2017. augusztus 16.

Előszó

Szerző: Varga J. János

A Somorjai Lajos életét meghatározó, maga szabta négy alapelvhez: őszinteség, jóindulat, intelligencia és szorgalom, bízvást hozzátehetjük ötödikként: emberség. Sohasem hangoztatta, de mindenkor meghatározta cselekedeteit. A fronton is, életveszedelemben is, társulva a hippokratészi eskü szellemével. Orvosként is ember volt: egyformán gondjaiba vette az orosz hadifoglyot és a lezuhant német pilótát, magyar túlélőt keresett a holtak között a partizánok járta erdőségben, mert „az orvosnak az kötelessége”. Katonaként is ember maradt: nem bántotta, futni hagyta a fegyvertelen ellenséget, s örült, hogy jót tett vele. És emberként is igazolta humánumát a körülötte dúló embertelenségben: megindult a lelke a halálra ítélt, élő pajzsként fogva tartott oroszok és az elgyötört zsidó munkaszolgálatosok láttán, s párás szemmel hallgatta a súlyos sebbel a műtőasztalán fekvő, családját szólító magyar bakát, miközben bátorította, pedig tudta, hogy menthetetlen. Mindennél jobban ragaszkodott feleségéhez és gyermekeihez. Már-már követelve óhajtotta a szeretetet, mert az jelentette számára az egyetlen kapaszkodót a túléléshez a végletekig elfajult világban. S amikor testileg-lelkileg meggyötörve kikerült az urivi hídfőcsata poklából, az első simogató szóra feladta érte a házastársi hűséget. De később nem szégyellte megvallani gyengeségét.

Gyakorlatias gondolkodása és tisztánlátása nemcsak reménytelennek tűnő helyzetekből mentette ki, hanem képessé tette átfogó katonai és politikai összefüggések felismerésére is. Már 1942 nyarán, a 2. magyar hadsereg doni katasztrófája előtt látta, hogy Hitler nem nyerheti meg a háborút, főként nem az oroszok ellen. A magyaroknak pedig semmi közük hozzá, valamennyien eszközök és áldozatok az idegen célok oltárán. Latolgatta hazája sorsát: vajon szerbek, oroszok, esetleg angolok szállják-e meg a vereség után?

Tárgyilagosan ítélte meg a magyar hadsereget, a német szövetségest és az ellenséget. Kárhoztatta a magyar hadvezetés I. világháború idejét idéző felfogását, a csapatoknak a német és az orosz erőkéhez mérten korszerűtlen fegyverzetét, felszerelését és akadozó ellátását. Elismerte ugyan a németek katonai felkészültségét, jó szervezettségét és modern haditechnikáját, de nehezen viselte el gőgjüket. Ugyanakkor érdeklődéssel – és nem az ellenség elfogultságával – fordult Oroszország felé, s megértette, sőt méltányolta az orosz mentalitást. A „nyugati kultúrfölény” szemszögéből vélekedett a városi és a még szembetűnőbb falusi elmaradottságról, de lenyűgözte az orosz táj és az ortodox templomok látványa. Sajnálkozott a kolhoz gondolatával félrevezetett, nyomorult paraszton, és elvi felsőségének tudatában folytatott vitát a kommunizmus eszméjét meggyőződéssel valló pilótanővel, de tisztelettel szólt a mezítlábas, elhanyagolt külsejű tanítóról és az autószerelőről, aki Tolsztojt olvasott, s jól ismerte a világirodalom klasszikusait is. Megértéssel szólt a szülőföldjéért harcoló orosz katona fanatizmusáról, az utolsó előtti töltényig ellenálló s az utolsót magának szánó lezuhant repülőről. Elborzadt a partizánok kegyetlensége láttán, amikor senkinek sem irgalmaztak, de hősöknek kijáró tisztelettel szólt róluk, amikor nem kértek maguknak kegyelmet.

A napló eleven, jó tollal megírt, érdekfeszítő olvasmány. Somorjai Lajos adott helyen és időpontban élte meg az eseményeket, azonnal vagy néhány napos késéssel rögzítette a történteket, s mivel jó megfigyelő volt, a történelmi hitelességhez többnyire nem fér kétség. Legfeljebb az innen-onnan érkezett rémhíreket érheti kritika, amelyek között nem tett – nem is tehetett – különbséget a szerző. A szövegen a lehető legkevesebb változtatást hajtottuk végre. Mindenekelőtt az elmúlt évtizedekben megváltozott helyesírási szabályok szerint igazítottunk rajta. A katonai alakulatok és a rangfokozatok rövidítését feloldottuk az érthetőség kedvéért – szögletes zárójelbe téve a kiegészítéseket –, ugyanakkor meghagytuk a közismert rövidítéseket. Az áthúzott szavakat elhagytuk, de szögletes zárójelben pótoltuk a tollhiba miatt kimaradt betűket és a hiányzó kifejezéseket. A központozást értelemszerűen kijavítottuk, és csökkentettük a szerző felfokozott lelkiállapotát vagy veszélyhelyzetét nyomatékosító felkiáltójelek számát. A német és a latin kifejezéseket a helyesíráshoz igazítottuk. Az orosz szavak, helységnevek alakváltozatait megszüntettük, és egységesen, fonetikusan írtuk azokat. Egységesítettük az azonos személynevek módosulatait is. A katonai és az orvosi terminusokhoz, valamint a személy- és földrajzi nevekhez fűzött magyarázatok és kiegészítések a jegyzetekbe kerültek.

Somorjai Lajos három évtizede elhunyt, így a napló több szereplőjének – elsősorban a bajtársaknak – kiléte homályban maradt. Néhányszor az emlékirat segítette azonosításukat, és hasznosnak bizonyult nagy szeretettel emlegetett két gyermekének – ma Judit asszonynak, valamint egykori kedves iskolatársamnak és barátomnak, Györgynek – az útmutatása, amelyért hálás köszönettel tartozom. Ugyancsak lekötelezett dr. Borus József történész kollégám a harceszközök magyarázatához, továbbá dr. Kárpáti Sándor az orvosi problémák megválaszolásához nyújtott segítségével. Külön köszönet illeti dr. Szabó Péter hadtörténészt, a 2. magyar hadsereg doni katasztrófájának szakavatott ismerőjét a hasznos tanácsokért, valamint kutatási eredményeinek – főként a naplóban szereplő magyar katonatisztek sorsára, a tényszerű csapatlétszámokra és veszteségi adatokra vonatkozó ismereteinek – önzetlen átadásáért.

És valamennyien elismeréssel adózhatunk a szerzőnek, aki hazahozta a Don mellől és ránk hagyta a két spirálfüzetet, benne – „a nagy élmény” mellett – a ritkán végiggondolt tanulsággal és a megszívlelendő figyelmeztetéssel: okuljunk végre saját történelmünkből, hogy ne kövessük el újra meg újra elődeink hibáját. Az egyik pillanatkép, amely – másokkal együtt – kiválthatta a gondolatot, így festett 1943. február 7-én a partizántámadástól sújtott Novaja Szecs faluban:

„végre kiérünk a kolhozhoz, ahol a legnagyobb meglepetésünkre a lakat [ti. a pajta ajtaján] kéznyomásra kinyílt. Bent borzalmas látvány tárult szemünk elé. Egymás hegyén-hátán vérfoltos, félig vagy egészen meztelen hullák [...] hevernek az egész nagy csűrben, kilógó belekkel, vérrel, agyvelőtörmelékkel, szalmával, véres rongydarabokkal borítva. Megrendítő, borzalmas látvány volt! 43 magyar honvéd és több mint 20 zsidó [ti. munkaszolgálatos] holttestét számoltam meg.”

Hogy mennyire fontos lenne megtanulnunk a históriai leckét, arra történetesen egy másik orvosnak, a Magyarországon járt brandenburgi sereg felcserének, bizonyos Johann Dietz mesternek a tapasztalatai is figyelmeztetnek, aki az oszmánok ellen Buda váráért 1686. szeptember 2-án indított döntő rohamról szólva a következőket jegyezte fel diáriumába:

„Alig fél órája voltam a városban, amikor kigyulladt. Hogy a törökök vagy a keresztények gyújtották-e föl, nem tudom, de nagy kár, hogy a szép város és a sok értékes zsákmány, amit megőrzés végett az egész országból idehoztak, nyomorultul elpusztult.... [A győztesek] még a magzatnak sem kegyelmeztek az anyaméhben. Mindenkinek, akire ráakadtak, pusztulnia kellett. Egészen elképedtem azon, ami ott végbement, hogy az emberek sokkal kegyetlenebbek tudnak lenni egymással, mint a vadállatok.”

Egy másik szemtanú ekként toldotta meg az orvos szavait:

„Akik nem tudták dühüket a fosztogatásban kitombolni, azok megcsonkították a foglyokat, élve megnyúzták, tűz mellé kötözték, szemüket és belső részeiket kivájták, s hasonlókat követtek el, amikről illendőségből hallgatnom kell.”

A két esemény között több mint 250 év telt el.

A doni napló sajtó alá rendezője nem tűzött ki többet maga elé, mint hogy ráirányítsa a figyelmet a szerző egyik-másik gondolatára, esetleg annak aktualitására. Le is teszi a tollat, mert az itt következő munka egy szűkre szabható előszónál többet, tanulságosabbat ígér a tisztelt Olvasónak.