtatás feltalálása (1450 k.), a nagy földrajzi felfedezések kezdete (1492) vagy a lutheri reformáció (1517), de éppúgy lehet más alkalmas dátumot is találni. A magyar történetírásban például a mohácsi csata (1526) vált a középkor hagyományos záródátumává, mert az 1500 körüli évtizedeknek magyar szempontból kétségkívül ez volt a legnagyobb horderejű eseménye. Nyilvánvaló viszont, hogy mindezek a dátumok csakis európai szemszögből tekinthetők fordulópontnak, az iszlám, India vagy Kína népei számára nincs különösebb jelentőségük. Ezek történetét más, helyi szempontok – Kínáét például a császári dinasztiák – szerint szokás periodizálni (korszakokra osztani), ezért az Európán kívüli történelem tárgyalásakor a középkor szó használatát kerülni szoktuk.

Európán a 14–15. században valamivel kisebb területet értettek, mint ma, mert keleti határának akkor még nem az Urált, hanem a Don folyót tekintették. A fogalom nagyon szorosan kötődött a keresztény valláshoz és kultúrához, annak mintegy szinonimájaként használták. Ez a földrész volt a késő középkor óta a kereszténység hazája. Ha a kicsiny örmény és grúz királyságokat – meg a távoli és jóformán ismeretlen Etiópiát – nem számítjuk, Európán kívül keresztényekkel csak szórványokban és csak idegen (muzulmán vagy egyéb) uralom alatt lehetett találkozni. Másfelől a kontinens legnagyobb részén ekkor már valóban keresztények éltek, keresztény fejedelmek kormányzása alatt. A pogányság utolsó maradványai épp ekkoriban tűntek el. Legutoljára a litvánok tértek meg 1386-ban, amikor nagyfejedelmük, Jagelló – a róla elnevezett dinasztia őse – nőül vette Nagy Lajos leányát, és II. Ulászló néven elfoglalta a lengyel trónt.

A kereszténység hazája
Amikor tehát az alábbiakban Európáról lesz szó, ennek mindig azt a részét kell értenünk, amely a keresztényeké volt. A földrajzi értelemben vett Európa három peremvidékét ugyanis muszlimok birtokolták. A kicsiny granadai emirátus 1492-ig a hajdani mór uralom maradványa volt a Pireneusi-félsziget délkeleti sarkában. Keleten az iszlámot a Batu kán alapította mongol utódállam, az Arany Horda nomád tatár kánsága képviselte. Ez ugyan a 15. században szétesett, de utódállamai közül a krími tatár kánság továbbra is viszonylag jelentős hatalom maradt. Délkeleten a Balkán-félsziget a 14–15. században egy új iszlám nagyhatalomnak, az oszmán-törökök birodalmának része lett.

Európában a muzulmánokat (muszlimokat) csak mint „istentelen pogányokat”, „a keresztény hit üldözőit” emlegették, míg a Közel-Keleten, főképp az oszmánoknál a „hitetlen, istentelen” jelentésű, perzsa eredetű gyávur, „gyaur” szó vált a keresztények közkeletű nevévé. A másik fél megítélésében azonban a középkor végére már óriási különbség volt a két vallás között. Európában a 13. század óta egyetlen országban sem tűrtek meg muszlimokat, kivéve a Pireneusi-félszigetet, ahol a meghódított mórok, az ún. mudejarok még egy darabig bántatlanul élhettek. Ezzel szemben az iszlám legtöbb országának mindig is voltak más hitű, köztük keresztény alattvalói. Jogállásuk és helyzetük természetesen több tekintetben hátrányos volt az uralkodó felekezethez képest, vallásukat azonban szabadon gyakorolhatták, és üldöztetést legfeljebb kivételesen kellett elszenvedniük. Az iszlám hívei ugyanis a Koránon kívül a Bibliát is szent könyvnek tekintették, ennek követőit pedig olyanoknak, akik, ha tökéletlenül is, de részesei az isteni kinyilatkoztatásnak. Jellemző, hogy a keresztények félelmetes ellenfele, a nikápolyi győző, I. Bajezid szultán fiai közül hárman Mózes, Salamon és Jézus arab nevét (Músza, Szulejmán, Ísza) viselték, jelezve, mekkora tiszteletnek örvendtek a zsidó–keresztény hagyomány e személyiségei a muzulmán világban. Fordítva ez nem volt elmondható. Mohamednek és a Koránnak természetesen nem lehetett helye a keresztény tradícióban.

A vallások közötti határ egyben mély kulturális választóvonalat is jelentett. Végső fokon mind a keresztény, mind a muszlim vallás igényt formált arra, hogy hívei életkereteit és életformáját részletekbe menően szabályozza. A kereszténységben azonban ennek határt szabott egy olyan jelenség, amit az iszlám nem ismert: a világi és egyházi szféra meglehetősen éles elkülönülése. Legvilágosabban a jogrendszerben nyilvánult ez meg. Európában külön jogszabályok vonatkoztak az egyházi személyekre (az ún. kánonjog), míg a világi hívők számára az egyházi előírásoktól független jogrendszerek voltak irányadók: Dél-Európa országaiban a római (polgári) jog, másutt (mint Magyarországon vagy Angliában) valamilyen helyi szokásjog. A vallás gyakorlásán és az oktatáson túl viszonylag kevés olyan kérdés volt, ahol az egyházi bíróságok beleszólhattak a hívők magánéletébe: ilyen volt például a házasság intézménye vagy a kamatszedés tilalma. Az iszlám ebben a tekintetben más világ volt, és a kereszténységtől talán ebben különbözött a legjobban.

A muszlimoknál nem volt egyházi és világi rend. Számukra csak egyetlen, közös törvény létezett: a saría, amely voltaképp az iszlám előírásainak összességét jelentette. Ez azonban messze több volt, mint vallási parancsok és tilalmak gyűjteménye. Elvben minden kérdésre választ kellett adnia, amivel a hívő élete során szembekerülhetett, tehát mindazt magába foglalta, amit a keresztények a jog, a szokás, az erkölcs vagy az illem kategóriáiba soroltak. Az iszlám, ellentétben a kereszténységgel, a hívők egész életét áthatotta, a magánéletet csakúgy, mint a közéletet.

Belső választóvonal
A kereszténység azonban maga is megosztott volt, és csakis az iszlámmal szembeállítva tárgyalható valamelyest is egységes vallásként vagy kultúraként. Valójában két külön világból állt, amelyek között majdnem olyan mély szakadék tátongott, mint amilyen a muszlimoktól mindkettőt elválasztotta. A nagy egyházszakadás (schisma, szkizma: 1054) után az ortodoxnak is nevezett keleti (görög, bizánci) egyházhoz a balkáni államok és az orosz fejedelemségek tartoztak, míg a katolikus nyugati (latin, római) egyház peremét kelet felé a Német Lovagrend baltikumi állama, a lengyel és a magyar királyság jelentették. Magyarország tehát a latin egyház része volt, de annak határvidékén terült el, és az itteni fejlődés sajátosságainak megértéséhez kiváltképp fontos, hogy tisztán lássuk a két egyház és híveik kapcsolatát, ellentéteit és különbségeit.

A különbségek a késő középkorban már oly mélyrehatók és oly átfogó jellegűek voltak, hogy nyugodtan beszélhetünk két különböző civilizációról. A kortársak elsősorban azt az ellentétet érzékelték, amely vallási téren jelentkezett, mindenekelőtt az egyházi hierarchia és joghatóság kérdésében. A római egyházat a pápa teljhatalommal kormányozta, s ezt a hatalmat Róma első püspökétől, Szent Pétertől és rajta keresztül magától Krisztustól eredeztettek. Az ortodoxiának nem volt ehhez fogható hierarchikus rendje, ehelyett önálló egyházak együtteséből állt. Az egyházfők sorában a konstantinápolyi pátriárkát illette meg a legelőkelőbb hely, de ő csak elsőnek számított az egyenlők között. Mi sem állt tehát távolabb tőlük, mint az a gondolat, hogy a pápa uralkodjék valamennyiük felett.

A másik legfontosabbnak ítélt nézetkülönbség dogmatikai természetű volt. Az ortodoxia a niceai hitvallás (a „Hiszekegy”) eredeti szövegéhez ragaszkodott, míg a nyugati egyházban ezt a 11. század óta a filioque szóval toldották meg. (Értsd: a Szentlélek nem egyedül az Atyától való, hanem az Atyától és a Fiútól).

Végül ott volt a legszembetűnőbb különbség: a nyelv. A nyugati egyház bevett nyelve a latin volt, míg az eredetileg görög nyelvű ortodoxia természetesnek vette a helyi nyelvek használatát. Ennek folytán a Balkánon és Oroszországban egyaránt az ún. egyházi szláv vált a liturgia közös nyelvévé. Pusztán a nyelv eltérő volta is elegendő lett volna, hogy a keleti és nyugati egyház ellenségesen szemlélje egymást, hiszen papjaik nem értették egymást. Ehhez és a két fő vitakérdéshez azonban számos egyéb szokásbeli eltérés járult, amelyek tovább növelték az idegenség érzetét: például az ortodox papok házassága (szemben a nyugaton bevezetett cölibátussal) vagy áldozáskor a kovászolt kenyér használata (a kovásztalan kenyér, az ostya helyett). Mindehhez hozzávehető az a közismert tény, hogy nyugaton a latin, keleten a görög és az abból származott cirill írás volt használatban.

Természetes, hogy mindkét fél a saját felekezetét tekintette az egyedüli „helyes/igaz tanításnak” (orthodoxia), illetve az „egyetemes” (catholicus) keresztény hagyomány egyedüli őrzőjének. A másikat ennek megfelelően szakadárnak (schismaticus), sőt eretneknek (haereticus) bélyegezte. A régóta kölcsönös ellenszenv és megvetés 1204-ben vált kibékíthetetlenné, amikor a nyugati keresztesek feldúlták az ortodoxia székhelyét, Konstantinápolyt. Ettől fogva a görögök ellenérzése a latinokkal szemben oly nagy volt, hogy az iszlám fenyegető terjeszkedése sem tudott rajta enyhíteni. A török hódítással szemben az ortodoxok egyedül a Nyugattól remélhettek védelmet, ezért többször felmerült a két egyház egyesítésének, uniójának terve. 1439-ben VIII. János bizánci császár és a konstantinápolyi pátriárka a firenzei zsinaton el is fogadták a csatlakozás feltételeit. Az unió megvalósításáról azonban szó sem lehetett: az ortodoxok számára még mindig elviselhetőbbnek látszott az oszmán uralom, mint a türelmetlen római egyház fennhatósága.

A latin Nyugat
A kereszténység két fele között történelmi távlatból nézve mégsem a vallási ellentétek voltak a legfontosabbak, hanem mindaz, ami belőlük következett. A 13–15. század folyamán Nyugaton, de csak ott, egy sor olyan változás ment végbe, amelyek végső fokon a modern Európa születését készítették elő. Olyan fontos fejleményekről van szó, mint a rendi képviselet és a rendi monarchiák kialakulása, a területi és városi autonómiák, a paraszti „szabadságok” térhódítása, a skolasztikus gondolkodás, az egyetemek és a koldulórendek, a vallásosság új, modern formái, az egyházi reform gondolata vagy a humanizmus. Nyilvánvalóan nem mindegyikről mondható el, hogy közvetlen kapcsolatban lett volna a római kereszténységgel. Ennek ellenére tény, hogy mindezek a forradalminak nevezhető jelenségek Európának kizárólag azon a részén észlelhetők, ahol a közös nyelv a latin volt, vagyis a római pápaság alá tartozó részén. Ott viszont, valamilyen formában, mindenütt megtalálhatók voltak, a Pireneusi-félszigettől Svédországig, Skóciától Magyarországig.

Következésképp a latin szertartású Európa a középkor végére nagyon sok tekintetben különbözött a világ többi részétől, beleértve az európai ortodoxia országait is. Egy sajátosan homogén nyugati keresztény kultúra alakult ki, amelyet nagyon éles kontúrok választottak el a környezetétől. A határokat szemmel is érzékelni lehetett, mert Európának ezt a részét a 13. századtól a legújabb korig a művészeti ízlés egysége is jellemezte. A késő középkorban a gótika volt a látható ismérv: a latin Európa, vagyis a „Nyugat” (Occidens) pontosan odáig terjedt, ameddig a templomok, várak és polgárházak gótikus stílusban épültek. A mi térségünkben ez a határvonal a magyar királyság keleti és déli határával esett egybe.

A latin Nyugat kulturális egységéből adódtak a középkori magyar kultúrának azok az alapvonásai is, amelyek a lehető legvilágosabban elkülönítették a szomszédos, ortodox vallású balkáni országoktól: Boszniától, Szerbiától, Bulgáriától és a román fejedelemségektől, ugyanakkor számtalan szállal fűzték a nyugati országokhoz. A magyar rendi országgyűlés, a megyei autonómiák (a nemesi megye) kiépülése, a királyi városok és „szabad falvak” önkormányzata, a késő középkori jobbágyság szabad költözési joga megannyi olyan jelenség, amelynek párhuzamaival Nyugaton mindenütt, a Balkánon viszont sehol sem találkozunk.

Urbanizációs szintkülönbségek
A keresztény Európa gazdasági fejlettségét tekintve a késő középkorban éppoly kevéssé volt egynemű, mint manapság. A legfontosabb eltérések akkor is, mint ma, elsősorban az egyes régiók eltérő fejlettségi szintjéből adódtak. Fejlettségen a középkorról szólva nagyjából ugyanazt értjük, mint ma, azzal a különbséggel, hogy nincsenek róla egzakt mutatóink. Az újkori népszámlálások kezdete előtt még a népesség számáról, sűrűségéről és megoszlásáról is csak hozzávetőleges becsléseket lehet tenni. Mindamellett nyilvánvaló, hogy az, amit fejlettségnek nevezhetünk, elsősorban az urbanizáció színvonalával függött össze. Mind a gazdasági, mind a kulturális fejlődésben Európának azok a régiói jártak az élen, ahol a legsűrűbb városhálózatot és a legnépesebb településeket találjuk; ahol tehát ennek folytán a lakosság legnagyobb hányada volt városlakó.

Ebből a szempontból akkoriban két terület emelkedett ki magasan a többi közül: Itália északi és Németalföld déli fele. Itáliában Velence, Genova, Firenze és Milánó éppúgy az akkori Európa tíz-tizenöt legnépesebb és leggazdagabb városa közé számított, mint a kicsiny Dél-Németalföldön (a mai Belgiumban) Brügge, Gent és Antwerpen. Ezeken a vidékeken a városiasodás szintje, kivált a fejletlen régiókhoz képest, rendkívül magas volt. Észak-Itáliában (Sienától az Alpokig) a középkor végén legalább húsz olyan települést találunk, amelyek mindegyike népesebb volt Budánál, nem is szólva gazdasági erejükről. A közepes nagyságú Verona vagy Párma falai között a magyar királyság három-négy legnagyobb városa együtt is elfért volna.

Az urbanizáltságnak azt a fokát, ami Toscanát, Lombardiát és Belgiumot jellemezte, Európa semmilyen más része nem érte el. Egyedül a Német-római Birodalom nyugati fele közelítette meg valamelyest. Itt is volt néhány nagyváros (Köln, Strassburg, Nürnberg és Augsburg), közöttük pedig százával sorakoztak az apróbb és nagyobbacska települések, amelyek rendelkeztek a városi lét minden lényeges ismérvével: falakkal voltak körülvéve, önkormányzattal bírtak, és lakosaik elsősorban nem mezőgazdaságból éltek, hanem kézműiparból és kereskedelemből. Ebből a fajta, viszonylag szerényebb urbanizációból született az északnémet városok nevezetes szövetsége, a Hanza, amely a 14–15. században élte fénykorát. Tagjai közül csak Lübeck és még egy-kettő volt nagyvárosnak mondható a kor fogalmai szerint, a mintegy száz város együttese azonban mégis hatalmas gazdasági és politikai erőt képviselt. Flottájuknak nem akadt ellenfele a Balti-tenger egész térségében, monopolizálták az ottani kereskedelmet, és feltételeket diktáltak a dán, svéd és norvég királyoknak.

A Német-római Birodalomhoz képest Európa más vidékei ez idő tájt szinte elmaradottnak tűnnek, még az aránylag legfejlettebb Franciaország és az Angol Királyság is. Párizs ugyan az akkori Európa legnagyobb városa volt, London is egyike a legnépesebbeknek, de a francia és angol városhálózat a németországihoz képest gyengének mondható. Az atlanti régió nagy gazdasági fellendülése későbbi fejlemény, az újkor földrajzi felfedezéseinek következménye. A késő középkorban még a Földközi-tenger partvidéke járt a fejlődés élén, Itálián és Dél-Franciaországon kívül különösen Aragónia, bár Barcelonán és Valencián kívül ott is csak apró városok voltak. Európa keleti és északi országai messze a többi mögött kullogtak. Németország szívéből kelet felé haladva a városok egyre ritkábbak, egyre kisebbek és egyre szegényebbek. Danzig (Gdansk), Prága és Bécs még európai nagyvárosok voltak, de a Magyar és a Lengyel Királyságban már nem akadt hozzájuk hasonló (még a térség legnagyobb települése, Krakkó sem), nem is szólva Skandináviáról, amely még jó darabig Európa egyik legelmaradottabb régiójának számított.

A gazdasági fellendülés megalapozása
A városiasodás, amely az egyes régiók fejlettségét meghatározta, a tőkeképződés függvénye volt, ez pedig a kereskedelmen és a kézműiparon alapult. Európa középkori urbanizációja ennek megfelelően két hosszú szakaszban ment végbe: az elsőben még csaknem kizárólag a kereskedelem játszott benne szerepet, a másodikban viszont már a helyi kézműipar vált a fejlődés mozgatójává.

A középkori kereskedelemben az ún. távolsági kereskedelemnek volt meghatározó súlya. Míg manapság a forgalom zöme olcsó árucikkekből áll, amelyek nagy tömegben kerülnek piacra, a középkori távolsági kereskedelem éppen fordított elv szerint működött. A fényűzési cikkek játszották benne a legnagyobb szerepet, vagyis olyan áruk, amelyek fajlagos (a súlyukhoz viszonyított) értéke igen nagy volt. A luxuscikkeket kis mennyiségben forgalmazták, kevés, de fizetőképes fogyasztó számára.

A távolsági forgalom jelentős részben keleti eredetű nyerstermékekből, valamint iparcikkekből állt. Az első csoportba a drágakő, igazgyöngy, elefántcsont mellett főképp a fűszerek és illatszerek tartoztak. A luxusáruk másik fő csoportja értékes kézműipari termékekből állt, mindenekelőtt különleges minőségű textíliákból. A középkori gazdaságban egyedül a textiliparnak volt a fűszerkereskedelemhez hasonlítható szerepe, jelentőségével semmilyen más iparágé sem vetekedhetett. A tőkeképződésben mindvégig a drága posztófajták gyártása és a selyemszövés játszotta a vezető szerepet. Fontosak voltak más luxusipari ágazatok, így a fegyver- és ékszerkészítés is, de a textiliparhoz egyik sem volt mérhető.

Éppen ezért a textilgyártás váratlan fellendülése volt az a tényező, amely döntően megváltoztatta Európa helyét a világgazdaságban. A 12. századig a kontinens mindenfajta luxuscikkből importra szorult, és elsősorban ezüsttel, rabszolgával, állatprémmel, épületfával fizetett. A 12–13. században Európa nyugati felén új textilipari centrumok alakultak ki, amelyek azután valósággal ontották az elsőrendű minőségű textíliákat: posztót és selyemszövetet. Korábban ezen a téren is a keleti termékek voltak a legkiválóbbak, aminek emlékét ma is őrzi a damaszt és a muszlin, amelyek Damaszkuszról, illetve Moszulról kapták a nevüket. A 14–15. században a világ legjobb gyapjúszöveteit már Firenzében és egyes németalföldi városokban (Ypres, Brügge) gyártották. Luxusminőségű volt az itáliai (luccai) selyem is, melyből olyan új találmányok születtek, mint a velencei eredetű bársony, egy újfajta selyemszövet. Viszonylag egyszerűbb kelméket más vidékeken is nagy mennyiségben termeltek: Németországban posztót és lenvásznat, Angliában posztót. Létezett tömegcikknek szánt olcsó „szürke” posztó is, amit a késő középkorban főleg Cseh- és Morvaországban állítottak elő.

A középkorban a termékek kézműipari keretek között készültek: a posztót kisiparosok ezrei állították elő saját takácsműhelyeikben, ahol mindössze néhány fő dolgozott. A termelés azzal kapott nagyipari jelleget, hogy irányítása mindenütt helyi kereskedőházak kezében volt. Az árut ők rendelték meg, ők biztosították hozzá a nyersanyagot, ők vásárolták fel a terméket, és ők is forgalmazták. A tőke tehát nem az iparban képződött, hanem a kereskedelemben, ott azonban a tőkefelhalmozás olyan méreteket ért el, amilyenre korábban nem volt példa.

Az iparosodási folyamat öngerjesztőnek bizonyult, és a késő középkorra gyökeresen átformálta Európa gazdasági, politikai és kulturális viszonyait. Az egyik legfontosabb változás a széles körű munkamegosztás és ezzel együtt a pénz térhódítása volt. A kézműipari központok kialakulása megnövelte a városlakók arányát, ez pedig fellendítette a mezőgazdaságot, mert a városokat élelemmel kellett ellátni. Megnőtt a falusi árutermelés, és megnőtt az élelmiszerek forgalmának jelentősége. A falu addig főleg önellátásra volt berendezkedve, ettől kezdve egyre többet termelt eladásra. Ezzel viszont a parasztság maga is felvevőpiaccá vált. A késő középkorban a luxuscikkek mellett egyre nagyobb szerep jutott a kereskedelmi tőkeképződésben az olcsó áruknak, amelyekre a városi lakosság szegény rétegeiben és falun volt kereslet.

Mindeme fejlemények sok megrázkódtatással jártak. A pénzforgalom és a polgári életforma terjedése felforgatta a hagyományos társadalmi rendet, amelyben csak lovagoknak, papoknak és parasztoknak volt helyük. A gyökeres átalakulásnak megannyi jele volt: a nemesség viszonylagos elszegényedése, az egyház tekintélyének csökkenése, a paraszti tömegek addig ismeretlen fegyveres megmozdulásai, mint a franciaországi Jacquerie (1358), a nagy angliai parasztfelkelés (1381) vagy a csehországi huszita mozgalom (1419–34). Ehhez járult, hogy a 14. század elejére a legfejlettebb területeken túlnépesedés következett be, ami 1315-től kezdve súlyos éhínségeket eredményezett, s végül demográfiai katasztrófába torkollott. Ennek csúcspontja volt az 1347–52 között dühöngő pestisjárvány, a „fekete halál”, amely néhol a lakosság 30-40%-át ragadta el. Európa népessége oly mértékben lecsökkent, hogy a veszteséget csak a 16. századra tudta pótolni. Mindezek alapján divat lett egy időben a kontinens általános válságáról beszélni. Ma már világos, hogy a válságtünetek ellenére a 14–15. század a nagy gazdasági és kulturális fellendülés időszaka volt, amely előkészítette az európai országoknak az újkorban kialakuló és a 20. századig tartó világuralmát.

Leszakadó régiók
A késő középkorban Európa elmaradottabb régióiban – köztük Magyarországon – a városok egyedül a kereskedelemből éltek. A fejlettebb régiókban ezzel szemben már a 12. század óta jelentős kézműipari ágazatok alakultak ki. Ez volt a feltétele annak, hogy nagyarányú tőkekoncentráció keletkezzék, mert a helyi kereskedőtőke csak a helyi ipar termékeiből tudott megerősödni. Ezért a késő középkori Európának már azok a régiói jártak élen a fejlődésben, amelyek a világpiacon saját ipari termékeikkel jelentek meg.

Európa peremterületeit nem érte el az ipari fellendülés. Dél-Itálián, a Pireneusi-félszigeten és Skandinávián kívül idetartozott Lengyel- és Magyarország is. Itt a 12–13. században még épp csak elkezdődött a városiasodás, ezért a kézműipar fejlődésének nem volt talaja. Később pedig már nem is lehetett, mert megakadályozta az importáruk tömege. A gazdaság elmaradottsága folytán itt igazából csak a királyi udvar és az előkelők bizonyultak úgy-ahogy fizetőképeseknek, az ő köreikben viszont csak luxuscikkek iránt volt komoly kereslet. Mivel ezt csakis külföldi kereskedők elégíthették ki, nem volt nagy esélye annak, hogy a helyi tőke megerősödjék és helyi kézműipar bontakozzék ki. A peremvidékek gazdasága ily módon a késő középkor folyamán sajátos függésbe került az idegen tőkétől. A városiasodásban továbbra is a távolsági kereskedelem volt a meghatározó, azaz a városhálózat központja az udvar maradt, az új városok pedig a távolsági úthálózat csomópontjain keletkeztek. A behozatal zöme luxuscikkekből, a kivitel élelmiszerből és nyersanyagból állt. A forgalmat azonban nem helyi, hanem olasz, flamand és német kereskedők tartották kézben, és főképp ők fölözték le a hasznát. A helyi gazdaság ilyen körülmények között nem tudott kibontakozni, és stagnálásra volt kárhoztatva.

Magyarország különösen jó példa erre a folyamatra. Ha ugyanis a fellendüléshez nem tőke kellett volna, hanem pusztán pénz, akkor a Magyar Királyság sorsa másként alakul. Az 1320-as évek óta Magyarország volt Európa messze legnagyobb aranytermelője. A földrész aranykészletének nagyobb része itteni lelőhelyekről származott, és a magyar aranykivitel jelentősége felbecsülhetetlen Dél- és Nyugat-Európa gazdasági fejlődésében. A Magyar Királyságot ebben az időben bizonyos értelemben a földrész leggazdagabb országának lehetett mondani. Ez a gazdagság azonban nem vált tőkévé. Éppoly nyomtalanul folyt át rajta, mint később az Újvilág aranya és ezüstje Spanyolországon, sőt, nem is nyomtalanul, mert, ha lehet, még szegényebbé és elmaradottabbá tette.



Add a Facebook-hoz
Leggyakoribb címkék:
Nőtörténet (105) | Alkotmány (58) | Horthy-kor (42) | Közjogi (31) | Államtörténet (30) | Európa (29) | Béke (24) | Habsburg (22) | Középkor (18) | Prostitúció (18) | Igazságszolgáltatás (16) | Ókor (14) | Gender (14) | Erdély (13) | Trianon (13) | 1848-49 (12) |
Legnépszerűbb címkék:
Nőtörténet (105) | Horthy-kor (42) | Prostitúció (18) | Államtörténet (30) | Alkotmány (58) | Középkor (18) | Habsburg (22) | Ókor (14) | Trianon (13) | Európa (29) | Közjogi (31) | Igazságszolgáltatás (16) | Erdély (13) | Osztrák–Magyar Monarchia (10) | Gender (14) | Béke (24) |

Kiadja a Rubicon-Ház Bt. | Felelős kiadó: Rácz Árpád | 1161 Budapest, Sándor u. 60. | Telefon: 402-1848 | Fax: 402-1849
Minimum felbontás: 1024 x 768 | Kivitelezés: Civertan Bt.