2017. augusztus 21.

Elbűvölt írók, áldozattá vált boszorkányok

Szerző: Keszeg Vilmos

Nagyjából a 19. század közepén megszületik a népi kultúráról való elbeszélések, beszédmódok kétféle sémája. Amennyiben a tudományos irodalomban vagy a szépirodalomban a boszorkányságról, a mágiáról, a rontásról és a bűvölésről, a hiedelmekről vagy a babonákról szó esik, akkor azt vagy a népi kultúrára való rácsodálkozás, annak romantikus ízlelgetése jellemzi, vagy a népoktatás hangján szólal meg a szépíró és a tudós, aki írásával a tudatlanság felszámolására tesz kísérletet. A népi vagy helyi kultúra jelenségei és hiedelmei a 19–20. században a tudományos és az irodalmi feldolgozásoknak köszönhetően új szerepet kapnak: a „természet” és a „civilizáció” küzdelmének mitikus és mesés történetét fogják gazdagítani.

Erdély romániai felségterületté alakulása (1919) következtében szükségessé vált az irodalmi élet újraszervezése, az irodalom státusának megteremtése, funkcióinak újradefiniálása. A transzilvanizmusnak nevezett ideológiai konstrukcióban ellentmondásos tendenciák simultak egybe: a történelmi múlthoz való ragaszkodás és a történelmi előítéletek mellőzése, a hagyomány őrzése, ápolása, popularizálása és a korszerűségre törekvés, a nemzeti hagyományok átörökítése a kisebbségi létben és nyitás a román nemzeti állam etnikumai felé, az irodalmiságnak a kisebbségi lét szolgálatába állítása és az irodalmiságnak a partikularitástól való eloldása stb. Ebben az irodalomban, ezen ideológiai szándékoknak alárendelődve nyitották meg az erdélyi magyar írók a boszorkányhagyományok, a boszorkányok újabb perét.

Makkai Sándor: Ördögszekér
Makkai Sándor (1890–1951) Ördögszekér című története 1601-ben kezdődik és 1636-ban zárul. A csíksomlyói Báthory István korán árvaságra jutott gyermekei 1601-ben kerülnek nagybátyjuk, ecsedi Báthory István udvarába. Itt nevelődnek éveken keresztül, a rendek Báthory Gábort Bethlen Gábor sugallatára innen emelik Erdély trónjára 1608-ban. Az ifjú fejedelem öt év múlva máris gyilkosság áldozata, s helyét Bethlen Gábor foglalja el. A másik árva, Báthory Anna, előbb Bánffy Dienes, majd Jósika Zsigmond felesége, özvegye, 1636-ban tűnik el az olvasó elől.

A szerző Báthory Anna boszorkánysorsának két korszakát szerkeszti meg. A lengyel, pápista vallású mostohaanya szeretetének védelme alól kikerült lány a lápok övezte várban vadóccá alakul. Örömét leli a vadászatokban, a vad vágtákban, a magányos bolyongásokban. Élvezettel követi a leölt állatok szenvedését, álruhában részt vesz a cselédek duhajkodásában, helytáll az ifjú nemesek tivornyáin. Prométheusz történetét hallva fogalmazódik meg benne az élete értelme: az emberek kínzása, a szadizmus. Makkai Sándor Báthory Anna jellemének alakulását a paraszti mitológiával való találkozásból vezeti le. Kis szolgája, az ártatlan és naiv Sári avatja be a környék mendemondáiba. Igazi tanítómestere a félelmetes kinézetű, mindent és mindenkit szemmel tartó, szeszélyes banya, Rebi néne. Az öregasszony eszelős, csúnya és kegyetlen. Folytonosan magában motyog, a legváratlanabb helyeken tűnik fel. Teste szőrös, arca barázdált, ujjai hüllőkarmokban végződnek. Találkozásukkor felajánlja segítségét a fiatal leánynak: „Ne feledd, hogy jóakaród, szolgád vagyok, s miben akarod, segítlek. Titkos sok tudománom es parancsodra lészen!” A fonóban, a cselédek körében hátborzongató történetekkel szórakoztatja hallgatóságát. Idő előtti halálát is fecsegései miatt leli. A testvérek szerelmét kileső s erről asszonyának árulkodó öregasszonyt Báthory Gábor az erkélyről a mélybe hajítja. A szerző nem tudja elfojtani kárörömét. „Végre hát csakugyan repül Rebi nénö, még károgott is a levegőben” – jegyzi meg ironikusan.

Anna Rebi nénét hallgatva indul el kikerülhetetlen sorsa felé. Legelőször, egy gyermekes játék hevében, fivére nevezi boszorkánynak. Nem sokkal később, a cselédek összejövetelén Rebi néne mondja el, hogyan készül a szerepét betölteni. A várban megtelepedő ötvösmesternek már maga mondja: „Hiszen boszorkány vagyok!” Az ötvösmester képet is metsz „Anna boszorkányról”, a tizenhárom éves, megejtően szép lányról. Nevelőanyjának, az idős Sára néninek halálos ágyán szintén megvallja boszorkánnyá válását. S nemsokára a parasztok is annak tartják őt. Titokzatos, érzéki, vadóc „nádiboszorkánynak”.

A 15 éves fejedelmi sarjnak a cselédek világában és a lápban való eltévelyedését a Gyulafehérvárról hazatérő fivér, később a várba érkező Nádasdyné teszi szóvá. S innen új korszak indul Anna életében. A Bethlen Gáborral való beszélgetés, a férfi iránt fellobbanó rajongás megtisztítja az önvádtól, kiemeli a szennyes gondolatok fertőjéből. Rebi néne halott, Báthory Gábor Erdély fejedelme. Annát fivére szeretői másfajta boszorkányságra, a szerelem művészetére, a férfiindulatokkal való játékra tanítják meg. Új tanítója Báthory Erzsébet (ő az, akiről mint vámpírról készült film Nyugaton), s még inkább Imrefiné, az erdélyi kancellár kacér felesége, akinek hatására a nádiboszorkány „úri boszorkánnyá” alakul át. Báthory Erzsébet mondja: „Megtanulod a szerelem művészetét! [...] Ez a mi szép testünk arra született, hogy fejedelmek s főurak essenek kétségbe érte! Én is boszorkány volnék a te gondolatod szerint. De nem parasztlegények, hanem urak boszorkánya! Az léssz te is, leánykám! Országok sorsa fordul meg s függ a hajszálainkon!” Majd pedig Imrefiné: „Nem hitván kendőben s egyébben van az én boszorkányságom [...] Hanem, látod-é, forró karjaim, puha keblem, égő szemem s csókos szám vonja hozzám a drágát!” S Anna azonnal átállítódik az új boszorkányszerepre: „Igen [...] én is boszorkány vagyok [...] ilyenformán” – feleli töprengve.

S ettől kezdve az öltözködés, a csábítás, a paráznaság, a terhesség megelőzése és megszakítása, az élvezetek nyújtása és követelése köti le figyelmét. Hálójába rendre belekerül két férj, a fejedelem fivér, megszámlálhatatlanul sok úr és szolga. Áldozatai között néha ártatlan lányok is vergődnek. A házasélet négy évétől halálra kínzott első férjtől örökölt kereki vár „boszorkányvárrá”, a bűnök, élvezetek, tivornyák, a szodomizmus helyszínévé alakul át. Ám Báthory Annának ez alkalommal sem sikerült valódi boszorkánnyá válnia. Az egyetlen erdélyi férfin, akit tisztelni és szeretni tud, Bethlen Gáboron Báthory Anna minden varázsa megtörik. És akkor is, amikor 1618. december 14-én a kolozsvári börtönbe zárják. Sem a nádi-, sem az úri boszorkánynak nincs hatalma sem élők, sem halottak fölött. Még maga fölött sem, hiszen sem a bűnöknek, sem az indulatoknak nem tud ellenállni. Látszólag Erdélyország és fejedelme sorsát igyekszik befolyásolni. Amire tehetségéből telik, az csupán az erkölcsi fertőben való megmártózás.

A narrátor ezért is félti hatásától a Trianon utáni Erdély és az erdélyi arisztokrácia sorsát: ennek a sorsnak nem szabad a politika boszorkánykonyhájában, szépasszonyok hálószobájában eldőlnie. A szerző, szándékának megfelelően, olvasóira való tekintettel gyakran él a hiedelmek leleplezésének gesztusával. A leleplezés a távolságteremtés olyan eljárása, amely a narrátor és az olvasó között szolidáris viszonyt alakít ki azáltal, hogy a szereplő háta mögött cinkosan egymásra mosolyognak, s ily módon különválasztja egyik oldalon a szereplő világát, a babonát, a történetet (histoire), másik oldalon a narrátor és az olvasó értékítélettel telített világát, az elbeszélést (récit).

Szabó Dezső: Az elsodort falu
Szabó Dezső (1879–1945) számtalan indulatot meglobogtatva mondja el a 20. századi erdélyi (székely) falu „elsodródását” (Az elsodort falu, 1919). A falu lelkésze, Farcády Jenő megállíthatatlanul süllyed el családja gondjaiban, az adósságokban, az alkoholmámorban. Amiből erőt merít az élethez, az a különböző alkalmakkor rögtönzött dagályos eszmefuttatás. A falu fiataljai hirtelen nagyra nőve helyet keresnek maguknak az életben. Böjthe János egyetemi tanulmányait befejezve tér haza Európából, s szülei meglepetésére úgy dönt, hogy földet fog művelni. Farkas Miklós a budapesti új irodalmi élet hangadója, vezéralakja lesz. Kilenc könyvét ki lelkesedéssel, ki értetlenkedve, ki felháborodva olvassa. Farcády Judit, a szépséges paplány színészi pályáról álmodik a falusi parókia sötét szobájában. Sarkadi Géza, a falu Schönberger nevű zsidójának akarnok fia előbb Farkas Miklós árnyékában írja meg kritikáit, majd apja kitűnő érzékét örökölve miniszteri széket foglal magának.

Az első világháború mindannyiuk számára sorsforduló. A férfiakat, a fiatalokat frontra viszik. Itt hal meg a tanítónő mindkét fia. Farczády Jenő lánya Budapest hírhedt szépasszonya lesz. A pompából rendre aláereszkedik az örömlányok megvetett világába. Kisebbik testvére betegségnek lesz áldozata. A lelkész egészségét az ital, tisztességét a nincstelenség emészti fel. Böjthe János, az Európát, majd a frontot megjárt fiatalember a román betörés elől szétszóródott faluját összegyűjti. Újraéleszti a gazdálkodást, családot alapít, jövőt teremt.

A sodró lendületű történetet, a sűrűn benépesített regényvilágot Szabó Dezső 1919-ben alkotta meg. Azt bizonyítja benne, hogy a világot mindenestől újra kell teremteni. A múltjába hulló dzsentri, akárcsak a hozzáigazított, korrupttá vált közigazgatás, a nyomasztóvá vált oktatás, az egyház nem tudják sem a történelmet, sem az életet vállalni. Ezért mintegy varázsütésre válnak láthatatlanná, omlanak össze a háború kitörésekor. Ezt a halálra ítélt látszatvilágot jeleníti meg Szabó Dezső a mitológia segítségével. Olyan metaforikus nyelvként használja, amely egyszerre tud referenciális és szimbolikus funkciót betölteni. A halódó világ realitását ellensúlyozza a rávetülő mitikus világ: a mitológia az élettel a látszatéletet, az emberrel a gyilkos és alattomos indulatokkal eltöltött, a múltja, az ösztönei által üldözött nem embert, a jelennel a múltat, az alkotással az örömtelen munkát, az élettel a halált állítja szembe.

A regény mitológiájának domináns alakjai a lidérc, a kísértet, a visszajáró halott, a vámpír. Farcádynak az ital savanyú szaga által betöltött lakásában a kis lámpa fénye súlyos lidércként fekszi meg a gyermekek álmát. A papucs alatt élő Kuntz Imre számára izgága felesége folytonos lidércnyomás. A háború előrevetülő réme felvert lidércként indul neki a világnak. Farkas Miklósnak lidércként szegődik nyomába nyugtalan lelkiismerete. Később már menekülni próbál lidérceitől, „önmaga feljáró kísértete lesz”. A papság és az erdélyi magyarság megváltó ígéreteként induló Farcády tiszteletes egészségét és erkölcsét kikezdi a sok dorbézolás. A folytonos alkoholmámorból ritkán ébredő férfiba hazajáró lélekként tér vissza a szerető apa. Később, mikor püspöki rendelkezésre új lelkész foglalja el a szószéket, és Farcády egy faluszéli házikóba költözik családjával, a falu megfeledkezik róla, s ritka sétái során úgy csodálkoznak rá volt hívei, mint feléledt hullára. A fiai halálát elviselni nem tudó tanítónő felakasztja magát. Férjének hagyott levelében fogadkozik, hogy visszajár majd megrontani boldog özvegyi életét.

A vámpírok a háború kitörésétől kezdve pusztítják a férfiakat. A háttérországban, a beteggondozókban „a vér fertelmes vámpírjai” támadnak rájuk, a férfira éhes lányok, ápolónők, „hogy a halni indulókból még kimaszturbálják az utolsó ölelést, az utolsó garast”. E kísértő lények világába illeszkednek be a manók, a vilik. Világuk csak akkor szűnik meg, amikor a gyilkos indulatú ellenségek lassan kihalnak, amikor a háború véget ér, amikor Böjthe János maggal veti be a termőföldeket, s amikor a bölcsőben felsír az első csecsemő.

Tamási Áron: Énekes madár
Az udvarhelyszéki Farkaslakán született és nevelődött Tamási Áron (1897–1966) közelről és részleteiben ismerte a boszorkányhit elemeit. A motívum egész életművét végigkíséri. Valahányszor részletezőbbé válik a székely világ ábrázolása, mindannyiszor, titokzatosságba burkolva, megjelenik az éjszaka nyugtalan asszonya, a boszorkány.

Egyik ilyen történet az Énekes madár című mesejáték. Annyira kimunkált, hogy a benne megjelenő boszorkány magatehetetlen rabja lesz az írói szándéknak. Egy, „akármelyik” székely falu valamely házában három lánytestvér lakik: két vénlány és Gondos Magdolna, az ifjú, virágzó fiatal lány. Ebbe a házba járnak be az udvarlók, a két vénlegény és a fiatal Kömény Móka, Magdolna jegyese. Az egymást szerető ifjú pár itt lesz az öreg, irigy és rosszindulatú párok ismételt támadásának célpontja. A tér, akárcsak a mítoszokban, inhomogén, strukturált. Az első felvonásban a szoba balra nyitott, hogy a legények szabadon jöhessenek-mehessenek, jobbra, öltözőkamrában folytatódva, zárt. Ez a sötét helyiség tölti be a boszorkánykonyha szerepét. A lányok ide vonulnak vissza átöltözni, megszépülni, vak gyűlölettel feltöltődni, a második felvonásban pedig ez a kamra lesz Magdó börtöne. A harmadik felvonás az udvart veszi használatba. A bal-jobb oppozíció itt a fent-lent oppozícióval egészül ki. A baloldalt található fa, amelyre az üldözött Móka menekül, növekedni kezd, elérhetetlen magasba emelve ellenségei elől a fiatal legényt. Az udvar jobb oldalán van a kút, amelynek mélyébe a csellel elejtett Mókát belevetik. Itt, ekkor jelenik meg a díszlettárgy szerepét betöltő kecske alakú boszorkány, aki a legény vesztét a kút körüli táncával ünnepli.

Tamási Áron: Jégtörő Mátyás
A Jégtörő Mátyás című regényét Tamási Áron 1935-ben tette közzé. A történet narratív szála három, egymástól távoli regiszterbe van belehelyezve: az egyik egy fiatal székely házaspár családi életének első kilenc hónapja, a második a megszületendő gyermekük szellemének világa, a harmadik pedig a bennünket közelebbről érdeklő boszorkánytörténet.

A történet egy zárt falusi világban zajlik. Mátyás – apjának virágvasárnapi tanácsát követve – lyukas, pirosra festett fakanalat készít. A nagypénteki vecsernyén ezen keresztülnézve tudja azonosítani a falu boszorkányait. Döbbenettel ismeri fel édesanyját, Sári nénit is a boszorkányok között. S ettől kezdve többé már nincs nyugta: küzdenie kell a gonoszság ellen. Egyik oldalon a szellem, a fiatal házaspár, Mózsi bácsi és kutyája szövetkeznek a fokhagyma, azaz a tudás, az erő megvédése végett. A másik oldalon a boszorkány Sári néni és a megszerzett, a maga pártjára kényszerített lidérc áll. A Tamási által megkonstruált boszorkánynarratívum tartalmazza mindazokat a motívumokat és elemeket, amelyeket a népi narratívumok. Ezek: a boszorkányerő átvétele, a boszorkány azonosításának módja (templomban, likas fakanál segítségével), a kígyó szájába ültetett fokhagyma csodás ereje (az állatok nyelvének értése), a tavasszal talált kígyó csodás ereje, a lidérctojás, a lidérc kiköltése, a lidérc kincsszerző és succubus képessége, a lidérc haragjának kifejezési módja (leköpi ellenfelét), a lidérc eltorzítja az ember fejét, a boszorkány és a lidérc éjfélkor ront. Ami a történetet mégis eltávolítja a hiedelemtörténetektől, az egyrészt a szembetűnő kereksége, a hiedelemfunkciók összességének felhasználása. Másrészt a történet világa: Tamási Áron vérszegény világot stilizál a történet számára. Szereplői csupán annyiban élnek, amennyiben arra a történetnek szüksége van. Tamási Áron mesévé alakította át a boszorkányhitet. Motívumait egy olyan narratív struktúrába építette bele, amelyben az elveszti valószerűségét, leválik a szociumról, s egy morális üzenet (a gonosz és a jó örök küzdelme, a jó győzelme) szolgálatába állította.

Wass Albert: A funtineli boszorkány
Wass Albert (1908–2004) A funtineli boszorkány című regényének metatörténete a romlatlan ősállapotról, az archaikus, patriarchális világról, a natura állapotáról a civilizáció, a kapitalista piacgazdálkodás, a pénz, a gépek, a technika áldatlan, elrontott világára, a kultúrára való áttérés konfliktusos állapotát jeleníti meg. A kerettörténetben a román származású lány, Nuca biografikus története dominál. E történet kétféleképpen oszlik szukcesszív életszakaszokra. Asszonyi sorsként olvasva, elhatárolódik a nővé érés szakasza, a boldog szerető és az anyaság szakasza, és végül (a szereplő huszonéves kora ellenére) az öregedés, a nemiségtől való távolodás szakasza. Esetünkben azonban ígéretesebb a történet másik olvasatára figyelni. Ez ugyanis egy, három fókusz felé irányuló, egészében eklektikus narratív egységbe foglalja a főszereplő életpályáját. Rendre nyomon követhetjük ártatlan, vadóc, az erdő lánya szerepének kiépülését, majd boszorkánnyá válását és boszorkányként való ténykedését, s végül szent asszonnyá történő átminősülését.

Ördög általi kiválasztottságáról a vásárban egy jósasszonytól értesül. „Halál van az ágyadban” – mondja döbbenten az idős asszony. Ettől kezdve Nucának újra és újra alkalma van meggyőződni a képtelennek tűnő jóslat valódiságáról. Aki szemet vet rá, ágyát és szerelmét kéri, nemsokára halál fia lesz. A harmadik bizonyság után öntudatlanul tér vissza a cigányasszonyhoz, aki megerősíti korábbi jóslatát. „Borzalmas írás van a tenyereden, leány, és az írások ellen nem tehetünk semmit. Te vagy a bosszú angyala, akinek boszorkány a neve, szép és borzalmas a sorsod, félelmetes és gyönyörűséges, kívánságod parancs a pokol hatalmasai előtt, vágyad beteljesül, mielőtt kimondanád, gyűlöleted vért és tüzet terem, a csókod nyomán kinyílik a halál, megcsúfolt szüzek bosszúját hordozza a véred, megcsalt leányok átkát váltod valóra. Eredj, megérzed a szemek mögött a gondolatot, és meghallod a szavakat, amiket nem mondanak el.”

A szerző itt zárja le a boszorkánnyá válás történetét. A fázis végét több szimbolikus írói megoldás is jelzi. A világgal újra és újra konfliktusba kerülő nagyapa felgyújtja a házat, s nagyapa és unoka elbúcsúznak egymástól. Nem sokkal korábban pedig egyébként is fordulóponthoz érkezett Nuca élete: az uraság fiának, Éltető Gáspárnak lett asszonya. Erdei házat építtet számára, gondoskodik róla. Nuca ekkor találkozik a civilizációval. A megtisztulás, a magánnyal való megbékélés ideje ez. Ezt az állapotot két tragédia zárja le. Gáspár gyilkos szándéknak esik áldozatul. Az örökös nélkül maradt uraság magához ragadja Nuca fiát. Ekkor újra lobogni kezdenek a korábbi indulatok. A boszorkány tovább szedi áldozatait. Majd apja mellé szegődik, a prepegyitek társaságába.

S itt, váratlanul és motiválatlanul következik be az újabb változás: Nuca szent asszonnyá változik. A férfiakhoz való viszonyulása anyássá válik, levetkőzi fiatalságát, nőiségét. A környezetében élő férfiak megszűnnek a nőt látni benne. Látnoki, gyógyítóképességei miatt távolról keresik megkeseredett, beteg, károsult emberek. És ekkor erőszakosan tör rá a civilizáció. A pappal való küzdelem után csendőrök jönnek megbüntetni, felelősségre vonni. Ettől kezdve az asszony láthatatlanná válik, átköltözik a szóbeszéd, a híresztelések ellenőrizhetetlen világába. Elméje bomlott, viselkedése kiszámíthatatlan. Hol vadlányhoz, hol tündérhez hasonlóan éneke adja tudtul létét, hollétét. Ez azonban már a modern világ. A Maros völgyében megépül a vasút. Gáterek jelennek meg, idegenből favágó munkások lepik el a tájat. Megfogyatkoznak az erdők. Megszűnik az erdők csendje. Megszaporodnak a bűnözések.

Nuca történetében Wass Albert többféle értelmezéssel kísérletezik. A cigányasszony jóslata nyomán az ördögi megszállottság, az elvetemült gonoszság, a paráznaság szabadul fel a lányból. Úgy tűnik, a női megaláztatást kell megbosszulnia, a férfivágyat megcsúfoló, romlást, halált hozó asszonyi elvetemültség hordozója. Amikor a patriarchális világ összeomlik, az író váratlanul a veszendő hagyományok reprezentánsává, a természetben élő, örök titkokat ismerő, morális értékeket követő látnokká nemesíti hősét. Amikor a korrupt intézmények a havasok világában is uralkodni kezdenek, Nuca alakja kompromittálódik, láthatatlanná válik, köréje irreális, irracionális híresztelések épülnek. Bármennyire egy megszűnt világ hiteles képviselőjének szeretné tekinteni, a szerző az eróziótól megóvni nem tudja.

***
A vizsgálatra kiválasztott szerzők szemlátomást eltérő szándékokkal sajátították ki a hagyományt. Makkai Sándor nemzetféltő gesztussal a történelem regiszterébe helyezi. A boszorkányságot a döntéshelyzetben irracionalitásként, az eltévelyedés felé mozdító uralhatatlan, sorsszerű erőként jeleníti meg. Wass Albert regényének kerettörténetében a természet pozitív, a technika negatív mítosza szerveződik oppozícióba. E történetben a boszorkányság borzongatóan egzotikus hagyománya a pozitív mítoszba simul bele, erősen feloldva a regényírói életmű paradigmatikus témáját, a nemzeti, kisebbségi sorsot. A népi, a szociográfiai érzékenységű írók (Szabó Dezső) nemzeti-nemzetiségi specifikumot őrző világot látnak a paraszti-falusi hagyományban. Ám, miközben e kultúra bizonyos elemeit feltétlen tiszteletben részesítik, a hagyomány másik része fölött elítélő véleményt mondanak. A boszorkányság irodalmiasításában Tamási Áron ment el legmesszebb: a jó és a gonosz küzdelmének, az összecsapások, az átváltozások sorozatának szerepeltetésével mesévé alakította át. A külső referenciától való elszakítással öntörvényű, expresszív szimbolikus nyelvvé, szimbolikává transzformálta. A szüzsé irodalmiasítása, irodalom általi lefoglalása egyéb következménnyel is jár: megjelenítésének morfológiai és formai (műfaj, beszédstílus) specifikumai felszámolódnak, átszerkesztődnek, a szerzői világképnek rendelődnek alá. E folyamat újabb formája a kis- és a nagyhagyomány különválásának, az értelmiségi és populáris mentalitás és értékrend eltávolodásának.