2017. szeptember 20.

Emigrációban

Szerző: Csicsery-Rónay István

Életem első három évtizedében ugyan mindig távol állt tőlem a gondolat, hogy valaha is emigrációba menjek - pedig lett volna rá okom, például Magyarország német megszállásakor vagy 1947 őszén -, mégis, nyolc hónapi börtön után, amikor ideiglenesen szabadlábra helyeztek, döntenem kellett: visszamenjek-e a börtönbe, s így hazámban maradhassak (viszont onnan könnyen Szibériába hurcolhattak volna), vagy válasszam Amerikát, ahol már gyülekeztek sorstársaim. Hosszas töprengés után Szibéria és Amerika közül - Amerikát választottam.

Akkoriban még nem volt vasfüggöny, de a határőrök minden mozgó alakra azonnal lőttek. Kalandos úton mégis sikerült átjutnom, és két év ausztriai, svájci, végül franciaországi menekültélet után megkaptam az amerikai vízumot. Az időközben hozzám csatlakozott feleségemmel, lányommal 1949. november 10-én egy holland teherhajón New Yorkba érkeztem. Letelepedésemre azonban Washingtonban került sor, amelynek a Potomacon túli villanegyedében, Arlingtonban töltöttem 41 éves amerikai emigrációm legnagyobb részét. Egy félállással kezdtem a Szabad Európa Bizottság politikai elemzőjeként, ami rövidesen teljes idejű foglalkozásom lett. Másrészt azért választottam a fővárost, mert a közeli Herndonban lakott Nagy Ferenc, az 1947. júniusi szovjet puccsal száműzetésbe kényszerített törvényes magyar miniszterelnök, akinek 1945 óta belső munkatársa voltam.

1949-re a hivatalos magyar emigráció kialakult, ami rövidesen félhivatalos támogatást kapott. Így létesült a fő szervezetünk, a Magyar Nemzeti Bizottmány, aztán a Szabad Európa Bizottság, amely különböző tájékoztatási és kiadási tevékenységet végzett, valamint később a Szabad Európa Rádió. A Magyar Nemzeti Bizottmány központja New Yorkban és Washingtonban volt. 90 tagból állt, a végrehajtó bizottság pedig 13-ból. Utóbbi egyik fő feladata a tájékoztatás volt. Két lapjuk: a Bizottmányi Közlöny és a Hungarian Observer. "Kis Magyar Könyvtárat" is kiadtak. A régi diplomatáinkból 21 országban volt a bizottmánynak külképviselete. Ezek látták el országaik tájékoztatását.

New Yorkban Varga Béla le nem mondott házelnök (s mint ilyen, ideiglenes államfő) állt a központ élén, míg Washingtonban, illetve környékén élt Nagy Ferenc, Teleki Géza volt kultuszminiszter, Szegedy Maszák volt washingtoni követünk, Kornfeld Móric, a két háború között a magyar kultúra mecénása. Továbbá két másik kisgazda vezető, Hám Tibor, aki egy orvosi rendelőintézetet alapított, és Saláta Kálmán, aki korai haláláig előbb a washingtoni menekültirodát vezette, majd az Amerika Hangja munkatársa lett. New Yorkban Varga Béla, Kovács Imre parasztpárti vezető, Barankovics István, a Demokrata Néppárt elnöke, Peyer Károly szociáldemokrata vezető, Pfeiffer Zoltán, Eckhardt Tibor, Bakách-Bessenyei volt követ és Fábián Béla volt liberális képviselő.

Az emigráns vezetők megélhetésüket különböző módon biztosították. Nagy Ferenc egy cikksorozata honoráriumából és vagy négyszáz egyetemi előadásának meg könyvének tiszteletdíjából vett egy kis tejgazdaságot. Varga Béla egy kolostorban talált otthont. Teleki Géza egyetemi tanárságot vállalt, Dessewffy Gyula, a Kis Újság volt szerkesztője egy ideig a Szabad Európa Rádió magyar részlegét vezette, Fábry Pál pedig a Szabad Európa Bizottság magyar osztályát (amelynek keretében én is dolgoztam). A demokratikus emigráció holdudvarához tartoztak Márai Sándor, Szalay Lajos, a rajzművészet mestere, Veress Sándor zeneszerző és Bay Zoltán atomfizikus is. Emigrációnk fél tucat vezetője a hivatalos kormánykörökkel is tartott kapcsolatot. Varga Béla többször imával nyitotta meg a kongresszus ülését, Nagy Ferenctől pedig sokszor kértek tanácsot az elnökök (Carter tanácskérő levelét a SALT-II. ügyében már csak a temetésén olvasták fel.)

Demokratikus emigrációnkon kívül USA-szerte is, de főleg Dél-Amerikában és Európában számos kisebb-nagyobb csoport működött - legtöbbjük próbálta aláásni a miénket. De félhivatalos támogatást (1956 után) csak a szociáldemokrata vezetők (elsősorban Kéthly Anna és Sélig Imre) kaptak Brüsszelben és Angliában. Washingtonban én még a fehérterror egyik reprezentánsával is találkoztam. Természetesen sok zsidó honfitársunk is idejében kimenekült. Molnár Ferenc például New Yorkban halt meg. Igen számosan voltak a Horthy-korszak jobboldali középosztályának képviselői, a dipik (displaced persons, azaz az ún. nyugatosok). A nyilas pártok tagjai és a velük rokonszenvező katonatisztek, csendőrök stb. állandó harcban álltak a többiekkel.

De ellentétek gyakran a demokratikus emigráción belül is kitörtek. Ilyen volt a Sulyok-ügy. (Lásd a keretben). Eckhardt Tibor viszont azokat az 1945-ösöket, akiknek a kommunista üldözést kellett elszenvedniük, feljelentette a hírhedt McCarthy-bizottságnál - ugyanazokkal a vádakkal illetve őket, mint annak idején a kommunisták tették! Eckhardt következetesen szembefordult az 1945-ösökkel a bizottmányon belül is. 1950-ben tüntetőleg belépett a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségébe, egy (akkor) szélsőjobboldali szervezetbe. Erre a bizottmány elindította az eljárást Eckhardt kizárására. Ő azonban átvágta a gordiuszi csomót: felvette az amerikai állampolgárságot, és ezzel diszkvalifikálta magát a magyar nép képviseletétől az emigrációban. A Szabad Európa Rádiónál nem vádoltak senkit, a munkatársakat egyenként vették fel, a kritérium elsősorban a szaktudás volt, másrészt az, hogy - mikor hagyták el Magyarországot. Volt, aki "túl korán", azaz a dipik horthysta többségéhez tartozott vagy nyilas érzelmű volt, volt, aki "túl későn", azaz a vasfüggöny leeresztése után, vagyis provokátor, esetleg besúgó lehetett.

A Magyar Nemzeti Bizottmány Végrehajtó Bizottsága az 1946:I. tc. alapján Varga Béla házelnök elnökletével alakult meg. Lényegileg a demokratikus emigráció szerve volt, amely amerikai részről félhivatalos támogatásban részesült és kvázi ellenkormánynak tekintették. Tagjai közt Nagy Ferenc volt miniszterelnök, az 1945-47-i demokratikus pártok vezetői és néhány 1945 előtti demokrata politikai személyiség volt.

Tagja volt Sulyok Dezső is. A tehetséges politikust azonban túlzott becsvágya téves utakra vezette. Összeférhetetlen természete már itthon is közismert volt. Amerikában 1948 után fokozatosan szembefordult a bizottmánnyal, az azt támogató amerikai politikával, és nyíltan kiállt a hírhedt McCarthy szenátor boszorkányüldözési hajszája mellett. A legélesebb kirohanást 1954-ben az egész magyar emigráció vezérkara ellen intézte. Varga Bélát egyenesen szovjet ügynöknek nevezte, Peyert, Barankovics Istvánt kollaboránsoknak titulálta.

A bizottmány összeférhetetlenségi bizottsága természetesen kizárását javasolta, ami meg is történt. Sulyok ezután súlytalan személyekből egy ellenbizottságot próbált felállítani, amit senki sem vett komolyan. Az 56-os emigránsok és a bizottmány egyesüléséből létrejött Magyar Bizottságot egyszerűen a hajdani Népfront rossz reinkarnációjának tartotta. Később egy "Október 23. Mozgalom" nevű szervezettel kísérletezett. Egy dologban ért el komoly sikert: nemzetközi bíróság által jogosnak ítélt, a Pénzintézeti Központ volt elnökeként neki járó végkielégítés címén 80 ezer dollárhoz jutott az Amerikában zárolt magyar számlákról. 1965-ben halt meg.

Nem becsülhető azonban le a világban szétszórt többi emigránsaink kulturális és - részben - politikai tevékenysége sem. Rengeteg újságot, folyóiratot, kiadót működtettek, és vallási, társadalmi alapon értékes munkát végeztek. Itt ki kell emelni Borbándi Gyuláék müncheni folyóiratát és kiadóját.

A második demokratikus emigránshullám 1956 után özönlött ki. Bár az eredeti közel 200 ezres tömegnek kb. a negyede idővel visszatért, a többiek szétoszlottak mindkét kontinensen. A New York-i ENSZ-tárgyalásokon komoly szerepet játszott Kéthly Anna, Nagy Imre minisztere, Király Béla, a Nemzetőrség volt parancsnoka, Kővágó József, Budapest volt polgármestere és Kiss Sándor, a Parasztszövetség volt igazgatója. Megközelítőleg 8000 egyetemi hallgató menekült ki és folytatta tanulmányait a legjobb nyugati egyetemeken. Ezek egy részét négy kontinensre küldték ki kommunistaellenes felvilágosító körutakra. Szervezetileg az 56-osok először egy ún. Magyar Forradalmi Tanácsot állítottak fel Strasbourgban, később azonban egyesültek a Magyar Nemzeti Bizottmánnyal, immár Magyar Bizottság néven. Kiderült ugyanis, hogy Európában csak rövid ideig támogatták a magyar emigrációt (a franciák). Igaz, hogy az "olvadás" politikája és a vietnami háború minden mást háttérbe szorító gondja miatt Amerika is leszűkítette a kelet-európai emigráció félhivatalos támogatását. A magyar ügyben azonban gyakran állt ki együtt több prominens vezetőnk: Amerikából Varga Béla és Nagy Ferenc, Király Béla, Európából Kéthly Anna és Auer Pál (volt párizsi követünk). Leghatásosabban azonban a Méray Tibor által szerkesztett, Párizsban megjelenő Irodalmi Újság képviselte az emigráció álláspontját.

A magyar emigrációnak volt azonban - még a Mikolajczyk vezette lengyellel szemben is - egy kiemelkedő teljesítménye: Nagy Ferenc világpolitikai szerepe. Az autodidakta volt magyar miniszterelnök nemcsak hogy jól megtanult angolul, de azt szónoki szinten is elsajátította. Egyik ázsiai útján pl. Tajpejben, a kínai függetlenség emlékünnepén, negyedmilliós tömeg előtt Csang Kai-sek elnök után ő volt a következő szónok. Amerikai egyetemi előadásai nyomán két híres egyetem is díszdoktorává fogadta. Az amerikai külügyminisztériummal egyeztetve, a Nemzetközi Parasztunió égisze alatt többször járt Ázsiában, ahol mindig kormányszinten tárgyalt. Előadásokkal, a média útján, saját tapasztalatai alapján hirdette, mekkora veszélyt jelent a harmadik világ számára a Szovjetunió terjeszkedése, illetve a kommunista infiltráció. Főleg Japánban és Indiában végzett eredményes munkát. Nehru miniszterelnökkel baráti viszonyba is került, miután tanácsai alapján az egyik nagy indiai államban sikerült a kommunisták választási győzelmét megakadályozni. (Ahhoz, hogy a magyar forradalom leverése után India hathatós segítséget nyújtott a forradalmároknak, ez is hozzájárulhatott.) Nagy Ferencnek döntő szerepe volt az amerikai-kínai közeledés megindulásában is, ami Kínát végül leválasztotta a Szovjetunióval való szoros együttműködéstől. A koronát működésére azonban az 1955-ös bandungi konferencia alkalmával tette fel, a tömbön kívüli harmadik világ megalakulásakor. A konferencia elsődleges határozata a Nyugat kolonializmusa ellen irányult volna, ami Moszkva járószalagjára helyezte volna az új blokkot. Nagy Ferenc azonban bedobta a "szovjet kolonializmus" fogalmát, amelyik a régi, amúgy is felszámolás alatti nyugati gyarmatosítás helyett egy új, totalitárius gyarmatbirodalmat épít fel csatlósai területén. Ezzel sikerült a történelmi konferencia véghatározatát megváltoztatnia. Az a gyarmatosítás minden formáját elítélte, és felszólította az érdekelt hatalmakat, hogy biztosítsák minden elnyomott nép szabadságát és függetlenségét.

Ekkorra már teljes erővel megindult a "szellemi Marshall-tervnek" becézett könyvcsempésző akció, amely százezerszámra küldte a vasfüggöny mögé nemcsak a Nyugaton megjelent lengyel, magyar stb. nyelvű anyagot, hanem az angol, francia, német nyelvű reprezentatív kulturális és tudományos műveket is. Magyar vonalon a legnagyobb sikert a Korunk szellemi körképe jelentette, amely több mint tízezer példányban jutott haza, valamint Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című lemeze, illetve kazettája. (Az Occidental Press kiadásai.)

Hogy milyen volt a demokratikus emigráció tagjainak egyéni sorsa, annak egyik példája lehet saját életutam. Ausztriába érve rövidesen egy Salzburg melletti üdülőhelyen kötöttem ki, ahol Sulyok Dezsőék ütötték fel a tanyájukat. Sulyok engem kért meg, hogy lektoráljam első, németül kiadandó, részben Nagy Ferencék becsmérlésével foglalkozó könyvét. Rövidesen azonban Genfbe, pontosabban Vesenazba sikerült költöznöm, Soos Gézáék vendégszerető házába. Ekkor már saalbachi tartózkodásom óta kaptam egy nagyon alacsony segélyt, amit Salátáék Münchenben szerezhettek meg számomra. Ezt kiegészítette a honorárium, amit a Basler Nachrichten számára írt cikkeimért kaptam.

1948 augusztusában Párizsba költözhettem. Egy kis panzióban találtam szállást, a Panthéon melletti rue Toullier-ban. Ez egy nevezetes utca volt: itt lakott Karl Maria Rilke is, és itt akarták letartóztatni a híres terroristát, Carlost, aki azonban a két francia detektívet lelőtte és elmenekült - Magyarországra, ahol menedékre talált. Párizs álmaim városa volt, és rövidesen második hazám, ahová amikor csak lehetett, vissza-visszatértem. Párizsban más sok emigránstársam gyűlt össze. Politikai megbeszélésekre hetenként Doblhoff Lili bárónénál - egy nagyon tarka társaság - jöttünk össze. Rövidesen feleségemnek és lányomnak is sikerült kijutnia. Ők aztán hónapokra feleségem nevelőszüleihez mentek Hollandiába. Erzsébet itt élt 15 évig, utoljára mint a Hágai Nemzeti Könyvtár könyvtárosa. Párizsban sokfelé laktunk és sokat koplaltunk. Amerikai vízumom késése miatt - a hangulat Európában még nagyon háborús volt - venezuelai vízumot is beszereztem, és egyik emigránstársamtól, aki vízvezetékszerelő volt, biztonság okáért elkezdtem a szakmáját eltanulni. A müncheni segélypénzt azzal egészítettem ki, hogy kis Hermes-bébi írógépemen 10-12 példányban külpolitikai világsajtószemlét szerkesztettem, elsősorban nyelveket nem tudó emigránstársaim számára. Háromhavi bretagne-i "nyaralás" után (ott olcsóbb volt az élet) végre megjött a vízumunk. Londonon át Hollandiába hajóztam, ahonnan családostul egy holland teherhajón nekivágtunk hosszú amerikai emigrációnknak.

Washingtonban a SZEB tájékoztatási osztályán hét emigráns nemzeti csoport részeként biztosítottak nekem egy félállást, ami fél év múlva teljes idős lett. Két magyar társam Kovács Imre és Varga László volt. Székhelyünk a Kongresszusi Könyvtárban volt, ahol a hazáinkból érkező teljes napisajtót (és sok folyóiratot) legelőször mi vettük kézbe, és kivonatoltuk, értelmeztük. Az anyagot New York-i központunkba továbbítottuk az East Europe című lapunk számára. Hat és fél évi itteni működésem során majd végig a hazatérésig nagy segítséget jelentett a világ legnagyobb könyvtárának magyar s egyéb anyaga. A személyes kapcsolatot New York-i központunkkal a havi, kéthavi utammal biztosítottam.

Már az első év után megindítottam a Hírünk a világban című kőnyomatosomat, amit a fontosabb személyeknek és a világon szétszórva létesülő emigráns médiának küldtem meg. A második évtől aztán nyomtatásban jelent meg, később Bibliográfia című melléklettel és négy képes oldallal. Ekkoriban indítottam el könyvkiadómat is, az Occidental Presst. Az alkalmat egy Buenos Airesben élő, otthon kisgazdapárti lapszerkesztő eszmetársam biztosította, aki 150 dollárért tudta első könyvemet, a Száműzöttek naptárát kinyomtatni! Argentínában ugyanis vészes infláció tombolt ebben az időben.

Hat és fél évi SZEB-állásom után egységünket a New York-i központba helyezték át, én azonban Washingtonban maradtam. Miután a Catholic University of Americán időközben esti tanfolyamokon elvégeztem a könyvtárosi egyetemet, a Marylandi Egyetemen találtam egy címleírói állást, elég szerény fizetéssel. Itt dolgoztam 23 éven át, amikor elfogyott a türelmem, és korai nyugdíjba mentem. (Igaz, hogy így már 28 éve fizetik az - itthon többet érő - nyugdíjamat.) A sors egyik iróniája volt, hogy miután Magyarországról az orosz hatalomátvétel miatt jöttem el, a könyvtárban minden orosz könyvet nekem kellett katalogizálni - tekintettel (korlátozott) orosz nyelvtudásomra.

Egy nagy előnye volt az emigrációnak: a dollár sokáig olyan magas értéket képviselt a világ többi valutájához viszonyítva, hogy az évi szabadságom alatt beutazhattam Európát, többször Ázsiát, Afrikát és Dél-Amerikát is. Akkoriban jelent meg egy könyv: Europe Five Dollars a Day. Nos, én kijöttem 4.50-ből is - Párizsban! Bejártam közel félszáz országot. Indiában ötször is voltam. Magánkihallgatáson fogadott a dalai láma, Indira Gandhival leveleket váltottam, jó barátom volt az utolsó kambodzsai államfő, Gamszahurdia grúz elnökkel a budapest-batumi közvetlen hajójáratot terveztük meg. Miután épp 50 éve a Nemzetközi PEN Klub tagja lettem, részt vettem vagy húsz kongresszuson húsz országban, és így női és férfi barátok és szellemi társak több tucatjával lettem gazdagabb, ugyanannyi - különböző - országból. Miután folyóiratom segítségével öt világrész magyar szellemi elitjével teremtettem kapcsolatot, elmondhattam, hogy otthon voltam a világban.

Még egy teljesítményemre vagyok büszke: mindkét gyermekemet sikerült - a 12 évi magyar iskolai anyag átadásával - műfordítói fokra kiképezni. Zenénket kezdettől fogva megszerették, később pedig egy népitánc-csoportot is szerveztem vagy 12 magyar emigráns gyerek számára.

Feleségem szeretett volna beilleszkedni az amerikai társadalomba. Elsősorban a náluk legkevésbé szakbarbár könyvtárosokkal (ő is egy közeli közkönyvtárt vezetett) és a szomszédokkal próbálkoztunk. Hamar rájöttünk, hogy mi és ők két külön világban élünk. Persze mindig nagyra becsültük az amerikaiak demokratikus gondolkodását, vendégszeretetét, segítőkészségét, de például egyetlen igazi barátra sem leltem köztük. A kivándoroltak közül csak néhány vezetővel álltunk kapcsolatban, pl. az Amerikai-Magyar Szövetség és az Amerika Magyar Református Federációja embereivel. Gyermekeim egy ideig a magyar cserkészek magyarságra nevelő táborozásain is részt vettek. Később a Magyar Baráti Közösség Reménység-tavi egészhetes találkozásai jelentették az igazi oázist. Az USA-beli és otthonról meghívott tudományos és mővészeti előadók nemcsak a lelket tartották e kettős kötődésű baráti társaságban, hanem azok gyermekeit is megerősítették a magyar nyelv és kultúra szeretetében.

Tény azonban, hogy a washingtoni és a főváros környékén lakó magyarok megfelelő közösségi és társadalmi életet teremtettek számunkra. A politikai emigráció vezetőiből bármikor kitelt volna egy remek magyar kormány. A szellemi elitből alakult egy havonta ülésező klub, ahol én is gyakran előadtam. Közel száz eddigi előadója közt szerepelt Teller Ede, Kármán Tódor, Lukács János, Veress Sándor, Bay Zoltán - hogy csak néhány nevet említsek. Magam is "alapítottam" két barátommal egy csütörtök délutáni kávéházi társaságot, ahol megfordult minden művelt washingtoni, de - ami fontosabb - szinte minden otthonról kilátogató magyar. Számuk 150 fölött volt. Így tudtam már odakint kapcsolatba kerülni fontos magyarországi vagy erdélyi magyar kulturális, főleg irodalmi nagyságokkal. Meg kell jegyeznem, hogy szinte egyedül voltam emigránstársaim közt, aki első pillanattól kezdve biztos volt, hogy előbb vagy utóbb hazatérhet. (Az időpontot a szovjet kivonulás, illetőleg a második szabad választás időpontjában jelöltem meg.) Így aztán, akármilyen furcsa, soha nem volt honvágyam.