Szerző: Hahner Péter

Thomas Cranmer
(Aslacton, 1489–Oxford, 1556)
Cambridge-ben teológiát tanult, majd itt tanított. Segített teológiailag igazolni VIII. Henrik válását Aragóniai Katalintól, ezért a király diplomáciai feladatokat bízott rá, s 1533-ban Canterbury érsekévé nevezte ki. Kidolgozta az anglikán egyház szertartásrendjét, s az ő támogatásával fordították angol nyelvre a Bibliát (1539). VI. Edward uralkodása idején (1547–53) az anglikán egyházat az ő 42 Cikkelyével alakították át az európai protestantizmus szellemében. Mivel Edward halálakor támogatta volna Lady Jane Grey trónra lépését, I. Mária árulásért bebörtönöztette. Oxfordban eretnekként halálra ítélték. Először visszavonta tanait, majd bátran vállalta a kínhalált. A máglyán a tűzbe nyújtotta a kezét: „Ez írta alá, szenvedje hát el elsőként a büntetést!”

Morus Tamás (eredetileg Thomas More)
(London, 1477–London, 1535)
Egy bíró fiaként Oxfordban jogot tanult, majd európai hírű humanista vált belőle. Foglalkozott történetírással, diplomáciai küldetésekkel, s Utópia (1516) című könyvével sikerült egy sajátos műfajt létrehoznia: a nem létező, ideális társadalmi rend művészi bemutatását. VIII. Henrik a királyi tanács tagjává nevezte ki, lovaggá ütötte, s átnézette vele a Luther tanításai ellen írott művét. Bár elismerte, hogy a katolikus egyház reformokra szorul, nem volt hajlandó szakítani vele. 1529-ben ő lett az első világi személy, aki elnyerte a kancellári rangot. 1532-ben egészségügyi okokra hivatkozva lemondott, bár nyilvánvaló volt, hogy nem ért egyet VIII. Henrik egyházügyi rendeleteivel. 1534-ben nem volt hajlandó esküt tenni az új trónöröklési törvényre, s nem ismerte el a királyt az angliai egyház fejének. Árulásért a Towerbe zárták, s lenyakazták.

Jacobus Arminius (eredeti nevén Jakob Hermanszoon)
(Oudewater, 1560–Leiden, 1609)
Tizenöt éves korában családja egy részét spanyol katonák mészárolták le. A leideni egyetemen teológiát tanult, majd 1582-ben Genfben Beza tanítványa lett. 1588-ban lelkipásztorrá szentelték Amszterdamban. 1603-tól a leideni egyetem teológia professzora lett. Azt hangsúlyozta, hogy az elkárhozottak nem csak a predesztináció, hanem részben saját bűneik miatt szenvednek, s a kárhozatra eleve kijelöltek mellett olyanok is elkárhozhatnak, akik elfogadhatták volna, de elutasították Isten kegyelmét. Arminius tehát nagyobb szerepet szánt a szabad akaratnak, mint Kálvin. A hagyományos kálvinista tanokhoz ragaszkodó kollégái körében nézetei nagy vitát váltottak ki. Követőit remonstránsoknak is n5  evezték, s a dordrechti zsinaton (1618–19) elítélték tanításaikat.

an Łaski
(Łask, 1499–Pinzców, 1560)
Nagybátyja Lengyelország prímása volt, az ő jóvoltából külföldön tanulhatott. Járt Genfben is, és Kálvin elismeréssel emlegette „műveltségét, integritását s más erényeit.” Rotterdamban Erasmus barátja lett, s pénzügyi nehézségeiből úgy segítette ki, hogy megvette könyvtárát, s nála hagyta használatra. Thomas Cranmer meghívta Angliába, s VI. Edward pénzügyi támogatásának köszönhetően az ide menekült külföldiek káplánjaként tevékenykedett. Cranmerrel együtt részt vett az 1552-es imakönyv megszerkesztésében. I. Mária trónra lépésekor elhagyta Angliát. II. Zsigmond lengyel király titkára, s a lengyel kálvinista reformáció vezető személyisége lett. Az első lengyel kálvinista zsinaton (1554) az egységes fellépés fontosságát hangsúlyozta, majd a vitázók összebékítésére megpróbálta elfogadtatni Melancthon Ágostai Hitvallását.

Johannes Reuchlin
(Pforzheim, 1455–Stuttgart, 1522)
Német humanista, az antik klasszikus irodalom szakértője. Német és francia egyetemeken tanult, majd itáliai útjain megismerkedett a humanizmus eredményeivel. Görög és latin nyelvet tanított, majd 1499-től Stuttgartban bírói tisztséget töltött be. Írt filológiai tanulmányokat, komédiákat, Augenspiel (Szemüveg, 1511) című könyvében pedig fellépett a zsidóüldözések ellen, a zsidók és keresztények egyenjogúságát hirdetve. Luther reformjait nem támogatta.

Andreas Rudolff Karlstadt (eredetileg von Bodenstein)
(Karlstadt, 1483 k.–Basel, 1541)
Nemesi családból származott, erfurti és kölni tanulmányok után Wittenbergben Luther egyik közeli munkatársa lett. Tanításaiból szélsőséges következtetéseket vont le, már 1521-ben bevezette a két szín alatti áldozást, nem hordott papi ruhát, s középkorú létére eljegyzett egy 15 éves lányt. A népet az oltárok és szentképek elpusztítására szólította fel, amellyel felháborította III. Frigyes szász választófejedelmet, Luther támogatóját. Megelőlegezte az anabaptisták tanításait, majd kilépett az egyetemről, paraszti öltözékben vándorútra kelt, s Baselben egy járvány végzett vele.

Navarrai Margit
(Angoulême, 1492–Odos kastély, Tarbes közelében, 1549)
A francia uralkodóház Angoulême mellékágához tartozó Charles d’Orléans és Savoyai Lujza lánya, I. Ferenc francia király nővére. Öccsével együtt alapos humanista oktatásban részesült, már 17 évesen Lefèvre d’Étaples könyveit tanulmányozta. Alençon hercegéhez adták (1509), de a királyi udvarban élt, ahol a költők egymással versengve zengték dicséretét „a hercegnők gyöngyszemének”. Meglátogatta Briçonnet és Lefèvre d’Étaples meaux-i humanista csoportját, majd mindent megtett a támogatásukra. Megismerkedett Luther tanításaival is. A páviai csatában (1525) férje elesett, öccse spanyol fogságba került. Margit erre Madridba utazott, s megkezdte a tárgyalásokat I. Ferenc kiszabadításáról. 1527-ben hozzáment Henri d’Albret navarrai királyhoz. Humanista szellemben verseket írt, s Heptameron címmel novella-gyűjteményt készített. A párizsi teológusok eretnek-gyanúsnak tartották írásait, s csak öccse beavatkozása miatt hagytak fel a vizsgálattal. Megkísérelte kibékíteni I. Ferencet a reformáció híveivel, a provokatív protestáns plakátok esete (1534) után azonban visszavonult férjével néraci kastélyukba. A legkülönbözőbb humanistákkal és reformátorokkal levelezett, többek közt Kálvinnal is. Lányát, Jeanne d’Albretet hozzáadta Antoine de Bourbonhoz – az ő gyermekük lett a majdani IV. Henrik király. Élete végén a neoplatonista miszticizmus vonzotta, de a katolikus egyház békés megújításában reménykedett.

Johannes Oecolampadius (eredetileg Johann Hussgen)
(Weinsberg, 1482–Basel, 1531)
A Pfalzi Választófejedelemségben született, Bolognában és Heidelbergben jogot és teológiát tanult. 1515-ben Basel humanista püspöke prédikátorrá nevezte ki. Könyvet adott ki a görög nyelvtanról. 1520-ban Augsburgban Luther hatása alá került. Útkeresése során a szerzetesi élettel is megpróbálkozott, majd a Baseli Egyetem teológia professzora és Zwingli támogatója lett. Vezető szerepet játszott Basel protestáns hitre való térítésében. Szűz Mária tiszteletét nem kívánta megszüntetni, azt vallotta, hogy a Mária-kultusszal voltaképpen Istent tisztelik.

Guillaume Budé
(Párizs, 1468–Párizs, 1540)
Kora legnagyobb francia humanistája. Nemesi családból származott, Orléans-ban jogot tanult, de nem vette komolyan az oktatást. 23 évesen viszont belevetette magát a tanulmányokba, s az elsők között tanult meg görögül. Királyi titkárként diplomáciai feladatokat látott el Itáliában, s népes családja mellett is jutott ideje a filológiai munkára. Tanulmányokat jelentetett meg a római jogról, az ókori római pénzről, az erkölcsfilozófiáról és a filológiai munka szabályairól. Államtanácsi előadó és a Királyi Könyvtár vezetője lett, sikerült rábeszélnie I. Ferenc francia királyt a Királyi Kollégiumnak (a mai Collège de France elődjének) megalapítására (1530), amelyben a görög és a héber nyelvet tanították. Ismerte Erasmust és Morus Tamást. Katolikus maradt, de özvegye a gyermekeivel együtt Genfbe emigrált.

Guillaume Briçonnet
(Tours, 1470–Esmans, 1534)
Az orléans-i egyetemen jogi tanulmányokat folytatott, s előkelő családi kapcsolatainak köszönhetően 19 évesen Lodève püspöke lett. Diplomáciai feladatokat is ellátott Itáliában a francia király szolgálatában. A párizsi Notre-Dame kanonokjaként, majd a Saint-Germain-des-Prés apátság apátjaként reformokat vezetett be. 1515-ben Meaux püspöke lett, s nagy gondot fordított a plébánosok képzésére, munkájuk ellenőrzésére. 1518-ban „prédikációs állomásokra” osztotta fel egyházmegyéjét, s kívülről hívott meg tehetséges prédikátorokat (Farel, Lefèvre d’Étaples stb.). Belőlük alakult ki az úgynevezett „meaux-i humanista csoport”. Céljaik közé tartozott az evangélium minél szélesebb körben való terjesztése, a kultusz egyszerűsítése, a francia nyelvű liturgia bevezetése és az ereklyék tiszteletének visszaszorítása. Bár Luther tanításával egyáltalán nem rokonszenvezett, a párizsi teológusok gyanakodtak rá. Egyre többet támadták csoportját, amely 1525-re feloszlott. Briçonnet végül állást foglalt a katolicizmus mellett, s ezért sok barátja elfordult tőle.

John Colet
(London, 1467–London, 1519)
London egyik polgármesterének a fia, oxfordi évei után Párizsban és Itáliában tanulmányozta a kánonjogot, teológiát és ógörög nyelvet. Megismerkedett Budéval, Erasmusszal és Savonarolával. Hazatérése után Oxfordban Szent Pál leveleiről adott elő a humanizmus szellemében, éppen úgy, mint bármely más, ókori irodalmi alkotásról. Támadta az egyházi visszaéléseket, a Biblia alaposabb tanulmányozást ajánlotta a hívőknek, s ezzel előkészítette a reformációt. Erasmus kijelentette, hogy amikor Colet-t hallgatja, úgy érzi, mintha magát Platónt hallgatná. A londoni Szent Pál Katedrális dékánjaként (1505–19) iskolát alapított, s nézetei miatt London püspöke még eretnekséggel is megvádolta.

Jacques Lefèvre d’Étaples
(Étaples, 1450 k.–Nérac, 1536)
Párizsi tanulmányai után pappá szentelték. A Cardinal-Lemoine kollégium tanára lett, tőle származik a humanisták híres jelszava: Ad fontes – Vissza a forrásokhoz! Arisztotelész műveit tanulmányozta és adta ki saját kommentárjaival együtt. Itáliában Marsilio Ficino és Pico della Mirandola humanisták megismertették Platón műveivel és a hermetikus tanításokkal. Sokat foglalkozott ezoterikus spekulációkkal és az egyházatyák írásaival is. 1508-ban Guillaume Briçonnet apát javaslatára felhagyott a tanítással, és a Saint-Germain-des-Prés apátságba vonult vissza, hogy a Bibliát tanulmányozza. 1510-ben a Rajna-vidékre utazott, s Reuchlintól segítséget kapott a héber nyelv elsajátításához. 1512-ben kiadta kommentárokkal Szent Pál leveleit, s filológiai megközelítése miatt vitába bocsátkozott Erasmusszal. 1521-ben követte a püspökké kinevezett Briçonnet-t Meaux-ba, ahol legközelebbi segítőtársa lett. Tanítványainak (a meaux-i humanista csoportnak) segítségével itt adta ki franciául az Újszövetséget (1523), a zsoltárokat (1524), és az Ószövetséget (1528). A teljes francia nyelvű Biblia 1530-ban jelent meg Antwerpenben. 1525-ben Baselbe kellett menekülnie. A következő évben Navarrai Margit királyné vette őt védőszárnyai alá, s 1530-ban befogadta néraci udvarába. Nagyra becsülte a német reformátorok tevékenységét, levelezett Farellel, s bírálta a pápát, de sohasem szakított a katolikus egyházzal.