2017. november 24.

Élet az angol forradalom századában. Eltűnt hétköznapok nyomában

Szerző: Kristóf Ildikó

A nagy, forradalmi változások a politikatörténetet jellemzik, a kultúrhistória s ezen belül is a mindennapok történelmének dinamikája más léptékkel mér. Nézzünk el most egy kis időre királyok és hadvezérek, politikusok és filozófusok feje fölött, hogy elénk táruljon az a környezet, amelyben egy 17. századi átlag angol leélte az életét.

Az ipari forradalom előtt Anglia néppességének többsége élelemtermelésből élt, a lakosságnak még 1688-ban is kb. 80 százaléka lakott vidéken. A városok népessége általában tízezer fő altt maradt, ennél többen csak Birminghamben, Bristolban, Exeterben, New Castle-ben, Norwichban és Yorkban laktak, és természetesen a fővárosban, Londonban, amelynek lélekszáma 1700-ra túlhaladta a félmilliót.

Állandó tűzveszély
A város, kisszámú lakossága ellenére, meglehetősen zsúfolt volt: az emberek nagy része sűrűn egymás mellé épített, faszerkezetű, fakéményes, szalmatetős házakban lakott. A gyufát még nem ismerték, tűzszerszámmal gyújtottak tüzet. De hogy elkerűljék az ezzel járó vesződséget, szívesebben kértek parazsat a szomszédtól, s lapáton vitték át az otthonaikba. Az esti világítást a tűz fénye mellett gyertyák szolgáltatták. Nem nehéz elképzelni, hogy ilyen körülmények között igen nagy volt a tűzveszély, a városok könnyen a lángok martalékává válhattak. A tűzvészek keletkezése és lefolyása a korabeli városi élet apró, de művelődéstörténeti szempontból igen tanulságos részleteire vet fényt.

A kémények tisztítását például úgy végezték, hogy tüzet gyújtottak bennük. Ez okozta a 16. század végi Beccles-i égést, amelyben 80 ház pusztult el. Az iparosok műhelyei nem mindig alkottak külön negyedeket, hanem szétszórtan feküdtek a lakóházak között. Igen tűzveszélyesek voltak a kelmefestők, sörfőzők és szappanfőzők műhelyei. Az 1612-es tivertoni tűzvész például úgy kezdődőtt, hogy egy kelmefestő kemencéjét túlfűtötték, s a ház is lángra kapott. Az asszonyok a mosnivalót rendszerint alaposan kifőzték, s 1675-ben Northampton nagy része azért égett le, mert egy háziasszony a tűzön felejtette a mosófazekát. 1698-ban a Whitehall Palace égett le egy túlbuzgó holland mosónő jóvoltából, aki úgy próbálta meggyorsítani fehérneműje száradását, hogy a mosóházban nyílt tüzet gyújtott.

A tűzvész elől akkoriban nemigen volt menekvés. A tűzoltás technikája a normann hódítás kora óta alig változott. Még a legfejlettebb városnak sem volt egyéb felszerelése, mint néhány bőrtömlő, cseber és létra. Az égő zsúpot vashorgokkal szedték le, hogy a tűz továbbterjedését meggátolják. A 17. század közepéig nem ismertek olyan szerkezetet, amely a vízsugarat felfelé tudta volna pumpálni, s a városi vízellátás is eléggé megbízhatatlan volt. Tűzoltó brigádok e korban még nem léteztek, s egy-egy tűzvész esetén a veszélyeztetett lakónegyedben teljes volt a káosz. Az általános fejetlenség csak a tolvajoknak kedvezett.

Voltak városok, amelyek tűzvédelmi rendeletekkel igyekeztek megelőzni a katasztrófát, de sokkal könnyebb volt ezeket kiagyalni, mint betartatni. Némely magisztrátus például előírta a háztulajdonosoknak, hogy a ház mellett vizescsebreket tartsanak készenlétben. Mások az építendő ház formáját, magasságát s a zsúp minőségét próbálták előírni. Így tett London elöljárósága is már a 12. századtól. A kortársak szerint azonban az egyetlen hatékony mód a tűz továbbterjedésének megakadályozására az volt, hogy az égő ház körül minden épületet leromboltak.

Ostoba orvosok
A 17. század emberének nemcsak a tűzvészekkel kellett megbirkóznia, hanem a betegségekkel is. A pusztító járványok és a magas gyermekhalandóság következtében a század második felének Angliájában az átlagéletkor mindössze 29,6 év volt.

Az orvosképzés leginkább elméleti szinten folyt, s a hippokratészi, arisztotelészi, galenuszi tanításokon alapult. Eszerint a betegségeket az emberi testnedvek (vér, nyál, epe és vizelet) egyensúlyának felborulása okozza, a gyógyítás során tehát ezt az egyensúlyt kell helyreállítani köpölyözéssel, izzasztással vagy az elvesztett folyadék pótlásával. E tanításokat jól jellemzi I. Jakab király véleménye, aki az akadémikus orvostudományt pusztán találgatásnak, tehát haszontalannak minősítette. S álljon itt a legkompetensebb vélemény is, Ridgeley orvosdoktoré, aki szerint "ha a világ tudná, milyen ostobák és tudatlanok az orvosok és a gyógyszerészek, kövekkel dobálnák meg őket az emberek az utcán".

A hivatásos orvosok leginkább a városokban tömörültek: 1603 és 1643 között Canterbury-ben 22, Norwichban 17, Exeterben 13, Yorkban 10 működött. Inkább a módosabb rétegeket vallhatták pácienseiknek, a nép többségének túl drága volt "tudományuk", a vidéki falvakba pedig csak elvétve jutottak el. Az alsóbb társadalmi rétegek számára hozzáférhetőbbek, olcsóbbak és - gyakorlatiasabb tudásuknál fogva - hasznosabbak voltak a borbélysebészek, gyógyfüves emberek és egyéb népi gyógyítók gyógymódjai. Ide kívánkozik Thomas Hobbes-nak a véleménye, aki "inkább megfogadná olyan öregasszonyok tanácsait, és magát velük gyógyíttatná, akik tapasztaltak, hiszen több beteg ágya mellett álltak már, mint a legtanultabb, de tapasztalatlan orvosokét".

Természetesen a nem hivatásos gyógyítók között nem egy sarlatán is akadt. Egy 1669-es pamflet szerint "alig akad már London körül olyan illemhely, amely ne lenne teleragasztva mindenféle kuruzsló kihirdetéseivel", 1699-ben pedig Nicolas Culpepper így panaszkodott: "már szinte egész országunk gyógyítókból áll, bárkinek bármilyen betegségedet említed, rögtön tud rá valamilyen csalhatatlan orvosságot." A hivatásos és nem hivatásos gyógyítók hatásköre a 17. században kezdett elkülönülni. Például a patikusok (Londonban 1634-ben legalább százötvenen voltak) 1704-ig harcot folytattak az orvosokkal, hogy diagnosztizálási és gyógyszerrendelési jogukat megtarthassák. A küzdelem végül természetesen az orvosok javára dőlt el.

Az intézményes beteggondozás még fejletlen volt, alig néhány kórháznak mondható létesítmény működött Angliában a 17. század elején, Londonban a század végén is csak kettő: a Szent Bertalan és a Szent Tamás Kórház. Inkább menhely jellegű, az általános ellátást és beteggondozást egyesítő, általában egyházi alapítású, és felügyeletű intézmények léteztek, elsősorban a városi szegénység számára.

A korabeli orvostudomány alacsony szintjére jellemző a lelki betegekkel való bánásmód is: a dühöngőket egyszerűen bezárták és őriztették, vagy menhelyre küldték. A kevésbé súlyos eseteket "melankóliának" tartották, és purgálással "gyógyították". A londoni Betlehem menhelyen a hisztériásokat, ha egy év alatt nem jöttek rendbe, egyszerűen gyógyíthatatlannak minősítették. A lelki rendellenességeket a nőknél a méh betegségének vélték, s csak a 17. század végén feltételezte először egy Thomas Willis nevű orvos - a neurológia úttörője -, hogy agyi problémákra vezethetők vissza.

Asztrológia és gyógyászat
A bábák képzettsége is igen változó volt. Vidéken leginkább családban örökölték a mesterséget, s nem iskolában tanulták azt. A jómódú városiak már képzett orvost fogadtak a szülés levezetésére. 1687-ben egy bábaasszony szájából hangzott el, hogy a korabeli vetélések, koraszülések, gyermekágyi halálozások kétharmada a tudatlan vagy gondatlan kezelésből adódott. Jól alátámasztja ezt a newarki patikus feleségének az esete, aki annyira félt a bábáktól, hogy inkább bezárkózott hálószobájába, hogy ott segítség nélkül hozza világra gyermekét, semmint hogy "egyes öregasszonyok" hozzáérjenek.

A "tudós asszonyok" és gyógyfüvesek az 1542-43-as parlamenti határozattól kezdve törvényesen kúrálhatták betegeiket, de - elválasztva a hivatásos orvosoktól - csak külsőleg alkalmazott orvosságokat rendelhettek. A népi gyógyászat szoros kapcsolatban állott a mágiával, olykor csak abból állt, máskor keveredett természetes gyógymódok (pl. gyógyfüvek) alkalmazásával. 1654-ben Anne Green szívfájára igen eredeti eljárást alkalmazott. Páciense fülére harisnyakötőt kötött, s kilencszer elmondta felette: "Segíts, Isten nevében!" Fejfájást úgy gyógyított, hogy a beteg haját vizeletben főzte, azután a kotyvalékot a tűzbe öntötte. Arról, hogy milyen sikerrel tevékenykedett, a fáma már nem szól. Ha nem volt más lehetőség, még a ráolvasás is segíthetett. Devonshire-ban forrázásra a következő mondóka járta: "Keletről jött két angyal,/Egyik tűzzel, más faggyal,/Jöjj be fagyos a tüzesnek helyébe,/Atya, Fiú és Szentlélek nevébe"."

A furcsa, megmagyarázhatatlan betegségeket - hirtelen halál, szélütés, őrültség - az asztrológusok a "planéták kedvezőtlen együttállásával", egyes bolygók "rosszindulatával" magyarázták. 1635-ben egy levertségben szenvedő páciens a híres asztrológust, Sir Richard Napiert kereste fel bajával, nem tudván eldönteni, hogy egy boszorkány vagy egy "rossz bolygó" rontotta-e meg. Az asztrológusok "gyógymódjában" leginkább talizmánok, réz- vagy ónpecsétek szerepeltek, amelyekre asztrológiai jegyeket véstek. Funkciójuk összetett volt: elősegíthették kiemelkedő személyiségek karrierjét, megszerezhették szépasszonyok szerelmét, hűségben tarthatták a kikapós feleségeket, jók voltak betegségek, boszorkányság, villámcsapás stb. ellen. 1690-ben Henry Coley asztrológus még fogamzásgátlóként is árult ilyen pecséteket - négy shilingért darabját - a szolgálólányoknak.

A ponyva hőskora
Nem kell csodálkoznunk azon, hogy az asztrológia legalábbis annak népies irányzata - a szélesebb társadalmi rétegekhez is eljutott. Az angol forradalom évszázada, különösen annak második fele az általános műveltség, az írni-olvasni tudás terén is változásokat hozott. A század egyben az angol ponyvairodalom hőskora is volt. Az általános műveltség terjedését jól jelzi, hogy ezek az olcsó papírra nyomott 8-32 lapnyi terjedelmű füzetkék, könyvecskék elsősorban a yoeman-réteg alatti társadalmi csoportokat célozták meg. A "ponyva" kifejezés rendkívül változatos tematikát takar, s inkább tömegirodalom, közkultúra értelemben veendő, semmint mai, eléggé pejoratív jelentésében.

Az asztrológiát népszerűsítő füzetkékhez hasonló formában terjedt a korszak katolikus és protestáns prédikációs irodalma, imakönyvek, bibliák, énekeskönyvek, valamint a politikai értekezések, pamfletek, újságlapok - a mai újságok kezdeményei - is. A ponyvairodalom legnagyobb részét azonban nem ezek tették ki, hanem a kalendáriumok, gyógyászati, gyógyfüves könyvek, széphistóriák - mint a Türelmes Griselda, az Antonius és Aurélia -, lovagtörténetek - Warwick earljéről, Szent Györgyről, Robin Hoodról, Don Quijoteról -, az ún. udvarlókönyvek - mint a Cupido mestersége, a Simon és Cisley -, vagy a próféciák és jóskönyvek. A kor emberének ez a népszerű irodalom nyújtotta a mindennapi olvasnivalót.

A ponyvakereskedelem a 17. század második felére már óriási méreteket öltött. A ponyvanyomtatványok falvakba, vásárokba és búcsúkba is eljutottak. Hogy kelendőbb legyen a portéka, az árukapcsolás korabeli formáját is alkalmazták. Így szól erről egy 1611-es leírás: a rongyos házalók nagy zsákokban vagy nyakukra akasztott "pultjukon" almanachot, szalagokat, kenőcsöket, újságleveleket, széphistóriákat, különféle csecsebecséket és egyéb vacakokat cipeltek. Az 1640-es évektől a ponyvanyomtatványok is hozzájárultak a politikai műveltség, a politikai öntudat gyors megerősödéséhez. A pamfletirodalomban és az aktuális eseményekről tudósító újságlapokban kaptak helyet a politikus prédikációk, alsóházi beszédek, a társadalmi reformról értekező - ellene, vagy mellette szóló - írások, "örvendetes" és "szörnyűséges" hírek, valamint rengeteg politikai dal és prófécia.

Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a tömegirodalomnak ebben az úttörő korszakában - talán a vallásos munkákat kivéve - nem alakult még ki az írott szó, a nyomtatott mű értékének tudata. Gyakran látunk lovagtörténetekből kitépett oldalakat csomagolópapírként - fűszeresek, édességárusok másodlagos felhasználásában -, széphistóriák lapjait dohánypapírként vagy a pipagyújtás kellékeként, vagy politikai pamfleteket akár vécépapírként is. A jelenség azonban úgy is értelmezhető, hogy olyan bőséggel állt immár rendelkezésre a nyomtatott kultúra, hogy efféle alantasabb célra való felhasználásuk sem szúrt szemet senkinek, s nem keltett hiányérzetet sem.

*
Írásunk a 17. századi angol hétköznapi életnek csak néhány vonását villanthatta fel arra törekedve, hogy a kevéssé ismert jellemzők közül válaszon. Reméljük, hogy az itt elmondottak felkeltik az olvasó érdeklődését a korabeli história "másik oldala" iránt is.